A Nyugalom tengere (latin nevén Mare Tranquillitatis) volt az a hely, ahol elôször lépett ember a Holdra. E nyári nap, 1969 júliusa, azért emlékezetes számomra, mert ez volt az elsô "világtörténelmi esemény" az életemben, amelynek szemtanúja voltam (amennyiben persze egy kilométerek százezrein át mediatizált látványról ez egyáltalán elmondható) és amelynek a jelentôségét megértettem.
A korabeli általános lelkesültség közepette csak egyetlen kétkedôre emlékszem: a disszonáns hangot boldog emlékezetû Nagyapám ütötte meg, aki közölte, hogy ez képtelenség: a Holdon nincs helye az embernek.
Majd harmic év távolából, a kozmikus kirándulás keltette felindulás csitulása után, kezdem megérteni Nagyapám álláspontját, egyszersmind az is dereng, hogy valójában mi is történt akkor a Nyugalom tengerén.
Azóta próbálok erre a kérdésre választ keresni, amióta nemrégiben feltûnt, hogy a holdraszállás évtizede egybeesik a computerfejlesztésben ill. hálózatosodásban is döntônek bizonyult dekáddal. Utóbb kiderült, hogy az Apolló-program lezárulása szinte dátumra egybeesik az Internet ôsének, az Arpanetnek az üzembe helyezésével. Azóta úgy vélem, hogy a véletlenszerû egybeesésnél valamivel többrôl van szó. Persze két ennyire eltérô esemény között az összefüggés korántsem nyilvánvaló; még akkor sem, ha tényszerûen tudjuk, hogy mindkettô a hatalmi versengésbôl fakadó haditechnikai fejlesztés következménye.
Az Apolló-programot J.F. Kennedy elnök hirdette meg 1961-ben azzal a céllal, hogy egy évtizeden belül sor kerülhessen az amerikaiak holdraszállására. Ez a program válaszlépés volt a korabeli Szovjetunió sikeres rakétatechnikai eredményeire, melyek csúcspontján, ugyancsak 1961-ben, elôször jutott embert szállító ûrhajó, Jurij Gagarinnal a fedélzetén a Földön kívülre, a világtérbe.
Hogy ez a versengés mennyire fontos eleme a Hidegháborúnak (a háborús pszichózist fenntartó propagandának nem kevésbé, mint haditechnikai frontjának), azt a korabeli Szovjetunió miniszterelnökének kijelentése (valamint ennek fogadtatása) is jelzi: Mi vagyunk az elsôk a világon, akik a Földrôl a Hold felé vezetô pályát égettünk az égbe. Hruscsovnak ezek a kissé képtelen, de a nyugati lapokban vezetô helyen idézett és kommentált szavai még a Fekete-erdei magányában élô Heideggerhez is eljutottak, és tôle szokatlan módon, kommentárra késztették. Mûhelyjegyzetében azt írja: Hruscsov kijelentését mindenekelôtt ama tényállásra való tekintettel kell átgondolnunk, amire Nyikita Hruscsov sem gondol. Sem "ég", sem "Föld" sincsen már az ember költôi lakozása értelmében ezen a Földön. A rakéta teljesítménye csak technikai megvalósítása annak, ami három évszázad óta egyre döntôbb és kizárólagosabb módon mint a természet kerül elô-állításra és most mint univerzális, intersztelláris állomány áll rendelkezésünkre. A rakéta pályája révén "ég és Föld" feledésbe merül. Kiinduló- és végpontja sem egyik, sem másik...
Ami pedig a computereket, illetve hálózatot illeti: Az IBM akkor állította elô az elsô programozható digitális computert - írja Richard Barbrook és Andy Cameron A kaliforniai ideológia címû, a Hálózat szociológiájáról szóló tanulmányában - , amikor a Védelmi Minisztérium a koreai háború idején a céget erre felszólította. Azóta az egymásra következô computergenerációk fejlôdését közvetlenül vagy közvetve az USA védelmi költségvetése támogatta. Az elsô hálózat kiépítésére ugyancsak a katonai logikának köszönhetôen került sor: Az esetleges, a világûr felôl is várható (szovjet) atomtámadás lehetôségére való tekintettel alakítottak ki olyan hálózatos kapcsolatrendszert, amely bármely tagját érô találat esetén is biztosította az összeköttetést az amerikai hadsereg különbözô egységei és irányítói között.
Persze nem pusztán hatalmi és haditechnikai mozzanatok sorozata vezetett a holdraszálláshoz és a Hálózat kialakításához. Számomra úgy tûnik, hogy mindebben más motívumok játszottak szerepet, melyeknek a történtek megítélése és azok mai fejleményei szempontjából egyaránt döntô jelentôségük van. A Nyugalom tengeréhez elsôsorban az erôsen transzformálódott régi remények és kollektív vágykivetülések vezettek.
Mindez abban a kérdésben összegezhetô, hogy:

Miként lett az Igéret Földjébôl az Igéret Holdja?

Ennek kiderítéséhez azonban valamelyest messzebbre kell visszamenni az idôben: egészen a 14/15. század fordulójára. 1500 körül a korabeli európai szemlélet nagymérvû átrendezôdése zajlott le. Hogy ez milyen nagyságrendû volt, az leginkább a mûvészi ábrázolások közegében érhetô tetten, méghozzá különösen éles cezúraként:
Ez a korszakváltás - Hans Beltingnek a Bild und Kult címû munkájában közzétett kutatásai szerint - nem kevesebbet jelent, mint hogy a kép addigi kultikus jellege megszûnt és mûvészetté vált. Ami korábban a mennybéli visszfényének felfogására, az égiek földi megjelenítésére szolgált, az mûtárggyá lett. Ez a fordulat, mely egyik mozzanata az életterületek sokaságát átható változásnak, nem csak képletesen értendô. Itt tényleges fordulatról, egy tengely elfordulásáról van szó:
Az egész európai középkor ég és föld, szakrális és szekuláris, szent és világi tengelyére épült. Ezt legnyilvánvalóbban a gótikus katedrálisok, a "megkövült skolasztika" hatalmas építményei jelenítették meg: Mintha nem is a talajon állnának - írja Max Dvorak - , úgy emelkednek a gótikus katedrálisok egy korlátozást nem ismerô vertikalizmusban hatalmasan és mégsem nyomasztóan a városok fölé, miként az eleven természet. Ez a domináns függôleges, a magasság és mélység viszonylatait hordozó tengely, és vele együtt tekintetek sokasága fordult át a horizontálisra: az ember földi meghatározottságainak vízszintesére. (Erre a fordulatra Kafka utolsó nagy elbeszélésében, az Egy kutya kutatásaiban található egy figyelemreméltó, ironikus utalás: a legérdekesebb az, hogy a nép valamennyi szertartásával a magasság felé fordul; el sem tudom képzelni, hogyan tûrhetik a tudósok , hogy népünk a maga egész szenvedélyességével fölfelé mondja varázsigéit, régi népénekeinket a levegôbe sírja el.)
Ennek a fordulatnak részint elômozdítója, részint pedig következménye az, hogy az érdeklôdés homlokterébe a kívüllevô, az externális és territoriális külsô kerül. Ez az idôszak az ún. nagy földrajzi felfedezések kora, melyben az európai hajósok túljutnak az addig ismert világ határain. Az "új világ" "felfedezésének", majd fokozatos meghódításának korszaka együtt jár a zsidó-keresztény kultúra egyik alap-toposzának, az Igéret Földjének átalakulásával. A bibliai Igéret Földje az, amit Izráel az egyiptomi fogságot követô hosszú pusztasági vándorlás végén ért el. Az Igéret Földje késôbb - mint Isten Országa - Krisztus és követôi számára nem evilágról valónak bizonyult. Ez azt is jelentette, hogy elvesztette kiterjedését, földi, területi jellegét; deterritorializálódott. U-topikus, nem-helyszerû színterévé az én és a te - személyes isteni jelenléttel átjárt - közössége vált.
A késôbbiekben, a középkor folyamán az Igéret Földje fokozatosan újraföldiesült, re-territorializálódott, így az Ujvilág felfedezése már egy új Igéret Földjére vezetett: Amerika az új földrész bevándorlói számára mindig is az Igéret Földje volt és az is maradt. (A 60-as évek végén Robert R. Bellah társadalomtudós írt egy tanulmányt - Rousseau gondolata nyomán - az amerikai civilvallásról. Ebben az Igéret Földjét - más bibliai fogalmakkal együtt - az amerikai polgári mentalitás és közélet meghatározó eszméjeként említi. Ahogy az amerikai öntudat és önábrázolás tömegkultúrában tapasztalható megnyilatkozásait elnézem, e téren azóta sem történt lényeges változás.)
Az Igéret Földje azonban nem vált mindenki számára azonossá az újvilággal. Nem is válhatott azzá, mivel ez az ígéretes hely eredetébôl adódóan hordoz egy olyan jellemzôt, ami minden más földi helytôl megkülönbözteti: az Igéret Földje ugyanis isteni ígéret. Valójában túl van a földi helyeken: földöntúli. Nem földönkívüli, hanem transzcendens. Ezért aztán létezhetnek bár mégoly tágas és ígéretes helyek ezen a Földön, nem lehetnek azonosak az Igéret Földjével. Igy az utána vágyakozók nem találhatnak rá céljukra, vagy ha úgy vélik, hogy elérték, nem tudnak benne nyugalomra lelni. Ez a földöntúli jelleg magyarázatot ad arra, hogy miért kerül sor idôrôl idôre az Igéret Földjének "áthelyezôdésére", így arra is, hogy miért alakult át a földöntúlira irányuló remény a földönkívüli felé való törekvéssé. Esetünkben arra, hogy az Igéret Földje helyébe hogyan került fokozatosan az Igéret Holdja.

Az elsô holdraszállók

amerikaiak voltak; az új világot, az új Igéret Földjét meghódító pionírok utódai. Hogy a világûr, pontosabban a Space, a világtér hajósai milyen hûségesen követték úttörô elôdeik céljait, a "hely szellemét", arról engem egy amerikai magyar író gyôzött meg végérvényesen: Nekünk, amerikaiaknak - írja Paul Olchváry - akkora terünk van a helyváltoztatásra, hogy nemcsak arról gyôztük meg magunkat, hogy oda mehetünk, ahová akarunk, hanem arról is, hogy azzá lehetünk, amivé akarunk. Világraszóló ûrbéli sikereink és általában a technikai sikereink is végsô soron az észak-amerikai kontinens belsô terének, és - merészkedjünk egy lépéssel tovább - a tulajdon belsô terünk kitágításának tekintendôk.
De hogyan is állunk valójában ezekkel a "világra szóló ûrbéli sikerekkel"? Tényleg olyan sikeresnek bizonyult a földön kívülre törekvés? Mire jutottunk a holdraszállással? A Holdon nincs hely az ember számára, ebben Nagyapám nem tévedett. Radikális szkepszise helyénvalónak bizonyult a haladás himnikus kórusai közepette. Igazának széleskörû belátásához hosszú évek (kísérletek, tapasztalatok, kudarcok és tanulságok) kellettek: Csak most kezdenek egyre inkább arról beszélni - mondja Stanislaw Lem egy interjúban -, hogy nem kizárólag a költségnövekedés korlátja akadályoz bennünket abban, hogy más bolygókra utazzunk vagy hogy hosszasan tartózkodjunk egy orbitális ûrállomáson. Egyszerûen az a helyzet, hogy az ember velejéig földiesre formált élôlény, mely nem képes sokáig súlytalan térben élni. Majd megemlíti a létfeltételek különbözôsége folytán elôálló káros következményeket; azt, hogy már a földkörüli állomások ûrhajósai is nagyon gyorsan öregszenek az ôket érô sugárzás miatt. Az ûrutazás további következménye az, hogy a földi nehézkedés formálta magunkfajta lények a hosszú súlytalansági állapot során elvesztik csontozatukat, a csontok törékennyé válnak, az izmok sorvadnak. A hosszabb idô után a Földre visszatérô ûrhajósok ezért hordágyra kényszerülnek, mivel nem képesek lábra állni. Lem végül arra a megállapításra jut, hogy szomorú, de mi nagyon is földhöz kötöttek vagyunk.

Exoból endóba menet

A földön kívüli fellépés, fénypontján a holdraszállással, innen nézve valójában látványos kudarc. A sikertelenség mértéke ma már nem érzékelhetô igazán; a korabeli várakozásokhoz képest azonban hatalmas: az ûrkutatási program kidolgozói és résztvevôi ugyanis komolyan gondolták - mint az Oriana Fallaci csapnivaló riportkönyvébôl megtudható -, hogy tízegynéhány év múltán a hétvégéket a Holdon fogják tölteni, nyaralni (vagy telelni) pedig a Vénuszra (ill. a Marsra) járnak. Az egyébként korántsem fantaszta, sôt nagyon is pragmatikus Wernher von Braun például, aki korábban a német nemzetiszocialista rakétatechnika - V 1, 2 -, majd az amerikai ûrhajózás egyik "atyja" volt, az elsô holdraszállás idején kijelentette, hogy a jövôben éppoly hasznos lesz megismerni a világûrt, mint megtanulni az autóvezetést.
A világtérrel és az ûrutazással kapcsolatos remények azóta alaposan lehûltek. Ameddig az ember nem jutott el a Holdra - mondja Lem - , addig elképzelhetônek látszott, hogy ott nagyon érdekes tájékok vannak. Ezzel szemben, egyhangú, valódi sivatag az egész. Ugyan ki akarna 10 vagy 20 évig, netán egész életében egy sivatagban, méghozzá egy zárt börtönben élni?
A kozmikus turisztikához fûzôdô remények azóta jutottak mélypontra, amióta egy másik tér, a cybertér kibontakozása megkezdôdött: a Space iránti érdeklôdés helyébe a Cyberspace iránti került. A Nyugalom tengerén lezajlott esemény ennek fényében úgy értelmezhetô, hogy a világtérbe törekvés megtorpant és a cybertérbe torkollott. Az öt évszázados exotériában történô kibontakozás a holdraszállással megszakadt, a fejlôdés íve megtört és befelé fordult.
Az új technológiák fejlôdése már nem kis mértékben ennek a kudarcnak köszönhetô: a reális tér meghódítása során elszenvedett keserû csalódások sokasága nyomán - írja Paul Virilio A motor mûvészetében - az amerikai ûrhajózási hivatal óriási összegeket fektetett olyan eszközök kutatásába, melyek a jövôben a virtuális valóság rendelkezésre nem álló távolságainak meghódítását hivatottak lehetôvé tenni.
Jelenleg, amint azt széleskörûen tapasztalhatjuk, egy technikai belvilág, egy endoszféra kiépítésének intenzív folyamata zajlik. (Egyidejûleg a kutatás is az endofizika, a belsô megfigyelô világa / Otto E. Rössler/ felé fordult.) Az ûrruha helyett ebben a közegben egy sajátos búvárruha használatos: a virtuálisba merüléshez adatöltönyt és adatsisakot vesznek magukra az utazók. Ezt az öltözetet Warren Robinett, a NASA ezirányú kutatásainak vezetôje így írja le:
Egy, az adatok optikai megjelenítésére szolgáló, fejen hordott képernyô (Head-Mounted Display) viselése használóját egy háromdimenziós computer szimulálta világba helyezi. Mivel a fej és a kéz helyzetét a rendszer követi, használója mozogni képes ebben a virtuális világban, fordulni tud és minden irányba képes nézni, kezével mozdulatokat tehet, hogy a szimulált tárgyakat kezelje. A használó által látott virtuális világ képe másodpercenként harmincszor korrigálódik, hogy ezáltal megfeleljen a használó fejmozdulatainak és orientálódásának. Igy aztán a computer-teremtette jelenet a felhasználó számára minden tekintetben háromdimenziós; továbbá a széles látószög is azt a képzetet kelti benne, hogy egy computer készítette mesterséges realitásba merül. A felhasználó hallja is azokat a zajokat, amelyek a virtuális világban keletkeznek, például amikor két szimulált tárgy összeütközik.

Szintetikus szappanbuborék

Hogy a váltás a földönkívüli térbôl a virtuális belvilágba milyen mérvû fordulatot jelent, azt számomra egy régi kép felidézése jeleníti meg: egy közismert késôközépkori fametszeten egy ember dugja ki a fejét a légkörön kívülre, a földi szférákon túlra, hogy a csillagokat fürkéssze. Ez a kép az újkor egyik emblémája. Jelenünket alighanem ennek a megfordításaként lehetne elgondolni: az ember, amint az exoból az endóba fúrja a fejét. Egy szintetikus szappanbuborékba. Ami persze bármikor elpattanhat. Vagy lefagyhat. Pedig nemcsak a pénzünket hajlamos fokozatosan felszívni.
Az endo esztététikájának és erotikájának növekedésével arányosan az exoszféra vonzereje, mondhatni a reálisan létezô egzotikuma is alábbhagy: A szuperszónikus adatátvitel és a repülés korában egyre szûkösebb cellának érezzük majd a Földet - mondja Virilio -, a holnap kollektív képzeletébôl a titokzatos messzeségeknek még az emléke is kitörlôdik.
Ennek elôjeleire Victor Segalen, Gaugin Tahiti-i hagyatékának felkutatója már a század eléjén felfigyelt: 1917-ben ezt írja A diverzitás esztétikája címû esszéjében, hogy a világ egzotikus feszültsége alábbhagy. Az egzotizmus elkopásának oka a világban: mindaz, amit haladásnak nevezünk. Az alkalmazott fizika törvényei; a mechanizált utazások, melyek összeütköztetik, összekeverik és eltömegesítik a népeket. Majd azt kérdezi: Hol a titok? Hol vannak a távolságok?
A realitáséval együtt azonban nemcsak az egzotikumok ereje hagy alább, hanem más diverzitásoké is: az ökológusok egy ideje a biodiverzitás, a fajtasokféleség vészes csökkenésérôl tudósítanak.
Az új technológiák azonban az egzotikumok tekintetében is ígéretes távlatokkal kecsegtetnek: új "Igéret Földjét" sejtetnek, például azzal, hogy a cybertér révén tetszôleges "pszichogeográfiák" egzotikus "tájaira" lehet eljutni. Jaron Lanier, a technológia egyik kaliforniai fejlesztôje azt állítja, hogy általános elterjedése nyomán már nem úgy tekintenek majd a virtuális valóságra, mint ami kérdésessé teszi a fizikai valóságot, hanem inkább mint egy járulékos valóságra. A virtuális valóság egy új kontinens feltárulását jelenti számunkra.
Az Ujvilág élenjár ennek az új kontinensnek a feltárásában. Ezért is figyelemreméltó az, amit Paul Virilio, a vele folytatott Ezredvégi beszélgetésben mondott: a huszadik század egyrészt felszabadította a valóságos gyarmatokat, másrészt azonban megteremtette a legutolsó gyarmatbirodalmat, a virtualitás birodalmát. És az sem véletlen, hogy a folyamat középpontjában az amerikaiak állnak. Ne felejtsük el, hogy Amerika az egyetlen gyarmat, amit nem szabadítottak fel. Igy csakis önnön mását alkothatja újra.
Virilio fel nem szabadított gyarmatról beszél, kijelentése azonban könnyebben értelmezhetô, ha utalását felszabadításon át nem esett országként értjük. Az Egyesült Ållamok ui. valóban egyedülálló abban, hogy vereséget és megszállást el nem szenvedett ország. Vagyis nélkülözi a kudarc, a vereség bizonyos tekintetben (a nemzeti mitológia, a gloire, stb. pszichózisából) kijózanító kollektív tapasztalatát.

A másik Nyugalom tengere

A holdraszállás egy hosszú hagyomány része. Ugy tûnik, ennek a program tervezôi is tudatában voltak annakidején, amikor antik neveket és helyeket választottak: az Apolló név egyértelmû: "a távoli istenség ô" - írja róla az ókortudós Kerényi Károly. A Nyugalom tengere már kevésbé az. Talán a holdraszállás emberfeletti erôpróbáját enyhítendô választották a leszállás helyszínéül. Ugyanis a Mare Tranquillitatis, akárcsak a szomszédos Derû tengere, a Mare Serenitatis egy-egy klasszikus filozófiai fogalomról kapta nevét. A latin tranquillitas animi, a lélek nyugalma (görögül: ataraxia) a sztoikus filozófia és az antik életmûvészet kulcsszava, akárcsak a serenitas, a derû, a tulajdonképpeni boldogság, melynek elérése minden filozófiai megismerés, felvilágosodás, felderülés végsô célja.
Léleknyugalomra és lélekjelenlétre az ûrhajósoknak nagy szükségük volt. Az amerikai ûrhajósokat - akárcsak Gagarint - berepülôpilóták közül választották ki. Hosszas vizsgák és vizsgálatok során bizonyították, hogy - technikai felkészültségük mellett - bátorságban, szívósságban, önuralomban sem szenvednek hiányt. (A már kissé élénk képzelet is kizáró ok volt!) Az ûrutazás nehézségeire fel voltak készülve, és állták is a megpróbáltatásokat. Késôbbi életükrôl ez már nem mondható el, a hétköznapok tengerét nem voltak képesek a nyugalom tengerévé változtatni. (Az elsô három holdraszálló közül egy elmegyógyintézetben végezte, a másik kettô pályája is furcsa fordulatokat vett.)
A mozgalmasság és a nyugalom viszonylatait tisztázandó érdemes itt A lélek nyugalmáról is értekezô antik szerzô gondolatait felidézni: Seneca, a filozófiai életmûvészet egyik mestere azt mondja, hogy egyedül azok nyugodtak, akik bölcsességgel foglalkoznak. Különbözô helyeken arról is ír, hogy ennek révén nemcsak a nyugalom válik sajátunkká, hanem nagy utazásokat is tehetünk, ha kedvünk támad túllépni az emberi gyengeség szûkös határain, hatalmas idôbeli távolságot járhatunk be és akár a végtelen évszázadokat, a végtelen korszakok egymásba fonódó sorozatát s az évek millióit szemlélhetjük.
És ehhez nem is kell feltétlenül ûrutazást tennünk vagy a virtualitásba merülnünk. E tekintetben további adalékul egy ûrkorszakbéli lelet szolgál, ami a közelmúltban került a birtokomba: a hatvanas években kiadott hanglemezen a Gagarinnal ûrutazása alatt folytatott beszélgetés felvétele hallható. Az elsô ûrhajós annakidején tapasztalatairól földi hallgatóságának ugyanis azt mondta, amit íróasztalomnál ülve többnyire magam is elmondhatok: Jó a kilátás. Látom a Földet. Mindent látni lehet. Néhány területet felhôk borítanak. Minden rendben van. Jól érzem magam. Folytatom a repülést.
És ehhez nem is kell ûrutazásra mennem, vagy kiszolgáltatnom magam holmi hálózatoknak, még kevésbé a virtualitás kétes technomágiájának. Elég csak elérnem a magam nyugalmának tengerét - ahol minden megvan, a világtengerek éppúgy, mint a végtelen terek. Hisz - mint a filozófus Szabó Lajos egyszer a halmazelmélet kapcsán megfogalmazta: azonos nagyságrendûek vagyunk a végtelennel. Minden szellemi akcióban ez az ember normális sebessége: a végtelen sebesség.