Ady-rajzaim
A görög sunbollein magyarul: egyesíteni. Ebből sunbolon, vagy symbolum = összeolvasztás, egyesítés. Nos, az ember maga is ilyen sunbolon, akire itt az a feladat hárul, hogy adott viszonyai között egyesítse a mulandót a halhatatlannal. Ennek a kimunkálása volna valahogy maga az Élet, amely közös a primitív embertől kezdve egészen olyan raffinált összetételig, mint, teszem, Ady Endre volt. Hogy az az összeegyeztetés valamiként sikerüljön és kellő harmóniába kerüljön vele az ember, ez a feladat elég martyrium önmagában is, a legkisebb méretekre szabva. Még egy látszólag biztos sínre bocsátott, állomástól állomásig megfigyelhető hivatalnok is ki-kiugrik a két hónapelseje közé ékelt normális életszakaszon. Még ezzel a rövidke szakaszjeggyel is viszontagságosan jut el az ő utolsó állomásáig, a nagynyugdíjhoz. Pedig az ő szerepe kisigényű, pár sorocska. Talán egy izenetet, egy levelet, talán egy üveg vizet hoz be, s egy mondatot eldarál. És még ez is mennyi lázzal jár.
El lehet képzelni, hogy minő martyrium egy vér- és igebeli, Isten markából leejtett, igazi lírikus élete, mint élet-simbolumé.
Hiszen belétorkolnak milliók küzdelme, vágya, szerelme, hite, a nagy mulandóságok fájdalmai és a halhatatlanság oly csikorgó örömei. Neki kell, saját akaratán és tudatán túl is sunbollein, összeegyeztetni, átélni mindezt. Először is átélni. Rendesen valamely már megterhelt, de kicsiszolt és minden érintésre reagáló szervezettel átélni ... Átélni a mulandóságok testi gyönyöreit és a halhatatlanságok gyötrelmeit. Aztán sunbollein, sunbollein, amennyire csak lehet, összeharmonizálni e kettőt. És még azután soha nem hallott új formába verssé teremteni, vagyis mégegyszer megismételni, újra szülvén szimbolizálni. Ám hacsak e felé sugárzó vágyakat és szerelmeket kellene a nagy munkához akkumulálni. De amott süvítenek az ellenáramlatok, a másfelé lekötöttek, a morgó konzervatívek, meg a maradiak, a l'art pour l'art-gyűlölködők, a nern Isten markából kikerült túlsokak. Ezek mind felé perzselik kénes gyűlöletsugaraikat. Ezekkel a negatív erőkkel is számolni kell, mert ezek szolgáltatják a fojtást a robbanáshoz és kellenek a vitorlába hajtóerőnek!
Minő szüntelen feszültsége ez az idegeknek! Micsoda megszakítatlan készenlét, minő éber váltóigazítás kell ide. Minő szédülete, micsoda folytonos dolognapja ez a léleknek-testnek egyaránt. Milliók történelmi hibái, bűnei, erényei, akarásai, letörései koncentrálódnak benne és nem sejtett méreteket öltenek.
Eleinte csak a szűkebb környezete hullámfodrai gyűrűzik körül, amíg neve szerte árad. S aztán mind több és hatalmasabb hullámverés zajlik, csapódik, bömböl fel lelkére. Mígnem hozzá freccsennek a gyűlölet és megnemértés maró vizei, savai, s ezek marják lelkére azokat a szép sebeket - mint a rézkarclemezre - amelyek nyomán kelnek a fájdalommal járó szélsőséges elragadtatások, a nagy feljajdulások. Vagyis a megváltás martiriuma, amelyet szinte helyettünk és érettünk él át. Azért találunk benne enyhülést és vigasztalást.
Még ez nem minden. Még most vár reá elmulhatatlanul az a bizonyos vemhesszamáron lovaglás, a népszerűség, a dicsőség, a hozsannák, a pálmák, az autogrammírások. Az egész Élet-etape legsúlyosabb martiriuma...
Idáig követtem, kedves, soha nem ismert, drága Ady Endrém, költeményeidben azt a küzdelmes sunbolleint, amellyel a mi életszakaszunkat halhatatlanítottad. A magyar történelem legförtelmesebb korszaka jutott neked. A leghálátlanabb szerep, amelyet valaha lyrikusnak kiosztottak. Balassi? Kisfaludy Sándor? Már a maszkjuk is hódító gyönyörűség volt! Míg neked ez a modern plundra jutott.
A megismerés alkonya és a késő vezeklés közé eső időszak jutott neked. A legsúlyosabb probléma ilyen szörnyű átmenet hídjává lenni.
A megismerés örömteljes hozsannáját már elénekelték. Neked abból a keserű utóíz maradt: mikroszkópon láttad a kedves arcbőrét. A vezeklés? A vezeklés későn jött. Nem segíthetett, mert az ország elbukott. Egyszerre kerültetek - tetszhalottak - a ravatalra...
Jön a feltámadás! Három nap mulva jön. Hosszú három nap mulva. Milyen hosszú három nap mulva? Ki tudja?
Ám addig műveiden, halhatatlanságodon folyik ugyanaz a munka, mint a mulandó hüvelyeden: a szent Scarabeusok, ezek az irodalmi négylábú archeológusok belefúrták magukat az emlékek közé és törtetnek és hengergetnek minden kis emlékgalacsint, amit feltúrhatnak. Azt már elismerik, hogy Összeg voltál, amelyben minden számok benne foglaltatnak. De ha egy x szám meglelte magát benned, nem veszi figyelembe, hogy százszorta is beléd fér, csak felsivít, mint egy déli sziréna, hogy íme ő az egyedüli szám, amely megfejti az eredeti összeg méretét. Az a, a bé, a cé, x, y mind így üvölt, s veri a mellét, hogy ő a mérték, s ha ő nincs, az összeg sincs.
Mennél több galacsint túrnak föl múlandó, személyes visszaemlékezésekből, annál messzebb távoznak a halhatatlant szimbolizáló lényedtől, s annál inkább szétszórják azt, amit Te sumbollein, egyesítettél mártír életeddel.
Ezektől a zöld Scarabeusoktól nem fértem sokáig hozzád, mígnem egy betegség ejtett ágynak, s akkor a fogcsikorgató Fájdalom hozzád vezetett. Ez tudta az egyenes utat.
Elsőbbül - de régen - Te jöttél hozzám Veszprémbe az Új versekkel. Most én jöttem hozzád az Új rajzokkal. Tudom, későn is jöttem, korán is. De megtettem belső kötelességemet.
Neked elárulhatom, hogy sokféle formában kerestem közeledbe férkőzni. Tollal, ecsettel, színnel, vonalakkal kísérleteztem. De azt a technikai lágyságot és könnyedséget, amely verseid formáját jellemzi, azokat a helyükre tett apró foltokat és kis síkokat nem tudtam, csak az "új rajzokkal" megközelíteni.
Íme, elhoztam neked az Ős Kajánt, a velünk született vad indulatokat, minden ő nyers vadállataival. Úgy gondoltam, mint Te: ha idézhetem őket, s megjelentek, máris uralkodunk rajtuk.
Itt van "holnap hőse", a hajód is. A leggyorsabb járatú, új konstrukció, amelynek gyorsasága túlrepüli az óhajokat, s míg végig gondoltad, már megvalósított.
Zuhogó emlékei közt ül az Öreg Suhanc, s mellette az Érintetlen. Úgy lehelték a ceruzáim, nem mertek jobban a papírhoz érni.
Annál traktorosabb mélységgel szántottak utat a "Koporsó paripádnak".
Kihasított szügyével amott ül a Disznófejű Nagyúr az aranyon.
De, kedves Pajtásom, nem ad ez nekünk sem ezen, sem a másvilágon.
Itt vagy, a Hortobágy Poétája s körülötted délibáboz az egész pusztuló romantikánk. És végül itt vagy, az országodért, a népedért vezeklő Ghandi, s vár reád a Patyolat, míg tüskés utadon felérsz hozzá. Befejezem azzal, hogy általad erősödött meg bennem végkép az a biztos tudat: ha van a képzőművészetnek új útja, beláthatatlan fejlődési lehetősége, az csak egyedül a lyrai lehet.
Lírai képírás. Annyi vallásit festett, annyi epikai freskót, annyi tájleirást, annyi impreszsziót gyűjtött, annyi formához jutott, hogy íme, írhatja ő is a képeket: sumbollein ... sumbollein ... a mulandót és halhatatlant önmagából.
Gödöllő, okt. 1928.
(Magyar Művészet, 1928. 607-608.)