Nagy Sandor irasai

mondotta Nagy Sándor festőművész Veszprémben, 1932. október 9-én

Ebbe az egyszerű, kedves házba beszállt egykor egy lélek. Egy kiváltságos lélek. Itt imbolygott, ki tudja, mínő hosszú időn át és tanulmányozta a bentlakókat. Nyilván olyan kedves életet láthatott, amelyet maga is megkívánt. Elárasztotta tehát az élet szomjúságával azokat, akiket erre kiszemelt s addig akart létesülni, addig nyújtogatta kis lélekkarjait, amíg egyszer formához jutott. Primitív kicsi formához. Ám elég gyorsított tempóban vergődött át a test és lélek nehéz lejáratu ismerkedésén. Hol az egyik, hol a másik került felül - dénique - amint a következmények mutatták, valami elintézetlenül maradt, valami kis hiba megoldatlan bújt rneg a test és lélek között.
Megtanulta és gyorsan átvette a szokásos formákat, amelyekkel embersorba jut és polgárrá válik a testbe költözött lélek. Átvette hamar e bizonyos ház, egy bizonyos terület és népcsoport szokásait, tudását, hitét, s így lett először a «Csikász-fiu», aztán veszprémi, majd dunántuli és· - magyar. Ezeket a formákat a léleknek mindig elölről kell kezdeni, mint a testnek is. Nincs kivétel. Ő se volt az. De korán kezdett látni és megfigyelni. És legjobban szerette figyelni azt a formát, amelyhez oly nehezen jutott a lélek. Az egész körülötte zajló életből - ugyszólván egyedül ez érdekelte: az emberi forma, ez a henger, amelyet, úgy lehet, sok ezer éve forgatnak-forgatnak már az érdeklődök sokféle szempontból, de még mindig ismeretlen kívül is, belül is. Hogy ezt a formát megtanulja, életcélul tűzi ki. De ehhez se kezdett csak ugy - mondjuk csak kíváncsiságból. Ehhez ő valami különös hajlamot hozott és készséget. Ezt hívják közönségesen, a hajlamot és készséget, amellyel fclismeri·a lényeget a lényegtelentől: tehetségnek. Nos, ebből szép sommát hozott, ünnepelt kis barátunk, tehetséget, mert hiszen e nélkül nem lett volna benn az a lángoló vágy még többet tudni, nem lett volna kitartása, se küzdőereje, se kiválasztó meglátása és nem jutott volna még közelébe se a számtalan oldalú ember-henger megismerésének. Csak ez a tehetség nyitott utat és nehezen nyíló erszényeket, hogy szándékát keresztül is vihesse és kijusson a szükös hazai határokon túlra. Hiszen valahogy meg is küzdene az ilyen telretséggel megáldott ifju az ember-hengerrel, amelyet az iskolák forgatnak eléje, hacsak erről volna szó! Csakhogy ez a henger amellett, hogy végtelen sugara, még más, legyőzhetetlen problémákat is állít a megismerni akaró elé: magában beejti ugyanis a lelket, mint egyéniséget, azonkívül képvisel egy típust, tagja mindezen felül egy fajnak, vagy többnek keveréke és benne rejlik az emberiség valamely szimboluma. Először is az egyéniség. Bizonyos értelemben mindenki az, míg másrészt - ma már - alig van. A legtöbbet, a vielzu viel-eet benyeli a típus, vagy a faj. Szimbolumig pedig - amely az egész emberiségre vonatkozzék, csak alig jut el valaki: egy-egy Szt. Ferenc. Pont ezeknél a problémáknál találtuk őt Rómában, gondolom 1911-ben. Ezt a találkozót életrajzírója is megemlíti, tehát barátunknak is jelentett valamit. Bold. Kriesch Aladárral akkor azon frissiben érkeztünk Krétán, Sicilián keresztül Görögországból. Nem volt éppen a legalkalmasabb időpont egy szobrász látogatására, mikor ez összehasonlításból még Róma is alaposan lefokozva került ki... És mégis, az a fiatal leány-akt, amely leöntésre készen állt mütermében, egyéniség volt, amely annál inkább hatott reánk, mert hiszen a görögök részben típust, részben szimbolumokat láttak. Finom, tiszta, lányos, bájos, kedves egyéniség volt az a szobor, mint akkor az ő lelke is, amelyen átszürödött az a kis római modell.
Nagy örörmnel üdvözöltük szép munkájáért. És ettől fogva hittünk benne, mert meggyőzött bennünket elhivatottságáról. Hitünkben nem is csalódtunk. Mind jobban fejtette ki tehetségét, mind sűrűbben hallottuk nevét és találkoztunk műveivel a nagy küzdőporondon, ahol is az akkori fiatalok legelsői közt számított.
A magyar szobrászat pár évtizeddel elmaradt a festészettől. Most, az új század elején jöttek a fiatalok, már mem Bécsből, mint a régiek, hanem Brüsselből, Párisból és új, tisztultabb elveket hoztak. Számoltak a térrel, alkalmazkodtak az épülethez, gondoltak az anyaggal is, sőt maguk faragtak is. Ő már ennek az új felfogásnak a harcosa volt. Azért vártunk tőle sokat. Ám az az ismerkedési hiba, amely elintézetlenül maradt a lélek és fizikum között, az is haladt a maga rettenetes utján, észrevétlenül, alattomosan. Mikor utoljára járt kint nálunk, már kikezdte szép pirosnak ismert ifju arcát, letörölte a rózsákat és daliás alakja is megtört. Már aggódva néztünk rá, de nem hittük, csak múló természetünek. Talán más pályán nem is hatalmasodott volna el a baj, mert korábban észrevették volna. De mit törődött az első nagy sikereket szürcsölő művész bárminő fizikai bajjal! Az első sikerek! Minő bódító ital! Ha leszakad az űrbe az a földdarab, amelyen áll, oda se neki! dolgozik tovább, ilyen az első sikerekkel dolgozó művész. Ifjúság, tehetség, sikerek, azután egy ország, amely fölfelé törő tendenciát mutat, amely lüktet minden izében a tettvágytól, hogy tele szórja, amit évszázadokon át elmulasztott, müvészettel a fővárost, a periferiákat, Mindenütt akarja látni története nyomait, nagyjai szobrait. Minő művészi élettől volt akkor lázas a mi hazánk! Az ide tévedt angolok irigykedve nézték, hogy amit ők kezdeményeztek, az applikált művészeteket, s az új iparművészetet, amilyek náluk a kezdeményezőkkel együtt kimultak, mi folytatjuk. Az akkori fiatal szobrászok tele lehettek reménnyel a jövőt illetőleg. Kis Barátunk is nagy feladatra készül: az irdatlan nagyerős somagyi molnárt, Mátyás király hősét óhajtja Nagyázsony. Kinizsit meg is tervezi irdatlannak, nagyerősnek, hatalmasnak, mint amilyen hatalmasnak és erősnek érezte magát az ország. Olyan önbízott, olyan mitse sejtőn volt mindenki a maga körében boldog, hogy el kellett következni a reakciónak. Drága kis Barátunk csak megelőzte az eseményeket: szimboluma lett elhanyatlásával, hogy a nagy sikerek mint törnek össze, ha a történet a nagy csizmáival egy szokatlan lépést tesz. Megjött a reakció és tart, ki tudja, meddig.
Ebből a kis házból elindult lélek ismét fizikum nélkül maradt, A lélek most új, átmeneti formába jutott. Még nem vállalkozott el új existenciára, ki tudja, hova, merre. Még itt időzik, eloszlott munkáiban. Még mindig Csikász-fiu és veszprémi. Adminisztrálja is önmagát teljes intenzitással.
Ime, mint a mai napra is: összegyűjti mindazokat, akik műveiben tovább becsülik és szeretik, mert ugy lehet, hogy személyesen már nem is ismerték. S mi a műveiben szétolvadt lélek parancsára otthagyjuk messze otthonunkat és eljövünk, ki innét - ki onnét, hogy örömteljes szívvel áldozzunk necsak emlékének, de műveiben szétszórt szellemének és lelkének. Nagy erőnek kelt abban a szellemben és lélekben lakni, amely most kívánja tőlünk, hogy kimutassuk hitünket az ő művészetében. Most, éppen most, amikor olyan időket élünk, amelyet hitvesztő korszaknak nevezhetnénk, amelyben elveszítjük már-már nemcsak a magunk művészetében való hitünket, de az egész müvészetét általában: éppen most teszünk tanuságot róla, hogy e házból egy nagy tehetség szállt ki. S ha nem is végezhette el talán mindazt, amire elhivatott, fiatalsága első virágai, amelyet kegyeletes kezek a veszprémi muzeumba összegyűjtöttek, értékesek és megbecsülni valók a belőlük sugárzó ifjui szellem és egyéni lélek miatt. Ragyogó dicsőséget hoztak e házra, amelyet - íme, emléktáblával jelölt meg a Veszprémvármegyei Múzeum. Mivel Veszprém ügye az ország ügye is, azért bátor vagyok a magyar művészek nevében köszönni meg ezt a kegyeletet. Egyben hálásan nézek végig kedves városom ide fáradt közönségén és merítek belőle a Magyar müvészet számára biztatást a jövőre, hogy talán még nem veszett el minden, még vannak lelkes, művészetszerető emberek.
Kis ház, te megörizd ezt a táblát - nem sok van ilyen Veszprémben s ha a kíváncsi vándor erre jő, nyisd ki kebledet s mutasd meg neki, hogy innét szállt rövid dicsősége utjára Csikász Imre, egy veszprémi szobrász, aki letört dicsősége teljében. Fiatalon, letört, mint a hazája, öregül. Deha eljő az ideje, mind a ketten újra vállalják ismét az életet új dicsőségeknek.
És te, emléktábla, hirdesd az ide tévedt vándornak, hogy Veszprém és környéke - noha az utolsó időkben az ország nagyjai elhanyagolták, legősibb fészke az általános és magyar kulturának, ahol is atavisztikus erők szunnyadnak és ki-kitörnek egy-egy Ányosban, Jánosi Gusztávban, Csikász Imrében de nem tudnak teljes erővel kitörni, mert az ország arculatát olyan helyek felvirágoztatására fordították, ahol sem a multban, sem a jövőben nem lehet kultura, ha még ugy megtömik is odahordott kultura-termelőkkel, sőt az is, még az is vissza fejlődik, amije eddig volt: a hires paprikája. Amíg a belső kultura helyett csak a civilizáció jegyében mozgott minden az országban, hogy lépést tarthasson a Nyugattal, ebből a munkából az ősi városok Székesfehérvár, Veszprém kimaradtak. De ha elkövetkezik ismét a befeléfordulás nagy korszaka, akkor uj erőre lendülnek az egész Dunántul megbujt erényei s megmutatják, hol van az igazi kultura televénye. Kívánjuk, hogy ne soká késsék az az idő!