Hogy mi válik jellé, érzékenységünk nívójától függ.
Szabó Lajos

Amióta az Intermédia tanszéken órákat tartok, azóta tûnôdöm ezen az elnevezésen. Elôször más fogalmakkal alkotott kapcsolatrendszerén, utóbb a szó eredeti jelentésébôl következô kérdéseken: hogy mit is jelent valójában médiumok között lenni? Hol van az a képletes vagy valóságos hely, melyre ez a szó utal? Mivel jár a médiumok közötti mozgás, a használatukból adódó képletes helyváltoztatás? Milyen megközelítések következnek az intermediális pozícióból? Milyen távolságtartás kívánatos? Egyáltalán kijelölhetô-e az a körzet e technikai médiumok univerzumában, amely közöttük helyezkedik el?
A mai mediatizáltság közepette ezek a kérdések szinte mindent és mindenkit érintenek. A technikai médiumok egyre sûrûbbé váló világhálózata ugyanis nemcsak kezelôiket vagy a közegeikben alkotókat, hanem mindannyiunkat érinti. (Ha ez az érintkezés egyelôre még nem is megy a bôrünkre - ami a mikrotechnológiák fejlesztése folytán csak idô kérdése - máris fölöttébb nagy befolyása van a fejekben zajló folyamatokra.) A mûvészet példája e tekintetben közvetlen körzetein túlmutató tanulságokkal szolgál:
Az új technológiák nem egzisztenciálisan fenyegetik a képzômûvészetet - mondja Hannes Böhringer -, de komoly kihívást jelentenek, ami csak a javára válhat. A mûvészetnek végül nem is maradt komolyan veendô ellenfele. Az új technológiák arra kényszerítik a mûvészetet, hogy reflektáljon önmagára, tulajdon erôsségére, arra, hogy mire képes és mire nem. A mûvészet mondhatni a technika filozófikus stádiuma; a technológia, ami végpontra jutott és felismeri határait. A mûvészet bizonyos tekintetben trójai faló, amely minden új technológiában benne rejlik.
Az új technológiákkal való szembesülés, az intermedialitás kihívása megkerülhetetlen feladvány.
Az inter média számomra képletesen azt a helyet nevezi meg, ahonnan a reflexív és alkotó szellem kiindul és ahová minduntalan visszatér. Problémái ezért éppúgy érintik a mûvészet, mint minden más szellemi terület helyét és mibenlétét. Ezáltal az intermedialitás egyszersmind a magasabb összetettségû szellemi tevékenységek paradigmájának tekinthetô. Egyaránt felveti a médiumokhoz való közeledés, a közegeikben való közlekedés és a tôlük történô eltávolodás kérdését.

Találkozás a technológiákkal

A találkozás az új technológiákkal elôbb-utóbb elkerülhetetlen, még akkor is, ha netán nem akarnánk. Már csak ezért is érdemes ennek elébe menni. Egyrészt megismerésük végett. (A meglepetések elkerülése mellett ez a technikai képalkotás eljárásainak és esztétikájának tudatosításával, továbbá más területeken is hasznosítható késztetésekkel jár együtt.) Másrészt azért is, mert elterjedésüknek köszönhetôen máris alapjában kezdett átalakulni a képvilág, ezáltal pedig az érzékelés, a nyelv, a metaforika, a valószínûségek, a mozgásformák megannyi területe - ami nem marad következmények nélkül a "hagyományos technológiákra" és médiumokra nézve sem.
(Az átalakulás jelenségeinek és mibenlétének leírásában már egy új szótár körvonalai kezdenek kirajzolódni. Az alapszavak mozgás- és folyamatformák mentén alakulnak.)
Az új technológiákat velejükig átható mozgásforma az áramlás. Nemcsak a berendezéseket mûködtetô elektronáramlatok, hanem az általuk hordozott jel- és képtömegek is áramlanak. A kép két közegbôl ismerôs: szemünk a levegô és a víz áramlásához van szokva. Talán ezért is uralják e képek az új technológiák univerzumát, ahol mintha folyvást fúvó szintetikus szelek és az áramló folyékonyság összjátéka alakítaná a morfológiát. A földfelszín felett megszokott szilárd, behatárolt, súlyos és szegélyezett alakzatok helyett a likviditás lágy, súlytalan és változékony amorfiája jellemzô. A más közegekhez képest korlátlannak tûnô (csak memóriakapacitás, mûveleti sebesség és program korlátozta) kozmoszban nincsenek közeg- és anyaghatárok, ezért a bennük végbemenô változások is tetszôlegesek. Az átalakulás bármilyen ponton megkezdôdhet, a változás struktúrája és lefolyása tetszés szerint alakítható. Formák és alakzatok átmenet nélkül áradnak egymásba és (látszólag) teljesen áthathatják egymást. A metamorfózisokban a sejtbiológia és a turbulencia mintái munkálnak: alakzatamôbák, formafolyamok, örvényvákuum.

Távolságtartás

Az új technológiák és médiumok megismerése azért is elengedhetetlen, hogy az ember megtanulhasson távolságot tartani tôlük, hogy kihívásaikkal szemben hathatósan léphessen fel. Esetleg úgy, mint a multimédiamûvésznek számító Laurie Anderson, aki a kép- és hangkeltés high-tech vonulatának használatát mindig kellôen ellenpontozza eleven és esendô lényével, a mediatizáltságot kikerülô gesztusokkal, lélektôl lélekig vezetô légihidakkal. A technika rajongójának számítok - mondja - ; képes vagyok beleszeretni a komputerbe és a gépekbe, hogy a hangzásokkal kísérletezhessem...és órákon át beszélni is tudnék errôl...ám ez egyfajta gyûlöletszerelem. Ugyanis ezek a gépezetek, számtalan gombjukkal és szabályozóikkal egyúttal taszítanak is. Természetesen fontos, hogy az ember kiismerje magát a munkaeszközei között. A technika nevû anyaggal történô foglalatoskodásom révén sok olyan spontán ötletem támadt, amely a készülékekkkel való gyermeki játszadozásból adódott. Alapjában érdekel az a temérdek lehetôség, ami ezekben a berendezésekben rejlik, és mivel mindent meg akartam tudni róluk, a múltban gyakran használtam ôket. Ma már sokkal többet tudok ezekrôl a gépekrôl - egyebek mellett azt is, hogy kevesebbet kell használni ôket.
A távolságtartás megvalósítható úgy is, ahogy azt Vilém Flusser, a technikai képek univerzumának teoretikusa tette, aki sosem került túl közel az "új technológiákhoz". Vagy végbevihetô úgy is, ahogyan azt William Gibson, a cyberpunk mítoszát megteremtô sci-fi író tette, aki - noha regényei jórészt leendô virtuális valóságokban játszódnak -, mégis kívülmaradt az általa leírt computervilágon.

A hierarchiák áthelyezôdtek az idôbe

Némi távolságtartásra indítja az embert az is, ha egy pillantást vet a század "új technológiáinak" korábbi vonulatára. Ekkor szembetûnôvé válik e médiumok hihetelen mérvû és elképesztô gyorsaságú avulékonysága. Tanulságos eltûnôdni azon, ahogy például a hangos és színes ("mûvész-")filmek öregednek. Nem is annyira anyagi hordozóik révén, mint inkább a korabeli technikai lehetôségmezôben mozgó, sôt, mondhatni lubickoló képzeteknek és szándékoknak köszönhetôen. A példák száma szinte végeérhetetlen, ha a nosztalgia párájától mentesen nézzük végig a filmtörténet e hosszú és még távolról sem lezárult fejezetének "fénypontjait". Hasonló tünetcsoporttal lehet találkozni az ún. elektronikus zene vagy a computerképek múltjában.
Az ellenpéldák száma jószerivel elenyészô. Közös jellemzôjük az, hogy különbözô okokból, akár teoretikus vagy éppen aszketikus megfontolásokból, esetleg a szükségbôl erényt formálás esztétikai elvét követve kellô távolságot tartanak az éppen érvényesnek tetszô High Tech haladványától. Sôt, alkalmasint visszanyúlnak korábbi, "túlhaladott" (pl. kézmûves) technikákhoz.
Az "új technológiákra" alapozó mûvészet szempontjából ez nem éppen elhanyagolható következménnyekkel jár: mûvelôje szellemi és egzisztenciális értelemben egyaránt kiszolgáltatja magát a technikai fejlesztések üzleti-hatalmi logikájának. Azaz a mecénás, a galerista, a hivatalnok, a mûvészetipar mûködtetôi után/mellett a katonai korporációk fejlesztômérnökeinek és transznacionális cégvilág menedzsereinek rendeli alá magát. Az önjáróvá és öntörvényûvé vált technikai rendszer ugyanis egyebek mellett növekvô sebességkényszert is termel - az élet minden területén. Autonómiája és automatizmusa folytán a fejlesztések sebességét, azon keresztül pedig az értékek hierarchiáját is meghatározza: szebb és jobb lesz az, ami a holnap tökéletesebb technológiájával készül. Ideológusai szerint legalábbis egyértelmûen erre megy ki a játék: A mûvészet fô funkciója - írja Derrick De Kerckhove - a valóság pszichológiai sztenderd-értelmezésének a tényleges technikai innovációkhoz történô hozzáigazítása. Ami azt jelenti, hogy a mûvészet értékhierarchiája is áthelyezôdik az idôbe, a technikailag átértelmezett temporalitásba. Åm nem árt tudatosítani, hogy az ilyen mûvészet megszakítja eredendô és inspiratív kapcsolatát más idôalakzatokkal: az idô szakadásaival, az idôtlennel.

Felhasználói felületen

Az "új technológiák" mûvészi megközelítése során elkerülhetetlenül felvetôdik olyasmi is, ami mindeddig nem volt kérdéses. A computer közegében határtalannak tetszô lehetôségmezôk nyílnak meg. Ugyanakkor a "régi technológiák" használatából természetesen adódik egy olyan eredendô interaktivitás, amely az alkotó és alkotás anyaga közti közvetlen kapcsolat során keletkezik, és aminek az új, mégannyira interaktív médiumok híján vannak. A (kézmûves) mûvész mozdulatával "megszólít" egy anyagot, alkotó gesztusával párbeszédet kezdeményez egy közeggel, amely válaszol. Mi több: "visszabeszél". A dialógusnak ez utóbbi eleme elengedhetetlen minden alkotómûvészet számára. A természettel folytatott párbeszéd a mûvész számára mindenkor conditio sine qua non - írja Paul Klee A természet tanulmányozásának útjaiban.
Ezért is több egy mû a konceptusának puszta kivitelezésénél, alkotója számára pedig ezért érdekes a megvalósítása: a közben keletkezô ellenállás, a rejtélyes és esetleges késztetések érkezése, a folyamatosan nyíló elágazások kibontakozása és a kezdeti szándékokkal kialakított kölcsönhatásai miatt. Az "új technológiák" használója kénytelen nélkülözni ezt a közvetlen kapcsolatot, ezzel együtt pedig ezer (ellen)hatás és esetlegesség összjátékának erejét.
Ugyan a computerszimuláció története - Derrick de Kerckhove szerint - valóban a taktilis környezetbe való fokozatos behatolás: a kétdimenziótól a háromdimenzión át a taktilis és erô-visszacsatolás-szimuláció rohamos fejlôdéséig menôen egy elektronikus örvény, mely mint egy gazdagon strukturált mátrix szív magába. A taktilis technológiák hívása Odüsszeusz szirénjeire emlékeztet, mindahány erotikus vonatkozásával egyetemben.
Ennek ellenére az érintés közvetlenségét a mégoly tökéletes (virtuális) valóságmegragadásra képes adatkesztyûk vagy a térmátrixban végzett testmozdulatok éppoly kevéssé lesznek képesek pótolni, mint a computerkreatúrák egyediségét elôsegíteni hivatott véletlengenerátorok sokadik nemzedékének bevetése. Jelenleg az egész testre érvényes erô-feedback-en dolgoznak a legtöbbet - mondja Scott Fischer, a NASA fejlesztômérnöke -, de ez feltehetôleg már olyan probléma, melyre nincs megoldás. Igy aztán felhasználójáról egy ideig még feltételezhetô, hogy a felületen fog mozogni. Mondhatni a hajósnál jobban fog az ûrhajósra hasonlítani: csak ûrruhájának felületén keresztül kerülhet érintkezésbe a külvilággal.

Minden médium

A mediatizáltság már szinte mindenütt megjelent: a képzetek, minták, kapcsolatok, hierarchiák, hétköznapok, vágyak és álmok majd minden körében. A médium metaforája ezáltal mindenhatóvá vált: mindent áthat és mindenen áthatol. Ennek következtébenn pedig minden médiumként ismerszik fel. Ez pedig, mindennemû modernitása ellenére, visszavezet egy ôsrégi felismeréshez: a világ kimeríthetetlen gazdagságának és komplexitásának belátásához. Az új technológiák révén azonban eddig ismeretlen vetületeiben, új összetevôk fényében más metszésvonalak mentén pillanthatjuk meg mindazt, ami mindig is körülöttünk volt. Paradox módon ebben rejlik a médiumok abszolút újdonsága. Igy szemlélve mutatkozik minden médiumnak. (Beleértve magánkozmoszunkat: tulajdon testünket is.) Amivel egyszersmind a mindenség mibenlétét illetô legszövevényesebb filozófiai, teológiai és kozmológiai kérdések sokaságához jutunk. Ekkor ugyanis nemcsak az lesz a kérdés, hogy vajon a természet nevû tüneménynek mi az üzenete és hogyan fejtendô meg, hanem az is, hogy kinek vagy minek a médiumai vagyunk mi magunk? És ki üzen nekünk a márvány erezete vagy a csillagképek által? Mirôl szólnak a fák, és hogyan értsük a felettünk elhúzó felhôfoszlányokat...?
A kérdések egy része vég nélkül folytatható, mások pedig paradoxonokba torkollnak. Ezért közülük csak egyet emelnék ki: a mindenség mediatizálhatatlanságát. Ennek kontemplálásakor érdemes Antoni Tápies katalán képzômûvész tanácsára hallgatni: Azt kívánom, hogy egyre inkább elveszítsük bizalmunkat mindabban, amiben hinni szeretnénk és amit biztosnak tartunk - hogy ezáltal újra és újra emlékeztetnünk kelljen magunkat arra, hogy még egy végtelen felfedezése áll elôttünk.