A kilencvenes éveket az amerikai kormányzat hatalmas hírverés mellett "az agy évtizedének" nyilvánította. Kevésbé ismert, hogy ezt megelôzôen Japán 30 milliárd márkányi összeggel támogatott agykutatási programba kezdett. A rivális hatalmak ezen lépései, valamint a kutatásra szánt összegek nagyságrendje nem azt mutatja, hogy a tiszta tudásvágy vagy az "értékmentes" megismerés munkájához elengedhetetlen feltételek megteremtése történik. Másról van szó: az agykutatásba beruházók mindettôl a computertechnológiában, az információfeldolgozásban hasznosítható eredményeket remélnek, nem is pusztán csak gazdasági elvárásból. Az agykutatás egyik nagy tétje a kommunikációs és computertechnológia révén elérhetô világuralom.
Amióta a Föld "felfedezése", térségeinek és kultúráinak Európából kiinduló feltárása lezárult, az emberi fej maradt az egyedüli terra incognita. Az emberi testbe juttatható mikromechanizmusok fejlesztése lehetôvé teszi, hogy egyre beljebb lehessen nyomulni ebbe az eddig érinthetetlennek tûnô tájékba. Eddig a berendezések mindig az emberi testtôl távol helyezkedtek el, most azonban már nem a testen kívül terjed a technológia, hanem a test belsejébe terjeszkedik - írja Marvin Minsky, az MIT mesterséges inteligencia-kutatója. Ez nagyon fontos, talán történelmünk döntô eseménye: a technológiákat már nem más bolygókra küldjük, hanem saját testünk mélyébe bocsátjuk.
A mikorotechnológia mellett az agykutatás és az idegsebészet is további felfedezéseket ígér. A gondolkodó elme kutatásának minden szintjén egyre gyorsabb haladás várható - írja G.D.Fischbach, a Harvard egyetem neurobiológusa. Az új földrészek felfedezését azonban többnyire megszállás követi. De mi történik a fejjel, ha bármilyen módon megszállottá válik?

A fej megszállása

Már az eddigi eredmények alapján is úgy tûnik, hogy mindez felmérhetetlen következményekkel jár. Az idegsebészet az elmúlt évtizedek során már olyan beavatkozásokat hajtott végre az emberen, amelyeknek, Detlef Linke agykutató szerint jelentôségüket tekintve az anyag világában az atomhasadás és a magfúzió felel meg. Az 1982 óta sikerrel végzett agyszövet-átültetések kétségtelenül erre a nagyságrendre utalnak: az ilyen mûtétek ui. lényegesen különböznek minden eddigi szervátültetéstôl. A magzatok növekedésben lévô agyából vett szövet a befogadó, kifejlett agyba ültetve nem csupán kötôdik új környezetéhez, hanem ott tovább is növekszik. Neuronjai új kapcsolatrendszerek szövedékét hozzák létre, tevékenységük - más agyi részekhez hasonlóan - nem korlátozódik egyetlen területre, hanem részt vesz az egész mûködésében.
(Egy húsz év körüli nô, akinek fejébe agyszövetet ültettek, a mûtét után annak a benyomásának adott hangot, hogy gyereke született - a fejében. A személycsíra, a másik így jelentette be létét a másik tudatában. Ezzel a fejben való /újjá?/születésrôl szóló híradással összecsendül egy másik beszámoló: a computer új virtuális "kontinensén" egy nagy szülôcsatornán keresztül utazik és születik meg az ember - mondja Jaron Lanier - , hogy rájöjjön: ô maga a virtuális nô, mely magát szüli újra és újra, magamagából.)
A fejre irányuló kutatások azonban nem állnak meg kísérleti szövetátültetéseknél és az autogenezis metaforáinál. Mûvelôinek kijelentéseibôl legalábbis erre lehet következtetni. Mi a következô lépés? - kérdezi Marvin Minsky - Egyszerû operációval el lehetne távolítani a koponyacsont egy darabkáját és be lehetne ûltetni egy pár millió szenzorral ellátott hajlékony lemezt. Ezt már ma is meg lehetne tenni, ha bizonyos elôítéletek és az ügyvédek sokasága nem nehezítené az emberi agy kutatását...
Ezek a beavatkozások az ember testi-szellemi integritásába olyan súlyos etikai és jogi problémákat vetnek fel, melyek hagyományos módon meg sem fogalmazhatók. A megoldásukat pedig éppen az a kulturális környezet nehezíti meg, melyben felvetôdnek. Tudományos szempontból - írja a jogász Bernard Edelman - már semmi sem köt bennünket a földhöz, semmi nem köt szükségképpen a fajtánkhoz. Éppen ebben a kontextusban kell elhelyezni a biomedicina rendkívüli sikerét, ami egyébként folytatódik a piacgazdaságban, és amivel szemben teljesen védtelenek vagyunk, mivel feladtuk "földi" és "fajtaszerû" viszonyítási pontjainkat. Végkövetkeztetése szerint a tudományos haladásnak köszönhetôen teljesen fölöslegessé váltunk, s ez egyébként összhangban van a szociológus Jean Baudrillardnak a gazdasági környezetrôl tett megállapításával, miszerint ha a kapitalizmus fehér egerekkel is mûködne, úgy egészen eltekintene az embertôl...
Ám nemcsak a fejbe történô beavatkozások vetik fel példátlan élességgel agy és tudat, test és szellem kapcsolatának, valamint a személy és az ô identitásának kérdéseit, hanem a virtuális valóság új világa is. Nem úgy néz ki, mintha valóban volnék valahol - mondja elsô "merülési" tapasztalatairól John P. Barlow, a computerhálózat kisprófétája, a Greatful Dead egykori szövegírója. - Ebben a pulzáló tájban egyetlen álláspontra vagyok redukálva. Az "én" egész szubjektivitása körül kérdésekkel teli szakadék tátong.

Dekarnáció, paganizmus, gnózis

Az ember testi-szellemi egységét megkérdôjelezô értelmezés nem a mai testi beavatkozások kapcsán merült fel elôször. A test és szellem éles szétválasztása, a szellemnek a gondolkodó, pontszerû énben történô lokalizálása, majd leválasztása hordozójáról a 17. századból, Descartes munkásságából eredeztethetô. A test-szellem dualizmusával és a kartezianizmussal elkezdôdött egy dekarnáció, egy testetlenítés, mely a mostani funkcionalizmussal ért virágkorába - írja Detlef Linke. Megállapítása a testápolástól a plasztikai sebészeten át a testépítészetig terjedô és úton-útfélen tapasztalható különféle gyakorlatok közepette meglepônek tûnhet. Ám beláthatóvá válik, ha figyelembe vesszük a modernitás egészét, így a test mai koncepcióit is meghatározó metakultúrákat. Edward A. Tiryakian szerint az a három metakultúra, mely a civilizációs változások dinamikájában különös jelentôséggel bír, jobb híján így nevezhetô: keresztény, gnosztikus, pogány.
Ezek közül a testet a szellem valamiféle tartályának vagy burkának tekintô pogány metakultúra kétségkívül a legszembetûnôbb. Platón klasszikus megfogalmazása szerint: a lélek igaz mivoltát nem a testtel való közösségtôl és egyéb bajoktól elcsúfítva kell meglátnunk (hanem csak akkor látnánk igazán), ha kiemelkedne abból a tengerbôl, amelyben most van (Állam 611 c - 612 a). A szellemétôl elválasztott és bizonyos tekintetben megszabadított test kultuszát ma tömegesen ûzik és egész iparágak állnak szolgálatában - a kozmetikumokat elôállító vegyipartól a médiumokon át a hirdetésiparig. A sport négyévenként celebrált kultikus eseménye, az olimpia pedig nemcsak ennek a "metakultúrának", hanem a globális világkultúrának is a legnagyobb rendezvénye. Ebben a sajátos polgári civilvallásban (Robert B.Bellah) antik és újkori paganizmus találkozik: A régi és az új olimpizmusnak egyaránt legfôbb ismérve az, hogy vallás - jelentette ki Coubertin báró, az újkori olimpiai játékok alapítója, aki azt is szerette mondogatni, hogy az atléták az izomerô vallásának papjai.

Technognózis

A gnosztikus metakultúra jelenléte kevésbé szembetûnô. A gnoszticizmusnak volt egy hosszú lappangó periódusa - írja Tiryakian -, ahonnan a felvilágosodás idején tört felszínre, a tudományos kutatásban, a tudományos intézményekben és a 19. század megújuló egyetemein talált rá legitimitásának új bástyáira, ahol a gnózis keresése gyakorlatilag minden korlátozás nélkül teret kaphatott. A gnózis, "a fogalom mitológiája" (Bíró Dániel) szellem és test kettôsségén és végsôkig kiélezett ellentétén alapul. A gnoszticizmus olyan irányzat, amely rendkívül ambivalensen viszonyul a teremtett világhoz. A gnoszticimussal foglalkozó hagyományos vallástörténet ezt az ambivalenciát abból származtatja, hogy a gnosztikusok mindig is elutasították az anyagi teremtett világot (Tiryakian).
A gnózis legfôbb terepe ma a tudományos-technikai magaskultúra. A tudományos világkép gnosztikus jellegû - írja Peter Koslowski filozófus -, a természettudományokban a kutatás "anyagtalanodása" megy végbe. Ez a távolodás az anyagtól és a testektôl nemcsak a tudományokban figyelhetô meg. Az immaterializálódás széleskörûen a computertechnológia révén terjed. A számítógépek virtuális valóságában egyre inkább a hordozójától - és tartalmi differenciáitól - egyaránt megszabaduló mitikus szellem, az információ válik uralkodóvá.
A szellem és test szétválasztása a felvilágosodás világnézetének kulcsmozzanata, és meghatározza azt, ahogyan magunkról és a világról gondolkodunk - írja Simon Penny. - A computer-diskurzus közvetlen és messzemenôen konzervatív leszármazottja ennek a világnézetnek, mely a technika pragmatizmusa révén még szélsôségesebbé vált. A közvetítô közegektôl és az anyagtól való függetlenedés a technognózis képviselôiben a testtôl való megszabadulás reményét kelti. Peter Weibel mûvész, kurátor és teoretikus, az európai technodiskurzus egyik meghatározó személyisége például egy beszélgetés során annak a reményének adott hangot, hogy a technológiai fejlôdés elôbb-utóbb megszabadítja ôt a testétôl. A robotikát mûvelô Hans Moravec pedig írásaiban olyan jövôt jósol, melyben az ember leválik biológiai bázisáról, a személyiség szoftverre helyezhetôvé és tetszôlegesen másolhatóvá lesz, ami mellesleg a halhatatlanságát is garantálja. Moravec jövendölései nem maradnak meg a technológia határain belül. A küszöbönálló fejlôdés technikai esélyeinek felvázolása mellett különösen érdekes az a realizmus, amellyel a várható gazdasági és a szociális összetevôket is tekintetbe veszi. Leírásában a fantasztikus irodalomra jellemzô toposzok éles kontúrokat kapnak és olyan részletkérdések is felmerülnek, mint a konkurenciaharc várható hatása, valamint mindezek adózással történô szabályozása stb.
Fejtegetéseiben centrális szerepet kap a mátrix, melyet William Gibson Neurománcában, a computer-kultúra klasszikussá vált szövegében a következôképpen ír le: Cybertér. Akarattól független hallucináció, melyet minden nemzetbôl törvényes felhasználók milliárdjai tapasztalnak naponta, egészen a matematika alapfogalmait tanuló gyermekekig (...) Az emberi rendszer összes számítógépének bankjaiból származó adatok grafikus megjelenítése. Hihetelen összetettség. Az elme nem-terébe nyújtózó fényvonalak, adatok nyalábjai és csoportjai...
Abban a jövôben, melyet Moravec az évtizedenként nagyságrendekkel növekvô computer-kapacitás alapján elképzel, az utolsó testtel bíró emberpéldányok már csak természetvédelmi övezetekben fognak élni. A többiek, a cybertér mátrixa számára megnemesített öreg testek egymással lesznek összekötve, és a tiszta szoftverré átalakult szellem tetszôlegesen vándorolhat köztük. Ha a cybertér hatalmasabbá válik, akkor fölénye az anyagi testekkel szemben a nyers kiterjedés frontján is átütô erejû lesz - állítja Moravec, akit mindennek ellenére mégsem lehet fantasztának tekinteni, lévén a legnagyobb amerikai robotlaboratórium alapítója és ma is tevékeny munkatársa Pittsburgh-ben.
A computertechnológia fejlôdési iránya és sebessége láttán máris úgy tûnik, hogy látomása kezd valóra válni. Igy például az "általános átszellemülésrôl" szóló jóslata - miszerint a nyers anyag átalakulásának expanzív hullámfrontját egy sokkal gyorsabb hullám követi, ami mindent cybertérré alakít és végül egyetlen áramló szellemmé válik minden - egy területen máris megvalósult: miután a 80-as évek második felében a nagy tôzsdék számítógépeit összekapcsolták, kialakult a globális elektronikus pénzpiac és az ott forgatott virtuális pénz "a mennyekbe ment" (Peter L. Wilson). Azóta a virtuális pénznek ez az "áramló szelleme", likvid "hullámfrontja" egyre erôteljesebben befolyásolja a "reálszférát": a pénzmozgás révén közvetlenül hat a gazdaság folyamataira, a "nyers anyag átalakulásaira".

A keresztény test

Hans Moravec, akárcsak Peter Weibel, Ausztriában született, ahol a testmegvetés hagyományából, illetve annak elutasításából sajátos kultúra alakult ki. Azok az esetek, amelyek Freudot mélylélektanának kidolgozására késztették, éppúgy erre utalnak, mint korábban Krafft-Ebing Psychopathia sexualisának kór-körképe, vagy késôbb, a Bécsi akcionizmus testmûvészete. (A Bécsi akcionizmus névadója egyébként a csoporthoz tartozó Peter Weibel volt.)
Az osztrák kultúrában megnyilvánuló szélsôséges testfelfogás kialakításában azonban nemcsak, és nem is elsôsorban a gnózisnak, hanem a modernséget meghatározó harmadik "metakultúrának", a kereszténységnek van döntô szerepe. A kereszténység ugyan eredendôen nem népi használatra szánt platonizmus, mint Nietzsche vélte, a test-szellem szembeállításától mégsem maradt mentes. Kétezer éves története során olykor a test mortifikálásának, a meghalasztása kívánalmáig menô szélsôséges dualizmust mutatnak. Noha ezek hatása máig érvényesül, a kereszténység kezdettôl fogva a megtestesült és feltámadott Krisztus követését jelenti: a korakeresztény idôktôl kezdôdôen az keresztény, aki vallja, hogy Jézus Krisztus testben jött el (János 1. levele 4, 2.). János evangéliuma pedig azt tudatja, hogy az Ige testté lett, itt élt közöttünk (1, 14.) Késôbb - a 3. és 4. század teológiai vitái nyomán, a nikaiai és konstantinápolyi zsinatok óta - a kereszténység hitvallása a megtestesüléssel együtt járó teljes emberi természetrôl is szól. A credóban külön hangsúlyozott, hogy Krisztus nem felölthetô és levethetô látszattestben élt, hanem valóságos ember is volt. Ez a feltámadása utáni megjelenéseirôl szóló tudósításokon alapul. A legrészletesebben leírt esetben, a Tibériás tavánál történt találkozás során sem testetlenül mutatkozott meg tanítványainak. (Mi több, tûz mellett, hallal és kenyérrel várta ôket.) Jóllehet teste ekkor már a felismerhetôség határáig transzformálódott, de mégiscsak identikus test volt. (János ev. 20, 21.)
Az átszellemült test ténye és értelmezése késôbbi követôi számára gyakran megoldhatatlan nehézséget jelentett. Bár Pál apostol a testrôl mint a szellem templomáról (hagion pneumatosz) beszél a Korinthusiakhoz írott 1. levelében (6,19), a hangsúlyáthelyezôdés elsô jelei szellem és test kapcsolatának megítélésében nála mutatkoznak meg, aki csak késôbb csatlakozik a tanítványokhoz, és nem szemtanúja a Feltámadott testének. (Figyelemre méltó e tekintetben Wittgenstein észrevétele: A forrás, amely az evangéliumokban oly nyugodtan, tisztán csörgedez, mintha habot vetne Szent Pál leveleiben.)
A korai kereszténység évszázadaiban a test teológiájában fokozatosan a sivatagi szerzetesség, valamint a (neo)platonizmus dualizmusa és testmegvetése jutott érvényre. Ebben döntô hatásúvá a 4. század végének ún. órigeniánus vitája vált. A test szerepérôl folytatott éles és súlyos, de jelentôségéhez képest alig vizsgált teológiai vitának azonban nem annyira az alexandriai Origenészhez volt köze - írja a test teológiájának történetérôl Geréby György -, mint Evagriosz Pontikoszhoz, az egyiptomi sivatagok közösségeinek felmérhetetlen hatású teológusához. Evagriosz radikális eszméit az ortodoxia elvetette, de a gyökér, amelybôl kisarjadt, megmaradt (...); változatos formában továbbélô hagyományként még ma is zavart kelt.
A megtestesülésnek a szellem-test törésvonalon felülemelkedô és a legtágasabb távlatot nyitó értelmezését Szent Athanasziosz fogalmazta meg, ugyancsak a 4. században: Az Ige testté lett, hogy az embert az istenség befogadására képessé tegye. A megváltásnak ez az értelmezése a test "felemelését", "emancipálását", átszellemülési képességének a végsôkig menô kiterjesztését jelenti. Ez szellem és test szétválasztásának, alá és fölérendeltségi viszonyának, addigi hierarchiájának felszámolása, ami a keresztény testkoncepción túlmenôen a mai szellemi folyamatok szempontjából is meghatározó. Erre Hannes Böhringer filozófus mutat rá: A megtestesülés, a szolgai alakot öltött Isten a spirituális igazgatás lehetôségének alapfigurája és feltétele: áthatása uralásnak és szolgálásnak, fentnek és lentnek, telítettségnek és ürességnek, gazdagságnak és szegénységnek, végtelennek és végesnek. Azzal, hogy a magas és mély hierarchiáját megfordítja, lehetôvé teszi modern mûvészet számára, hogy a magasztost az alacsonyban, az összetettséget egy egészen szokványos és észrevétlen dologra történô redukció révén érzékelje és ábrázolja.

A képmás

A test elvetésének eszméje a kereszténységben, a különféle ezoterikus és filozofikus dualizmusok mellett, abból merítette erejét, hogy a kereszténység spiritualizálta a megváltás értelmét. - írja Geréby. (A szélsôségesen evilági, praktikus zsidó messiásfogalomhoz képest az Ujszövetség messiása nem evilágról valónak mondta országát.) Ha pedig a megváltás a szellem világában történt, akkor az a világ érthetôen fontosabbnak látszhat, mint ez a világ.
A látszat mozzanata egy másik alapprobléma esetében, az embernek mint Isten képmásának (Teremtés 1, 26) kérdésében is felmerül. A hagyományos metafizikai értelmezések többnyire nem tudtak mit kezdeni ezzel a kérdéssel. Csak a keresztény misztikában találkozhatunk olyan megoldással, mint amire a 12. században a profetissa teutonica, Hildegard von Bingen jutott: Homo est closura mirabilium Dei. - Az ember Isten végsô csodája.
Isten végsô csodájának, az ember képmás voltának értelmezéséhez részint a 20. század keresztény és zsidó gondolkodása, részint természettudományos felismerései vittek közelebb. Az elôbbiek közül talán a legmesszebb menôen a zsidó Emmanuel Lévinas filozófiájában fogalmazódott meg, aki szerint az ember képmás mivolta magában az arcban, az arc mezítelenségében mutatkozik meg.
Az utóbbiak esetében, nem is elsôsorban az egyes tudományterületeken elért eredmények, hanem maga a komplexitás, az összetettség fogalmának felmerülése tûnik számomra a legfontosabbnak. Ennek nyomvonalán Kotányi Attila nemrégiben a filozófiai istenfogalmak egyikének - Isten "a legnagyobb elgondolható" - analógiájára "a legkomplexebb elgondolható" megfogalmazásra jutott. Amennyiben az ember "a legkomplexebb elgondolható" képmása, akkor ô a "második legkomplexebb elgondolható". Mindazonáltal még így értelmezett képmásként is meglehetôsen komplex lények vagyunk.
Mindez számszerûen is megmutatkozik: agyunk mai becslések szerint százmilliárd sejt kapcsolatának szövedéke. Ez a kozmosz általunk ismert legnagyobb komplexitása és "kapacitását" tekintve - S. Brunak és B. Lautrop dán kutatók számításai szerint - százmilliószor gyorsabb bármely mai computernél. Az ilyen adatok persze óvatossággal kezelendôk, hiszen az emberi agymûködést nem lehet modellezni - mondja Vizy F.Szilveszter agykutó - , mert térben és idôben hatalmas ugrásokra képes. Továbbá az emberi agyban különbözô szinteken, különbözôképpen osztályozva kész információhalmazok, döntések állnak rendelkezésre, mûködése során nem az elemi lépéseket járja végig, hanem az elrendezett döntési halmazokból adott esetben egyszerûen csak a legmagasabbrendûeket integrálja.
Erre való tekintettel Nietzsche Zarathustrája nem egészen alaptalanul mondja a test megvetôinek, hogy testedben több ész található, mint legjobb bölcsességedben.

A test denaturálásának kezdetei

A szellem/test egységének és különválasztott értelmezései közt mozgó keresztény testfelfogást a koraújkorban az éles kartéziánus szétválasztás cezúrája követte. Descartes metaforikus borotvája akkor még csak a testet és szellemet széthasító koncepciójában, majd pedig (mûvészeti, fôként irodalmi) kánonjának kialakításában bizonyult metszônek. Máig terjedô következményei azonban már túlmennek a képletességen, szó szerint húsba vágóak. Annak lehetôsége - írja Simon Penny a testtudásról szóló tanulmányában -, hogy a testet, mint egy szabható ruhadarabot szemléljük, mely jóakaratú kozmetikai változtatásoknak, vagy a kozmetikai sebészet rosszindulatú beavatkozásainak van kitéve, zsírleszívás, vagy mellmegnagyobbítás végezhetô rajta, a test eltárgyiasítását mutatja. Ez csak a test és szellem kartéziánus szétválasztása nyomán keletkezô kulturális környezetben válhatott lehetôvé. Descartes persze nem kizárólagos, de nagy hatású elômozdítója e fordulatnak. Nem elhanyagolható azonban azoknak a technikai találmányoknak a hatása sem, melyek a fordulat szemléleti feltételeit megalapozták. Ezek köre a különféle optikai berendezésektôl - egy korabeli könyv címével szólva - A matematika és mechanika instrumentumainak teátrumáig (Besson, 1594) terjed. A reneszánsz perspektíva és az emberi tudat 17. századból eredô tükör-metaforái egyaránt meghatározóak a modern látásmódban. A koraújkori spekulációk és technikák együttesen vezettek a pontszerû önérzékelés és öntudat kialakulásához. Ennek köszönhetôen bizonyos tekintetben önmagunk mellett állunk és magunkat egy olyan pontnak tekintjük, amely valami kívülrôl jövôt észlel - mondja egy beszélgetésben Detlef Linke.
A késôújkori következmények szemrevételezése elôtt érdemes visszatérni a koraújkori kulturális környezet változásaira. Ennek nagyszabású körképét Mihail Bahtyin irodalomteoretikus alkotta meg Rabelais-monográfiájában. Könyvében kimutatja, hogy rövid idô alatt, finom fogalmi eltolódások sorozatán keresztül, a test vérbô rabelais-i ábrázolása hogyan adja át a helyét egy attól meglehetôsen elütô felfogásnak: Az újabb kori kánon legfôbb jellemzôje, hogy a test benne mindig tökéletesen zárt, kész, befejezett, éles körvonalaktól határolt, legömbölyítettként jelenik meg, a pillantás mindig kívülrôl esik rá. Ezzel egyidejûleg hasonlóan élesen határolódnak el a test belsejétôl is: bezárulnak a test belsejébe vezetô nyílások is. Ennek a zárt, egyenletes testfelületnek az a lényege, hogy határt képez az egyén teste és a többi test, illetve a külvilág között. Az így elhatárolódott, pontszerû test és életfolyamata önmaga számára "természetellenessé", távoli vált és elveszítette közvetlen összefüggését a társadalmi élettel és a kozmosz teljességével.

A természet eltávolítása

A test denaturálásának szándéka része a természetet denaturáló kísérletnek. Ez alapjában jellemzô az újkorra, s ennek során a természet-tapasztalatot és a korábbi természet-teóriákat a modern tudomány természet-képe váltotta fel. A természet- és társadalomtudományos tudás - mondja Fehér Márta tudományfilozófus - olyan világleírásra törekszik 300 éve, amelybôl a megfigyelô ki van zárva; olyan világkép kialakítására, amelyben a látó szem nincs benne.
A kvantummechanika megszületéséig a megismerés eltárgyiasító-távolságteremtô (objektiváló) és elemzô-behatoló (analitikus) tevékenysége, valamint a megismerô kívülrekedése és elkülönülése a modern tudományosság örök elôfeltételének látszott. (Jóllehet alapvetô ellentmondását már John Locke megfogalmazta, aki a modern ismeretelmélet egyik megalapozójának számít: mégha a belsôbe metszünk bele, akkor is csak a dolgok külséjét látjuk és ezáltal éppenséggel egy új, szemlélhetô felületet teremtünk. Igaz, Locke erre a megállapításra azután jutott, hogy belenézett egy mikroszkópba. Egyébként ennek 17.századi feltalálása jóval megelôzte az általa láthatóvá tett jelenségek tudományos magyarázatát; erre csak a 19. század második felében került sor.)
Hogy mennyire mélyen átitatta a természettel kapcsolatos képzeteinket, egész természetképünket a természet tudományos felfogása, azt számomra egy gyermeki kérdés tette nyilvánvalóvá: nyolc éves lányom egy alkalommal léggömböt fújt fel, majd megdörzsölte felületét (sztatikus elektromossággal töltötte fel) a mennyezet felé dobta. Aztán, az ottragadó és minden (nehézkedés)tapasztalatnak ellentmondó léggömb "csodája" láttán megkérdezte: "Ez benne van-e a fizikában?"
Kérdése nyilvánvalóan nem a fizika eredendô értelmére irányult: a görögök phüszisz szava ugyanis - az emberi alkotótevénység, a poiézisz és a techné révén elôllított dolgokkal és jelenségekkel szemben - azt nevezte meg, ami "magamagától áll elô" (Heidegger). A kérdés az volt, vajon a különös jelenségnek mai phüszisz-felfogásunkban helye van-e? Benne rejlik-e természetképünkben és megfér-e vele? Vagy csak általunk végbevitt átalakításáról, alkalmi felfüggesztésérôl, valamiféle varázslatról van szó.
A természet "természetessége" azonban korántsem csak egy gyerek számára kérdés. A természet - írja a tudományfilozófus Paul Feyerabend egyik utolsó munkájában -, miként azt tudósaink leírják, olyan mûalkotás, mely általuk folyamatosan bôvül és átalakul. Vagyis egy olyan artefaktum, melyet tudósmûvészek generációi alkottak egy ismeretlen tulajdonságú, hol engedékeny, hol pedig ellenálló anyagból. A világnak ez a "varázstalanítása", racionális értelmezési rendszerekbe fogása és funkcionális kezelése révén a természet egyre távolabbra kerül. Paul Virilio az új technológiák kapcsán arról beszél, hogy a realitás egésze vált mûvészetté. Egy virtuális valósággal dolgozó villamosmérnök számára a teljes valóság mûvészetté vált. Lehetôsége van arra, hogy a realitást alávesse a virtuálisnak.
Hogy a természeti realitás leválasztása és eltávolítása mára milyen sikeresnek bizonyult, azt az alábbi példa is alátámaszthatja: egyes német biztosítótársaságok gyakorlata mutatja: újabban olyan nyári gyerektáborokat támogatnak, melyekben a résztvevôket alapvetô természeti tényekkel ismertetik meg; például azzal, hogy a lábasból kijövô gôz forró,vagy hogy a vörösen izzó tárgyak, akárcsak a nyílt láng, fájdalmat és égési sebeket okozhatnak.
Ám a természet ilyen biztonságtechnikai megközelítése éppoly kevéssé vezet az ember természetbe ágyazottságának megértésére, mint más közkeletû technikai módozatai. Mi, mai emberek - írja Paul Olchváry amerikai író -, mindnyájan, akik nem szálltunk ki a technikai és gazdasági fejlôdés, az egyre hatékonyabb kommunikáció stb. mókuskerekébôl - tudatosan és természetellenesen abban a reményben igyekszünk megérteni a természetet, hogy megkülönböztethessük magunkat tôle(...), azt képzeljük, hogy a természet a miénk. A tulajdonunk.

A természet csodája

A mûtárgyként felfogott természet és a természetesnek tekintett mûtárgyak összemosása korántsem újkeletû. Leibniz írja kortársairól. Uj rendszer címû munkájában, hogy összekeverték a természetes dolgokat a mesterségesekkel, mert nem voltak eléggé fenkölt fogalmaik a természet fenségérôl. Az utóbbi évek diskurzusaiban újra felbukkant ugyan a fenséges fogalma, a megkülönböztetéshez azonban ma mégoly fennkölt változata sem elegendô, mivel a mesterséges is a fenséges jegyeit mutatja. A technika most magára öltötte az üresség köpenyét és így méginkább képes a fenségest magához kötni és bekebelezni. (Jeremy Gilbert-Rolfe)
A megkülönböztetésre számomra e pontban alkalmasabbnak tûnik a másik ellentétes fogalom, a természetellenes fogalma. Amennyiben ui. nem elhasználódott összefüggésében, az emberi magatartásokkal kapcsolatban vesszük tekintetbe, hanem egyenesen a természetessel vetjük össze, akkor egy meglepô alapvonást tesz nyilvánvalóvá: a természet "természetellenességét". Azt, hogy a természet léte egyáltalán nem magától értetôdô, azaz nem "természetes". Ezt a problémát hagyományosabb filozófiai formában már Leibniz, majd pedig Heidegger is felvetette: Miért van egyáltalán létezô, nem pedig inkább Semmi? A kérdéssel azonban súlyos ontológiai kiélezettség nélkül is találkozhatunk olykor; lételmélet helyett a közvetlen tapasztalat élményszerû talaján: a rácsodálkozás során. Csodálkozás - csoda nyomán támad. Csodáról rendszerint akkor esik szó, amikor a "természetes"-ként tapasztalt váratlanul és megmagyarázhatalan módon kibillen és valamiképpen a visszájáról mutatkozik meg megtapasztalója számára. Ezek az alkalmi csodák, mint minden egyéb, egyetlen csodán alapulnak: a világ létén. Nincs ugyanis olyan szükségszerûség - írja Hans Jonas a halhatatlanságról és a mai egzisztenciáról szóló írásában -, mely szerint világnak egyáltalán lennie kell. A lét ténye a misztériumok misztériuma, az egyetlen misztérium, az egyetlen "csoda". Egyik töredékében Wittgenstein is errôl beszél: A természet csodája. Mondhatnánk: a mûvészet megmutatja nekünk a természet csodáját.

A poszthumán és más perspektívák

A 90-es évek elsô felében Európa és Észak-Amerika néhány nagyvárosában Post Human címen bemutattak egy nagyszabású kiállítást. A kiállított tárgyakból és a közreadott dokumentációból rendkívül élesen rajzolódott ki az emberi test és a kulturális környezet kölcsönhatásának, a test megjelenésének és identitásának mai problematikája. A kontrasztot a testnek a mûvészeten kívüli megjelenítésérôl adott körkép is felerôsítette. Ebben az esendô, sebészeti beavatkozásoknak kitett, esetenként komikus helyzetekbe hozott vagy felstilizált, mediálisan megcsillogtatott testek egy technikai közeg mellékszereplôiként jelennek meg. A poszthumánum fôszereplôje ugyanis a technika. A technika alapjában véve akkor válik poszthumánná - írja J. Gilbert-Rolfe festô és mûvészetteoretikus -, amikor bizonyos távolságba kerül önnön eredeti identitásától, a test neghosszabbításától és ténylegesen egy új testet talál fel, mely viszont az emberi test számára válik példaképpé.
Az egyes kiállított mûvek esetében a poszthumán jelleg eltérô hangsúlyokkal, az ironikustól a tragikusig terjedô értelmezésekben jelentkezett. Csaknem egyöntetûen képviselték azonban a példaképszerûvé vált technikai-funkcionális testfelfogással ellentétes álláspontokat: visszanyúltak a test természeti referenciáihoz, életfolyamatainak tényeihez, a testtapasztalat töredékességéhez és a test hely-telenségére a technokultúra tárgyrendszerei közepette.
A 80-as évek második felétôl kezdôdôen a képzômûvészetben újra hangsúlyossá vált a test váladékainak ábrázolása ill. megjelenítése, a 90-es években pedig maga a test lett kitüntetett tárgyává - méghozzá sérülékenységében, töredezettségében, elesettségében. Különösen néhány nômûvész munkássága kiemelkedô e téren: Cindy Shermant korábbi munkáiban fôként az identitás ill. annak megváltoztathatósága foglalkoztatta, újabban a test különféle torzóit, fragmentumait ábrázolja. A test töredékessége Kiki Smith több mûvének is témája, ebben az összefüggésben mégis a test természeti folyamatait felmutató mûvei figyelemreméltóak. Történet címû plasztikájában például egy négykézlábra ereszkedett emberalakot ábrázol, aki mintha kötélszerûen elnyúló ürülékét húzná maga mögött.) A mûvésznô munkái a testbôl kiváló, elszakadó, lenövô partikulumokra, közvetve pedig az önazonosságra kérdeznek rá. Orlan francia mûvésznô magát a testet, a tulajdon testét tekinti alakítható mûnek: idôrôl idôre sebészeti mûtétek sorozatain keresztül alakíttatja át az arcát. Olyan tárgyként kezeli saját testét, amelyen bármiféle formáló mûveletet el lehet végezni. (Az egyébként egyetemi tanárként mûködô Orlannak ez a mûvészi reflexiója, alkotó-alakító reakciója arra a folyamatra, melynek során a test kozmikus dimenziója helyébe a kozmetikus dimenzió került.) A mûvészet ezekben az esetekben mondhatni a visszájáról mutatja meg nekünk " a természet csodáját." A technika kialakította - és az emberi testre is kiterjesztett - tökéletesség- és szépségeszménnyel szemben a nyers, torz, megütköztetô jellemzôket helyezi elôtérbe. Az ember szociális és természeti környezetének kiszolgáltatottságán keresztül mutat rá a korántsem nyilvánvaló tényre: természetes létére, "a természet csodájára".

Esendô test

Testem, miként mindannyiunké, a külvilágnak és belsô világának kitett, kiszolgáltatott test. Ha mégannyira urának hiszem is magam, hajlamos a cserbenhagyásra: bármikor fölmondhatja a szolgálatot. Hiába vélem úgy, hogy hatalmam van legkisebb rezdülései felett, magas komplexitású belsô rendszerei éppoly sérülékenyek, mint amilyen mértékben a külsô környezet veszélyezteti integritását.
A test sebezhetôsége, fájdalmai és halála az, ami az eltávolítására irányuló törekvések hátterében áll. Ma sokak számára mindezek felszámolása és meghaladása a technikai fejlesztés reális távlataként jelenik meg. Az élet rejtélye tudományosan megoldódni látszik, holott a földszerte zajló folyamatok éppen ennek ellenkezôje, feltételeinek felszámolása irányába mutatnak. A technika az élet egészére válik veszélyessé itt a Földön, az élet lakóhelyén - állapította meg Hans Jonas Szellem, természet és teremtés címû tanulmányában, az élettudományok mûvelôinek sokaságával összhangban. A Phenomenon of Life filozófusa azonban nem is ezért érdemel megkülönböztetett figyelmet, hanem a test-szellem kettôsségén túlmenô élet-értelmezése miatt: nincs olyan közös nevezô, amely megengedné a "kiterjedés", a "tudat" egyesítését egy homogén térelméletben, hiába mutathatók fel hozzárendelések. És mégis együtt léteznek, nem csupán egymás mellett, hanem egymással; kölcsönösen befolyásolva egymást, méghozzá kétségkívül a "matérián" és - legalábbis ami az egyik oldalt, a bensôt illeti - a másiktól elválaszthatatlanul. A vallásban és a metafizikában e kérdésben sokáig a dualisztikus válaszok domináltak. De a rejtélynek mégiscsak monisztikus megoldása keresendô, minthogy az alanyiság szólama az állatban és az emberben az anyag néma örvényébôl emelkedett ki és továbbra is ehhez van kötve.