Kresalek Gábor  Aluljáró-nemzedék

A hetvenes évek közepén Magyarország gazdasági válságot élt meg. Ez akkor még nyíltan nem hangzott el, helyette a nyugati olajválság begyűrűzéséről lehetett hallani. A baj a közgazdászok többsége, valamint a tájékozatlan közvélemény legnagyobb meglepetésére következett be. Amikor a fő olajtermelő országok radikális áremelési tréfája megrázta az egész nyugati gazdaságot, a láger politikusai magabiztosan hangoztatták, hogy ilyesmi a szocialista országokban nem fordulhat elő. A válság ezt a térséget nem érintheti, hiszen van „Béke Kőolajvezetékünk”.

Hasonló magabiztossággal állították az ifjúsági ügyek felkent szakértői is, hogy a gazdasági mutatókkal szorosan összefüggő új ifjúsági szegénykultúra, kizárólag Nyugaton, a „rothadó kapitalizmus” körülményei között, annak egyik válságjeleként jöhet létre. Pedig a szabad világ nagyvárosaiban megjelenő punkokkal rokon vonásokat mutató csövesek magyarországi feltűnése és a nehezedő életkörülmények közötti összefüggés nyilvánvaló. A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján ezekről a kérdésekről a hivatalos fórumokon nemigen lehetett beszélni. A szegénység, a drogfogyasztás, az ifjúsági szubkultúrák tabu témának minősültek. Egyedül a SZETA aktivistái foglalkoztak ilyesmivel kitéve magukat a rendszeres hatósági zaklatásoknak.

Pedig elég volt kimenni az utcára, átsétálni a „Blahán”, elmenni az ifjúsági parkok, művelődési házak által szervezett, megtűrt koncertekre, érzékelhető volt, hogy a ki nem mondott problémák reflexiójaként új ifjúsági szubkultúra született. A „csöves problémán” keresztül a társadalom összes válságjelensége leírható lett volna.
 
 

A szubkultúra, avagy „Kik azok a csövesek?”1

1975-től kezdve az unalmas mindennapokhoz idomult semmitmondó beat-pop-rock-élet szinte egyik pillanatról a másikra mozgalmassá vált. A könnyűzenei kínálat hiányaira ráeszmélő „őszinte kőkemény rockot” játszó zenekarok hamar rátaláltak közönségükre. A korabeli szóhasználattal élve, megszületett a második beat-generáció, a csövesek nemzedéke.Az általában ingerszegény környezetben élő srácok hatalmas lelkesedéssel fogadták a dübörgő kemény rockot játszó csapatokat. A zenészek és a közönség egymásra találtak a hasonló problémák mentén. Mivel a beat-piacot uraló zenészek nem szívesen osztoztak a terepen, az induló Piramis, a P Mobil, a Beatrice, többé-kevésbé a Mini, a HBB ugyanúgy a zenei élet margóján volt, mint az „apátlan-anyátlan szakadtak” a társadalomban. Az egyszerű, közérthető szövegek, melyek a zenészek által is megélt helyzetekről szóltak – hazugság, képmutatás, kitaszítottság érzése, jövőtlenség víziója – hitelesen hangzottak. A zenészek sztárokból istenek lettek. Tisztességesebb részük nemcsak meglovagolta a közönség rajongását, hanem valódi sorsközösséget is vállalt velük. Szóba állt a gyerekekkel, elérhető volt, belefolyt napi ügyeikbe, pénzt adott, hogy ragasztó helyett inkább szeszt vegyenek a „koncerthangulat” felpörgetéséhez.2 Voltak, akik ennél is tovább mentek. „...intézetbe kerültem. Először a Kállai Évába, ahol két vagy három hétig voltam, utána áthelyeztek. Azt az egyet megengedték, hogy telefonáljak. Felhívtam a Lajost, (Ti. Miklóska Lajost, a Beatrice zenészét. K.G.), és mondtam neki, hogy jöjjön be. Hát ő nagyon rendes volt, tényleg bejött. Az volt a probléma, hogy nem engedtek vele beszélni. De a pszichológusnő nagyon rendes volt, ismerte is őt valahonnan, így meg tudta vele beszélni a dolgokat” – mesélte egy interjúban Márta.3

A közmegegyezés mesterséges csendjébe beleordító szakadtak magatartása érthető módon irritáló volt. Maga a csöves társadalom azonban nem volt homogén. Az új „lázadók” nagyjából három csoportra oszthatók.
 
 

Egzisztenciális csövesek

Ők a szó eredeti értelmében vett csőlakók. Olyan emberek, akiknek nincs lakásuk, egzisztenciájuk és többnyire munkájuk se. Általában kvalifikálatlanok, munkájukban nemigen találnak örömöt. Munkahelyeiket – amíg egyáltalán el akarnak és tudnak helyezkedni – sűrűn váltogatják, gyakran rúgják ki őket. Nem részesülhetnek az átlag dolgozókat akkoriban még megillető plusz juttatásokból, jutalomból, üdülésből. Mivel deviánsok, nem kapnak elhelyezést a munkásszállásokon és a szó szoros értelmében az utcára kerülnek. Önálló lakáshoz jutni semmi esélyük, az albérleti díjakat sem tudják kifizetni. A létbizonytalanság miatt narkotikumokhoz fordulnak, személyiségük bizonytalanná válik, fizikailag is képtelenek lesznek a rendszeres munkavégzésre. Többségük semmilyen családi háttérrel nem rendelkezik, állami gondozott, vagy vidékről került a fővárosba. Utóbbiak közül sokan nem bírják elviselni az intézetekben uralkodó állapotokat, rendszeresen szökésben vannak.

E csoport számára a csövezés nem elhatározás, nem ideológia kérdése, hanem kényszerű életforma. Nappalaikat a Blahán, aluljárókban összegyűlve töltik, az éjszakákat alkalmi szívességből kapott szállásokon, építkezéseken, pályaudvarokon, elhagyott épületekben, feltört víkendházakban vészelik át. Minden napjuk tökéletesen bizonytalan. Állandó rettegésben élnek az igazoltató rendőrtől, hiszen KMK-ért Baracska jár.4 Aki pedig nem rendelkezik bejelentett lakással, bizton számíthat az előállításra, Budapestről való kitiltásra. Létfenntartásuk alapja a „lejmolás”, illetve alkalmi munkák bevétele, esetleg közérti lopás. E csoport tagjai számára a szegénység, kitaszítottság cseppet sem romantikus létélmény.
„Nincs munkakönyvem, ellopták, vagy én hagytam el... Most se személyim, se munkakönyvem, mert a személyim is megbugázták. Rettentő veszélyes így élni” – mondja Mulen Ruzs.5
 
 

Ideologikus csövesek

Az idetartozók többségét a rendezetlen családi háttér közelíti az előbbiekhez. A rigid otthoni létből menekülő fiatalok, akik még nem léptek át a margón. Van hol lakniuk, iskolába járnak, dolgoznak, ám idegenek saját hivatalos közegeikben. Közösségélményt csak egymással találnak. Érzékelik az őket körülfogó hazugsághálót, a meghirdetett elvek és a valóság ellentmondásait. Nem kérnek a perspektivátlan, robotolós jövőből. Szüleik életútja cseppet sem vonzó.

Néhányuk szülei embertelen hajsza árán viszonylag jómódúvá váltak, de közben a gyerekeket lelkileg elhanyagolták. Ők a szegénységet és annak fogyasztási szokásait, öltözködési jellegzetességeit tudatosan vállalják. „Mi kell nekem? Ne legyen Balaton étterem, ne legyen Bástya étterem. Legyen mindenhol Lordok Háza. Legyen főzelék, zsír. Hagyma. Gyümölcs, ami magától megterem. Estére egy-két méteres pecő6 (sic!), ahol beszundizhatok. Reggel két cigaretta. Parkán. Pipolfen. Ragasztó. Búza, amit elszórunk. Zabáljon mindenki zsíros kenyeret, sárgaborsót, rizsköretet, krumplit, káposztát. Főzelék köztársaságban mindezért havonta öt napot kell melózni” – mondja Herceg.7
 
 

Szaloncsövesek

Ők azok, akik csak élvezik a bulit. A csövesekkel gyakorlatilag csak a koncerteken találkoznak. Kapcsolatot nem tartanak az „igen, igen, igen, igen kemény világgal”. Számukra a csövesség divatjelenség, egész héten rendes ruhában járnak, rendes körülmények között élnek, a szakadt szerelést a bulikon jelmezként viselik.
 
 

Értékek, ideológiák, vezérelvek

A világ, melyben ezek a gyerekek felnőttek, és amely körülvette őket, az álságok birodalma. Naponta olvashatták és láthatták a médiában, hogy a szocializmusban a legfőbb érték az ember, de amit a fülük hallott, azt nem erősítette meg a szemük. Elszegényedést, közönyösséget láttak, az emberi értékek figyelmen kívül hagyását tapasztalták mindenütt. Velük sem törődött valójában senki. A gyárakban nap mint nap tapasztalták a protekciózást, fusizást, lógást azoktól, akik tőlük minőségi munkát követeltek. Nevelésük alkalmi tiltásokból állt. Nem volt helyük. „Én mindenhol csak mellékszereplő vagyok” – nyilatkozta egyikőjük.8 (IM. uo.) Igazából nem tudatosult bennük, létformájukkal mégis kifejezték az egész rendszer csődjét, jövőtlenségét.

Mivel nem figyeltek rájuk, csak csoportba szerveződve érezték magukat biztonságban. Kis kvázi kommunákat alkottak, javaikat megosztották egymás között. A lehetőségekhez képest vigyáztak egymásra. „Mi egy nagy családot alkotunk, ahol mindenki mindenkinek tűztestvére” – mondta egy kislány.9 Őszinte szeretetteljes világot akartak, de erről csak a koncerteken hallott dalszövegek közhelyszintjén, vagy egyáltalában nem volt megfogalmazható elképzelésük. „Nem mondom meg, mi a jó áruház, csak azt mondom, a Corvin rossz. Nem mondom meg, hogy melyik újság a jó, csak azt, melyik a rossz. Nem mondom meg, mit kéne felépíteni, mert belezavarodnék, még önmagamat is tagadom” – mondja Herceg.10
 
 

A csövesek és a szegénykultúra

Aki szegény, vagy saját elhatározásából szegénnyé válik, más szemmel nézi a világot, mint tehetősebb társai. Megesik, hogy szégyelli állapotát, és leplezni igyekszik. Az is lehet, hogy nem csak vállalja, de egyenesen kirakatba helyezi szegénységét, mintegy hivalkodik vele. Azt közli, hogy a másik világ értékei nem is érdeklik. A szépet a maga világában kreálja magának. Mostoha viszonyait egy sajátos esztétikai rendbe helyezi, a számára elérhetetlen luxust egyenesen meg is veti. Egyszerre lázad az ellen, ami neki nincs, és azok ellen, akiknek van, miközben abból teremt rendet, értéket, amit magának birtokol.
Ruházatát, ékszereit, díszítményeit a lehető legolcsóbban, szinte a szemétből, a mások által levetett holmikból állítja öszsze. Fogyasztását – az ünnepek kellékeit is – hasonló módon szervezi. E gesztussal külső jelekben is megfogalmazza kívülállását, és egyben erősíti identitását.

E két lehetséges magatartásmód példáját adták a zömükben nincstelen külvárosi fiatalokból rekrutálódott csövesek és digók. „Digó, csöves egyforma bánat. ...csak más ízlés” – fogalmazta meg egy magát a digók közé soroló fiú.11 Álláspontja a korabeli olvasó számára azért lehetett furcsa, mert a fiatalok éppen e két csoporthoz való tartozásuk alapján álltak szemben egymással.

A digók diszkóba jártak, hajukat gondosan fazonra fésülték, szövetnadrágot és zakót viseltek. Igyekeztek úgy kinézni és úgy viselkedni, mint a „gazdagok”. Külsőségeikben többé-kevésbé az ötvenes-hatvanas évek jampijait hozták vissza a múltból. Olyan erős csoporttudatuk és egyedi kultúrájuk azonban nem alakult ki, mint a csöveseknek. Megrekedtek egy sajátos pszeudó-jelenség szintjén.

A csövesek viszont egységes, karakteres, fix pontokra támaszkodó tárgyi és szellemi kultúrát alakítottak ki. Ruhájuk „csövesre” szűkített farmer-, konfekció-, esetleg munkásnadrágból (a cső mint szimbolikus lakhely, és mint divatszabás kettős jelentése!) és kitűrt kockás ingből állt. Hozzá tornacipőt, bőrpapucsot („alföldi papucsot”), a cinkotai raktárban vásárolható katonai bakancsot (surranót) vagy csizmát viseltek. Kiegészítőként kopott bőrkabátot, lompos ballonkabátot, farmerdzsekit hordtak. A dzseki ujját sokszor letépték, hátát szegecsekkel, zenekarok nevének felirataival, a bálványok autogramjaival díszítették. Hordtak valódi és műbőr nadrágot, mellényt, dzsekit. Tipikus volt viseletükben a bőrdzsekire húzott, egy számmal nagyobb letépett ujjú farmerdzseki. Öltözködésükben nem nehéz felfedezni a Western hősökre való hasonlítás vágyát. Ők bizonyos fokig megtestesítői szabadságeszményüknek: a zord körülményeket, szegénységet jól tűrő, egyik napról a másikra élő hősöknek.

Ékszereiket is könnyen megszerezhető, olcsó anyagokból maguk készítették. A csoporthoz tartozás szimbóluma, mintegy klubtagsági igazolványa volt a fülbe, nadrág combrészébe, esetleg a dzsekikbe szúrt biztosítótű12. Akadt, aki ezt „punkosan” az orrában, arcában hordta. Nyakba, ruhára előszeretettel fűztek láncokat. Nyakbavalóként visszatérő tárgy volt a zsilettpenge, lányoknál a gyerekcumi és a lakat. Csuklón és nyakban egyaránt viseltek bőrszíjakat. A koncerteken egyszerű szájrúzzsal, szemfestékkel festették ki az arcukat. Ilyenkor többen műanyag vámpírfogat tettek a szájukba. A Beatrice együttes színrelépése után a Ricsések piros-fehér „babos kendőt” kötöttek a nyakukba. Kevés holmijukat – cigi, piásüveg, zacskó, ragasztó- a dzsekik különböző zsebeiben, illetve katonai vászon válltáskában (szimatszatyor) tartották. A vidéki „csövezéseken” tengerészzsákra emlékeztető, farmeranyagból készült alkalmatosságba pakolták a pulóvert.13

A tetoválás, mely a szegény, elesett rétegek körében egyszerre identifikáló és esztétikai üzeneteket hordozó elem, nem tekinthető meghatározónak a csövesekre általában. Az „intézetis gyerekek” természetesen éltek a testdíszítés ezen elemével, de a tetoválás mint olyan, igazán csak rájuk volt jellemző. Az a kultusz, mely napjainkban a tattoo-szalonok hatására kialakult, 20–25 évvel ezelőtt még ismeretlen volt. Nem volt jellemző hajviseletük. „Hajad lehet hosszú, ám ha kopasz, az se baj” – fogadták meg az amúgy „cikizett” Illés együttes megengedő javaslatát.

Találkozásaik színterei a város meghatározó terei, különösen a „Blaha”, illetve az aluljárók voltak. Az ifjúsági klubok többségébe nem tudtak bejutni, nem maradt más hely a hétköznapi együttlétre, mint a közterek. „Nincs egy hely, nincs egy hely, ahová mehetnél” – énekelte a Beatrice.14 A közterek azonban számukra úgy működtek, mint a klubok. Egy-egy társaság tagjai biztos, hogy mindig találtak ismerőst a meghatározó helyeken.

Az ünnepeket a koncertek és különösen a többnapos fesztiválok jelentették. A kedvenc zenekarok külvárosi és budai ifjúsági parkbeli koncertjeire készültek egész héten. A koncertek eksztázisa jelentette a feltöltődést. A műsor alatt a színpad előterébe, olykor magára a színpadra nyomultak, kezüket magasba emelve rázták: „csápoltak”. Készpénznek tekintették a színpadról lejövő „üzenetet”. Mivel a sztárok idollá emelésének előfeltétele volt a közönséghez való hasonlatosságuk, egy idő után elfordultak a Piramistól, de végig kitartottak a Beatrice mellett. Akit ez a közönség felemelt, azt kritika nélkül fogadta el nem látva, vagy nem akarva látni a hamisság csíráit. Aki azonban a zenészek közül nyíltan beszállt a KISZ KB direktívái szerinti manipulációba, azt előbb-utóbb kivetették a szívükből.15

A koncerteken megélt eksztázisélményt „szerekkel” igyekeztek fokozni. E tekintetben a ragasztó vagy csavarlazító nejlonzacskóból való beszippantása („szipuzás”), valamint különböző nyugtató-, illetve morfintartalmú gyógyszerek szeszesitallal – többnyire a legolcsóbb almaborral – való együttes fogyasztása jöhetett szóba. A „szakadtakra” nem vonatkozhatott Bertha Bulcsú aggodalma: „Elszomorító adat ezekben is akadt. (ti. a csöves kérdésben hozzá írott levelek egy csoportjában)... hogy a ragasztó és a Parkán kimegy a divatból, a Blahán megjelent a marihuána és az LSD is. Az arab por (sic!) olcsóbb, az amerikai drágább.”16 A magyarországi drogozási szokásokról beszélni akkoriban egyáltalán nem lehetett. A szipuzás tényével természetesen mindenki tisztában volt, egy-egy cikkben, riportban, szaktanulmányban, mintegy odapöttyentve, említésre is került, ám az elemzés társadalomtudományi és orvosi szinten nem készülhetett el, illetve nem kaphatott nyilvánosságot.

A „csöves” szubkultúra alapvetően maszkulin volt. A lányoknak is alkalmazkodniuk kellett a mostoha körülményekhez, kvázi fiúvá kellett válniuk. Nemi szerepükben azonban csak nők, és sajnos a felnőttek társadalmában megszokott módon kiszolgáltatott nők maradtak. A fiúk dominálta társaságok „megosztották” egymás között a csajokat, a párkapcsolatok helyett a kommuna életforma és az ősközösségi állapotok közötti nemi viszonyrendszer működött.

Mindazonáltal a csövesjelenség egyre inkább olyan méreteket öltött és olyan érzékenységeket sértett, hogy már nem lehetett nem tudomást venni a dologról. Kezdtek meg-megjelengetni a témát érintő újságcikkek, melyek többsége ugyan nem lépett túl a „társadalmi kórtünet” leírásánál, mégis felhívta a figyelmet: „Valami nincs rendben”.
 

Budapest, 1999. június 28.
 
 

Felhasznált irodalom

Beszélő 1980, 1981 évfolyam
Beszélő 1998, 1999 évfolyam
Élet és Irodalom, 1980 évfolyam
Ifjúsági Magazin, 1978, 1979, 1980, 1981 évfolyam
KÁ! KÁ! KÁ! A Fölöspéldány gyűjtése, Budapest, 1986
Kőbányai János: A margón, Budapest, 1986
Magyar Ifjúság, 1978, 1979, 1980, 1981 évfolyam
Sebők János: Magya-rock 2., Budapest, 1984
 
 

Jegyzetek

1 Cím az Ifjúsági Magazin (IM.) 1980. 10. számában
2 Sebők János Magya-rock 2. című könyvében úgy különbözteti meg a csövesek kedvenc zenekarait a hatvanas évek együtteseitől, hogy a hetvenes évek közepén befutott sztárok nem különültek el közönségüktől. Beszélgettek, söröztek rajongóikkal.
3 Kőbányai János: A margón, Budapest, 1986
4 Akinek nem volt az igazolványába beírt munkahelye, közveszélyes munkakerülőnek minősült. Akit elcsíptek, bírósági tárgyalás nélkül automatikusan néhány hetes elzárásra ítélték. A büntetést általában a baracskai börtönben kellett letölteni. A hetvenes évek második felében csökkent a szigor. Különböző alkalmi munkák igazoló papírjaival, az eltartott státusra való hivatkozással meg lehetett úszni egy-egy igazoltatást. Az érvek mérlegelése az adott rendőr személyes jóindulatán múlt, tehát a lecsukás veszélye ott lebegett a nem dolgozók feje felett.
5 Kőbányai János: im.
6 Valójában pecó, de nem sajtóhibáról van szó, a kifejezés többször szerepel így a szövegben.
7 Sziderasz Szpirosz: Csövezők. IM. 14. évfolyam 11. szám
8 IM. uo.
9 Sebők János im.
10 IM. uo.
11 Sebők János: im.
12 Nagyjából a hetvenes évek közepére, második felére terjedt el Magyarországon is, a többek között afrikai, illetve egyes zsidó törzsek hagyományát divattá emelve a férfiak bal fülében a fülbevaló használata.
13 Mulatságos, hogy a „hogyan készítsünk kinőtt farmerunkból praktikus tárgyakat a mama varrógépén” típusú idétlen ifjúsági TV-műsorból lehetett megtanulni a málhazsák készítésének fortélyát.
14 Tagsági igazolvány nélkül vagy a szervezők előítéletei miatt, esetleg a korábbi balhék okán vagy egyszerűen pénz hiányában a klubokba be sem engedték őket.
15 Az ifjúsági szervezet arra tett kísérletet, hogy a kollaboráló zenekarok szövegein keresztül „pozitív hatást” váltson ki a gyerekek között. „...mi ki is mondjuk, hogy zenei törekvéseinkkel is a KISZ célkitűzését támogatjuk” – nyilatkozta Som Lajos (Piramis) in.: Sebők János: Piramis jelenség IM. 1978. 7. szám
16 Bertha Bulcsú: Jelenségek, ÉS, 1980. április 12.