Az elsô televíziót a grábóci kultúrházban láttam. A mozifilmek vetítésére is szolgáló színpad közepén, egy magas lábazaton állt a meglehetôsen kis képernyôjû készülék. A hátsó sorokból alig kivehetô kékes képeinek igézetében, a falu apraja-nagyja mégis rálátott a vetítôterem messzeségében pergô filmre, Tell Vilmos kosztümös történetén keresztül pedig távoli idôkre szegezte tekintetét.
A távolbalátónak ez a sajátos megjelenése a színpad, ill. a vetítôvászon elôterében láthatóvá tesz egy folyamatot. Azt, ahogy a modern kultikus helyeinek láncolatában (a színház, a múzeum nyomán) elôbb a mozi, a karteziánus bazilika (Vilém Flusser), majd pedig fokozatosan a televízió kerül a figyelem középpontjába. Annakidején a kultúrházban egy kivételes eseménynek voltam részese, melyben a televízió még közös kontempláció tárgya volt. Rövid, átmeneti tartózkodás után végérvényesen kikerült a bazilikából és családi kultuszok részévé: házioltárrá vált. Ez a folyamat egy közösségi kultusz fokozatos individualizálódását mutatja, ami vallások esetében is megfigyelhetô. Ezen túlmenôen azonban a technikai képben rejlô totalizáló tendenciát is jelzi: a sokak által közösen nézett mozi azért kétdimenziós, a vetítôvászna azért áll egy síkfelületbôl (s ezért is "kartéziánusan", vonalak mentén, sorokba rendezettek az ülôhelyek is), mivel csak így adódik a nézôk számára hozzávetôlegesen hasonló látószög. Ha a nézôpont egyetlen személyé, akkor nem kell másra tekintettel lenni: a kivánatos képfelület ekkor a szemlélô köré boruló gömb. Vagyis a tendencia a technikai kép kiteljesedése felé tartó. Más folyamatok mellett így a közvetített látvány logikája is a háromdimenziós virtuális valóság, a kibernetikus katedrális irányába mutat.
Ennek elterjedése elôtt egy sajátos közbülsô létesítmény, a gömbmozi megépítésére is sor került: az 1986-óta a párizsi La Vilette negyed technológiaparkjában álló hatalmas Géode teljes belsô fala egyetlen összefüggô vetítôfelület. (A nagy méret a gömbmozinál is, akárcsak a gótikus katedrálisok esetében, elengedhetetlen feltétele a tökéletes térillúzió megteremtésének.) Az építmény, bonyolult felvevô és vetítôberendezései ellenére mégis a korabeli falusi színpadon álló tévékészülékkel mutat hasonlóságot: átmeneti, kudarcba fulladt kísérletet jelent a teljes körû kollektív illúzió megteremtésére. A vízióban való tökéletes elmerülésben azonban éppen a nézôk zavarják meg egymást: testi jelenlétük rontja az illúziót, és ha nem is fedi el mindig a kilátást, a másik puszta jelenléte a történés reflektálására, a látszat tudatosítására késztet.
A technikai kép és közvetítésének rendszere így nem pusztán tárgyi jelenlétével ékelôdik ember és ember közé, hanem az illúzió tökéletesítésének igényével arányosan teremti meg és erôsíti fel a másik "képbôl való kikerülésének", eltávolításának vágyát. Az egyszemélyes computergenerált vízió, a virtuális valóság messzemenôen kielégíti ezt az igényt. A gömbmozi ezért már megépítése pillanatában elavult, hiszen a cyberspace, a sisakszerûen felölthetô személyes kibernetikus tér elôzményeit már évtizedekkel korábban kifejlesztették. (A fejre montírozott képkijelzôt - írja Scott S. Fischer - a hatvanas évek végén Ivan Sutherland az MIT-n fejlesztette ki.) A halvaszületett találmány, a Géode megnyitásakor Paul Virilio, elôre látván elterjedését, azt tanácsolta a Cahiers de cinéma olvasójának: ne menjen La Vilette-be, mert biztos lehet benne, hogy a Géode el fog jönni önhöz...

Nihil simulatio proficit

A késôközépkor égbolton túlra kitekintô emberével szemben a késôújkori ember saját eszközrendszereinek belvilágába merül. A kozmikus nyitottsággal ellentétben, a benne felhalmozott gigantikus adathalmazok dacára a virtuális világ zárt. Ennek a zárt beltérnek a mibenléte számomra akkor mutatkozott meg, amikor megláttam egy ôspéldányát, Walter Pichler osztrák képzômûvész Hordozható lakószobáját. Ez a hatvanas években készült mû egy képernyôvel egybeépített, fejre ill. vállra vehetô készülékbôl áll, ami a virtuálvalóba merülô adatsisakját vetíti elôre. A Hordozható lakószobával felszerelkezve leginkább egy gumiszobában, vagy - miként készítôje tette - legfeljebb egy, az autószereléshez használatos aknában lehetett közlekedni. Ez ugyanis megóvta a valódi élek és kiterjedések iránt érzéketlenné vált használóját a keményebb összeütközésektôl. Igaz, mozogni sem feltétlenül kellett, hisz Pichler alkotása a mindenség ígéretét hordozta: az otthonosságot, és a képablakon keresztül a világ végtelen hozzáférhetôségét.
Ez a magántérbe zárkózás, melyet a médium segít elô s amelyet az ôspéldány esetében még a metszô irónia aurája övez, ma, fejlettebb utódai esetében jellegváltozást mutat: A MUD-ok (Multi-User Dungeons vagy Dimensions) alapmetaforája a szoba - írja a Turing-Galaxisról szóló tanulmányában Volker R. Grassmuck - A MUD-ok alkotják a cybervilágok polgárainak antropomorf életterét. A mindenütt jelenlévô médium elidegenítô helynélkülisége révén alkalmat nyújtanak arra, hogy be lehessen rendezni egy otthonos helyet, egy lakószobát a mátrixban.
Ebbe a "lakószobába" már nemcsak bejut a külsô világ, hanem ott kezelhetôvé és befolyásolhatóvá is válik. Ez a "külsô" azonban, akár virtuális, akár valóságos világszegletrôl van szó, kezelôje számára szimulációként jelenik meg. A tapintás szimulációja terén tett elôrehaladás után ez idô szerint az illatok illúziójának kialakítása áll a kutatás középpontjában. Åm a mégoly nagy képi felbontás ellenére sem válik valóságossá a háromdimenziósan és illatosított verzióban szimulált világ. Az itt soha nem lesz azonossá az ott-tal. A szoba, ahol a felhasználó magára ölti adatsisakját és a mátrixba merül, izolált magántér marad.
A médiumok összessége - mondja Peter Weibel - az embernek azt a kísérletét jeleníti meg, hogy az univerzumból való kitörést saját univerzumán belül szimulálja. A kérdés csak az, hogy a magunkra zárt közös- és magánuniverzumainkból való kitörés különféle szimulációi milyen eredményre vezetnek.
Nihil simulatio proficit; semmilyen szimuláció nem jár eredménnyel - írja Seneca 79. levelében. A korabeli szóhasználatban a simulatio az ember és ember közti közvetlen viszonyra, a színlelés, a tettetés, a megtévesztés várható következményeire vonatkozott. Az egymás- és önmegtévesztés elôrehaladó technikáit látva a kijelentés jelenidejû érvényessége tûnik szembe. Ezt egyébként egy másik, a múlttal ellentétes irányba tájékozódó szerzô, Stanislaw Lem is alátámasztja: Intuícióm azt sugallja - mondja egy beszélgetésben -, hogy az internet több kárt okoz, mint amennyi hasznot hoz.

A kiberkatedrálisok kora

Minden technológia vallásos - állítja Peter L. Wilson (aki olykor Hakim Bey néven adja közre munkáit). Számomra kijelentésének minden technológiára érvényes volta kérdéses ugyan, a Hálózat és a körülötte kibontakozott hiedelemvilág azonban egyértelmûen vallásos jelleget mutat. Ennek jeleivel a hétköznapi nyelvhasználatban is találkozhatunk: amikor mûvészek munkáikat "felviszik az internetre", vagy amikor az elektronikus pénzforgalomra vonatkozó kérdésre egy bankár azt válaszolja, hogy "a pénz a mennyekbe ment", akkor egy Felfoghatatlan Felsôbb Hatalomra történik hivatkozás. A technikai transzcendenciának ez az emberfeletti világa azonban ennél jóval átfogóbb érvénnyel van jelen: mint a Földet körülvevô "reálisan létezô" mûholdhálózat dimenziója. (E hálózat Bill Gates szándéka szerint hamarosan további 800, a földfelszín "teljes lefedettségét" biztosítani hivatott mûholddal bôvül. Kereskedelmi-uralmi indítékból így válik valóra az SDI, a Csillagháborús tervek egyik fontos eleme.) Eme technikai transzcendencia másfelôl mint a cyberspace megváltó valósága körül kibontakozott mitológia mutatkozik meg, amelyben a modernitás mítoszának szinte mindahány eddigi eleme összegzôdni látszik. Persze nem egy kikristályosodott, konfesszionális hitvilág ez, hanem a kötetlenség és tetszôlegesség szinkretikus szférája, amelyben a közlés korlátlan szabadságától a hozzáférhetôség egyenlôségén át a mindenkit mindenkivel összekötô általános testvériesülésig, sôt, azon túlmenôen a végsô korlátozó kötelék, a testtôl való megszabadulás igéretéig minden megtalálható.
Mindezek az elemek már korábban, a különbözô technikai médiumokkal kapcsolatban is felbukkantak, ilyen széles körben és ennyire átfogó érvénnyel azonban még sosem. A virtuális valóság ezért is nevezhetô kibernetikus katedrálisnak; olyan rendkívül összetett, a technológia csúcsát jelentô késôújkori konstrukciónak tehát, melynek komplexitásához és kultikus jellegéhez csak a középkori katedrálisok hasonlíthatók.

Kibernetika és gótika

A kibernetikus katedrálisok persze inkább hasonlítanak szappanbuborékra mint gótikus székesegyházra. Vannak azonban olyan jellemzôik, s nem is a legesetlegesebbek, amelyek meglepô egyezést mutatnak. A kôbôl emelt katedrális, akárcsak kibernetikusan vezérelt mai válfaja, a korabeli tudás és csúcstechnológia terméke. Olyan kísérletnek tekinthetô - írja a mûvészettörténész Max Dvorak -, mely az egész kultúra természetes és szellemi feltételeit az emberiség egységes szellemi szervezôdéseként foglalta össze. A minden tudást tárlóiba összefoglaló Hálózat globális világának sem adható más leírása. Ezen túlmenôen azonban struktúráik között is rendkívül erôs hasonlóság áll fenn: a számítógéprendszerek egyre inkább integrálják a különbözô kommunikációs csatornákat, a gótikus székesegyház pedig - Erwin Panofsky szerint -: struktúrájában is igyekszik mindazokat a fôbb motívumokat szintézisbe fogni, melyek egymástól független csatornákon keresztül jutottak el hozzá.
Ez abból ered, hogy nemcsak a multimédia, hanem már a gótikus katedrális is egy Gesamtkunstwerk, melynek az ember mindahány érzékszerve a hatása alá kerül - és hatása alatt más világba kerül: a katedrálisba lépô 13. századi hívôk közvetlenül az égbe emelve érzik magukat, írja Hans Sedlmayr a katedrálisról szóló tanulmányában. A minden érzéket lenyûgözô összhatás azonban akkor is, ma is, egyúttal bizonytalanságot is kelt: kétséget támaszt - mind a tapasztalatok valósága, mind pedig a valóság és különbözô vetületeinek megkülönböztetése iránt.
Az érzéki észlelhetô és az érzékfeletti viszonya rendkívül bonyolulttá vált - állapítja meg a késôközépkorról Max Dvorak. Ma a valóság és a valóság különféle szimulációinak viszonyában mutatkozik hasonló bonyolultság. A köztük való eligazodás pedig egyre nagyobb nehézséget jelent. (A folyamatban lévô fejlesztések még szövevényesebb jövôt sejtetnek: számítani lehet például arra, hogy az intelligens ágensekhez, a személyes megbizatással ellátható computerprogramokhoz hasonló jelenségek, melyek egyelôre még csak a Hálózaton intéznek ügyeket, elôbb-utóbb holografikus hûségûvé válnak és a közterületekre is kikerülnek.)

A megtévesztô tökéletesség

A gótikus katedrálisok láttán a mai szemlélô hajlamos a középkor hitének nagyszerûségét és mindenre kiterjedô mélységét feltételezni. Magam is így voltam ezzel mindaddig, míg a korszak kutatói meg nem gyôztek ennek ellenkezôjérôl: a technikai tudás és kivitelezés tökéletessége a keresztény hit válságával járt együtt. Sedlmayr szerint a katedrálisban a mûvészet csúcspontja a vallás válságával esik egybe. A a roppant méretek, a látvány és a fényhatások összessége nem feltétlenül a kontempláció elmélyültségét segítette elô, hanem valamiféle fenséges bódulatot váltott ki. A mennyei Jeruzsálemrôl alkotott elképzelések építészeti ábrázolása, gazdag szimbolizmusa így valójában - mai fogalommal élve - szimulációként hatott.
Figyelemre méltó, hogy ezeknek a nagy, zárt beltereknek az elterjedése, továbbá az egyidejûleg felerôsödô szubjektivizmus a térszemlélet radikális átalakulásához vezetett: a szubjektivizmust legjellemzôbben a tér perspektivikus felfogásának kialakulása fejezte ki (Panofsky). A centrális nézôpont kialakulása a látásmód olyan fordulatát jelentette, melyhez fogható átalakulás alighanem csak manapság, a computer-képvilággal és a virtualitással bontakozik ki. Ennek során a perspektivikus szemléletet egy töredezett, mozaikszerû látásmód váltja fel. A gótikus és a kibernetikus katedrálisok közötti hasonlóság azonban legerôsebben mégis összetevôik és tartalmaik komplexitásában mutatkozik meg.

A katedrálisok kultusza

A gótikus katedrálisok a maguk korában, s azon túlmenôen még jó ideig, a legösszetettebb létesítmények voltak, s a falaik közt zajló keresztény kultusz vonatkozásgazdagsága csak növelte komplexitásukat, egészen a kimeríthetetlenségig. Összetettségük csak a kibernetikus katedrálisokéhoz fogható, azzal a különbséggel, hogy utóbbiak architektúrájának komplexitása egy ideje már felülmúlja az elôbbiekét. A hálózat és hordozóinak létesítményrendszere átszövi és orbitális pályákon körülveszi a Földet, belsô architektúrájának, programjainak bonyolultsága pedig messze meghaladja a középkori épületterveket.
Kultuszuk összevetése már korántsem ilyen egyszerû. A kibernetikus katedrálisok "fô-" és "oldalhajói" sokféle kultúra és magánkultusz gyakorlásának adnak helyet. A "fôhajó" elején elhelyezkedô apszis, a tulajdonképpeni "szentély" és a benne folyó kultusz azonban könnyen azonosítható. Annál is inkább, mivel ténylegesen hajókban ölt testet: ez idô szerint az amerikai haditengerészet Ohio-típusú tengeralattjárói (és a velük összeköttetésben álló mûhold- és számítógéprendszerek) alkotják a kibernetikus katedrálisok legbensôbb szentélyét. Ezek a katedrális méretû (170 m hosszú) építmények képezik (a bennük rejlô atomrakéták megatonnáinak és computerrendszereik megabájtjainak köszönhetôen) a Magasságos Technológia, a High Tech csúcsát.
Ezek a tengeralattjárók (és fejlesztés alatt álló újabb változataik) a számítástechnika, a rakétatechnika, a hajózás stb. csúcstechnológiát egyesítô kollektív hadi/technikai kultusz legfôbb tárgyai. Ennek a kultusznak kreatív kutatók, leleményes technikusok és a hadi/gazdaságot mûködtetô - újabban klasszikus hadmûvészeti munkákon nevelôdô - menedzserek sokasága áldoz.
Ezt a tiszta háborút (Paul Virilio), mely erôszakos fejlesztést jelent és ezáltal fokozatosan minden földi életfolyamatot a technológiák függvényévé tesz, a szabad piac önszervezô szerepével szokás magyarázni. A kultusz középpontja, a Pentagon of Power (Lewis Mumford) ennél valamivel körülhatárolhatóbbnak tûnik. Mindazok számára, akiket nem kápráztattak el a "szabad piac" dogmái - írja Richard Barbrook és Andy Cameron angol szociológus -, nyilvánvaló, hogy az amerikaiaknak mindig is volt állami gazdaság-tervezésük. Ezt védelmi költségvetésnek nevezték.

A szappanbuborék szépsége

A gótikus katedrálisok a fejlôdés során egyre nagyobbá és egyre bonyolultabbá váltak, a túlméretezettség miatt befejezetlenek maradtak, esetleg összeroppantak; vagy építtetôik nem bírták a költségek terhét, vagy a kô nem bírta el a szerkezet súlyát. A kibernetikus katedrálisokat is fenyegeti ez a veszély a hálózat és egyes elemeinek növekvô szövevénye és fokozódó bonyolultsága folytán. Minél összetettebbé válik egy rendszer, annál sérülékenyebb lesz, annál inkább kiszolgáltatottja önnön mûködési zavarainak és külsô környezetének. (Arról nem is szólva, hogy a "szentélyeiben" folyó halálkultusz hová vezet.)
A középkori és a kibernetikus katedrálisok fejlôdéstörténete e ponton eltérô irányba mutat: a kôbôl épített katedrálisok, koruk szellemének analóg hordozóiként, még félresikerülten, romjaikban is megmutatnak valamit eredendô spiritualitásukból és nagyságukból. Ez feltehetôen nem független a bennük folyó kultusztól, melynek középpontjában az Élet Kútfôje áll. A kibernetikus katedrálisok digitalizált jeltömegeit ez a lehetôség nem fenyegeti. A szintetikus szappanbuborékok szétpattanása és hordozóik szétmállása után alighanem csak csillámló lemezdarabkák milliárdjai maradnak hátra. Ezeket az esetlegesen fennmaradó utódkultúrák legfeljebb csak szépségük miatt, ékszerként lesznek majd képesek értékelni.