Nagy Sandor irasai

Úgy kaptuk ezt a címet keretül, hogy kalandozzunk benne a gondolat szárnyain.
A gondolat aztán, mint egy szobába tévedt fecske, körül-körül repdesi ezt a keretet, amitõl ez egyre tágul, mindig nagyobb területet ölel be, mígnem egész erdõk, mezõk, rétek kavarognak benne.
És ott, a rétek alján egy kicsi-kicsi fehér ház falát süti a nap. Galambdúcos udvarán árnyatadó eperfa, s az alatt dolgozik egy fényesfejû, õszszakállas ember.
Kezében egy mérõvesszõ. Méreget százszor is, s még akkor se bízik magában: még egyszer megméri. Így dolgozik.
Ez a jó öreg a Becsületesség.
Valami intarziás asztalkán dolgozik. Csupa szem, csupa alkalmazkodás, csupa türelem. És a ház környéke mégis olyan szegényes, nagyon szegényes, de nagyon tiszta.
El van az öreg munkájában merülve. Mellette az idõ oszló sejtjei, mint a pillanat Iepkéi, simán suhannak el, hogy ne zavarják munkájában. Jól tudják, hogy itt valami ketyegõ óra aranyköntöse nélkül is nagy becsüIetûk van. Nem kell az önmûködõ kakuknak szólni, nem kell a berregõ vekkernek zajt csapni: itt érzik az idõt.
Itt nem tudják bele piszkos pénzformába. Itt úgy veszik, mínt a Mindenségbõl hozott isteni ajándékot, amelyet nem szabad számlálni: holnap fogy el, vagy száz év múltán, ki tudja?
Négy megjegyzett pontja van: a születés és halál = alvás és ébrenlét. E kettõ összevonva: a Cselekvés és a Nyugalom.
A Cselekvés a szellem folytonos lélekzése, ami nélkül nem funkcionál a szellem gépezete. S a cselekvés öntudatlanul megy végbe, mint a ki-belélekzés.
Csak egy a fontos! Hogy amit lélekzik, az tiszta legyen = amit cselekszik, becsületes legyen.
És mi az, hogy tiszta?
Olyan elképzelhetõ legjobb, amit legmagasabb tudásunk annak tart megalkuvás nélkül.
S mi az, hogy becsületes?
Olyan elképzelhetõen bevégzett, amit legszigorúbb tudásunk megalkuvás nélkül elismer.
Így munkálkodik a jó öreg, a Becsületesség. Szimbolumául egyedül csak mesterembert tudunk elképzelni. Se tudóst, se mûvészt, se kereskedõt, csak mesterembert.
Dolgozik, méreget, dolgozik. De most felveti a szemeit. Valami nagy zörgés, pöffögés. Mi az?
Egy benzines állt a kapu elé, belõle más állat bõrében hetvenkedõ alak száll ki, kezében táska van.
Messzirõl kiált:
- Mit mûvelsz, bátyja? Csak dolgozol, munkálkodol szakadatlanul. Mégse mégysz semmire, he? Tied-e már a telek? - szólt, s beljebb került. Megölelte hízelgõn a jó öreget, feltelepedett a gyalupadra, hogy ne tudjon az öreg, ha akarna se dolgozni.
Bõrruha van rajta, de az a bõr préselt papír. Az egyik szeme üveg, azon monokli van. A kézelõi, gallérja fehérgumi, a fénylõ fogai mûfogak, a keze tele fénylõ, hamis ékszerrel, mellérõl kiállítási dekorációk fityegnek alá : szóval, ez a hányi-veti legény a Hamisság.
- Bátyja, minek veszõdöl te ilyen aprólékos munkával? Így sohase mégysz semmire. S ha még ezt a formát betartva masszából préselnéd, százával, ezerével egy nap, istenneki!
Nézd, mit találtam megint ki:
Csiganyálat, pókhálót, meg pudvás fa fûrészporát - tudod, egyík se kerül semmibe összefõzzük. Persze nagyban. Abból elõáll egy pehelykönnyû anyag, amivel mindenféle anyagot tudunk utánozni. Aranyat, ezüstöt, minden fanemet, bõrt, amit akarsz.
Nem tartós, azt mondod. Persze hogy nem, de ne is legyen! Most apró tárgyakat gyártunk belõle. Már is fogy rettentõen. Alig gyõzzük a megrendelést (piszokban húzta); báli, kivágott atlasz-cipõ - mondjam tovább? Már rá is ismertek: a Félmûveltség kisasszony võlegényt, az ÉretIenség úr karján.
- No, mester, valamí szépet óhajtanánk rendelni. Oh, itt az akad is, amint látjuk. Nézd csak, intarziás bútorok.
Ilyeneket rendelnénk mi is. Õt szobára kellene.
De hamar, sõt azonnal. És nagyon olcsóért. Kellene ez, kellene az: elszámlálta, s most halljuk, mikor és mennyiért.
A Becsületesség számított, átgondolta az egészet, s megmondta, hogy elõszõr is olyan hamar nem lehet, másodszor, az ára hozzávetõleg ennyi és ennyi.
Hogy kinevették! Durván, sértõen. Mintha õk volnának megsértve. S úgy tettek, mintha elmennének. (Szokott fogás.)
De hogy a mit se sejtõ Becsületesség nem tartóztatta õket, visszajõttek és mondtak valami nagyon lealázó árat.
Már erre a jó Becsületesség elég erélyesen visszautasította ajánlatukat.
- Aha, hát ilyen az a Becsületes asztalos, mondták is ám, büszke, hencegõ, szemtelen, etc. etc! ... s rohantak ki.
Éppen jókor: csakhogy össze nem ütköztek a nyegle Hamissággal. Az mindjárt felfogta az ügyet.
- Bútorok kellenek, kérem, kírem, mennyi? Tíz szoba? Holnapra? Amint parancsolják.
Csakúgy repült Félmûveltség kisasszony uszálya és észre se vették, már egy óriási magazinban voltak. Száz lakásra való gyönyörû holmik:
Fenyõfából mahagoni, préselt színespapírbóI intarzia, fából arany, vasból fa, pléhbõl réz, csalánból selyem, fûbõl lószõr, papírbóI bõr, üvegbõl drágakõ, bablisztbõl alabástrom. És minden olyan olcsón ... olyan jutányosan, hogyha csak a tizedrészét adja szegény Félmûveltség kisasszony annak az árnak, amit kértek, még akkor ís tízszer annyit adott, mint amennyit ér.
Leszállt az est. Szomorúan nézett az álmos alkonyatba a jó Becsületesség.
Nem magát, hanem a Félmûveltségeket sajnálta. Tudta, hova jutottak, tudta, hogyan jártak, s azt is tudta, hogy az a holmi, amit így egy emberpár otthonává tesz, kihat még az unokákra is. Azok a bútorok ott egy pillanatra se szûnnek meg a Hamisság Iényegét kilehelni, tovafertõzni. Pittegnek-pattognak, repednek, törnek, feslenek és közöttük gazdától gyermekeken és cselédeken át végig kísért a Hamisság könnyelmûsége és tisztátalansága.
Másnap, alighogy a pacsirták a nagykékben rezgették üde köszöntésûket, a jó Becsületesség már virágai között járt. Igérte nekik, hogy mindjárt jön a nap.
S kelet felõl hangzott is már valami suhogás, fénylett a horizont.
Egyszer csak elõkelt egy fényes szekér, nagy világosságot árasztva, megállt a jó Becsülctesség háza elõtt.
Egy hófehérruhás hölgy szállt ki. Csak ment egyenesen a jó Becsületesség felé. Nézésétõl kiderült, fényes lett az öreg arca is; kinyíltak a tegnapi bimbók, csattogtak a fülemilék, megálltak a nagykékben a pacsirták: ez a hölgy a tiszta Mûveltség volt.
Utána özönlöttek ifjú lánykák, fiúk. Betölt vélük a kis kert, az egész udvar.
- Kedves jó öreg, üdvözöllek e szép reggelen: Úgy-e nem is sejted, miért jöttem?
Rég figyeljük már szerény elvonultságodból elõtörõ gyönyörû munkáidat. Sok helyet betöltenek már, sok igaz gyönyörûséget okoztak már.
Ez ifjak el fogják neked mondani, míért jöttünk.
A többiek közül kiállt egy ifjú, s így szólt:
- Jó öreg. Nézz bele ezekbe a körülötted lángoló szemekbe, ezek a munkavágytól égnek. De lelkünk legtisztább vágya, hogy a Becsületesség vezessen bennünket minden munkakörünkben.
Nem akarunk többé egy lépést se tenni nélküled.
Oh, jöjj velünk!
Oszd el közöttünk szerszámaidat, s akinek jutott csak egy szeg is, egész életére boldog lesz vele.
Mi mindnyájan átestünk már a Hamisság kísértésein, s meggyûlölte lelkünk a léhát, a könnyût, a rongyot, a csillogót.
Feladat kell nekünk! Izmaink ereje lelkünkbe szállt! Vezess bennünket!
Az öreg Becsületesség megfogta a Mûveltség kezét, könnyes szemeivel végignézett a csillogó szemek szikrázó gyémántjain.
- Ezek, fényes Mûveltség, a te gárdád. Az a nagy Fehérsereg, amelyre vártunk.
Nem is hittem, hogy megérem eljövetelét. De hogy eljött, erõim megszázszorosodnak.
Korom, az idõk gyûrûi körülvesznek egy kéregpáncéllal, amelyben megsebezhetetlen vagyok.
Önbizalmam kiáltja
Ifjak, én tudlak benneteket vezetni, kövessetek !