Szathmáry Eörs

(*1959) biológus, egyetemi tanár. Az ELTE Növényrendszertani és Ökológiai Tanszékén tanít. A Budapest Kollégium (Institute for Advanced Study) állandó munkatársa. Budapesten él.

Könyvei:
- (J. Maynard Smith-szel):The Major Transitions in Evolution. Oxford. 1995. (német és japán kiadás is.)
- (J. Maynard Smith-szel): Az evolúció nagy lépései. Scientia, Bp.,1997.
- (J. Maynard Smith-szel): The Origins of Life. From the Birth of Life to the Origin of Language. Oxford, (francia, japán és magyar kiadása folyamatban.)

Fontosabb publikációi:
- The integration of the earliest genetic information. Trends Ecol. Evol. 1989/4, 200-204.
- Towards the evolution of ribozymes. Nature 344 (1990), 115.
-Simple growth laws and selection consequences. Trends Ecol. Evol. 1991/6, 366-370.
-What determines the size of the genetic alphabet? Proc. Natl. Acad. Sci. USA 89 (1992), 2614-2618.
-Do deleterious mutations act synergistically? Metabolic control theory provides a partial answer. Genetics (1993) 133, 127-132.
- Coding coenzyme handles: A hypothesis for the origin of the genetic code. Proc. Natl. Acad. Sci. USA 90 (1993), 9916-9920.
-(J. Maynard Smith-szel) The major evolutionary transitions. Nature 374 (1995), 227-232.
-A classification of replicators and lambda-calculus models of biological organization. Proc. R. Soc. Lond. B 260 (1995), 279-286.

- Mennyiben különbözik a mai evolúcióelmélet az eredeti, darwini megfogalmazásától? Mennyire ismeretes ma az evolúció biológiája?

- Van az evolúciónak egy mai megfogalmazása, mellyel talán Darwin is egyetértene: bizonyos evolúciós egységek megléte. Az evolúciós egységek kritériuma az, hogy valamiképpen sokszorozódjanak, öröklõdjenek és képesek legyenek a variabilitásra, az öröklõdõ változékonyságra. Ha ez megvan, akkor megindulhat a természetes szelekción keresztüli evolúció.
Az elsõ evolúciós egységeknek valamiképpen másolódó molekuláknak kellett lenniük. Talányos, hogy az olyan molekulák, mint az RNS vagy a DNS túl összetett molekulák ahhoz, hogy önmagukat másolhatták volna. A magukat nagyon egyszerû módon szaporítani képes molekulák, és a mai nukleinsavak között kellett lennie valamiféle átmenetnek. Itt az öröklõdés ténye nagyon fontos; öröklõdés nélkül nincs evolúció.
Itt kell kitérnem arra, amit John Maynard Smith-szel együtt bevezettünk, hogy az öröklõdésnek van egy korlátozott és egy gyakorlati szempontból korlátlan változata. A korlátozott öröklõdés azt jelenti, hogy véges számú lehetséges variáció létezik, és egy reálisan mûködõ rendszerben ezeket könnyen elõ lehet állítani, következésképpen az evolúció is nagyon gyorsan elér az elejétõl a végére. Ha pedig az adott feltételek mellett elérte azt, hogy a legrátermettebbek jelen legyenek, akkor az evolúció ebbõl a szempontból véget ért.
A mi öröklõdésünk nem ilyen. Tudjuk, hogy részben genetikai okok határozzák meg, mekkora esélyünk van a túlélésre és a szaporodásra. Ebbõl következõen az úgynevezett rátermettség - amely a túlélõképesség és a szaporodóképesség kombinációjából adódik - maga is öröklõdik, így az fog fennmaradni, akinek a rátermettsége nagyobb, következésképpen a népességben beindul az, amit Darwin természetes szelekción keresztüli evolúciónak nevezett. Darwin felismerte, hogy ily módon a szelekciónak irányító ereje is van, vagyis úgynevezett adaptációkat, alkalmazkodás tud létrehozni. Az adaptációt itt evolúciós értelemben kell érteni, nem pedig úgy, mint amikor mi élettanilag adaptálódunk a szoba növekvõ vagy csökkenõ hõmérsékletéhez. Természetesen az, hogy erre képesek vagyunk, már egy evolúciós alkalmazkodásnak az eredménye.
Az adaptációk szembetûnõek, nem véletlenül használom a szembetûnõ szót, ugyanis a szem olyan, mint egy mérnök által megtervezett, kiváló minõségû optikai eszköz. Darwin arra mutatott rá, hogy ha a népességet alkotó egyedekben kicsiny, öröklõdõ változások következnek be, akkor - feltételezve, hogy jobban látni olyan értelemben is jobb, hogy a rátermettséget növeli -, akkor a jobban látó egyedek kiválasztódása sorána szem is egyre tökéletesedett. Így végül az általa javasolt mechanizmus révén el lehet jutni egy olyan optikai csúcsteljesítményig, mint amilyen a szemünk. Ez akkoriban bizonyíthatatlan állítás volt.
Pár évvel ezelõtt két skandináv kutató számítógéppel megpróbálta modellezni a szem kialakulását. Ennek során a Darwin által már érvényesnek tartott elemi folyamatokra hagyatkoztak, vagyis hogy öröklõdõ variációk keletkeznek egy egyszerû struktúrában. (Ha egy ilyen, kezdetben három sejtrétegbõl álló képletet véletlenszerû változásoknak teszünk ki, és a népességben van száz egyed, mindegyikben történhet valamilyen kis változás - mind a jó, mind pedig rossz irányban -, és kicsivel nagyobb esélyük van azoknak, akikben a változás optikai értelemben jó irányba haladt.) Kiderült, hogy félmillió év alatt szinte a semmibõl el lehet jutni egy hal szeméig. Az evolúció 3,5 milliárd éve folyik a Földön. Így Darwin feltételezése nem tûnik túlzottnak. Természetesen a látáshoz az is kell, hogy a megfelelõ agybéli struktúrák is kialakuljanak, az már érthetõvé teszi, hogy félmillió évnél kissé több idõ kellett ahhoz, hogy a szem és a szemhez kapcsolódó látási agyközpont kifejlõdjön. Ma már nem kétséges, hogy egy ilyen összetett struktúra, mint amilyen a szem, pusztán a Darwin által érvényesnek tartott folyamatokra alapozva létrejöhet.

- Milyen fontos felismerésekkel jártak az utóbbi évtizedek kutatásai a fejlõdéselméletre nézve? Változott-e ezek hatására az evolúcióelmélet?

- A genetika és a darwini evolúciós gondolatok szintézise vezetett a 20. század középe táján az úgynevezett neo-darwinista szintézisre. Ebben a darwini elveket és a modern genetikát házasították össze. Erre azért volt szükség, mert - noha Darwin fontosnak tartotta az öröklõdést mint az evolúció alapkritériumát - mechanizmusának részleteivel nem volt tisztában. Így már számos evolúciós példán kimutathatóvá vált, hogy miként mûködik a természetes szelekción keresztüli evolúció, és ezt össze lehetett kapcsolni más területek, például az õslénytan eredményeivel is.
Ez a boldog állapot, ez a "neo-darwinista mennyország", hogy Vekerdi Lászlótól átvett kifejezéssel éljek, hosszú ideig megvolt. Aztán lassanként lyukak kezdtek mutatkozni rajta. Elég itt néhányat megemlíteni. Minden élõlény egy könyvtárnyi genetikai információt tartalmaz. Az öröklõdõ információ egységei a gének. Egy gén egy fehérjemolekulát határoz meg, amely valamilyen funkciót lát el a szervezetben. A gének száma, az összetettség tekintetében látványos a hierarchia: egy baktériumnak van néhány ezer génje, nekünk pedig kb. százezernyi génünk van. És ezen gének mindegyike keresztülmegy az öröklõdõ változékonyságot részben okozó mutáción. A mutáció azt jelenti, hogyha a gént egy öröklött szövegnek tekintjük, amelyet újra és újra másolni kell, akkor minden másolódás során keletkezik valamennyi hiba. Kimura, zseniális japán kutató felismerte, hogy nem helytálló azt feltételezni, hogy ennyi mutáció van, és ezek többsége káros. Ha ugyanis a populációban ilyen mennyiségben keletkeznének csökött egyedek, az lehetetlenné tenné a fennmaradását. Ebbõl következik, hogy a másolódási hibák tekintélyes része semleges, se elõnnyel, se káros hatással nem bír. Különben nem tudnánk elszámolni a mutációs teherrel, vagyis a rátermettségbeli csökkenéssel, melyet a mutáció káros hatása jelentene a populáció egésze számára.
Egy másik fontos felismerés volt annak a belátása, hogy az egyedek fejlõdését az élettelen környezetnél talán valamivel jobban befolyásolja más egyedek rátermettsége. Ez nem csupán ama eset, amikor egy állatcsoporton belül a dominanciáért folyik harc, amelyet akár a baromfiudvarban is meg lehet figyelni. Itt többrõl van szó: arról, hogy ami nekem a legjobb, attól függ, hogy ezenközben mások mit csinálnak. A legjobb megoldás függ a többi játékos cselekedetétol; az emberi társadalomban is így van ez. Ez a felismerés vezetett aztán a hetvenes évektõl kezdõdõen az ún. evolúciós játékelmélet kidolgozásához.

- Ez mennyiben különbözik a matematikai játékelmélettõl?

- A játékelméletet, amelyet Neumann János dolgozott ki, elõször a közgazdaságtanban kezdték alkalmazni. Ennek alapján következtetéseket lehet tenni, hogy kinek mit kellene csinálnia, vagyis mi az úgynevezett legjobb stratégia. A felmérések, pszichológiai tesztek azt mutatják, hogy az emberek legtöbbször nem viselkednek ésszerûen, legalábbis abban az értelemben nem, ahogy azt a játékelmélet elvárná. Ezzel szemben úgy tûnik, hogy az organizmusok a biológiai evolúció során úgy viselkednek, mintha tökéletes ésszerûség alapján választanák meg a viselkedési stratégiájukat. Ez az ésszerûség természetesen nem azt jelenti, hogy átgondolják, mit kéne csinálniuk, hanem - a darwini szelekcióból következõen - azok a stratégiák terjednek el, amelyek a legsikeresebbek és kiszámítható módon a legésszerûbbnek tûnnek. Ezért aztán az evolúciós játékelmélet John Maynard Smith révén a biológiában nagyobb sikert ért el, mint a közgazdaságtanban. Ez volt a második lyuk a neo-darwinista mennyországon; vagyis, hogy nincsenek egyedül üdvözítõ stratégiák abban az esetben, amikor másokat is tekintetbe kell venni. Adott esetben elõfordulhat, hogy több "legjobb", vagy viszonylag jó megoldás létezik.
Mindez világosan mutatja a darwini gondolkodásmód intellektuális nívóját. Egyúttal azt is mutatja, hogy mennyire tévednek azok, akik például azt mondják: a szem kialakulása az evolúció során olyan valószínû, mintha a repülõgépalkatrészek roncstelepén, pusztán a szél hatására összeállna egy mûködõképes repülõgép. A természetes szelekción keresztüli evolúció nem ilyen. Inkább arra hasonlít, mintha valaki a roncstelep különbözõ alkatrész-változatatait összeszedné, amelyek ugyan alig lennének alkalmasak bármire is, de lenne köztük olyan, melynek széltani tulajdonságai mégis egy kicsit kedvezõbbek lennének, mint a többieké. Ezeket szaporítaná, s az újabb változatok között lennének olyanok, amelyek egy picivel jobbak lennének a többinél. Ezeknek nagyobb esélyük lenne arra, hogy megint egy újabb generációt hozzanak létre, és így tovább.

- Mennyire ismeretes az öröklõdés evolúciója? Hogyan történik az átörökítés olyan komplex lények esetében, mint amilyen az ember?

- Képzeljük el, hogy minden sejt elhelyezéséhez kellene egy gén. Ez nem sikerülhetne, mivel összesen csak mintegy százezer génünk van. Ezért másként kell történnie a dolognak. Itt a fõzés analógiája adódik: egy tortaköltemény vagy egy csodálatos muszaka esetében nagyon bonyolult szerkezetrõl van szó - rétegezettségében is, színében és ízanyagaiban is. Nem úgy fõzünk, hogy minden egyes molekulát valamiféle eljárás szerint elhelyezünk a neki megfelelõ helyre, hanem kiindulunk a megfelelõ alapanyagokból és van hozzá receptünk. Meglehetõsen rövid utasítássorozattal meglepõen bonyolult ételt lehet csinálni úgy, hogy a megfelelõ pontokon avatkozunk be, és közben hagyjuk, hogy a fizika és kémia törvényei szerint lejátszódjanak a reakciók. Ez nagyon fontos. Valami ilyesmi történik az egyedfejlõdés során is. A gének csak a kritikus pontokon avatkoznak közbe, a kritikus pontok között a dolgok maguktól mennek. Mindkét tényezõ fontos: a kritikus pontokon csakugyan beavatkoznak a gének, különben e folyamat nem arra menne, amerre megy. A másik pedig az, hogy az evolúció alighanem nagyon ravasz és ügyes volt abban, hogy megtalálja az önszervezõdésnek olyan, furcsa automatizmusait, amelyek kitalálására az ember esetleg nem is volna képes. Önszervezõdésen azt a folyamatot értjük, amikor valamilyen összetettebb szerkezet a természetes szelekció közrejátszása nélkül, önmagától kialakul. Ilyet bárki elõidézhet, ha vesz egy tiszta serpenyõt, beletölt némi olajat, és lassú állandó tûzön melegíti. Ha megfelelõ hõmérsékletûek és megfelelõ vastagságúak az anyagok, akkor az olajban hatszögletû cellák jelennek meg, mivel a cellák belsejében és a falán lefele, és fölfele áramlik az olaj. Kialakul egy struktúra a semmibõl, pusztán azáltal, hogy vannak különbözõ egységek, továbbá érvényesül egy hatás, amelynek révén állandóan energia kerül a rendszerbe. Ez az önszervezõdési folyamatok klasszikus formája. Ezért elképzelhetõ, hogy nagyon is kifinomult összjáték van az evolúció biológiának a természetes szelekción alapuló elvei, és az önszervezõdés elvei között. Néha ugyanis azt tapasztaljuk, hogy az önszervezõdésnek olyan trükkös módozatai alakultak ki, amileynekre nem is gondolhatnánk. Ezek megtalálásában viszont a természetes szelekción keresztüli evolúciónak elengedhetetlen szerepe volt.
Minden összetett organizmusban kell lennie egy másodlagos öröklõdési rendszernek is. Amikor egy májsejt kialakul az egyedfejlõdés során, akkor az úgy jön létre, hogy valami, ami eredetileg nem májsejt volt, egyszer csak egy májsejtté válik, és a májsejt utóda is májsejt lesz. És a többi osztódóképes sejtünk is fenntartja azt az állapotot, amely a funkciójának megfelel. Ha összehasonlítjuk a genetikai anyagot a májsejtben, a vesesejtben és a vérsejtben, akkor tapasztaljuk, hogy a genetikai információ szempontjából nincsen köztük lényeges különbség. Valamennyi a megtermékenyített petesejtben lévõ információ másolódásával keletkezik. A különbség abban áll, hogy mely gének vannak be-, illetve kikapcsolva. És a gének fel- és lekapcsoltsági állapota kialakítja a májsejt, vagy a vérsejt minémûségét. Ez másként alakul ki, mint a genetikai szöveg, amelyet örökül kaptunk a szüleinktõl. Ez egy másodlagos öröklõdési rendszer.
A harmadik öröklõdési rendszer: a nyelv. Itt létezik egy protonyelvi vagy elõnyelvi szint. Az elõnyelvi szint az, ahol szavak már vannak, de nyelvtan még nincsen. Ilyen szinten állnak például a gyerekek két éves koruk alatt, amikor már beszélnek. És ilyen szintre hozhatók fel azok az emberszabású majmok, amelyeket úgymond megtanítanak beszélni. Ilyen szinten vannak még a nagy szürke papagájok és valószínûleg a delfinek. Ez csak korlátozott képességû kulturális öröklõdési rendszert tesz lehetõvé, de azzal már sok mindent ki lehet fejezni. Ám mindannak, amit én most mondandó vagyok, a töredékét sem lehetne nyelvtan nélkül elmondani. Azt el tudnám mondani, hogy vizet kérek, mert kapar a torkom, de azt már nem tudnám elmesélni, hogy milyen az evolúciós elmélet logikája. Ahhoz nyelvtan kell, és az egyedül a Homo sapiens-nek van. Ez korlátlan kulturális öröklõdést tesz lehetõvé abban az értelemben, hogy a legkülönbözõbb értelmes vagy nem értelmes gondolatokat, "mémeket" tovább tudjuk adni egymásnak, míg ugyanezt az emberszabású majmok, vagy a delfinek pedig nem tudják megtenni.

- A genetika mintájára némelyek már "memetikáról" beszélnek, jóllehet az eszmék evolúciójában nem a biológia logikája látszik érvényesülni.

-A mém fogalmát Richard Dawkins vezette be az "Önzõ gén" címû, 1986-ban megjelent könyvében. Ez a gén analógiájára született fogalom az öröklõdõ és másolódásra képes kulturális emléknyomot, memórianyomot jelenti. Ez valamiképpen tárolódik a fejemben, a tárolódásnak pedig fizikai, biológiai alapja van. Amikor megtanítom valakinek Newton második axiómáját, az õ fejében is kialakul valamiféle olyan strukturális és funkciós változás - például az idegsejtek kapcsolódásában -, amely aztán megtestesíti azt az információt, amelyet sikerült neki megtanítanom. Tehát ilyen értelemben a mém, mint kulturális információadag, kétségtelenül "másolódott": az egyik fejbõl átkerült a másikba. A mém-eszme hatékonnyá tételéhez tudnunk kellene, hogy mi befolyásolja egy mém rátermettségét - szaporodó- és túlélõképességét -, méghozzá nem biológiai, hanem kulturális értelemben. Ezt azonban nem ismerjük, így a mém inkább csak egy laza analógia. Ugyan a mém potenciálisan magában hordozza annak a lehetõségét, hogy egyszer egy komolyabb megközelítés alapja legyen, de a módszertani megalapozása még hiányzik.

- A biológiai evolúció analógiáját gyakran a technikára is alkalmazzák. Vannak-e evolutív jellegzetességei a technikának? Milyen hatása van ennek a biológiai evolúcióra?

- A technikai fejlõdésben is vannak a biológiai evolúcióra hasonlító jegyek. Amiben mind a technológiai, mind a kulturális evolúció nagyon eltér a biológiától, az az átalakulás sebessége. És ez baj. A mai ember genetikai állománya még mindig a szavannai életmód szempontjából optimális, ahol annak idején az emberi faj kialakult. Evolúciós értelemben ugyanis nem alkalmazkodtunk ahhoz, hogy repülõgéppel, sok órányi idõeltolódással a helyünket változtassuk, hogy milliós nagyvárosokban éljünk, és így tovább. A változások nagyon gyorsan mennek végbe, és ezt a sebességet a biológiai evolúció nem tudja követni. Mire a genetikai rendszerünk - a természetes szelekció mechanizmusán keresztül - a megváltozott szociokulturális technikai feltételrendszerhez alkalmazkodni tudna, addigra az már megváltozik. Ezért egy "állandóan mozgó célpontra kell lõnünk", és a "célpont" egyre gyorsabban távolodik a biológiai "célzórendszertõl". Ez a probléma azért súlyos, mert nem vagyunk felvértezve azokkal, a sokszor káros hatásokkal szemben, amelyek elõállnak. A jövõben sokkal tudatosabban kellene figyelnünk arra, hogy a környezetünkben olyan körülményeket teremtsünk, amelyek jobban megfelelnek annak a lelki alkatnak, melyet az õseinktõl örököltünk.

- Úgy tûnik, hogy az evolúcióhoz nemcsak kialakulása idején, hanem a jelenben is erõs ideológikus elemek kötõdnek; sokak számára a "legerõsebb", "legnagyobb", legsikeresebb" legitimációjára szolgál - jóllehet hosszabb távon az efféle kulturális jellegzetességek "rátermettsége" kérdéses.

- Az evolúció nem 50 vagy 100 év múlva esedékes feltételek szerint megy végbe. Az evolúció során az terjed el, ami most sikeres, akinek a rátermettsége most nagy. Ebbõl következõen, ha a környezeti feltételek, az élõ és az élettelen környezet is megváltozik, akkor az az élõlény, amelyik eddig a legrátermettebbnek bizonyult, hirtelen a legkevésbé rátermettek közé kerülhet. Amikor a krétakor végén egy aszteroid csapódott a Földnek, akkor a nagy testû, nagy energiaigényû lények, a dinoszauruszok kihaltak, egyszerûen azért mert a vegetáció, a növényzet mennyisége csökkent, mert nem volt elég napfény a fotoszintézishez, a növényevõ dinoszauroszoknak nem volt mit enniük. Így aztán a ragadozó dinoszauruszoknak se volt mit enniük, ez egy láncolatot indított el, amely tömeges kihaláshoz vezetett. Viszont éppen ez adott esélyt másoknak, mint pl. a kis emlõsöknek, amelyek megtalálták a táplálékukat, kevés napfényben is láttak. Így kezdõdött az emlõsök felvirágzása, s ez vezetett arra, hogy mi itt ülhessünk és beszélgethessünk...
Lehet, hogy valami hasonló a kulturális evolúcióban is lejátszódik. Tegyük fel, adott idõpillanatban van egy nagyon sikeres mém-készlet, mindenki ezt tanulja, egymásnak ezt magyarázzuk, és hirtelen megváltozik a világ; esetleg megjelenik egy nagy hatalomú ország, vagy megjelenik egy új idea, és ezen ideával való szembenézésre a jelenlegi ideahalmaz egyszerûen nincs felkészülve, akkor ez könnyen tömeges "kihalást" okozhat az ideák világában is.

- Az evolúcióelmélet végsõsoron az "élet rejtélyének", az élõlények létrejöttének magyarázatára irányul. Fontos felismerések sokasága ellenére a kezdet, a keletkezés kérdése mindmáig megválaszolatlan.

- Az élet keletkezése mindmáig megoldatlan kérdés. Még senkinek sem sikerült élettelenbõl élõt csinálnia, mint ahogyan egy teljes "evolúciós forgatókönyv" összeállítása sem sikerült még. Egy ilyen "forgatókönyvnek" el kellene mondani, hogy az anyag szervezõdésének mi volt az a valószínû útja, melynek során A-tól a Z-ig eljutott. Ennek a "forgatókönyvnek" néhány feltételt ki kell elégítenie: kémiailag, és az evolúciós mechanizmusok szerint meggyõzõnek kell lenni, továbbá az egésznek eléggé valószínûnek kell lennie. Ilyen "forgatókönyvünk" nincs. Ismerjük ennek egyes fejezeteit, de az egész könyv nincsen a kezünkben. Az alapproblémát az jelenti, hogy az elsõ evolúciós egységek nem keletkezhettek evolúciós módon, hiszen azoknak akkor még nem voltak meg az ahhoz szükséges tulajdonságaik. Tehát a kémia felõl kiindulva kell megtalálni azt a biológiai mechanizmust, amely természetes folyamatokon keresztül képes az elsõ evolúciós egységek létrehozására. Ezen evolúciós egységekkel szemben követelmény: legyen meg bennük annak a lehetõsége, hogy az evolúció során elõbb-utóbb elvezessenek a bonyolultabb és egyre bonyolultabb másolódó szerkezetekhez, egészen a mai baktériumok összetettségével egyenrangú szervezetekig.
Az élet keletkezésének kémiája részben siker-, részben pedig sikertelenség-történet. Butlerov, orosz vegyész már 1861-ben észrevette, hogy formaldehid gyengén lúgos oldatából, pusztán állás hatására cukrok keletkeznek. Vagyis egy nagyon egyszerû egyszénatomos vegyületbõl - mindennemû behatás nélkül - olyan anyagok tömege keletkezik, amelyekrõl azt gondolnánk, hogy csak az élõ szervezetek képesek õket elõállítani. Ezt az eredményt hosszú ideig nem sok figyelemre méltatták; a köztudatban az él, hogy az elsõ igazán fontos kísérletre 1952-ben került sor. Ekkor Stanley Miller amerikai kutató Harold Urey, Nobel-díjas tudós tanácsára, egy úgynevezett õs-zivatart modellezett a laboratóriumban. Ebben az összeállításban nem volt oxigén, hanem csak olyan egyszerû gázok, mint pl. a metán, ammónia, továbbá víz. Az egészet melegítették, ezáltal a gõz felszállt, aztán egy másik úton lecsorogva ismét lecsapódott, ezzel egy õsi légköri körforgást próbáltak modellezni. Az edény fölsõ részében lehetõség volt elektromos kisülések keltésére is, ezek feleltek meg a villámoknak. Miller döbbenten vette észre, hogy rengeteg szerves vegyület keletkezett, méghozzá rövid idõ alatt. Ezek között voltak aminosavak is, amelyek azért fontosak, mert a fehérjék építõelemei, s ezek összetételét a gének befolyásolják.
Ezt a tudósok nagy örömmel fogadták, és azt hitték, hogy valamiképpen a folytatás is ilyen sétagalopp lesz. Ebbõl aztán nem lett semmi, a lovak mintha egy idõ után lesántultak volna. Azóta már nem sokan hisznek abban, hogy az õsi légkörben ennyire nagy hidrogéntartlamú gázok lettek volna, mint a metán vagy az ammónia. Ha ez a feltétel nincs meg, akkor nem keletkeznek olyan könnyen szerves molekulák. A szkepszis másik oka pedig az, hogy a kémiai átalakulások az ily módon keletkezett szerves molekulák között nagyon gyakran nem a megfelelõ irányban bontakoznak ki. A 80-as évekre ezért meglehetõsen kétkedõ közhangulat alakult ki. Ez az évtized végén kezdett eloszlani. 1988-ban jelent meg Günter Wächtershäuser elsõ közleménye, akinek pályája korántsem szokványos. Nem egyetemen és nem kutatóintézetben dolgozik, hanem saját szabadalmi hivatala van. El akarván kerülni a publikációs kényszert, tudatosan választott olyan területet, ahol viszont a legújabb fejleményekrõl biztosan értesül, mert az új szabadalmakban általában megjelennek a tudomány legújabb eredményei. Wächtershäuser az utóbbi években egy cikksorozatot jelentetett meg, amelybenarra közöl érveket, hogy az élet keletkezéséhez vezetõ, úgynevezett kémiai evolúció csak akkor jön létre, amikor az evolúciós egységként viselkedõ molekulák is megjelennek. Ez szerinte a pirit felületén indulhatott el, nagy hõmérsékleten és nagy nyomáson, olyan körülmények között, amelyeket ma a mélytengeri hévforrások közelében találunk.
Ezek a körülmények valóban nagyon kedvezõnek látszanak a kémiai evolúció megindításához, és Wächtershäusernek ellenõrizhetõ hipotézisei vannak; majdhogynem receptet ad arra, hogy mit kell csinálni és mi után kell kutakodni. Az eddigi kísérletek biztatóak. Ha az elgondolás igaz, akkor ez arra bátoríthat, hogy a Jupiternek az egyik holdján, az Európán tényleg nagyobb reménnyel keressünk életet. Eddigi ismereteink alapján valószínûnek tûnik, hogy az Európát borító óceán jégpáncélja alatt vannak olyan hõforrások, mint amilyenek a mi óceánjaink mélyén is találhatók. Igaza lehet Wächtershäusernek és a társainak, hogy az ilyesféle környezet nagyon kedvezõ volt a kémiai evolúció kiindulásához, sõt lehet, hogy a befejezéséhez is, amely befejezés a biológiába való átlépés. Ekkor valóban reményünk lehet arra, hogy az Európán a földi élettõl függetlenül keletkezett életet fogunk találni. Ennek filozófiai és tudományos jelentõsége felbecsülhetetlen lenne.

- Az evolúcióelmélet viszonylag fiatal tudomány, s ez némileg magyarázni látszik, hogy mûvelõi miért zárkóznak el annyira a tárgyukkal összefüggõ metafizikai kérdésektõl. Ez a "fiatalos" vonása különösen akkor feltûnõ, ha a modern fizika kezdeteivel vetjük össze.

- Azt lehet megfigyelni, hogy az evolúcióbiológusok többsége a metafizikai kérdésektõl szabály szerint irtózik, és ezeket úgy tekinti, mint olyasfajta gondolatoknak a becsempészését, amelyek a kutatási programjukat csak zavarossá teszik és aláássák. Jelenleg ez a helyzet. Ebbõl a szempontból elég jó a párhuzam a 17 - 18. századi fizikával, amikor is mindent a newtoni dinamika alapján akartak magyarázni. Isten hipotézisére nincs szükség, emlékszünk a történetre, és ha van is valami szerepe, az az "elsõ mozgató" funkciójában kimerül. Tehát beindítja a newtoni mûvet, attól kezdve eljár tengelyén, még csak a kerék fogát sem kell újítni. Ha viszont a mai fizikát nézzük, akkor látjuk, hogy a vezetõ elméleti fizikusok jó része igenis hagyja magát érinteni a metafizikai problémáktól. Kutatásaikból arra a következtetésre jutottak, hogy - ugyan nagyon absztakt, nagyon filozófiai síkon - a metafizikum majdhogynem szükségszerû. Az evolúcióbiológusok ennek ellentétét állítják. Azt lehet mondani, hogy a mai evolúcióbiológia olyan hangulatban él, mint amilyenben annak idején, a felvilágosodástól áthatva, a fizikusok éltek, ezt aufklérista attitüdnek szokás nevezni. Vagyis mi most az evolúcióbiológiában az Aufklärung, a felvilágosítás boldog korát éljük. Ez történelmi szükségszerûség. Egyetértek azzal, hogy minden egyéb szempont bekapcsolása jelenleg csupán zavarosságot eredményez, s ezért nincs értelme. Abban viszont egyáltalán nem vagyok biztos, hogy nem mélyül-e el valamilyen módon az evolúcióbiológia tudománya, hogy mûvelõi, mondjuk száz év múlva, úgy fogják érezni, hogy közelebbi kapcsolatuk van a metafizikummal annál, ahogy azt száz évvel korábban gondolták. Elképzelhetõ, hogy lesz egy ilyen korszak, nagyon érdekelne, hogy milyen lesz, bár én valószínûleg már nem fogom megérni.