Szabó Krisztina Anna
"Az Egészélet szigete"
- életmód és mentalitás a gödöllői művésztelepen
Részlet
I/1 A téma fogadtatás- és kutatástörténete.
Jelen tanulmány helye és célja
"Egy nagy - legnagyobb - kincset ismerünk, ezt ápoljuk, keressük: az élethez való örömöt.
Ennek tüzét szítjuk minden erőnkkel önmagunkban és egymásban. Egyedüli segítőnk ebben a magunkhoz és másokhoz való szeretet.
Magunkat szeretjük akkor, ha tisztán élünk; ha hallgatunk a bennünk élő mennyei szózatra.
Másokat akkor szeretünk, ha a nagy, közös életfa kis hajtásainak, leveleinek, virágainak tekintjük magunkat, kik nagy, közös életgyökérből táplálkozunk. Kicsiny kis életünk, a nagy örök élet melengető ölében.
Ami azután, eme ujjongó életi öröm nyomán - mindennapi munkálkodásunk eredményeképpen - kezeink alól kikerül, - ez a mi művészetünk.
Egyéb művészi programmot nem ismerünk." a sorokkal bocsátotta útjára Körösfői-Kriesch Aladár 1909. októberében a budapesti Nemzeti Szalonban a gödöllői művésztelep első (és egyetlen) nagy közös kiállítását. Már ez a művészi hitvallás is sejteti, miközben színek és formák helyett életről és filozófiáról beszél, hogy a magukat "gödöllői" névvel illető művészek első nyilvános szereplése nemcsak művészi, esztétikai kérdéseket vetett fel. Megjelenésük a századforduló magyar kultúrájában olyan vitákat, véleménycseréket váltott ki, amik túlterjedtek a művészetkritikán, és amelyek - megszakításokkal - azóta is folynak.
Körösfői-Kriesch Aladár és Nagy Sándor neve 1909-ben már ismerősen csengett a közönség és a kritika fülében, különösen a világkiállításokon elért sikerek, a népművészeti gyűjtőutak és középületekben kivitelezett freskóik, üvegablakaik nyomán - magát a kiállítóhelyet, a Nemzeti Szalon azóta lebontott épületét is az ő 1907-ben elkészült falképeik és ablakaik díszítették. Néhány kritikus ebből kiindulva szinte csak Körösfői és Nagy Sándor kiállított munkáit elemezte, a többi gödöllői művészt épp csak érintve. A fogadtatás más tekintetben is nagy végletek közt mozgott. A kortárs értelmiség egy szűk körében nagy lelkesedéssel üdvözölték a tárlatot, s vele a gödöllőiek nevéhez kapcsolt művészeti megújulást. A radikálisabb műkritika ugyanakkor nem rejtette véka alá nemcsak el-, de megvető véleményét. Voltak olyanok is, akik megpróbálták objektíven szemlélni a gödöllőiek teljesítményét s mindazt, ami műveik mögött állt, és a pozitívumok említése mellett finom érzékkel tapintottak rá az ellentmondásos mozzanatokra.e rövid összegzésből is látható, hogy a gödöllőiek értékelése már a kortársak számára sem volt egyértelmű. A téma letisztultabb megítélését csak hátráltatta, hogy az első világháború után a művésztelep fogadtatásának kérdése elválaszthatatlanul összeforrt a szecesszió kérdéskörével. Ezt az időszakot a szecesszióval szembeni nyílt ellenségesség jellemezte, s ez a "tudatos és aggresszív elutasítás" abból eredt, hogy a háború utáni generáció "ízléstelennek és dekadensnek"tartotta a századforduló szecessziós művészetét. Emellett nem telt még el elég idő ahhoz, hogy történelmi távlatból jobb rálátás nyíljék a gödöllői kolóniára, melynek virágzása néhány évvel a Nemzeti Szalon-beli kiállítás előtt kezdődött és körülbelül a háború kitöréséig, alig több mint tíz esztendeig tartott. Ám a "rövidéletű" jelző csak egyike volt a jellemzésükre használt, nem túl hízelgő kifejezéseknek a két háború közti korszak hivatalos művészettörténet-írásában. Genthon István, aki a nagybányaiak "oppozíciójának" tartotta a telepet, 1935-ben ezt írta róla: "A hivatalos művészetpolitika, ha nem is nyíltan, de annál hatékonyabban pártfogolta a nagybányai művészekkel szemben, melyben nem látott elég "eszmei tartalmat". (..) A gödöllőiek kereke bennragadt a szecesszionizmus kátyújában, soha ki nem jutott belőle. A mozgalom, melynek import-jellege amúgyis igen erősen érződött, jó szándékú vezetői ellenére hamar kiégett,.."A szecesszióval, s így a gödöllőiekkel kapcsolatos vélekedések a korszak más összefoglaló műveiben is ehhez hasonlóak voltak,bár Halász Gábor magányos kísérletet tett arra, hogy a szecessziót újradefiniálja. A második világháború után a csend és a meg nem értés csak tovább mélyült, amihez többek között hozzájárultak a gödöllőiek vallásos tárgyú festményei, illetve Nagy Sándornak a katolikus egyház megrendelésére kivitelezett monumentális művei.
A fordulatot - a szecesszió nyugat-európai újrafelfedezésétől kissé lemaradva - két kiállítás hozta meg: a századforduló művészetének emlékét 1959-ben az Iparművészeti Múzeumban, 1965-ben Székesfehérvárott idézte fel egy-egy tárlat. Röviddel ezután, 1966-ban pedig Bernáth Aurél próbálta felhívni a közvélemény figyelmét Nagy Sándorra (a pesterzsébeti templom freskói kapcsán), rajta keresztül a művésztelepre, és felvetette egy kiállítás lehetőségét a gödöllőiek műveiből, ami azonban csak jó tíz évvel ezután valósult meg.Az 1960-as években lassan és megtorpanásokkal, de elkezdődött a szecesszió művészetének kutatása, újraértékelése. Az 1966-os szegedi irodalmárkongresszus jelezte mintegy a munka első szakaszának lezárulását; irodalom- és művészettörténész résztvevői megállapították, hogy a szecesszió általános definíciójához egyelőre nem áll rendelkezésre elég kutatási anyag, de rendkívül fontos lépést tettek azzal, hogy párhuzamosan próbálták értékelni a századforduló irodalmát és képzőművészetét.
Az 1970-es években a kutatás új szakaszába lépett: Pók Lajos "A szecesszió" című könyve, valamint a "Vigilia" és a "Művészet" című folyóiratok szecesszió-különszámai a korra vonatkozó tanulmányok mellett már dokumentumanyagot is tartalmaztak.Ez az évtized más újdonságokat is hozott: elkezdődött a részterületek kutatása, s a szecessziós építészet után, melyre már az 1960-as években ráirányult a figyelem, most az iparművészet és a plasztika került sorra. Ez tette azután lehetővé, hogy az 1970-80-as évtizedek fordulóján megjelenhessenek az első összefoglaló munkák.Ugyanakkor elkezdődött az egyes alkotók életművének vizsgálata, s itt vált szét újra, ha nem is teljes egészében, a szecesszió és a gödöllői művésztelep kutatásának sorsa. 1977-ben Kecskeméten nyílt meg az a gödöllőiek munkásságát áttekintő tárlat, amelyből később kifejlődött a Gödöllői Városi Múzeum 1981-ben létrejött állandó kiállítása. A téma kutatásában akkor és azóta is oroszlánrészt vállaló két művészettörténész, Gellér Katalin és Keserü Katalin a telep vezetőiről jelentettek meg kismonográfiákat 1977-78-ban.Ekkoriban érett meg a korszakra vonatkozó történettudományi kutatások eredménye is, az 1979-ben Visegrádon megrendezett konferencia így interdiszciplináris jellegű lehetett: a századforduló történelme, társadalma és művészete közti kapcsolatok szövevényét tette vizsgálata tárgyává.tudományterületeket egységükben tanulmányozó szemlélet az 1970-80-as évek fordulóján tovább tágította a kutatás horizontját. Sármány Ilona, Keserü Katalin, Rév Ilona, F. Dózsa Katalin és mások munkája újabb témákat vont a vizsgálat körébe, így például a népművészetnek és a korszak festészetének, iparművészetének kapcsolatát, a bútor- és öltözködéstörténetet, a magyar századforduló művészetének külföldi kapcsolatait.Az egyre kisebb részterületekre irányuló kutatások célja az egyre sokoldalúbb, árnyaltabb kép kialakítása volt, de folytatódtak az alapkutatások is. Az utóbbiakhoz sorolhatjuk például Polónyi Péternek és munkatársainak hatalmas riportanyagát, amelyet a gödöllői művészek leszármazottaival és tanítványaival, a szövő egykori alkalmazottaival és a korszak más szemtanúival készítettek.E bővülő kutatásokra támaszkodva keletkeztek a "Magyar Művészet 1896-1919" című nagyszabású munka gödöllőiekkel foglalkozó, Keserü Katalin és Gellér Katalin tollából származó fejezetei; 1987-ben a két szerző megjelentette a művészteleppel foglalkozó első és azóta is egyetlen, bár 1994-ben újabb kiadást is megért nagymonográfiáját, amely átfogó jellege és gonddal válogatott képanyagának bősége miatt egyaránt rendkívüli vállalkozásnak mondható.Ők ketten azóta is folytatták a gödöllői művészek életművének feltárását; Keserü Katalin Mihály Rezsőről, Juhász Árpádról, Zichy Istvánról, Remsey Jenőről és a századforduló művészetének általánosabb kérdéseiről írt, Gellér Katalin az Undi-nővérekről, Leo Belmonte-ról, a Mihály-testvérekről, emellett folytatta Nagy Sándorra vonatkozó kutatásait, és cikkei jelentek meg más, a művészteleppel kapcsolatos témákról is.a források korántsem merültek ki. Az 1980-90-es években újabb dokumentumok bukkantak fel. Nyomtatásban olvashattuk a gödöllőiek finn barátainak sorait, Yrjö Liipola visszaemlékezés-részleteit és Akseli Gallen-Kallela levelezésének szemelvényeit.Megjelent Remsey Ágnesnek, Remsey Jenő festőművész leányának a korszakkal foglalkozó, dokumentum-mozzanatokat is tartalmazó kisregénye; Zichy István naplójának részleteit Keserü Katalin, Körösfői-Kriesch Aladár harctéri naplóját Illés Sándor publikálta.Jurecskó László több cikkében is foglalkozott a gödöllőiek és Koronghi Lippich Elek minisztériumi államtitkár kapcsolatával, levelezésük és más, hivatalos dokumentumok alapján, kutatásainak másik tárgya a nagyrészt a gödöllői művészek közreműködésével lezajlott erdélyi népművészeti gyűjtés volt.A Gödöllői Városi Múzeum levéltárában őrzi Kriesch Margitnak és Juhász Gyöngyvérnek visszaemlékezéseit (az előbbi Körösfői-Kriesch Aladár, az utóbbi Juhász Árpád leánya); jelen sorok szerzőjének pedig 1993. júniusában alkalma volt Nagy Sándor ma Cambridge-ben élő, kilencvenes éveiben járó leányával hosszabb interjút készíteni, s ezáltal a gödöllői művészek életének ma élő szemtanúi közül az egyik legfontosabbnak emlékeit megörökíteni.
1995-ben továbbá előkerült egy elveszettnek hitt Nagy Sándor-kézirat, és a gödöllőiek munkásságának tárgyi emlékei közül hasonló sorsra jutottak nemrégiben a velencei magyar kiállítási épület mozaikjai, amelyeket kibontottak a befalazás alól, és Nagy Sándornak a temesvári szemináriumi kápolnához készült üvegablakai, amelyeknek újrafelfedezése Murádin Jenő kolozsvári művészettörténész nevéhez kötődik.A művésztelep iránti növekvő érdeklődést tanúsítja, hogy a Gödöllői Városi Múzeum állandó kiállítása mellett a művésztelep egyes tagjaival kapcsolatban időszaki kiállításokat is rendez; hasonló tárlatokat láthatott a közönség az elmúlt években a pesterzsébeti Gaál Imre Galériában is.Juhász Árpád festőművészről szülővárosa, Zombor Városi Múzeumában rendeztek 1989-90-ben kiállítást, Nagy Sándor műveit ugyanígy szűkebb pátriájában, Veszprémben láthatta a közönség, az 1994-95-ös "Veszprémi művészek és mecénások a századelőn" című kiállítás keretében. Az Iparművészeti Múzeum stílustörténeti sorozatának 1996-ban megnyílt, a szecesszió művészetével foglakozó kiállítása is teret szentelt a gödöllői művésztelep ismertetésének, az európai szecesszió központjainak bemutatásával párhuzamosan.
Az egyre nagyobb dokumentumanyag azonban a művészettörténeten kívül más tudományágaknak is valóságos kincsesbányát kínál. A riportok és visszaemlékezések rendkívül sok, főként társadalom- és művelődéstörténeti szempontból értelmezhető adatot tartalmaznak, ami - s itt újra Körösfői-Kriesch Aladár soraira utalnék - egyáltalán nem véletlen a gödöllői művésztelep esetében, hiszen tudatosan törekedtek egy alternatív életmód-modell kialakítására. De a téma ilyen szempontú vizsgálata más okok miatt is szerencsés és időszerű. A magyar művelődéstörténeti és életmódkutatásban az utóbbi években kiemelt fontosságúvá vált a századforduló, az a korszak, amely - ellentmondásossága ellenére is - sok tekintetben mintát nyújthat a rendszerváltás óta újjászerveződő magyar civil társadalom számára. Ezt a polgári társadalom iránti érdeklődést jelzi az egymás után megjelenő tanulmányok, cikkek sora, amelyek változatos, eddig fel nem dolgozott forrásokra, naplókra, levelezésekre, leltárakra, végrendeletekre, háztartáskönyvekre, lakójegyzékekre, tanácsadó kiadványokra, stb. támaszkodnak, és témáik tág körben mozognak az egyes emberek életmód-lehetőségeitől a polgárság széles köreit átfogó jelenségekig.
Tanulmányomban ebbe az interdiszciplináris, mikrotörténetírási áramlatba kapcsolódva, de témám szempontjából az alapkutatás igényével gyűjtöttem össze és rendszereztem a gödöllői művésztelep életmódjára vonatkozó dokumentumanyagot, és a korban elfogadott középosztálybeli életmód-modellel összevetve próbáltam képet alkotni arról a mentalitásról, amely a gödöllői művészeket kortársaiktól elkülönítette. A téma két évtizedes kutatása után ma már levonhatók a gödöllőiek működésének művészettörténeti tanulságai. Munkámmal olyan új területre szeretnék lépni, ahol a művésztelep más oldaláról mutatkozik meg, képe árnyaltabbá válik, és értékeléséhez újabb, nem kevésbé fontos szempontok járulnak.