Életmód és mentalitás a művésztelepen
II/1 A telep kialakulása, szerkezete és működése
A századforduló környéki "kivonulások" magyarországi történetének - értve ezalatt nemcsak a szecesszió, de az impresszionizmus, szimbolizmus körébe tartozó alkotókat - mára hatalmas művészettörténeti szakirodalma van. Feltárták a "kivonulások" okait, típusait, összegyűjtötték művelőiket, stílusjegyeiket, vitatták megjelenésük területeit, a besorolás kritériumait. Abban az alapvető megállapításban mégis egyetérteni látszanak a téma kutatói, hogy ezeknek a mozgalmaknak fő jellemvonásai az eddig normatív akadémikus művészet tematikájának és technikájának tagadása (noha a kivonuló művészek legtöbbje maga is az akadémizmustól indul) és írj, egyéni kifejezés felé törekvés. Ez sokszor a művész életének megváltozását is jelenti, elszakadást a várostól mint a polgári társadalom kvintesszenciális megjelenési formájától. A "kivonulás" a korban az esztétikai mellett egyértelműen erkölcsi vélemény-nyilvánítás, szimbolikus gesztus, mely az életmód átalakítását vagy az arra irányuló kísérleteket is magába foglalhatják."szigorúbb, önkorlátozóbb életszabályok keresése a századfordulón azonban nemcsak a művészeket jellemzi: az értelmiség széles körei próbálnak ekkoriban választ adni az óriási változások, a felgyorsult urbanizáció által felvetett kérdésekre, saját, egyéni életvitelükben éppúgy, mint a társadalom egészét érintő gondolataikban.
A "miért" mellett nagyon jellemző a "hová" kérdésre adható válasz is. A csendjével befelé fordulásra módot adó természet (például Nagybánya környéke), vagy az ország egyes részein még meglévő, archaikusnak tartott paraszti kultúrák, néprajzi szigetek (mint a Kalotaszeg vagy a Matyóföld) egyaránt inspirálóan hatottak a kivonuló művészekre. A kivonulás jelenthette a származás által meghatározott (netán épp arisztokrata) életmód elvetését is - gondoljunk Mednyánszky László életére -, vagy valamiféle átmenetet a polgári élet és a művészlét között lehetett egy magányos zseni öntörvényű kivonulása (Csontváry), vagy tudatos, csoportos "kísérlet" egy újfajta életszemléletből és életmódból fakadó új művészet létrehozására. Mint az utalásszerű felsorolás is jelzi: a kivonulások, bár valamennyire rokoníthatók, mégis rendkívül sokfélék, és ez a sokszínűség éppen a beskatulyázás lehetőségét zárja ki. A művészettörténeti szakirodalom a könnyebb áttekinthetőség kedvéért a szecesszió korának "kivonuló" és közösségben dolgozó alkotóit művészi termésük főbb jellemvonásai alapján csoportosítja: a csak festészettel, egy új technika vagy látásmód kimunkálásával foglalkozókat, a, képzőművészet más ágait és iparművészetet is művelőket, illetve inkább kézműipari jellegű, a helyi adottságokra és népművészetre épülő telepeket különböztet meg. Az elsőnek legkiemelkedőbb példája Nagybánya, a második leírás művészettörténeti szempontból lefedi a gödöllőiek tevékenységét, a harmadik típusnak egyik képviselője az a Kovalszky Sarolta-vezette Torontálmegyei Háziipar Németeleméren, amelynek szövőszékeit Körösfői-Kriesch Aladár veszi át a gödöllői műhely létrehozásakor.Ám még e rendezett felsoroláson belül is igen sok eltérést találhatunk, ha a kivonulók művészi eredményein kívül életüket más szempontból is megvizsgáljuk. Márpedig a kivonulások kutatása - a szempontok csakúgy, mint a kutatásból leszűrhető tanulságok - nem kizárólag a művészettörténet területére tartoznak, és az eddig kialakított képet árnyaltabbá teheti, esetenként módosíthatja is a művelődéstörténeti módszerek alkalmazása.
Tanulmányom kereteit szétfeszítené annak részletes, kimerítő tárgyalása, hogy - Európára kitekintve - a magyar kivonulóknak milyen előfutáraival és kortársaival találkozhatunk. Mindenképp szükséges azonban, hogy legalább néhány gondolat erejéig megemlítsük azokat a művészi és más értelmiségi csoportosulásokat, amelyek művelődéstörténeti szempontból valamiképpen kapcsolatba hozhatók a gödöllői művészteleppel.
Előfutáraik közül kétségtelenül hatást gyakoroltak rájuk a nazarénus festők, e középkori művészetet és szervezeti formákat felélesztő társaság, hiszen a gödöllőiek kivonulása "még szorosan kapcsolódott a romantika és historizmus korában létrejött társulásoknak inkább időben, mint térben jelentkező elvágyódásához."Mindebben komoly szerepet játszott a személyes ismeretség is: Körösfői-Kriesch és Nagy Sándor római tanulmányútjuk idején ismerkedtek meg Szo1datits Ferenccel, az ott élő idős magyar nazarénus festővel. Nagy Sándor visszaemlékezésében utal arra, hogy Szoldatits megpróbálta megismertetni őket a freskófestés technikájával, ami azonban a két fiatal művészt ekkoriban rnég nem érclekelte különösebben; ugyanakkor a Szoldatits műtermében és otthonában eltöltött idő nyilvánvalóan nyomot hagyott művészi és erkölcsi elveikben.
A "nazarénusok" néven ismert, magukat azonban Szent Lukács Testvériségnek nevező német festőcsoportot 1809-ben alapította hat, a bécsi Akadémiától elszakadó fiatal művész A Friedrich Overbeck és Franz Pforr központi alakja köré rendeződő baráti társaság 1810-ben Rómába költözött, és ott az ír ferencesek XVI. században épült kolostorában telepedtek le, amiért is a helybeliek "Fratelli di S.Isidoro" néven emlegették őket. Választott és kapott elnevezéseik és a letelepedés helyének kiválasztása tisztán kirajzolja szándékaikat: "A Testvériség (vagy ahogy magukat időnként nevezték: a Rend) neve betekintést enged elképzeléseikbe. Azért választották védőszentjükül Szent Lukácsot, mert a hagyomány szerint ő maga is festő volt, továbbá a középkori művészcéheknek is patrónusa; a középkori művész pedig úgy jelent meg előttük, mint aki feladta saját személyiségét, hogy önzetlen, testvéri együttműködésben járuljon hozzá egy közösségi feladathoz. Míndez arra az alapos mesterségbeli tudásra irányította figyelmüket, amelyet, szintén a középkor attitűdjével azonosítva, követni próbáltak, az Akadémiák mechanikus, felszínes festői technikája ellenében. Fra Angelico, a festő-szerzetes lett az ideáljuk. S ennek hatására a korban nagyon újszerű elgondolást alakítottak ki a festőművész lehetséges feladatairól és életmódjáról.."Életmódjuk a kívülálló számára valóban szigorúan szabályozottnak, mondhatni szerzetesinek tűnhetett. Napjuk megoszlott a csendes áhítattal végzett művészi tevékenység és az apró-cseprő mindennapi feladatok között. Mindegyikük saját cellájában töltötte a nap nagy részét, csak esténként gyűltek össze a refektóriumban közös olvasásra, rajzolgatásra, mely utóbbi számukra "rituális jelentőséggel bírt, akár az imádság".Időnként azért kiléptek a nagyon tudatosan fenntartott középkorias életkeretekből: kirándulni mentek, hogy vázlataikon megörökítsék a Róma környéki tájat, rendszeresen jártak a Vatikánba, ahol különösen a Quattrocento festőinek alkotásait tanulmányozták, és néha még zajosabb mulatságokat, ivászatokat is rendeztek. Pforr korai halála után azonban nern éltek tovább szerzetesi elszigeteltségükben, baráti kapcsolatuk is meglazult kissé, egyedül Overbeck próbálta magát eredeti elképzeléseikhez tartani, sőt a rákövetkező évben (1813) át is tért a katolikus hitre. A gödöllőieknél hasonlóan nagy összpontosítás jellemezte a művészi alkotás folyamatát, és több olyan megrendelésen is dolgoztak, ahol igen fontos volt a harmonikus együttmunkálkodás.
Érdekes, hogy a preraffaeliták, akik egyébként az előzőnél jóval erősebb hatással voltak a gödöllőiek elveire, művészetére, az életmód tekintetében mennyire másfajta gyakorlatot követtek. William Morris szociális (sőt szocialista) indíttatásín írásai mást sejtetnek, de valójában a preraffaelita művészek otthona és életvitele sokban különbözött a gödöllőiekétől. Bár a tárgyi kultúra, amit maguk (és jómódú megrendelőik) köré teremtettek, mindenben tagadta a viktoriánus kor elsekélyesedett ízlését, egyszerűnek legkevésbé sem volt mondható. Életmódjukon pedig nem különösebben változtatott az, hogy egy teljesen újfajta művészi szemléletet hirdettek meg: "Bár egy magát Testvériségnek nevező társaságtól ezt várnánk, az angol preraffaeliták nem alakítottak ki igazán közeli kapcsolatot egymással, és csak időközönként, mondhatni alkalomszerűen találkozgattak. Valószínűleg lenézték volna a S.Isidoro-ban zajló közös életet, mert az ő véleményük szerint "A modern művész nem vonul vissza kolostorokba, nem gyakorol önfegyelmet, hanem inkább azáltal mutatja ki ugyanezen emelkedett érzelmekben való részesedését, hogy alkotásának minden pontjában ragaszkodik az igazsághoz, ..n""Nézeteik sokban egyeztek, és a középkor művészcéhei számukra is egyfajta mintát jelentettek, de inkább a középkori mesterek szakmai tudása, a megformálás gondossága vonzotta őket. A preraffáeliták nem voltak hívei a csoportos alkotómunkának: egyetlen igazán közös művük az oxfordi Union Society épületének freskóciklusa, de a technika hiányosságai miatt sajnos ez igen hamar tönkrement. Másik közös kezdeményezésük a "The Germ" című havi művészeti folyóirat volt, ez azonban szintén csak öt hónapig élt.
A századfordulóhoz közeledve egyre szaporodnak a művészkolóniák, a kivonuló csoportosulások Európában, s művészettörténeti szempontból tekintve jó néhányuk neve kapcsolatba hozható a gödöllőiekével. Közvetlen előfutáraik között hagyományosan megemlítik Pont-Aven és Le Pouldu nevét. A Gauguin és Emile Bemard személye körül egybegyűlő művészi-baráti társaság viszonya a tájhoz, a középkori hangulatokat hordozó Bretagne-i népélethez valóban nagyon hasonló volt ahhoz, ahogyan a gödöllőiek kapcsolódtak Erdélyhez, különösen a Kalotaszeghez. Ám ez a hasonlóság az ő esetükben sem terjedt ki az életmód területére. 1888-ban, a kolónia megalakulásának évében a művészek télre még visszaköltöztek Párizsba, csak 1889 tavaszától dolgoztak újra Pont-Aven-ban. Ugyanebben az évben a holland festő, Meyer de Haan a közeli Pouldu nevű halászfalucskában bérelt házat számukra, ám ide Bernard már nem tartott velük, Gauguin pedig 1891 tavaszán elutazott Tahitiba. Kezdeményezésük, melynek központjában egyértelműen egy új fajta művészi látás- és ábrázolásmód kimunkálása állt, így mindössze körülbelül három évig tartott."gödöllőiekkel kapcsolatban szintén gyakran emlegetett worpswedei és darmstadti művésztelepek szintén hordoznak hasonló vonásokat, ám ez korántsem általánosítható az életmódjukra is. A worpswedei kolóniát 1889-ben alapította Fritz Mackensen, Otto Modersohn és Hans am Ende, később mások is csatlakoztak hozzájuk, köztük a költő Rainer Maria Rilke. Pont-Aven művészeihez hasonlóan ők is csak a nyarat töltötték vidéken, igaz, mint Körösfői-Krieschék, ők is parasztportákon szálltak meg worpswedei tartózkodásuk alatt. Művészetüknek egyik legfontosabb meghatározója a helyi táj volt, és az ottani paraszti élet vonásai (pl. archaikus tájnyelv) szintén vonzották őket, de mindez nem befolyásolta úgy és olyan hosszú távon életmódjukat, életvezetésüket, mint a gödöllőiekét. Az 1899-ben a hesseni nagyherceg támogatásával létrehozott darmstadti művésztelep tagjai, csakúgy mint a gödöllőiek, a Gesamtkunstwerk megvalósítását tűzték célul maguk elé, amit az építészetben és a könyvművészetben valóban el is értek, de a hasonlóság az ő esetükben sem lép túl ezen. A J. M. Olbrich és Peter Behrens-tervezte házak a Mathildenhöhén szép példái az építészeti szecessziónak, ám már méreteikben is mutatják, hogy tervezésükkor legalább annyira szem előtt tartották a reprezentáció követelményét, mint a leendő lakók belső igényeit; a házak valójában a kor elegáns és modern, drága nagypolgári villáinak sorába tartoznak.A két eredeti gödöllői műteremház (és vélhetőleg a többi gödöllői művész otthona is) a darmstadtiaknál jóval kisebb méreteivel, hangsúlyozott egyszerűségével sokkal meghittebb hangulatot sugároz, sokkal inkább a benne lakók igényeit tükrözi, mint a fentiek, vagy akár mint finn barátjuknak, Akseli Gallen-Kallelának Tarväspää-ben felépült második műteremotthona, amely nagy méreteivel, helyenként drámaian romantikus, középkori erődítményre emlékeztető megfogalmazásával Gallen-Kallela szélsőségek között hányódó személyiségét is tükrözi.A Gallen-Kallela budapesti tartózkodására vonatkozó ismereteink egyébként is azt mutatják, hogy a finn festőművész a gödöllőiekkel ellentétben egyáltalán nem kerülte a nyilvános szereplési lehetőségeket, és rendkívül élvezte a rajongást és a nagypolgári kényelmet, amivel a látogatás során körülvették őt és családját.
Végül a gödöllőiekkel már egyazon években kivonuló csoportok közül az életmódkísérlet szempontjából éppen egy olyan kolóniát emelnék ki, amelynek a városból való kiköltözését nem művészi, hanem részben egészségi, részben etikai elgondolások motiválták. Az Ascona melletti Monte Veritá kolóniájának és "szanatóriumának" alapítói, Henri Oedenkoven, Ida és Jenny Hofmann, Karl és Gustav (Gusto) Gräser, valamint Lotte Hattemer a saját maguk és mások életének megújítását, jobbítását tűzték ki célul, még ha nem is tudtak teljesen közös nevezőre jutni ennek módját illetően. A három pár közül a belga gyáros fia, Henri és a rendkívül művelt, szintén jó polgári családból származó, zongoratanárnői végzettségű Ida elvetette ugyan a polgári társadalom "konvencionális élethazugságait", az alternatívát mégsem a teljes társadalmonkívüliségben keresték: céljuk egy szanatórium alapítása volt, ahol a hozzájuk hasonlóan "civilizációs" betegségektől, városundortól szenvedő, életük kérdéseire egységes választ kereső embertársaik gyógyulhattak. A gyógyulást pedig éppen azokban a - korban rendkívül divatos és elterjedt - módszerekben, életvezetési mintákban keresték, amelyek ugyanekkor a gödöllőiekre is nagy hatással voltak. Lég-, víz- és napfürdők, vegetáriánus ételek, természetközeli, feszültségmentes életmód, a test és a szellem azonos arányú gondozása állt életmódkísérletük középpontjában. Karl, Jenny és Lotte radikálisabb elképzelésekkel lépett fel, ami később a csoporton belüli ellentétekhez és a széthulláshoz is vezetett. Gusto pedig az általa elképzelt végletig vitte életének átalakítását: festőművésznek készült, majd egy vízióélmény hatására elhatározta, hogy vándorprédikátor lesz, és 1958-ban bekövetkezett haláláig járta így a német vidéket. Már a Monte Veritán töltött idő alatt is ő volt az, aki a gondosan megtervezett "fény- és légkunyhókban" lakó társaival ellentétben egy tető nélküli, romos borpincében élt, a lehető legegyszerűbb körülmények között, és később sem telepedett le.
A kolónia házainak egy része kettősfalú, deszkákból épült, nagy ablakokkal és többnyire terasszal is ellátott építmény volt, így lakóit valóban csak alig-alig választotta el a természettől, ahová visszakívánkoztak. Egy-két kisebb kőházat is építettek ugyan, de sokkal jellemzőbb volt az előbb említett megoldás, aminek nagyarányú példája a Casa Anatta, Henri és Ida második otthona, vagy a kolónia központi épülete, amelyben közös ebédlő, zeneszoba, játékszoba, könyvtár állt a kolóniatagok és a vendégek rendelkezésére. A belső tereket is hangsúlyozott egyszerűséggel alakították ki: olívazöld olajfestékkel festették ki, és díszeket, festményeket szinte egyáltalán nern helyeztek el bennük (kivétel például Fidus - Hugo Höppener - néhány jellegzetes, "Fényembereket" ábrázoló bekeretezett képe a Casa Anattában, és a közösségi épület ablakain és mennyezetén is megjelenő Yin-Yang motívum).
A reformruházattól a nőkérdésig több olyan, a korban sokakat foglalkoztató problémát próbáltak megoldani, értelmezni, amelyekkel a gödöllőieknél is találkozhatunk. Bizonyos kérdésekben azonban magyar kortársaiktól eltérően gondolkoztak, esetleg jóval túlléptek rajtuk: a párok például nem házasodtak össze, hanem élettársi közösségben éltek, emellett "a gyermektelenség erénynek tűnt számukra".Ez utóbbit többféle indokkal magyarázza a kutatás, egyebek közt azzal a lehetőséggel, hogy a nemiséget is elvetették, ahogy más tekintetben is szigorúbbak voltak magukkal szemben: vegetáriánizmusuk például teljeskörű volt, minden állati eredetű tápláléktól tartózkodtak, tehát a tejtől, sajttól, tojástól is. A szabadban meztelenül végrehajtott tornagyakorlatok, nap-, lég- és vízfürdők mellett fizikai munkát is végeztek: maguk építették a házakat, saját gyümölcsösükben és zöldségeskertjükben kertészkedtek. A testkultúrához értelemszerűen kapcsolódott náluk a tánc, amelynek sajátos, a századfordulón megjelenő reform-változatát a Monte Veritá kivonulói Isadora Duncantől, Rudolf von Labantól tanulták. Filozófiai, különösen teozófiai érdeklődésük révén a kor más érdekes alakjaival is kapcsolatba kerültek, mint Annie Besant, Jiddu Krishnamurti, Rudolf Steiner. Életmódkísérletük nyomán tulajdonképpen egészen napjainkig megmaradt valami a hely különleges vonzerejéből, aminek hatására kiemelkedő filozófusok és művészek látogatták a Monte Veritát évtizedeken át.
E rövid bevezető után talán könnyebb lesz értelmezni és elhelyezni a gödöllőiekről szerzett ismereteket egy tágabb európai képben.
Kivonulás és helyválasztás
- a gödöllői letelepedés és előzményei
A gödöllőiek életében a kivonulás nem gödöllői letelepedésükkor jelenik meg először. A művésztelep eszmei megformálódásának szempontjából Körösfői, Nagy Sándor és barátaiknak korábbi kezdeményezései is meghatározó fontossággal bírtak. A legkiemelkedőbb ezek közül az erdélyi Diódon, az 1890-es évek nyarain rendszeresen összejött művészi-baráti társaság volt. A kutatás tudomásul vette ezeket a spontán módon szerveződött "nyári művésztáborokat", de festői termésük alapján (melyet egyébként csak töredékesen ismerünk) művészettörténeti szempontból nem tulajdonított nekik különösebben nagy jelentőséget. Ám ha figyelmünket a kézzel fogható eredményekről ezen esztendők szellemi hozadékára fordítjuk, mégis azt kell mondanunk, hogy a diódi nyaraknak nagy szerepük volt a művésztelep alapeszméinek, életmódjának kialakításában. A legbehatóbban ezidáig Vita Zsigmond foglalkozott a diódi nyarakkal; az ő adataira támaszkodott Gellér Katalin és Keserü Katalin saját véleményük megfogalmazásakor.44 Eredményeik összefoglalása mellett árnyalhatja a képet a visszaemlékezések anyagának áttekintése, az életmódra vonatkozó adatok kiszűrése.
Tagadhatatlan, hogy az itt összegyülekező társaság tagjai, többnyire huszas éveikben járó fiatalemberek, sem pszichológiai, sem művészi szempontból nem voltak még teljesen érettek. Tanulóéveik benyomásai, tanáraik, mentoraik befolyása még elevenen élt bennük. Életkora talán Körösfői-Kriesch Aladárt jelölte volna a csapat rangidős vezetőjéül, hiszen ő ekkoriban már többé-kevésbé ismert, megrendelésekkel rendszeresen fölkeresett művésznek számított, de a visszaemlékezés-anyag arra enged következtetni, hogy semmiféle rang-, kor- vagy siker-hierarchia nem érvényesült közöttük a diódi nyarakon.
A Tövis melleti diódi kúriaa Boér-család tulajdonában volt, a velük való rokonság révén került ide először Körösfői-Kriesch Aladár, 1893. nyarán, szinte véletlenül. Erdélyben, és főként Kolozsvárott, ahol nagybátyja, Abt Antal az egyetem vegyészprofesszora volt, Körösfői jó néhány ízben járt már, különösen édesapja halála után, amikor édesanyja egyre gyakrabban kereste rokonainak vigasztaló közelségét. Tövisre is Kolozsvárról rándult le legelőször, ahol 1893. elején éppen Ferenc József arcképét festette az egyetem megbízásából. Nagy Sándor visszaemlékezésében felidézi a látogatás körülményeit: "Egy mágnás házában kapott megfelelő nagy termet ehhez a feladathoz. Az ám, csakhogy nemsokára a mágnásnak vendégei érkeztek, szüksége van a teremre, azért Aladár, hogy időt ne pazaroljon, lemegy Tövisre rokonokhoz, Boér Jenő doktorékhoz, hogy Boérné Papp Eszti arcképét megfesse. A doktor maga is fest, hegedül is, és a mesterségében is messze vidékekről keresett orvos. Valami történelmi levegő úszik e családban, amely Aladárt mindjobban leköti. A Boérek, bojárok, mintha előkelő török főurakkal lettek volna szoros összeköttetésben. Legidősebb lányuk, így mondom, mert volt két egészen kicsi is, talán Erdély legszebb hölgyének készül. Mintha báró Jósika regényéből metszették volna, olyan fejedelmin előkelő. Aladár csupa történelmi képeket lát, s azokra izgatja minden mozdulat, minden profil. No és még nem volt kint Boérék diódi kis birtokán. Közvetlen Tövis mellett, a hegyek aljában volt ez a valamikor híres Diód vára. (..) Itt volt Boéréknek egy bájos kúriájuk, megfelelő nagy udvarral, galambbúgos kapuval, patakkal, szőlővel. Ez a kúria lakatlanul tengődött és olyan kifosztottnak látszott, mintha csak tegnap hagyták volna el Hora-Kloska bandái. Kézenfekvő, hogy ez a gondolat fészket rakott Aladár agyában és nem hagyta nyugodni. Talál egy nagy szénacsűrt, már látja, mint lesz abból nyári műterem." 1893. június közepétől október elejéig aztán valóban itt dolgozott Körösfői, azon a Hora és Kloska lázadását ábrázoló monumentális vásznon, amit a Műcsarnokban állított ki a következő évben. Ebben a korszakában, még az akadémizmus hatása alatt, az arcképeken kívül jobbára történelmi tárgyú képeket festett, s annyira inspirálóan hatott rá a hely szépsége, festőisége, az archetipikusan magyarnak tartott arcok sokasága, hogy a későbbiekben egyre többször látogatott ide. 1895. augusztus eleji kolozsvári esküvőjük után még nászútra is idehozta újdonsült feleségét.
Az ő hívására érkezett 1897. nyarán Diódra Rómában megismert barátja, az ekkor Párizsban tanuló, de a nyarakat szülei veszprémi házában töltő Nagy Sándor, s vele kerékpáron párizsi művészbarátja, az angol Tudor-Hart. "E nyáron látogatott el hozzám egy párizsi angol kollegám, Percyval Tudor-Hart, akit Aladár még Párizsban megismert és meghívott. Sok dunántúli csavargás után került sor Erdélyre és Aladárékra. Nem csodáltam többet, hogy Aladár akkora utakat tett meg Diódért. Megérte. Először már maga a Boér-kúria, amelyből csak úgy sugárzott a történelmi múlt, azután a környéke, a kilátás a Csáklyákra, mind nemcsak festői, de vonzón, biztatón és kínálkozón festői volt. (..) .. az épület mögött közvetlen ott zuhogott egy duzzasztón át a Diód-patak, amelybe reggel-este csak belépett az ember."Egy Tudor-Harthoz kapcsolódó anekdotája erről a nyárról jól érzékelteti az itteni tartózkodások felszabadult, vidám légkörét: "Angol barátunk velünk lelkesedett lépten-nyomon, ahogy jártuk Erdélyt. Vett egy szépen kivarrott kozsokot, amely alól kilobogott bőreszabott batiszt inge, csipke kézelővel, hozzá egy cambridge-i futónadrág, visszatűrt harisnyaszár, Van Dyck-félcipők, széles karimájú kalap, s ehhez a primitív oláh-nép fantáziája: senki se hitte volna el, hogy nem az átszökött román trónörökös. Úgy is fogadták a hosszú falukban. Mire visszajöttünk a kiscsáklyai vízeséstől, a szépséges fáták mind a kapukban lesték, és dióval és egyéb gyümölccsel elárasztották. Drága angol barátunknak soha ilyen sikere nem volt." Tudor-Hartnak abban is fontos szerep juthatott Diódon, hogy barátai számára közvetítse az angol Ruskin és Morris eszméit, a preraffaelita tanokat.
Tom von Dregert a velencei Akadémián ismerte meg Körösfői, Párizsban Nagy Sándor, s most az osztrák festő is visszatérő látogatójuk lett a diódi nyarakon. Ő családjával később itt is telepedett le, telket vett és házat építtetett rá, de ekkor már Gödöllőn élő barátaihoz is ellátogatott időnként. Megfordultak itt ezenkívül például Leo Belmonte, Edvi Illés Aladár, valamint Kriesch Laura, akinek korábbi ismeretsége bátyja festőbarátjával, Nagy Sándorral itt érlelődött szerelemmé, majd életre szóló közösséggé.
A társaságnak nemcsak házigazdája, de szellemi vezetője is volt dr. Boér Jenő. A századvégen Diódon még csak alakuló, forrongó, tolsztojanizmussal és gnosztikus tanokkal átitatott gondolataikat később ő fogalmazta meg kikristályosodott formában, a már említett "Az ember" című könyvében. Az ő hatására, vele együtt olvasta az 1890-es évek elején Körösfői-Kriesch Aladár Tolsztojnak német nyelven megjelent munkáit, ami döntő fontosságú volt mindkettőjük számára. A közös olvasmányok, filozófiai és esztétikai viták nyomán itt alakították ki azt a némiképp módosított, de főbb vonásaiban tolsztojánus eszmekört, amelyben az a művészet szerepe, hogy megnemesítse és egyetlen hatalmas testvériségben egyesítse az embereket. Életmódjukban is megnyilvánult Diódon Tolsztoj követése: bár "nem éltek teljes szegénységben, nem is akarták megváltani az egész világot",de szerény, egyszerű volt életvitelük, egyesek vegetáriánus módon étkeztek, és a természetet, a tájat, a parasztság életét tanulmányozva, minden szellemi energiájukat filozófiájuk, művészetük fejlesztésére, kimunkálására összpontosították. Nagy Sándor leányának visszaemlékezése szerint ugyan megpróbálkoztak az önellátással, saját kezű mezőgazdálkodással és házépítéssel is, de ezek a kísérleteik nem jártak sikerrel. Igaz, a Julian Akadémián megismert barátjuk, az ugyanekkor itt vendégeskedő Leo Belmonte tudott cipőt készíteni, amiben valószínűleg túlszárnyalhatta az ezzel szintén próbálkozó Tolsztojt, hiszen Belmonte rendkívül jártas volt a bőrművességben.A teljes mértékig megvalósított tolsztoji életvezetésnek azonban csak Tom von Dreger életrajzában van nyoma: "Ekkor egy csapásra egészen megváltoztattam az életemet, családommal együtt a diódi szép falusi magányban telepedtem le, és hét éven át éltem filozofálva, festve, szigorúan vegetáriánus módon élve. Mindenféle gazdasági munkát végeztem, szántottam, kaszáltam, festettem és betegeket kezeltem. A négy elem felhasználásával természeti gyógymóddal, hiszen én már amikor a müncheni akadémián tanultam, továbbá Wörishofenben Kneipp lelkésznél, főként pedig a feleségemtől indítva, a természet hűséges híve voltam. (..) .. életmódunknak ez az átalakulása etikai szempontok miatt történt."
A vázlatkészítés, festés, olvasás, filozofáló beszélgetések mellett leggyakoribb kikapcsolódásuk a kirándulás volt: "Gyönyörű kirándulásra való helyek a magas hegyek aljában - akár az angol Lake District -, ahol a kiszáradt patak medrében jártunk és minden fordulónál új meglepetéssel tárult elénk a magas sziklák övezte part, hol egy sziklára kapaszkodott kecskenyáj, hol egy kis hegyestornyú kápolna, hol egy szétszórt falu báránybőr sipkás háztetőivel csodálkozott reánk, kaputos emberekre."Nagy Sándor ugyanitt egy távolabbi, vajdahunyadi kirándulás emlékét is feljegyezte. Vita Zsigmond megállapítása szerint itt, vagy legalábbis a diódi nyarakra emlékezve készült Nagy Sándor "A mi kertünk" című képe, ahol a művészházaspár egy faragott oszlopos, tornácos kis parasztház udvarán látható, a háttérben hegyvonulat sziluettjével.
1899-ig szinte bizonyosan minden évben összegyűlt itt kisebb-nagyobb művésztársaság, 1900-ban azonban Körösfői kisfiának halála miatt megszakadt a diódi nyarak sora. Századunk első éveiben az erdélyi utak célja - már csak a Malonyay-féle gyűjtés okán is - inkább Torockó és Kalotaszeg volt, 1907. kora tavaszán művészbarátai (köztük Körösfői, Nagy Sándor és Edvi Illés Aladár) Kalotaszegre vitték el Akseli Gallen-Kallelát is, hogy a magyar tájjal és népművészettel megismerkedhessen.A kalotaszegi gyűjtőutak alkalmával egyébként - Zichy István önéletrajza szerint - sokkal közelebb kerülhettek a nép életéhez: Körösfőn a helyi gazdák adtak szállást a művészeknek, akik házigazdájukkal s annak családjával étkeztek, népviseletbe öltöztek, egyik-másikuk alkalmanként bekapcsolódott a mezei munkába, hétvégén a körösfőiekkel járt templomozni és a táncba.A romantikában gyökerező, idealizált parasztság-képük más elemekkel is bővült; a kalotaszegiek életét mint ősi rítusok szabályrendszerébe foglalt köznapi tevékenységek sorát érzékelték, mely már puszta archaikusságában is művészi.
Itt életüknek már a reforméletmódnak megfelelő vonásai is mutatkoztak: "Az ő nudizmusuk abból állt, hogy amikor Kalotaszeg környékére jártak gyűjteni népi kézimunkákat és népi motívumokat, annál a családnál, amelynél a nyarat töltötték, ott Erdélyben, a folyópart teljesen elhagyatott részein napfürdőztek, ruha nélkül fürödtek, de szigorúan külön a nők és külön a férfiak." Vita Zsigmond adatai szerint 1904-ben és 1912-ben még egy-egy nyarat töltött Diódon a társaság, persze már gödöllői, új barátaikkal együtt; ekkor fordult meg Diódon Leo Belmonte, Undi Carla és Frey Vilma is, és itt nyaralt Boérék Gödöllőre költözött leánya, Lenke. Remélhetőleg a jövőben még előkerülnek olyan visszaemlékezések vagy levelek, amik tovább bővítik ismereteinket a diódi telepről, Gödöllő e közvetlen előzményéről.
A "művésztelep" jelzővel korántsem illethetnénk, de mindenképp említésre méltó Nagy Sándornak és feleségének, Kriesch Laurának "kivonulása", mely időben az összeházasodásuk és Gödöllőre költözésük közti öt évre tehető. 1902-ben, esküvőjük után Veszprémben, a Galamb utca 9-ben, "az öregszülők házában kezdődött el páratlanul szép emberi és művészi életük. A fiatalok az udvari kétszoba-konyhás lakást kapták meg. A boltíves előszobából nyílt a konyha (a boltívre Nagy Sándor két angyalt festett), innen az északi oldalon a műterem, a túloldalon a lakó- és hálószoba. A berendezést Nagy Sándorék maguk tervezték."A leírásból kitűnik, hogy lakásuk éppen csak a legalapvetőbb polgári igényeknek felelt meg.A művész itt is a tolsztoji életeszményt követte, mint azt az ismert fényképfelvétel mutatja, amely éppen e veszprémi otthonban ábrázolja őt, hosszú szakállasan, szandálban, hímzett rövidnadrágban és bontott nyakú ingben. A mögötte látszó szobarészlet hangsúlyozottan egyszerű, világos színű szekrény és komód, rajta kis petróleumlámpa, két végén csíkokkal díszített népi szőttesből a függöny.Ugyanitt készülhetett Nagy Sándor "Tűzhely" című grafikája, amely egy szobában tevékenykedő házaspárt ábrázol; az ablakon át a veszprémi várhegy épületeinek sziluettje látszik a távolban. A szoba egyben konyha is, a tűzhely mögött ül a férfi egy könyvekkel rakott asztalnál, és feleségét nézi, aki a kép előterében, a tűzhely előtt áll és egy cserépben szimbolikussá növekvő rózsatövet gondoz. Az asszony bő ujjú blúzt, egyszerű, egybeszabott, hímzett kötényruhát és szandált visel, a haja simán hátrafésülve, mögötte egy kis sámlin félbehagyott kézimunka, a földön pamutgombolyag, a rózsatő mögött pedig festőállvány áll.Az egyszerű, de tartalmas életre való utalás kézenfekvő - persze úgy tűnik, ennek nemigen akadtak követői Veszprémben.
Dr. Fodor Zsuzsa kutatásai szerint Nagy Sándorék levelezése gödöllői, budapesti és külföldi barátaikkal ezidőtájt sokkal élénkebb volt, mint veszprémi "társaséletük", ahol mindössze két értelmiségi családdal és egy helybeli művésszel voltak jobb kapcsolatban: Illés Dezső ügyvéddel, Pillitz Pál doktorral és Csikász Imre szobrászművésszel. A város és Nagy Sándorék viszonyára jellemző az újságcikk, amit szintén ő idéz: "Hosszú éveken át lakott itt Nagy Sándor, a gödöllői mester. Már túl volt akkoriban első párizsi nagy sikerein és Budapesten is jól ismerték a nevét. Egyszer egy fővárosi hírlapíró jött le, hogy meglátogassa. Végigkérdezősködte a fél várost és senki nem tudta megmondani, hol lakik. Végre a Temetőhegyen egy öreg anyóka, ki rendszerint alamizsnát kapott tőle, vezette el hozzá. Pedig akkor ő már jó pár éve élt Veszprémben. A dolgai után nem érdeklődtek, de hogy hosszú a haja, hogy szandálban jár és vegetáriánus, azt minden kávésnénike tudta jól."Szinte tapintható a gyanakvás, ami a vidéki városban körülvette különállásukat.
A művészházaspár leányának visszaemlékezése szerint azonban a nyári hónapokat nem Veszprémben, hanem a közeli Csatáron töltötték.Csatár búcsújáró hely volt, az év nagy részében teljesen elhagyatott, és Nagy Sándor már párizsi meghasonlásának éveiben is, mikor nyáron hazalátogatott, szívesen ment fel ide a szőlők közé, hogy magányosan elmélkedhessen. A természet teljes közelsége, a szépségekkel való lelki feltöltődés lehetősége feleségét is annyira vonzotta, hogy szinte le sem akart jönni Csatárról. Pedig az életük nagyon puritán lehetett, még kút sem volt a közelben, a vizet szamár-vontatta hordóskocsin vitték fel, és szüleiken kívül csak egy-két nagyon közeli baráttal tartottak kapcsolatot. Csatári életmódjukat ma már nehéz lenne rekonstruálni, de szinte bizonyos, hogy itt is vegetáriánus módon étkeztek, a lehető legegyszerűbben és legcélszerűbben öltözködtek, és Nagy Sándoréknak két közösen készített grafikája ("Szabadban", "Fürdőzők") arra utal, hogy valószínűleg a korban nagyon újszerű meztelen napfürdőzésnek is hódoltak. Az egyiken egy meztelen, angyalszárnyas asszony egy tisztáson gyermeke bölcsője fölé teríti szárnyát, hogy a naptól óvja, a háttérben a szintén ruhátlan apa-művész a térdére fektetett albumba rajzolja e jelenetet. Gellér Katalin írja a másik, meztelenül fürdő családot kisgyermekükkel ábrázoló képről: "Nagy Sándor e művéből hiányzik az aranykor-festészet lényegi eleme, a mitológiai utalás, nem a vágykép, az elveszett boldogság nosztalgiája, hanem a gnózis tanát követő ember önmegvalósításában elérhető boldogság fogalmazódik meg. E művek nagy része csak intenciójában tekinthető szimbolistának, nem több a reforméletmód öltözködésbeli és testkultúrát érintő modernségének hirdetésénél."Ami azonban rossz hír az esztétikai szempontokkal közeledő művészettörténésznek, annál inkább megerősítheti a művelődéstörténészt, hogy e grafikákat életmód-dokumentumként kezelje. 1904. novemberében Veszprémben született meg Nagy Sándorék kislánya, és valószínű, hogy sokkal hosszabbra tervezték ottani tartózkodásukat,ám közbeszólt Körösfői-Kriesch Aladár invitáló levele, így a művészházaspár a döntés, telekvásárlás, és a Medgyaszay-féle műteremház megépülése után 1907-ben végleg Gödöllőre költözött.
Hosszas előzmények után eljutottunk végre a gödöllői letelepedéshez, mely, mint a fejezet bevezetőjében már jeleztem, ugyan hordozott művészi-elvi meggondolásokat, kivonulási szándékot, mégis elsősorban a család körülményeiből következő, praktikusan megtervezett költözés volt, és Körösfői-Kriesch Aladár körül csak később kristályosodott ki a művésztelep. Különösen szembetűnő ez annak ismeretében, hogy a művész családjával eredetileg Budán szeretett volna letelepedni, annak a városnak egy még épp csak beépülni kezdő, zöldövezeti részén, amelyhez a saját gyermekévei is kötődtek. A teleket eddig is Pesten töltötték, az Epreskert mellett laktak egy bérházban,elsőszülöttjük korai halála után azonban úgy érezték, képtelenek továbbra is a családi tragédia színhelyén élni. "Az első fészket, a Szondy utcai kis lakást az életviharok úgy megtépázták, hogy onnét már szinte menekülni vágytak. Aladár a Rózsadombon talált is nagyon szép kilátással kecsegtető telket. Eléjük tárult az egész vár. Almási Balogh Lóránttal már el is készíttették a terveket, csak építkezni kellett. Ám e telekre Antikáék építkeztek és élvezték a szép kilátást - pár évig. Aztán akkora kétemeletes házat húztak eléjük, ami háromnak is elég volna. Hát mi történt? Az örökjó Tóni bácsi, valamely előérzettől sarkallva, mind többet beszélt a nyugdíjba menésről. Írt Aladárnak, járja be Budapest környékét és keressen nekik megfelelő lakást, lehetőleg erdős helyet, ahova öreg napjaikra letelepedhessenek, úgy hogy ők is közel legyenek. Ekkor gondolt Gödöllőre és elejtette a rózsadombi építkezést. Talált Gödöllőn egy házat Tóni bácsiéknak és egy másikat maguknak."
Gödöllő kiválasztását több érv is indokolhatta. A Kriesch-család, Aladár ifjúkorában, több nyarat töltött itt, hiszen a Budapesthez viszonylag elérhető közelségben lévő település már az 1870-80-as években kedvelt nyaralóhelye volt a fővárosiaknak. Igaz, a rendszeres villamosvasúti forgalom (a mai HÉV) csak 1911-ben indult meg, addig csak a M.Kir.Államvasutak által üzemeltetett vonatok jártak, melyeknek menetrendje és pontossága a helyi lapok cikkeinek tanúsága szerint sok kívánnivalót hagyott maga után, nem szólva az állomásnak a településtől való távolságáról. S bár Gödöllő sok tekintetben elég falusias volt (kövezetlen utcák, közvilágítás hiánya), a királyi kastély, az uralkodónak és családjának időnkénti jelenléte nagy mértékben emelte presztízsét, lakóinak (legalábbis verbális) lokálpatriótizmusát. A századforduló időszaka annyiban hozott újat, hogy az eddig csak a nyári hónapokban idetóduló budapestiek mellett Gödöllő divatossá vált a fővárosból nyugállományba vonuló felső középosztálybeliek, állami- és magántisztviselők, értelmiségiek körében, akik kellemes, jó levegőjű, de azért nem világvégi helyet, s főként megfizethető telekárakat kerestek.Aladár 1901-ben költözött ide családjával, s csak később, 1903-ban vetődött fel a szőnyegszövő gondolata. Erről, és a szőnyegszövő történetében fontos szerepet játszó Koronghi Lippich Elekről így ír Nagy Sándor: "Ez időben új vezető tanácsos került a kultusz művészeti osztályába, Lippich Elek. (..) .. egy poéta, minden szépért ujjongó, minden művésszel közvetlenül érintkező, kedves ember. Aladárnak régi barátja, a feleségének meg báli táncosa, abból az ifjú tanár úr idejéből. Nem volt csak hivatalnok, a tekintélyt nem a tanácsosi széktől kapta, erre nem is aspirált. Megbecsülést és szeretetet várt, amit ő adott. Nem az aktát intézte, ember az embert kereste és a szemek kútjain nézett az embermélybe. Ahhoz is értett, hogyan kell az állatot fékezni, elég alkalma volt reá a Társulat ülésein. Egyformán értékelte az összes művészeteket, nem vont határokat, ellenkezőleg mind több kapcsolatot látott a zene és képzőművészetek között. Iparkodott a különböző művészeket is összehozni, ha másutt nem, hát a saját úri portáján. Nem jogász volt, hanem filozopter, ezzel is közelebb a kultúrához. Ehhez járult még szép, férfias külseje, megnyerő, kedves modora. Ő volt az is, aki egy véletlen folytán a gödöllői szőnyegiskola gondolatát megpendítette. Kovalszkyné, a torontáli egyetlen szőnyegszövő vezetője és tulajdonosa kiöregedett és szerette volna jó kezekben hátrahagyni intézetét. Ebben az ügyben a kultuszhoz fordult. Itt kapott az alkalmon Lippich. Azonnal írt Aladárnak. Neki se kellett több, menten felvette az érintkezést Kovalszkynéval. (..) Most már nem kellett más, mint a ház. Ez is akadt, szemben az Aladárék házával, persze csak bérletbe. Új, nagy ablakokat vágtak, muskátlis malterdíszt raktak a falakra és készen volt a Gödöllői Szőnyegszövők intézménye."Ahogy beindult a szőnyegműhely, lassan elkezdtek szállingózni a többiek, előbb Körösfői barátai, tanítványai, aztán az érdeklődők, sőt a kíváncsiskodók is. "Kivonulásuk" azonban innentől kezdve már nem volt, nem lehetett annyira idilli, mint a korábbiak. 1907-től a szőnyegszövő rendszeres állami támogatásban részesült, ami máris felkeltett valamelyes irígységet, hát még Nagy Sándor és Leo Belmonte műteremházai, noha ezek magánerőből épültek fel.A telepen élők számával és munkájuknak publicitásával egyenes arányban növekedett, Nagy Sándor emlékei szerint, a pletykák és hamis híresztelések száma: "Nem várt gyorsasággal terjedt el a híre Budapesten a gödöllői letelepülésnek. Mindenki a szolnoki telepre gondolt. Ezzel felhangzott a kuruttyolás:
- Hallottad, márványpalotát építtetett Lippich a gödöllőieknek. Akkora szubvenciót kapnak, mint a vasgyárak. Emellett minden elképzelhető munkát ők csinálnak. (..) Mikor először hallottuk, csak mosolyogtunk. Szegény Lippich, minő aggodalmat okoztunk neki az építkezésünkkel:
- Teremtőisten! Miből fogjátok ti ezt fizetni és hogyan tudtok élni a mi viszonyaink között? Már csak az a veszprémi ház jobban illett hozzátok. Ott volt tradíció, az nem evett pénzt, az művésznek való volt. Ez itt a nyilvánosság dombján? Szerencsétlen gondolatnak tartom.
Most már tudjuk, hogy igaza volt."a pesszimista vélekedésnek dacára jó néhány évig sikeresen küzdöttek a telep művészi és emberi színvonalának fenntartásáért, a korábban kialakított életelvek lehetséges megvalósításáért, amiben kiemelkedő szerepe lehetett a vezetők közvetlen példamutatásának, és annak az erős összetartozási érzésnek, amit a többiekkel együttmunkálkodásuk során kialakítottak. "Akkor nem kérdeztem miért jöttek, mi hozta őket. Aladár se. Mint ahogy természetesnek vettem a Belmonték-kal való találkozást. Egy életre szólt a barátságunk, hát csak természetes, hogy itt vannak. (..) Dehát Belmonte kiegészíti a mi tudásunkat, ő a megvalósító. Nem természetes tehát, hogy itt van? És nem ez-e a barátság? Összeadni és kollektiválni a tehetséget, nem erre felé törtet a világ?"Első, diódi kivonulásuk fontos elemeit - bizonyos kompromisszumok mellett és további gondolatok beépítésével - Gödöllőn is megőrizték, de nagyon valószínű, hogy az Erdélyben spontán módon kialakult, teljesen ideális emberi közösséget itt már csak komoly erőfeszítések árán tudták megközelíteni. A következő fejezet azt vizsgálja, honnan, milyen útravalóval jöttek azok, akik részt vettek ennek az egyedülálló művésztelepnek a létrehozásában.
A személyközi viszonyok alakulása a művésztelepen - a csoportközi viszonyok alakulása a kolónia és Gödöllő között
Házasságok, családmodellek
A művésztelep alapítói már mind családostul költöztek Gödöllőre. Körösfői-Kriesch Aladár 1895-ben vette feleségül másodunokatestvérét, Ujvárossy Ilkát, költözésük idején egy kislányuk volt, Margit, mert az elsőszülött kisfiút, Ivánt röviddel azelőtt vesztették el két és fél éves korában, difteritiszben. Nagy Sándor 1902-ben házasodott össze a nála tizenegy évvel fiatalabb Kriesch Laurával, házasságuk első öt évét Nagy Sándor szüleinek veszprémi házában töltötték; kislányuk, Laura hároméves volt, amikor 1907-ben Gödöllőre érkeztek. Juhász Árpád a szintén nála jóval fiatalabb feleségével, Omelka Vilmával és kislányukkal, Gyöngyvérrel 1905-ben telepedett le Gödöllőn; kisfiuk, Edömér már Gödöllőn született. Leo Belmonte és felesége, Marguerite Bloch ugyanígy 1905-ben érkezett, Daniel fiacskájukkal; az ő Yvette nevű kislányuk is Gödöllőn látta meg a napvilágot.
Ha a visszaemlékezéseket megvizsgáljuk, meglepetéssel tapasztalhatjuk, hogy e házasságok mindegyike valamilyen módon rendhagyó volt, a szülők vagy a társadalom elvárásaiba ütköző. Ujvárossy Ilkának eleinte Körösfői-Kriesch Aladár bátyja, János udvarolt, sőt egy másik unokatestvérük, Abt Sándor is forgolódott körülötte, amikor Pesten a tanítónőképzőbe járt, bár ő "más volt, mint a többi lány, nem igyekezett, nem próbált férjet fogni, mint az általában szokás volt, még csak nem is kelt föl, ha egy fiú jött, csak olvasott tovább."A Nagy Sándor-memoár szerint Aladárnak többéves levélbeli ostromába és valamelyes szülői ellenkezésbe került a hódítás, főként mert a család tartott a másodunokatestvérek közötti házasság esetleges következményeitől. Azt pedig, hogy a mezítlábas, tolsztojánus és sok másban is furcsa elveket valló Nagy Sándor feleségül vegye Kriesch Laurát, akit a diódi nyarakon ismert meg mélyebben, Abt Antal, a leány nagybátyja és gyámja egyenesen ellenezte. Laurának egyébként, mint Ilkának, sokan udvaroltak volna, de őt sem érdekelte a helyes férjfogás tudománya. "Anyám anyja és nagybátyja - mert az apja akkor már nem élt - azt mondták neki: nem kell mindjárt az elsőhöz hozzámenni, aki megkéri az embert. Tizennyolc éves vagy, nem voltál még bálban sem, és nincs is neki állása, pedig ha igazán szeretne, akkor elmenne tanárnak. Anyám erre azt válaszolta, hogy ha tanárnak megy, akkor nem is megyek hozzá. A szüleim úgy gondolták, hogy ők szabadon akarnak élni, és lelkileg, meg gondolkodásban egyformák voltak, de ezt persze a család nem akarta megérteni."Ezután itt is többévi levelezés és kitartó várakozás következett, s mire Kriesch Laura túllépte a huszonkét esztendőt, tehát a korabeli norma szerint már szinte vénkisasszonynak számított, de továbbra is makacsul kötötte magát eredeti elgondolásához, a család annyira megenyhült, hogy beleegyeztek a házasságba. Juhászéknál szinte szóról szóra ugyanez ismétlődött meg, amikor Omelka Vilma édesapja nem akarta áldását adni rájuk: ""Szegény művész, még állása sincsen, öreg, hamar özvegyen maradsz. Itt vannak a fiatalok, szépek, gazdagok, választhatsz közülük." De édesanyám hajthatatlan maradt. "Inkább leszek tíz évig az ő felesége, de addig boldog leszek. Vagy inkább meghalok, ha nem lehetek az övé""- idézi Juhász Gyöngyvér édesanyja romantikus fogadkozását. Belmonte-éknál a helyzet első pillantásra egyszerűbb volt, hiszen Marguerite Bloch-ot mindkét család beleegyezésével jegyezte el a gazdag családból származó fiatal festő. De, mint Nagy Sándor írja: "Menyasszonya volt Belmonte barátomnak, s a párizsi szülei a menyasszonyának, mikor meghallották a fiú apjának veszteségeit, nem akartak tudni a házasságról. Ám Margit, egyenes lelkű, nagyon művelt leányka, nem tágított, és egy szép napon Belmonte lakása udvarán - megbeszélés szerint - felkiáltott az ötödik emeletre: "Leo, Leo, tu viens te mariez?" És Belmonte rohant le az emeletről házasodni."Szinte magától értetődő, hogy a fokozatosan a telepre költöző fiatalok között is kölcsönös szimpátiák alakultak, majd szerelmek születtek, házasságok köttettek. Így került össze már Gödöllőn Sidló Ferenc és Undi Carla, Remsey Jenő és Frey Vilma. Mihály Rezső és Boér Lenke gödöllői ismeretségéből Párizsban lett házasság.a gödöllőiek esetében, a középosztály szokásaival szembeállítva, szerelmi házasságokról beszélünk, természetesen nem jelenti azt, hogy a XIX. század nem ismerte a szerelmi házasság fogalmát, mindössze annyit, hogy a középosztályon belül a párválasztás befolyásolása bizonyos fokig, a végső döntéshozatal pedig szinte teljes egészében a szülők kezében volt. Az ő szemükben pedig a család boldogulása elsődlegesen annak vagyoni biztonságát és társadalmi megbecsülését, esetleg a család által hagyományosan űzött üzleti tevékenységnek vagy hivatás(ok)nak a következő nemzedékben is megmaradó folytonosságát jelentette. A téma egyik korabeli "szakértője", Dr. Sikor József, aki több munkát is kiadott a házasság intézményével kapcsolatban, és egyebekben meglehetősen liberális nézeteket vallott (például sürgette a polgári házasság bevezetését), a párválasztás kérdéséről meglehetősen racionálisan gondolkodott. Szerinte az okosan házasodó emberek közé tartoznak mindazok, "kiknek elméjük és szívük vagy képzés vagy születés által elég tiszta és elég képes arra, hogy felfogja, miszerint az életboldogság a szeretetben áll és a végből a házasságnál a lelkek rokonszenvét tekinti a fődolognak, de egyéb melléktekinteteket sem hanyagol el. Ily melléktekintetek a kor, a rang, a vagyon és míveltségi fok aránya, a fizikai és lelki épség és végül a családi hajlamok (a vallást nem is említve)."gödöllői művészek a felsoroltak közül csak a "lelkek rokonszenvét" és a "míveltségi fokot" tartották fontosnak. A mindezt összefoglalóan "közös rezonancia"-ként említő Konopi Kálmán könyve híven tükrözi a párválasztással, férfi és nő viszonyával kapcsolatos gondolataikat. "Az igazi házasság a testek és lelkek közössége. Ebben a kettős viszonyban nyerhet csak kettős emberi mivoltunk teljes kielégítést, s az ilyen viszonyból származnak azok az egészségre, boldogságra termett gyermekek, kik nemcsak testüket örökölték szülőiktől, de gondolkodásukat, érzelmi lényüket is."Munkájában a családon belüli hierarchia helyett férfi és nő egyenlőségét, egy közös célért való együttmunkálkodását hirdeti, és azt, hogy a nők alárendeltségét nem gyengébb, tökéletlenebb voltuk okozza, hanem egy az emberiség története folyamán kialakult téves, visszás fölfogás. A korszak leányoknak és asszonyoknak szóló tanácsadói arra buzdítják a nőket, hogy boldogságukat, vágyaikat, teljes személyiségüket rendeljék alá férjüknek. "Igyekezzél tehát férjed iránt önzetlen, hű és igaz szerelemmel viseltetni, saját kívánságaidat, vágyaidat némítsd el, ha azok férjed óhajtásaival ellenkeznének, mondj le saját kényelmedről, hogy neki szerezhess kényelmet, nélkülözz az ő jólétéért."Konopi ezzel szemben mindkét nembeli ifjúságot arra biztatja, hogy idejekorán készüljenek fel egymás segítésére, a közös munkálkodásra. "Legszentebb munkáitokra képezzétek magatokat a legnagyobb igyekezettel, fiatal nők, fiatal férfiak! Arra, hogy valaha segítőtársai lehessetek egymásnak az emelkedésben, fajotok nemesítésében. Ne a vagyongyűjtés, az élvezni tudás, a hatalom bírása legyen a fő cél, melyre minden tanulástok, olvasmánytok irányul. Egymásban s gyermekeitekben fogjátok legnagyobb boldogságtokat megtalálni, ha nem sajnáltok ezért a boldogságért dolgozni kora fiatalságtokban."
Konopi könyvének van még egy, szintén az egyenlőség gondolatához kapcsolódó különlegessége: nyíltan felveti és helyteleníti azt, hogy a társadalom férfiak és nők számára különböző erkölcsi mércét állít fel. "A nőkre kötelezővé is teszi a közfelfogás, hogy házasságuk előtt nemi életet ne éljenek. A gyermek sorsát akarják ezzel biztosítani, megkímélve őt attól, hogy védelmező, mellette mindvégig kitartó apa nélkül jöjjenek a világra. De a férfiakra nézve egészen más a mai közfelfogás. Azt tartják ugyanis, hogy a férfi egy bizonyos időn túl egészsége megrontása nélkül nem őrizheti meg szüzességét."A kérdést tárgyalva rámutat, hogy ez a hallgatólagos társadalmi megegyezés, amelynek eredményeképpen maguk az apák viszik vagy küldik a bordélyházakba fiaikat, egyszerre igazságtalan, mert fenntartja a prostitúció intézményét, és veszélyes, mert a nemi betegségek terjesztésével a férfi majdani családját, a később születendő gyermekek egészségét is kockáztatja. Az igazságtalanság kiküszöbölésére természetesen nem azt javasolja, hogy a nőknek is joguk legyen az erkölcsi szabadosságra, hanem hogy a férfiak se hárítsák el maguktól, biológiai okokra hivatkozva, a döntés felelősségét; fontosnak tartja ennek érdekében, hogy a fiatalok a megfelelő időben és ködösítés nélkül részesüljenek nemi felvilágosításban. Téves következtetés lenne ennek alapján arra gondolnunk, hogy valamiféle aszketikus életvitelt tart ideálisnak. A (házasságon belüli) nemi életben egyformán elveti a "puszta élvezethajhászást" és a tolsztoji önmegtagadást, s ugyanúgy mint az élet más területein, itt is a természetességet és kiegyensúlyozottságot tartja elsődlegesnek, tehát azt, ami az adott kapcsolaton belül mindkét félnek a legjobban megfelel. Ahhoz pedig, hogy egy házasságon belül a házasfelek lelkileg és testileg is egyenlő partnerek legyenek, véleménye szerint az szükséges, hogy a házasulandó fiatalok az esküvő előtt nyugodtan és nyíltan beszéljék meg erre vonatkozó gondolataikat, elvárásaikat is, mert csak a két oldal egyenlő arányú figyelembevételével építhetnek fel szoros és tartalmas, egész életre szóló kapcsolatokat. A korszaknak a válással, illetve a "szabad szerelemmel" kapcsolatos vitájához így valójában nem is szól hozzá, mert úgy gondolja, ezek csak egy mélyebb problémának felszíni megnyilvánulásai, amelyeknek a forrását megkeresve juthat el a kor embere a megoldáshoz.
A művésztelep életmódján belül az intim szférával kapcsolatban igen kevés adatunk van, melyeket a test- és nemiség-képzetüket elemző részben sorakoztattam fel. A művészi és társadalmi egyenlőség azonban nemcsak szólam volt náluk, hanem a visszaemlékezések tükrében úgy láthatjuk: mindennapjaik része. A nők ugyan, csakúgy mint a többi polgári háziasszony, maguk irányították a háztartást (többnyire személyzet segítségével), de jó néhányan közülük művészek, tervezők, szövőnők is voltak, így napi beosztásuk jobban hasonlított a férfiak munkanapjára. Nagy Sándorné tervezett, festett, illusztrációkat rajzolt és kézimunkázott, gyakran férjével közös munkákon dolgozott, Mme Belmonte is férjével együtt szőtte a gobelineket, Juhász Árpád felesége népművészeti ihletésű gyermekjátékokat festett, táskákat hímzett, s az iparművésznők közt volt az ekkor még hajadon Undi Carla és Mariska, Frey Vilma és Rózsa, valamint Boér Lenke. Ez időnként azt is jelentette, hogy a hagyományosan női, háztartás körüli munkákat nem, vagy csak részben tudták elvégezni, de a kolóniabeli férfiak nem is támasztottak ilyen szigorú elvárásokat velük szemben. Nagy Laura szerint például amikor szülei közösen illusztrálták Báthoryné "Tündérvilág a Városligetben" című mesekönyvét, a családi mindenes, Terkó éppen elutazott a rokonaihoz. "Akkor anyám tejbedarát csinált a primuszon, almakompóttal, és csak az volt az ebéd, nem volt nagy főzés, mert akvarelleztek meg rajzoltak egész nap mindketten. Ha anyám valamit magától, kedveskedésből csinált apámnak, azt igen. De nem várta el tőle, hogy kiszolgálja. Sőt apám maga gondozta a saját ruháit. Anyámnak mindig volt segítsége, aki főzött, takarított és a kertben dolgozott vele, ő csak annyit csinált, amennyire kedve volt. Ha kedve volt a kertben turkálni, vagy befőttet csinálni, vagy egyszer tarhonyát csinált, de azt is csak a saját kedvére. (.) Néha meg rájött, hogy elővett egy könyvet.. emlékszem például, hogy egy Ibsen-színdarabot olvasott, akkor leült egy sarokba, és nem volt se ebéd, se semmi, mert amíg ő azt el nem olvasta, addig föl nem kelt onnan."
A kolóniabeli nők nem voltak a hagyományos női szerep rabjai, amit persze annak is köszönhettek, hogy a legtöbb családnál volt valamiféle segítség a háztartásban, cseléd vagy esetleg rokon (ámbár ez a körülmény minden, a "polgári" jelzőre igényt tartó családban fennállt). De ugyanígy a férfiak sem voltak beskatulyázva, saját tekintélyükbe zárva, nem volt idegen tőlük, hogy a ház vagy a gyerekek körül segédkezzenek. Nagy Sándort idézve: "Aladár tökéletes családapának bizonyult. Oly szakértelemmel turkált a kis fehérneműk között, oly megvesztegető ügyetlenséggel gombolta, amit kötni kellett vón és kötötte, amit behajtani kell, hogy kaján örömmel élveztük jóindulatú ügyetlenkedéseit. Később persze nagy gyakorlatra tett szert, mert egy kis bölcsőben periódikusan mindig volt két csillogó szem és két motoszkáló kis kar, alig hogy az előtte való talpra állt."Nagy Laurától tudjuk, hogy édesapja nemcsak a ruhaneműjét tartotta rendben saját maga, hanem a háztartásban (pl. mosógép kezelése) is segített, ha erre valami oknál fogva szükség volt. A telepen a férfiak nem próbálták semmivel a tekintély látszatát kelteni, ahogy munkájukat, gondolataikat, a családon belüli "hatalmukat" és felelősségüket is megosztották a nőkkel.
Művészi tevékenységükön kívül a családi életnek ez a mintája, a művészeten és a mindennapi életen belüli egyenlőség, továbbá a művészet és élet teljes összekapcsolása is vonzónak tűnhetett a kortárs értelmiség erre érzékeny tagjai számára. Undi Mariska így rögzítette első, még a telephez való kötődése előtti élményét ezzel kapcsolatban: "Kriesch Aladár házánál, egy kies erdélyi falucskában, ahol vendége voltam, kaptam azután mind több és maradandóbb irányítást művészetemben. (.) Az ő bensőséges, szép családi életük pedig egy új dologra tanított meg, arra, hogy még a művészet sem cél magában, hanem a nagy cél: egy nagy érzésekkel, nagy emberi ideálokért való küzdéssel teli élet, amelynek a talajából kifejlődhet aztán a művészet."A kor szemtanúi, a telep gyakori látogatói közt többen is voltak, akik számára ideálképet jelentett a gödöllőiek között tapasztalt családi harmónia és közösségi szellem. Harsányi Kálmán a "Kristálynézők"-ben "rózsadombi festők" néven szerepelteti a kolóniai tagjait, szimbólumaként mindazoknak a művészi és emberi törekvéseknek, amelyeket tisztának, pozitívnak és nagy jövőjűnek tart korában. A Nagy Sándor-Kriesch Laura házaspárt (Takáts Sándorék néven) a teljes házastársi és művészi egység példájaként ábrázolja, amikor főhőse a Thoroczkai [=Körösfői-Kriesch] Aladáréknál tartott összejövetelen így fordul hozzájuk: " - Takáts Sándor, ugye? Takáts Sándorék férfi fele, aki a felesége nélkül nem számítja magát külön egésznek. Csak a Browning pár meg a két Goncourt fivér tudott művészi értelemben is ennyire eggyé forrni."
Remsey Ágnes a művészházaspár harmonikus együttélését két ellentétes pólus egymást kiegyenlítő összekapcsolódásaként értelmezte: ".. azt is megtudta Lauráról, hogy hét évi jegyesség után lett a nagytehetségű dunántúli művész felesége. De azt nem tudta megfejteni, milyen lehetett akkor, jegyessége elején. Hiszen még most is nehéz elhinni róla, hogy elmúlt húszéves, és asszony. Mivel töltötte idejét a hosszú hét év alatt, mialatt jegyese külföldet járta és végigbetűzte a sok letűnt századot a műalkotások tükrében? Most már tudja róla, hogy azalatt Laura is tanult. Szokatlan volt ez akkoriban, és még szokatlanabb Laurának. Az ő természetéből hiányzott mindenfajta lázadás, az az erő, ami e kor leányaiban megindította a férfival egyenrangúsító diploma megszerzésének igényét. Laura nem tartozott az emancipált nők táborába. Olyan igénytelen volt, mint egy apáca, s olyan személytelen, mint valami szürke kis szolgáló. S mégis, az elsők közt volt az országban, aki nő létére elnyerte a Képzőművészeti Főiskola diplomáját. Mi adott ehhez erőt neki és kitartást? Talán az a vágy, hogy igazi útitársa lehessen egy igazi művésznek. Laura olyan asszony volt, amilyenről minden férfi álmodik. Talán az utolsó. Lényének melege nem csupán a Sándoréból táplálkozott. Sándor nem tartozott a másokat melengető emberek közé. Harcos volt, állig páncélban és szüntelen hadakozott. Mindenfajta hazugság ellen. A kor hazugságai ellen, a társadalom megszépítő álságai ellen. És a minden ember lelke mélyén lapuló őshazugság ellen, amit mindenki olyan jótékonyan próbál takargatni. Műterme nem hűvös templom volt, ahogy a legtöbben hitték, hanem forró csatatér. Démonok csapkodták ott az ajtókat, ablakokat éjszakákon át, éveken át, évtizedeken át. Meresztgették igéző szemeiket, csapdosták farkukat, okádtak kénkövet, mert Sándor napról-napra megidézte őket és vívott velük, a végkimerülésig. (..) Óh, titánoknak való súly ez, minden emberben meglátni az igazat! És élni ezzel a teherrel. Hordani mások hibáit, és élni. Csoda-e, ha elvhűségében néha túlmegy a jótékony határon, és korbácsol ott is, ahol simogatni, emelnie kellene? Laura szerepe éppen itt kapcsolódik bele Sándoréba, csodálatosan. Ő a mindenkori második szólam, aki meg tudja menteni a sérült dallamot. Ő az, aki Sándor számára az életet elviselhetővé, sőt kívánatossá szelídíti. Ő a földszinten lakik, és mit sem tud az örvénylő szellemjárásról, ami odafent zajlik a manzárdban, a műteremben. Igaz, hozzá is járnak szellemek, de azok olyan kedves lények, hogy egy kisgyermek is eljátszadozhatik velük. Laura kitárja az ablakát, és beengedi kertjéből a virágok lelkeit, a madarakét, a közeli erdőkét és távoli dombokét. Míg Sándor odafent az emberben lakó törvénytelenségek nagy ármádiájával küzd Toldi Miklósként egymaga, Laura idelent, a természet törvényes rendjében élő gyermekeivel barátkozik."A visszaemlékezések egyes elemei ellentmondanak Remsey Ágnes interpretációjának - Nagy Sándorné személyiségének inkább alkalmazkodó, simulékony voltát érzékelteti, mint öntörvényűségét, a konvenciókkal való szembenállását, Nagy Sándor-képéből pedig hiányzik például a művész írásaiból kicsillanó humorérzék -, ám lírai pillanatfelvétele alapvonalaiban valószínűleg jól tükrözi a valóságot. Ő az, aki regényében finoman utal arra is (és ezt az emléket Nagy Sándorék családja szintén megerősítette) hogy a művészházaspár a testiségtől mentes szeretet-eszmének elkötelezve magát, esküvőjük után próbaképpen még több mint egy esztendeig Szent József-házasságban élt: "Mindenünk azért van, hogy szolgáljunk vele. Igen! Sándor és én éveken át éltünk úgy, mint a testvérek. Mert ott, ahol fék nélkül élik ki a legnemesebb erőiket a házaspárok, ritkán marad annyi, hogy szeretni is megtanulják egymást. Ezt ma már sokféle tan hirdeti. És mi megpróbáltuk. Ma is azt mondom, érdemes volt. Nehezen tudom ecsetelni ezeknek az éveknek magas feszültségét és gyümölcseit az alkotásban"- mondja a "Nagyobb mozdulat"-ban Nagy Sándorné a Frey-lányok látogatóba érkező nővérének.
Nagy Sándoréknak egy kislányuk született, de a telepen belül a családok méretére is a nagy változatosság volt jellemző. Nagyékon kívül Raábéknak, Sidlóéknak, a Mihály- és a Moiret-házaspárnak volt egy gyermeke, a Belmonte- és a Juhász-család két-két, Rózsaffy Dezső és felesége három gyermeket nevelt. Zichy István, valamint Frey Rózsa csak a telep korszaka után alapítottak családot, mindketten három-három gyermekkel. A Remsey Jenő-Frey Vilma házaspár négy gyermeket nevelt. A legtöbb gyermek Körösfőiéknél született, de a hét közül kettő kicsiny korában halt meg (Iván két és félévesen, Kinga néhány hetes korában), öten érték meg a felnőttkort. Remsey Ágnes szerint a nagy család iránti vágyakozás forrása Körösfőiéknél éppen az volt, hogy ez a századfordulón kezdett "kimenni a divatból", legalábbis Nyugat-Európában: "Párizsban akkoriban apadt el a gyermekáldás. Nagy világdivat lett a meddőség, az emancipált nők nem akartak szülni többet. A szellemi centrumok új nőt alakítottak ki, egy absztrakt asszonyt, aki viszont férfiatlanná enerválta a másik nemet. (..) Amikor Aladár megházasodott, tilalomfát ültetett annak a haladásnak, amely elvesztette tájékozódó képességét, és a trónra emelt enyészet mellé nőül adta a terméketlenséget. Ő szemébe röhögött ennek a királyi párnak, és feleségül vett egy olyan asszonyt, akit mintha Michelangelo mintázott volna a világra: Ilkát."Persze merészség lenne azt állítani, hogy Körösfőiék kifejezetten demonstratív célzattal alapítottak nagy családot, azért, hogy példát mutassanak másoknak - ha igen, akkor úgy tűnik, a példa még a kolónián belül sem talált túl sok követőre (öt gyermeke rajtuk kívül csak a Gödöllőre néha ellátogató osztrák barátjuknak, a már említett Tom von Dregernek volt). A terület szinte csak találgatásokra ad alkalmat, mégis arra kell gondolnunk, hogy - bár sok bizonyítéka van a telepen élők gyermekszeretetének, család-centrikusságának - a gyermekvállalással kapcsolatban minden házaspár egyéni döntéseket hozott, a saját körülményeiket és terveiket figyelembe véve.
Az már azonban világosan kiderül a visszaemlékezésekből, cikkekből, hogy a gyermekek nevelését közös felelősségnek tekintették, amely nem hárul teljes egészében az anyára. "Szerelmünk legelső munkája gyermekeink nevelése. (..) Férfi és nő legszebb, legönzetlenebb és legeredményesebb közös munkája."Rendkívül fontosnak tartották a céltudatos felkészülést is a gyermekvállalásra, s ez az ő értelmezésükben a test és lélek arányos, kiegyensúlyozott fejlesztését, az egészség megőrzését és a szellemi és érzelmi kultúra fokozatos kiművelését jelentette.A család részének tekintették a még meg sem született magzatot is, akire odafigyeltek, akivel számoltak már világra jötte előtt. Az anyaság, a terhesség pedig a kolónia asszonyai számára nem volt szégyellni, rejtegetni való testi állapot - sőt, éppen az ellenkezője. Ezt példázza Harsányi Kálmán regényének már idézett jelenete is, ahol Sidló Ferenc és Undi Carla jelenik meg a fiatal szobrász és várandós felesége alakjában: "A zongorán kisebb villa tervei voltak kiterítve. "Műterem", "agyagkamara", "gyermekszoba", olvasta rajtuk az egyes helyiségek fölírásait. A terv alá Zsibó Ferenc név volt írva. Hamarosan rájött, hogy a villa tervét a maga számára rajzolta az a fiatal szobrász, aki most bírálatot kér rá a térkiképzés nagymesterétől [Haller=Lechner Ödöntől] A karjába kapaszkodó asszonykát mindenekfölött a gyermekszoba látszott érdekelni. Bármi valóban építészeti problémáról lett légyen is szó, ő közbevágott a gyermekszobával, és hol a hallból, hol az ebédlőből alkudott hozzá valamit. Áldott állapotban volt, és mód nélkül büszke volt erre az állapotára. Az ura minden közbeszólásakor megszorította a kezét, s az agg mester rámosolygott. Gyönyörködtek szüntelen hivalkodásában a közeli anyasággal. Pedig ő maga is művész volt, de amióta tudta, mi felé közeledik, az egész lelkét betöltötte egy kis bölcső, amely még nem is ringott; az apró kelengye, amelyet még csak most készítgetett; meg egy halom játék, amelyről még azt sem tudta, fiúnak vagy leánynak való legyen-e. Mindegy, hogy ilyen vagy olyan-e, csak közöttük volna már kicsi gazdájuk!"gödöllőiek konkrét gyermeknevelési elveiről és gyakorlatáról egy későbbi fejezetben bővebben lesz szó. Érdemes azonban még itt megjegyeznünk, hogy a művésztelep egyenlőséget hirdető eszméi nemcsak a férfiak és nők, de a szülők és gyermekek viszonyát is érintették. A művészek családjaiban a szülő-gyermek viszony hangsúlyos elemei nem a tekintély és a hála, hanem a bensőséges szeretet és a játékosság voltak. Az általános attitűdöt engedékenység jellemezte; a gyermekek tegezték szüleiket, a sporttól a játékig részt vettek nagyon sok tevékenységükben, ott lehettek a szobában, amikor a felnőttek "komoly dolgokról" beszélgettek, "fontos embereket" fogadtak vendégként. A felnőttek gyermekeiket nem mint lehetséges "nevelési alanyokat" tekintették, hanem mint olyan különálló személyiségeket, akikben a szülőktől öröklött tulajdonságokon túl is sokféle tehetség és hajlam rejtőzik, amelyek szabad kibontakozásának utat nyitni véleményük szerint a szülők legfontosabb feladata. Nagy Sándort idézve: "Az apa, mint az istenek, elvesztette talaját, a tekintélyét. Mi már nem viselünk koronát, pajtása, játszótársa lettünk a gyermekünknek. Mindnyájan, Aladár is, Belmonte is, én is. Így jött el a Kinderrecht kora."baráti kapcsolatok, mester-tanítvány viszonyok
- vendéglátás a művésztelepen
A rokonságok és barátságok, ahogy láthattuk, már a művésztelep kialakulásában is fontos szerepet játszottak. Az, hogy a kolónia alapítói nemcsak elvbarátok, de sógorok is voltak, már eleve némi családias színezetet kölcsönzött a kezdeményezésnek. Ugyancsak Körösfői-Kriesch rokonai voltak az erdélyi Boér-család tagjai, Jenő, Lenke és Vilma, az utóbbi férje, Konopi Kálmán is szoros kapcsolatban volt a kolóniabeliekkel és eszméikkel. Juhász Árpád, mint Körösfői, Lotz Károly mesteriskolájába járt, ott ismerkedtek össze, majd Juhász Árpád révén kerültek Gödöllőre a Frey-lányok, és Schmitt Jenő Henriket is rajta keresztül ismerték meg a telep tagjai személyesen. A barátság hozta a telepre Leo Belmonte-ot, és a látogatóként érkező Tom von Dregert családjával. Undi Mariska a Mintarajziskolában ismerte meg Kriesch Laurát, s ő vitte magával bátyja műtermébe, majd Diódra is.
A polgári családokban általában nagy fontossággal bírtak a rokoni kapcsolatok. Bár a szűken vett család (a házaspár és gyermekeik) szerepe és fontossága a társadalomban a megelőző századokhoz viszonyítva megnövekedett, továbbra is nyilvántartották a nagyszülők, unokák, nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek születés- és névnapjait, amelyek az év nagyobb ünnepeivel és az időnkénti esküvőkkel, keresztelőkkel, temetésekkel együtt alkalmat nyújtottak arra, hogy a család teljes létszámban összejöjjön; a kör esetenként távolabbi rokonokkal, keresztszülőkkel is kibővült. "Visy László háza a családfő 1935-ben bekövetkezett haláláig a család központja maradt, noha az első világháborút túlélt hat gyermek közül öt megnősült, illetve férjhez ment, és külön költözve alapítottak önálló háztartást. A külön lakó gyerekek házastársukkal csaknem minden este, vacsora után összejöttek az apai házban, nagyobb ünnepeken ott is ebédeltek, vacsoráztak. Karácsonykor, a nyári szabadság idején a más városokban lakók is hazalátogattak néhány napra-hétre"- írja Visi Lakatos Mária a családi kapcsolatok fenntartásáról. Márai Sándor "Egy polgár vallomásai" című önéletrajzi regényében szintén megemlékezik a gyermekkori emlékeiből felbukkanó rokonokról, akik között nemcsak nagybácsik, nagynénik, de még a nagyszülők testvérei is szerepelnek.
A Kriesch- és a Nagy-család életmódja a visszaemlékezések szerint ezen a ponton hajszálra megegyezett a korabeli polgárságéval - kiterjedt rokoni kapcsolataikat nagy gonddal és szeretettel ápolták. A korosodó szülők általában hol egyik, hol másik gyermeküknél töltöttek hosszabb időt, a nagyszülők és unokák között is a hagyománynak megfelelően igen jó volt a kapcsolat. Körösfői-Krieschéknél gyakran járt látogatóban mind a két nagymama - Kriesch Jánosné Abt Laura ilyenkor kisebbik lányáékhoz is mindig benézett, sőt, néha náluk szállt meg. Bátyja, Abt Antal élete végéig nagy figyelemmel kísérte húga gyermekeinek pályáját, s Kolozsvárott gyakorta vendégelte őket. Körösfői-Krieschné Ujvárossy Ilka édesanyjáról Nagy Sándor jegyzett fel egy kedves anekdotát: "Ujvárossy nagymama öregségére három nyelvből rakta össze mondanivalóit. Ezt a fi-fik [=az unokák] örömmel elfogadták és minden további nélkül az ő nyelvén beszéltek hozzá. Karácsony táján kérdezte az egyik fiút: "Mit veszem neked, o kocka o vasút?" Föl se nézett a játékból: "O vasút", felelte. Mikor mi Aladárral Milanoban voltunk, persze az egész törzs utazást játszott. Kihordták ehhez az egész lakást, székeket vonatnak, szőnyegeket elvámolni. Ki legyen a finánc?, tanakodtak. Legyen az Ujvárossy nagymama. De ha nem megy bele? Hát ne is tudja. Kijön, kitotyog a kis öreg, s látja, hogy a fiúk mindent kihordtak, rájuk lármáz, hogy azonnal vigyék be, először a szőnyegeket. Viszik, engedelmesen viszik, mint az utasok a vámhivatalba. Nem sejtette, hogy a rendező szokását a játékba illesztették. Csak azt nem értette a drága kis öreg, hogy miért lettek egyszerre ilyen engedelmesek."
Nagy Laura emlékezete szerint ők is mind a két oldali nagyszülőket rendszeresen látogatták. Kriesch Jánosné ebben az időben a Rózsadombon lakott: "Anyám szeretett kertészkedni, és minden héten összeszedte a nagy kosarat, akkor azt föl kellett vinni Budára a nagymamának ajándékba. Sokszor mondta apám, hogy miért nem viszi magával Terkót, aki nálunk dolgozott tizenöt évig, de nem, nem, azt ő akarta vinni. Vitte is föl a Rózsadomb tetejére, az Eszter utcába. Gyakran látogattuk az ő mamáját. Apám szülei Veszprémben voltak, azokat nem láttam olyan gyakran, hanem minden évben lementünk hozzájuk vagy anyámmal, vagy apámmal, és ők aztán mindig nagy traktát csináltak és nagy fogadást: fölvirágozták az udvart és minden kilincsen volt egy csokor, mikor mi érkeztünk. Öreganyám nagyon jól tudott főzni, és mindenféle jót sütött-főzött nekünk."Felesége halála után Nagy Imre végleg fiáék gödöllői házába költözött, az emeleti vendégszobában lakott élete végéig. Gyakori vendége volt még Gödöllőnek a rokonok közül Körösfői-Kriesch Aladár bátyja, a jogi pályára lépett, agglegény János, aki minden gyermekszeretetét kis unokaöccseire és unokahúgaira árasztotta: "János nagybácsi, aki bíró volt és nem nősült meg, mindig hozott nekünk drága játékokat, meg elvitt minket színházba, és akkor úgy ült, hogy a gyerekeket nézte, ahogy mi szájtátva bámultuk a "Falusi nótárius"-t, vagy amire elvitt minket."A többiekről ilyen pontos adatok nincsenek, de Nagy Laura még arra is emlékezett, hogy Juhászéknál gyakran tartózkodtak hosszabb ideig Juhászné Omelka Vilma húgai, Ilka és Jolánka, továbbá Juhász Árpád unokaöccse, a hegedűművész Károly; Remsey Ágnes regénye pedig arra utal, hogy a Frey-lányok és férjezett nővérük között élénk levelezés folyt. A levélbeli családi kapcsolattartás feltárása a Gellér Katalin-vezette kutatócsoport egyik feladata lesz, és a levelezések várhatóan jó néhány olyan adatot tartalmazhatnak, amely az életmódra vonatkozó kutatásoknak további támpontot ad.
Sok barátja és ismerőse is volt a gödöllői művészeknek, akik rokonszenveztek törekvéseikkel, s valami módon - akár konkrét támogatással, akár gondolataiknak egy másik művészeti ágban való megfogalmazásával - megpróbálták kifejezni rokonszenvüket. A legtöbbet vitatott barátság Koronghi Lippich Elekhez, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium Művészeti Ügyosztályának vezetőjéhez fűzte őket, az ő támogatása miatt ugyanis nagyon sokan néztek rájuk úgy, mint az "elkényeztetett, hivatalos" művészekre.Kapcsolatuk még az 1890-es években, hivatalos levélváltással kezdődött (Lippich 1886-1913 között töltött be egyre fontosabb minisztériumi tisztségeket); a levelezést néhány találkozás, majd barátság követte: Lippich meglátogatta Nagy Sándorékat Veszprémben, Körösfőit Gödöllőn. 1902-ben Körösfői megfestette barátjuk arcképét, a következő évben a két művész közösen illusztrálta Lippich verseskötetét, ő pedig elkísérte Körösfőit kalotaszegi útjára. Elképzeléseik kezdettől fogva hasonlóak voltak, s az egymással való rendszeres kapcsolattartás során együtt alakultak tovább. Mindhárman rendkívüli jelentőségűnek tartották a népművészetet, mint a megújuló magyar képzőművészet forrását, a képzőművészetnek pedig egyenesen nemzetfenntartó szerepet tulajdonítottak. Figyelemmel kísérték a rokon finn nép művészetének alakulását, szorgalmazták a rajzoktatás, sőt ezen felül a teljes oktatási rendszer reformját. Lippich a gödöllőieken keresztül ismerte meg Ruskin és Morris koncepcióját, és bár a gyakorlatban a kézműipari kisműhelyek támogatásának híve volt, elméletében - akárcsak utolsó éveiben Körösfői-Kriesch - maga is az ipar és a művészet összekapcsolásával, a gyáripari formatervezés gondolatával foglalkozott, mint a művészet széleskörű elterjesztésének egyetlen lehetséges formájával.
A visszaemlékezésekből úgy tűnik, hogy az anyagi támogatás, amit Lippich gödöllői barátainak biztosítani tudott, korántsem volt akkora, mint azt a korabeli művészeti közvélemény gondolta. Annál nagyobb szerepe volt abban, hogy a gödöllőiek művészete erkölcsi, szakmai elismerést kaphatott - Nagy Sándor egy levelében ezt írta neki: "Te vagy a mi Ruskinunk, aki meggyőződésed hátát tartod a nekünk szánt ütések elé."Kapcsolatukat az évek múlásával azonban éppen a közvélekedés tette tönkre, mint azt Nagy Sándor feljegyezte memoárjában: "Ha utánagondolok, Gödöllő hírét is ők [a közvélemény, a pletyka] csinálták, mert azzal, hogy ez a szó, gödöllőiek, mindig a béka száján volt, hamarabb ért el a köztudatba, mint a mi munkálkodásunk révén eljutott volna. Az azonban sikerült, hogy Lippich-csel való érdektelen barátságunkat megmérgezte. Ő se mert nekünk semmit se tenni, mi se fordultunk hozzá semmiért, de elmaradásunkat sokszor félreértette és mi is az övét."iparművészet megújításáért végzett közös munkálkodásuk hozta Gödöllőre Lippich mellett Györgyi Kálmánt, Majovszky Pált, Nádler Róbertet, Czakó Elemért, Déry Bélát, és az egyházi megrendelések jelentős részét megszerző, haladó gondolkodású műértő papot, Fieber Henriket.Művész-barátaik közül Akseli Gallen-Kallela, Eliel Saarinen, Yrjö Liipola, Tom von Dreger családjával és a KÉVE tagjai vendégeskedtek náluk. Megfordult Gödöllőn Maróti Géza és Alpár Ignác építész, Schmitt Jenő Henrik, Lyka Károly, Elek Artúr, Kozma Andor és Ferenc,Móricz Zsigmond, Migray József, táncelőadást tartott Dienes Valéria. Hosszantartó kapcsolat fűzte különösen Nagy Sándorékhoz Harsányi Kálmánt és a költő Zempléni Árpádot.Jó barátságban volt Nagyékkal a birtokos Békássy-család, akik közül legismertebb az első világháborúban nagyon fiatalon elhunyt költő, Békássy Ferenc volt.Eljöttek Veszprémből látogatóba Nagy Sándor régi barátai, Pillitz Pál orvos és Illés Dezső ügyvéd, néha látták a közben diplomáciai pályára lépett gyermekkori barátot, Szentirmay Bélát, tartották a kapcsolatot Székely Bertalan Szadán élő gyermekeivel.
A személyes barátságokon kívül a valamilyen tekintetben hasonlóan gondolkodó csoportok is érdeklődtek irántuk. Megkereste a gödöllői művészeket a Magyar Feministák Egyesülete, újságcikkeket és ismeretterjesztő előadásokat kérve tagjai számára. A Vegetáriánus Társaság tagjai elnökükkel többször ellátogattak Gödöllőre, rájuk Zichy István így emlékezett: "..vasárnaponként több olyan ember jött ki Pestről hozzájuk, akikkel csak annyi közös vonásuk volt, hogy azok is vegetariánusok voltak és - mint Krieschék - hosszú hajat és szakállt viseltek. Szegény Kriesch Aladárt sokat bosszantottam azzal, hogy ezeket a mindenféle barátkozni akaró tisztelőit "szőr- és gyomor-lelkirokonainak" neveztem."Érdeklődő színészek és muzsikusok is gyakran megfordultak Gödöllőn. A felsorolás valószínűleg nem teljes, de legalábbis érzékelteti, milyen érdeklődésű, gondolkodású embereket vonzott magához a gödöllői művésztelep vendégszeretete.
Noha ez a vendégszeretet a késő délutáni órákra, illetve a hétvégére korlátozódott - a munkára szánt időt a gödöllői művészek igyekeztek teljes figyelemmel valóban annak szentelni - hangulata oldott, barátságos volt. A polgári vendéglátástól éppen ebben az oldottságban különbözött: a vendégeknek nem kellett betartaniuk a vizitre vonatkozó szabályrendszer egyetlen pontját sem.Abban is mások voltak ezenkívül, hogy a terítékre kerülő témákat nem csak az általános társalgási repertoárból merítették, hanem gyakran vendégeikkel is művészeti, filozófiai kérdéseket vitattak meg, esetleg olyan életproblémákat, amik az adott vendég számára éppen fontosak voltak. Még Remsey Ágnes is, aki egyébként Nagy Sándorékat Körösfőiékhez viszonyítva valamivel zárkózottabbaknak festi le könyvében, így ír vendégszeretetükről: "(Laura).. a vendéglátás művésze, mert a tea és a sütemény mellé olyan édességet is talál, amitől holta napjáig édesedik a vendég szája széle. Valami múlhatatlant: néha vigaszt, néha tanácsot, néha egy-egy bölcs idézetet vagy szép költeményt. Néha új irányt kap az, aki megfeneklett, néha féket, aki vesztébe fut, de soha, soha időfecsérlő léha fecsegést."
A visszaemlékezések szerint Körösfői-Kriesch Aladár házában valamivel nagyobb volt a jövés-menés, mint Nagy Sándoréknál. Ennek egyik oka az, hogy Körösfőihez több tanítványa is járt, akiket fiaiként kezelt, és mindig szívesen fogadott. Elsőként 1909-ben Remsey Jenő érkezett, aki egyik visszaemlékezésében "egy őskeresztény gyülekezet képéhez" hasonlította Körösfőiék vendégváró asztalát a körötte ülő családtagokkal és a telep velük vacsorázó fiatalabb tagjaival: "..olyan szellemi atmoszféra fogadott, amelynek hatását még ebben a pillanatban is lelkemnek minden ízében érzem."Később a tanítványok megszaporodtak, közéjük tartozott Diósy Antal, Leszkovszky György és Hende Vince, akik az Iparművészeti Iskola díszítőfestő osztályát végezték Körösfői irányítása alatt, s később a Körösfői művészi örökségéhez kapcsolódó Cennini Társaság alapítói lettek.
A másik ok, ami miatt Körösfőiéknél fordult meg a legtöbb vendég, az volt, hogy a külvilág felé ő képviselte a telepet, a közvélemény az ő személyéhez kötötte a gödöllői szövőműhely nevét. Emellett ő volt az, aki már korábban is rendelkezett ismeretségekkel, jártassággal a budapesti polgári-értelmiségi körökben. Nagy Sándor írja róla: "A Képzőművészeti Társulat jegyzőnek választotta, s ahogy mondani szokás, il est arrivé, beérkezett. (..) Budapest fia, minden számottevő embert ismer, a hivatalok tele vannak iskolatársakkal, barátaival, ismerőseivel. Ahova megy, mindenütt szívesen fogadják az ismert művész-barátot. Még egy banális kifejezés: az élet színpada nyitva áll előtte, tőle függ, akar-e játszani! Fel is lépett, de nem úgy, mint a szemesek használják ki a dobogót, ha egyszer felléphetnek; inkább csak úgy, mint Lotz Károly, vendégszerepelt szerződés nélkül, s amint a maszkot és koturnust levetette, sietett haza."A visszaemlékezésekből kiderül, hogy Körösfői-Kriesch magánemberként rendkívül megnyerő modorú, kellemes társalgó volt, magyar vagy külföldi társaságban egyaránt otthonosan mozgott, személyének sajátos vonzereje mindenkire nagy hatást gyakorolt. Ennek időnként rendkívül nagy hasznát vették a kolónia külső kapcsolataiban, mert a szövőműhely eredményes működtetéséhez mindenképpen szükségük volt némi publicitásra.
Nagy Laura visszaemlékezése szerint szülei valamiképpen megpróbálták szűrni a hozzájuk bekopogtató vendégeket; ez a szűrő elsősorban erkölcsi jellegű volt. Úgy tűnik, ez inkább a Budapestről jövő rangosabb vendégeikkel való kapcsolataikat korlátozta, mint az egyszerű gödöllői paraszt- és iparosrétegekkel valókat. Ha valaki Gödöllőről kérdéssel, kéréssel fordult hozzájuk, mindig nyitva állt az ajtajuk."A szüleim azt is tolerálták, ha valaki mondjuk nem volt vallásos. Talán az Aladárék még egy kis erkölcstelenséget is toleráltak, mert sajnálattal nézték. Rendkívül segítőkész emberek voltak. Mondjuk az én szüleim az erkölcsi dolgokra nagyon szigorúan adtak. Akármilyen magasrangú volt valaki, hogyha erkölcstelenséget hallottak róla, akkor azzal aztán nem barátkoztak. Az, hogy milyen vallású valaki, nem zavarta őket, amíg bizonyos erkölcsi és törekvési nívót tapasztaltak nála. Ahol remélték, hogy ha valaki tévesen indult is, de abból ki tud keveredni, akkor azzal foglalkoztak. Ott volt például az a szerencsétlen asszony, aki öngyilkos akart lenni, és a két kisfiát is magával vinni, aztán a két kisfiú meghalt, ő meg olyan szerencsétlen hisztérikus volt, és nagyon sokszor találkoztam vele a Krieschéknél.. Nyilván törődtek vele, hogy látták, mennyire magán kívül van és mi történt vele."Nagy Sándor mégis úgy érezhette, hogy sógora időnként túlságosan is toleráns a házában megforduló rendkívül vegyes összetételű vendégsereggel szemben, mert memoárjában egy helyen így fakadt ki: "A vidám, de dolgos és ha kellett komoly fiatalság mellett, ahogy ez már nálunk elkerülhetetlennek látszik, Aladár köré nemkívánatos elemek is tapadtak. A koraérett hibásak, akiknél a lelkidefektus sokkal nagyobb volt a testinél. Ezek először a szánalmára apelláltak, aztán hízelgő szolgálatokkal beljebb kerültek, először az udvarba, aztán a házba, aztán a díványokra, a zongorára, a szekrényekbe, a gyerekekbe, a nagynénikbe, a fejükre, a fejükbe, a fülükbe, a lelkükbe, a legtitkosabb vágyaikba. A hammeli patkányok kis cincogó mezei egérkék voltak hozzájuk képest. Mikor már nagyon sok volt belőlük, mikor már minket is kezdtek nyugtalanítani, akkor elvesztve vékony cérnán lógó türelmemet, pattogó szavakkal kértem Aladárt, hogy zavarja ki ezt a népséget, mert rontják a gyermekeit is. Legtöbbször úgy tett, mintha nem is hallaná. Mikor azután teljes energiával, hogy ne mondjam, gorombasággal hivatkoztam ama bizonyos muzsikra, aki szánalomból visszarakja a haja viszkető vendégeit, akkor egy gesztussal és egy-egy jelzővel illette őket, amivel tudomásomra hozta, hogy tisztában van velük, tudja kik, de.. És hagyta őket."
Ez a szánalomból fakadó megértés tolsztojánus gondolkodásuk része volt, de toleránsnak mutatkoztak mindenféle hittel, gondolattal, viselkedésmóddal szemben is, ami be tudta magáról bizonyítani, hogy értékes és előrevivő a Schmitt Jenő és Boér Jenő értelmében vett "Emberré" válás útján. A telep valamikori tagjainak leszármazottai ma is őrzik ennek a nyitottságnak és szeretet-irányította gondolkodásmódnak a hagyományát. Az alapító nemzedékből Nagy Sándornéval élt a legtovább ez a közvetlen emberi kapcsolatokra szeretet-hidakat építő mentalitás, aminek évtizedekre kisugárzó hatásáról így írt Remsey Ágnes: "Azok, akik barátságban voltak a Nagy Sándor-házzal, ezt soha, életük végéig nem felejtik el, és élnek ebből az útravalóból. Akik messze vetődtek innen, mert a kolónia feloszlása után sokan külföldre kerültek, azok is egész életükön át megtartották a kapcsolatot,.."
A személyzet és a szövő dolgozói
- munkaadók és alkalmazottak a művésztelepen
A polgári létnek, életmódnak egyik alapvető feltétele volt, hogy a magát ebbe a kategóriába soroló család megengedhesse magának a cselédtartást. A személyzet száma az anyagi helyzet függvényében változott, az egyetlen szakácsnő-mindenestől a négy-hat főből álló állandó személyzetig, akik mellé alkalmi munkák elvégzésére időszakosan másokat is szerződtethettek. Visi Lakatos Mária leírása egy biztos anyagi háttérrel rendelkező középosztálybeli családra vonatkozik: az állandó, bennlakó személyzet tagjaiként szakácsnőt (havi 10-15 koronás bére a legmagasabb volt az alkalmazottak között), szobalányt, konyhalányt és dadát sorol fel, a felnövekvő fiúgyermekek mellé inas-kocsist, a leányok mellé franciakisaszszonyt fogadtak. Bejáró cselédségként említi a mosónőt, a vasalónőt, a házivarrónőt és a fodrászt, aki a ház asszonyának és a házikisasszonyoknak a frizuráját készítette el.gödöllői kolónián belül változatos képpel találkozunk. Ha valaki nagyobb személyzetet tartott, ez nem emelte ki presztízs tekintetében a többiek közül, de fordítva is állt a megállapítás: aki nem engedhette meg magának anyagi okok miatt a cselédtartást, annak ez nem érintette a telepen belüli megítélését. A legnagyobb házat valószínűleg Raáb Ervin és gróf Bethlen Mária vitte; Nagy Laura visszaemlékezése szerint náluk szakácsnő, szobalány és inas segédkezett a ház körül, a veteményeskertet és a baromfit udvaros gondozta, Miklós fiukhoz pedig francia nevelőnőt fogadtak, de ők bizonyos fokig kivételnek számítottak társadalmi kapcsolataik miatt.
Körösfői-Krieschéknél jócskán elkelt a segítség az öt gyerek mellett, hiszen Körösfőiné főként az ő szellemi és testi nevelésükkel foglalkozott, ezért náluk is volt szakácsnő, szobalány és egy férficseléd a ház körüli nehezebb munkákra. A gyerekeket magántanulóként az elemi iskolai tananyagra Kaltmann-Kádas Ignác oktatta (róla még szó lesz a neveléssel kapcsolatos részben). Néha esténként, vagy ha más okból szükséges volt, a telep fiatal nőtagjai vállalták a "baby-sitter" szerepét, ahogy Remsey Ágnes írja: "Ilka nem tudta megérteni a halált. Mikor kicsi lánya, Kinga meghalt, maga is közel járt hozzá, hogy kövesse. Az öt másik eleven se tudta talpra állítani. Szükségessé vált, hogy valaki pótolja. A kolónia tagjai felváltva jöttek, hogy feladatait ellássák a családban. Ekkoriban került önkéntes dadaságba Villy is."A kertet napszámos ásta fel, a többi kerti munkát Körösfőiné végezte - különösen a virágoskertjének jártak csodájára a többiek -, bár a Gödöllői Hírlap ismertető cikkében Körösfői-Krieschről is azt írta: "ő maga a festéstől kifáradva, ültet és kertészkedik pihenő óráiban."A családtagok is gyakran besegítettek, például Körösfőiné édesanyja vagy Anna nénje, amikor náluk voltak vendégségben; ha szükség volt rá, még a "Krédi" becenevű szövőbeli lányra is számíthattak.
A többi családnál, főként a gyerekek kisebb száma miatt, már kevesebb volt a személyzet. Mivel Mme Belmonte férjével együtt szőtte a gobelineket, szabadidejében pedig maga tanította gyermekeit, Belmonte-ék a maguk háza mellé építtettek egy kis szoba-konyhás házikót, ahol házmester-mindenesük, a gyermektelen Bokor-házaspár lakott. Nagy Laurát idézem: "Bokor bácsi ugyan gyárba járt, de azért gondozta a kertet, télen a fűtést. Vasárnap szívesen elvitte a gyerekeket halászni. Bokor néni főzött, takarított, göndörítette a kis Yvette haját, ő járt vásárolni is."Úgy tűnik, a viszony Belmonte-ék és Bokorék között sokkal közvetlenebb volt, mint az átlagos alkalmazó-alkalmazott kapcsolat, és a házaspár valamiféle pótnagyszülőként is tevékenykedett a gyerekek mellett. Az ingyenes lakás mellett teljes ellátást kaptak fizetségül.
Nagy Sándoréknál tizenöt éven át egy Terkó nevű mindeneslány segített a háztartásban. Nagy Laura szerint családi kapcsolat révén került hozzájuk, egy távoli rokon leánya volt, aki Nagy Sándornét "néni"-nek szólította. "A konyha mögött volt egy tornácról nyíló helyiség, amit később hozzácsatoltak a konyhához, akkoriban az volt a Terkó szobája, de éppen csak aludt benne, mert különben velünk volt. Ha apám nem volt otthon, vele együtt ebédeltünk. Este apám felolvasott, Terkó is hallgathatta, ha akarta, de ő hamar elálmosodott, inkább elment lefeküdni. (..) Ketten voltak testvérek otthon, két lány, Lina az öltöztetőnője volt valami bárói családnak, és olyan arisztokratikus meg nett volt, a Terkó pedig teljesen az ellenkezője. Kétszer járta a második elemit, aztán abbahagyta, és borzasztóan szerette a kerti munkát, ásni, trágyázni, ilyesmi. Anyám is szeretett kertészkedni, de Terkó csak akkor volt boldog, hogyha trágyát hordhatott. Ő vásárolt, ő főzött is. Nem volt hivatalos kimenőnapja, ha kedve volt rá, csak szólt: "Nénikém, átmegyek a Bokorékhoz." Anyám úgy foglalkozott vele, mintha a lánya volna. Terkó havi 20 koronát kapott, hozzá teljes ellátást, és születésnapra, karácsonyra ruhaanyagot, kabátot vagy ilyesmit. 14 éves korától 29 éves koráig volt nálunk, aztán férjhezment egy négygyerekes özvegy kályhásmesterhez."A kapcsolatot egészen az 1950-es évekig fenntartották, Nagy Sándorné sokáig levelezett Terkóval, aki fényképeket is küldött kiterjedt családjáról.
A nagymosást egy Erdő utcai szomszédasszony vállalta (Nagy Sándoréknak ehhez mosógépük is volt), vegyes javítások ügyében pedig a kolónia többi tagja is a két "öreg bútorhoz", az ács-mindenes Mayer bácsihoz és a szandálokat is készítő Katona bácsihoz fordult. Nagy Laura szerint a közös lakást bérelő Zichy István és Charles de Fontenay inast tartottak, de a többi családnál már nem volt cseléd. Juhászéknál Juhászné két húga segített a háztartásban, a többieknél pedig az asszonyok oldották meg a bevásárlást, takarítást és hasonló dolgokat.
A kölcsönös gyanakvásnak, ami különösen a városi polgári háztartásokban jellemezte a munkaadó és a cselédek viszonyát, a művésztelepen a visszaemlékezések szerint nem volt nyoma. Márai Sándor a századforduló "cselédkérdésével" foglalkozva felsorolja azokat a személyzettel kapcsolatos korabeli toposzokat (lopnak, iszákosak, szabados erkölcsűek, stb.), amelyek mintegy magukat teljesítő jóslatként valóban azt eredményezték, hogy a legtöbb polgári családnál évente, félévente, sőt néha gyakrabban is jöttek-mentek a cselédek. "A cseléd helyzete a családban mindig alárendelt volt, de a régi időkben a cseléd csakugyan egy kissé családtagnak számított, akit az uraság kihasznált, holta napjáig dolgoztatott, rosszul vagy sehogy sem fizetett, ám cserébe igazán a családhoz tartozónak tekintette, s öregkorában is ellátta. (..) A polgári családnak nem volt tagja a cseléd. A kényúri felfogásból csak a rossz bánásmódot vették át, a családias összetartozás, a szociális felelősségérzet hiányzott a cseléd és az uraság kapcsolatából."Ebből következett aztán, hogy nemigen törődtek a cseléd jogaival, csekély igényeivel, nem volt saját szobája, sok helyen rosszul fizették, asszonya lépten-nyomon veszekedett vele a legkisebb vétségért is, és gyakorta került megalázó helyzetbe. A gödöllői kolónián inkább az a szellem volt a jellemző, amit Márai Sándor a "kedélyes rendi világ emléke"-ként emleget. A legtöbb háztartásban szinte családtagként kezelték a személyzetet, és bár a fizetségükre vonatkozóan az említett kettőnél több adat egyelőre nem áll rendelkezésre, vélhetőleg nem szenvedtek semmiben hiányt.
Hasonló volt a helyzet a szövőműhelyben dolgozó leányokkal is. Ők nagyrészt helybéli iparoscsaládok és vasúti dolgozók gyermekei voltak, de akadt köztük egy-egy paraszti, vagy éppen ellenkezőleg, polgári családból származó is. Érdekes, hogy a válogatást nem a telep vezetői végezték, hanem maguk a szövőbeliek próbáltak csak a magukkal egyívásúak közé kerülni. "Mikor már nem volt kolónia, és anyám átvette a szövőt Aladár bácsi halála után, néha fölvett valakit, aki nem tartozott közéjük, mert megsajnálta. De nem vették be az aszszonyok-lányok, akik össze voltak szokva és rokonodva, akit így vett föl anyám, azt külön kellett ültetni. Volt egy parasztasszony, azt nem vették be, és volt egy elszegényedett úriasszony, azt se vették be, mivel ezek mind össze voltak félig-meddig rokonodva és egymást hozták be, vagy barátnők voltak, vagy sógornők."Körösfői a műhely technikai vezetéséhez, a műhelyrajzok készítéséhez és az érdemibb munkákhoz hirdetés útján keresett művelt polgárleányokat, így került Zomborból Gödöllőre a két Frey-nővér.A településen belül egyszerűen szájról-szájra járt a hír, hogy alkalmazottakat keresnek a szőnyegműhelybe, és elég sok iparoscsalád tartotta jó megoldásnak ezt leányai számára, részben a viszonylag jó és állandó kereseti lehetőség miatt, részben pedig azért, mert e lehetőség híján az elemi iskolát elvégzett, 12 év fölötti lányokat Pestre kellett volna küldeniük a gyárakba, vagy családokhoz szolgálni. "Sokan voltunk testvérek, és rá voltunk arra kényszerülve, hogy dolgozni menjünk. De mi nagyon szívesen mentünk, mert nagyon szép munka volt. (..) Akkor egy ilyen kislány vagy elment szolgálni, gyerek mellé, vagy szobalánynak, szakácsnénak. Mi nagy szerencsénkre el tudtunk itt helyezkedni, mert akkor volt felvétel, az időseket pótolták, és mi az iskolatársaimmal jelentkeztünk."Felvételi vizsga nem volt; a szövőben dolgozó lányok életkora általában 12-19-ig terjedt, a kisebbek eleinte csak apróbb feladatokat kaptak, fonalat gombolyítottak, majd betanításuk után kerültek a nagy szövőszékekre. Amikor a két háború között Nagy Sándorné vezette a telepet, ő nem vett fel 14 éven aluli kislányokat.
Valószínűleg ez az alacsony átlagéletkor is okozhatta, hogy a telep vezetői szinte lányaikként kezelték őket, amiről sokuknak nagyon kellemes emlékei maradtak. "Megható légkör volt; Kriesch és Nagy Sándor is erősen a tolsztoji eszmék hatása alatt állt. Tolsztoj annyira hatott Krieschékre, hogy ezeket a szövőlányokat valósággal mint a lányaikat, úgy kezelték. Kriesch számtalanszor elment, leült a szövőszékhez, úgy mutatta annak a kis tudatlan lánynak, hogy ezt így kell számolni, azt úgy. Mindezt megtette később Nagy Sándor is."Örömmel jártak a szövőbe dolgozni, mert ha valami huncutságot, vagy akár nagyobb bajt csináltak, akkor is legfeljebb enyhe feddést kaptak: "Másnap a nénike [Kiss Valéria, a szövő első munkavezetője] kiadott két zsákot, hogy poroljuk ki.. Én azt indítványoztam, hogy próbáljuk meg a zsákbanfutást.. már bújtunk is bele a zsákba. Ekkor a legnagyobb meglepetésemre nyílik a kapu és Kriesch Aladár igazgató, festőművész úr lép be. Kezével félig eltakarta az arcát, és láttam, hogy nevet.. Annyira féltem, azt hittem, kiesik a szívem a félelemtől, amikor beléptem az irodába, ahol a nénike és az igazgató úr voltak. Az igazgató úr hozzám lépett és gyengéden megcsípte az arcomat, s csak annyit mondott: Kislányom, ilyet nem szabad csinálni.""Valaki átdobta a szőnyegek fölött a gombolyagot, és pont a fejemre esett. Borzasztó érzés volt ez, fogtam, visszavágtam, és betörtem egy hatalmas nagy ablakot. Bejött Nagy Sándorné, kérdezte, hogy ki volt az. Megmondtam neki, hogy én voltam. Kérdezte: Miért tetted, Julika? Azt válaszoltam, hogy dühömben vágtam oda. Ejnye, ejnye, mondta."
Körösfői-Kriesch és Nagy Sándorék a munkán kívül is foglalkoztak a szövőlányokkal; ez a családias szemlélet és gyakorlat a két háború közötti időszakban is folytatódott: "Nagyon sokan bizalommal voltak Nagy Sándorékhoz, és elmentek panaszkodni is hozzájuk.. ha egy kislánynak az udvarlóját ellenezték a szülők vagy ilyesmi, akkor ők meghallgatták. Fölhívták a lakásukra és elbeszélgettek vele. Nagyon kedves, közvetlen emberek voltak. (..) Sokszor felvittem a kislányomat, nemcsak én, a többiek is. Nagy Sándorék mindig mondták, hogy vigyük megmutatni a gyerekeket. Felvitt a lakására, és odaadta a játékokat a gyereknek, ami az ő kislányáé volt."
Munka közben szívesen énekeltek, és a műhely vezetői gyakran szerveztek nekik közös programokat. Kiss Valéria műhelyvezetőnő például Aladár-napra saját maga írta színdarabbal készítette fel a lányokat, akik ezt Körösfői-Kriesch műtermében, saját készítésű jelmezekben elő is adták, de csoportosan múzeumba, gyárlátogatásra és más olyan helyekre is kísérte őket, ahol valamit megfigyelhettek, tanulhattak. Nagy Sándorék pedig nyaranta elvitték őket a szentjakabi tóhoz kirándulni, ahol gyümölcsöt, tejet, kenyeret ebédeltek, énekléssel, társasjátékokkal szórakoztak, és úszhatott is, aki tudott - az is előfordult, hogy egyiküket éppen Nagy Sándor mentette ki: "Egyszer, amikor odaértünk, mondta a tanár úr, nem szabad senkinek a vízbe menni, míg ő nem engedi. De egy lány már be is ment a vízbe, egyszer csak látjuk, hogy fuldoklik. Akkor a tanár úr úgy ruhástól ugrott be a vízbe és mentette ki, ott rázta ki belőle a parton a vizet."Még ha a visszaemlékezők életkorából adódó nosztalgiát leszámítjuk is, nyilvánvaló, hogy a szövőben dolgozó lányok számára egy életre szóló útravalót adott az a viselkedésminta, amit a kolónia vezetői mutattak meg számukra. "Nagyon helyesek, kedvesek voltak, és igazán sokat tanultunk tőlük. Mindig a szeretetről beszéltek, ott nem volt szabad veszekedni. Harminchatan voltunk, de ott veszekedés soha nem volt. Ha valamelyik vitázott, vagy nem beszéltek, a nagyságos asszony [Nagy Sándorné] mindjárt szólt, hogy ne tegyenek ilyet.""El lehet mondani, hogy akik ott dolgoztak, azok szinte barátok is lettek. Ezek a nénik még ma is összetartanak, segítenek egymáson. Olyanok voltunk, mint a testvérek. A lányok is, meg mikor férjhez mentünk, azután is. És persze még ma is, ha találkozunk, nagyon jól elbeszélgetünk."