(*1947) pszichológus, pszichoterapeuta, az Ego Klinika alapító tagja és munkatársa. A Pszichoanalitikus Egyesület tanulmányi bizottságának vezetõje. Budapesten él.

Fontosabb publikációk:
- A különleges tehetségû gyerekek nevelése. In: Baj van a gyerekemmel p. 125-156. Gondolat 1977.
-Egy iskolapszichológus tapasztalatai. in Pedagógusok és pszichológusok (Pszichológia Nevelõknek) p. 56-69. Tankönyvkiadó 1986.
-A tehetségélmény serdülõkori alakulása és hatása a produkcióra. In: Klinikai gyermekpszichológiai tanulmányok. p. 208-219. Akadémia. 1988.
-A szublimáció hermanni koncepciója és a modern pszichoanalízis kreativitáselméletei. In: Pszichológia. 1990. 10/3. p. 433-439.
-Pszichoterápia és tanácsadás gyermekeknél. In Pszichoterápiai vademecum. szerk. Szakács F. p.131-138. OTE Pszichiátriai és Klinikai Psz, Tanszék. 1991.
- Gyermekkori pszichoszomatika. In A gyermekpszichoterápia elmélete és gyakorlata. II. vol. p:238-247. Nemzeti Tankönyvkiadó 1993.
- Dominique esete In. A gyermekpszichoterápia elmélete és gyakorlata III. vol.p. 18-34. Nemzeti Tankönyvkiadó 1993.
-A családrajz jelentõsége a gyermekterápiában. In:A gyermekpszichoterápia elmélete és gyakorlata III. vol. p.242-248 Nemzeti Tankönyvkiadó 1993.
-A gyerekpszichoterápia sajátosságai /co. Vetró Ágnes/ In: Pszichiátria Hungarica 1993 június VIII. évf. 3.sz.p.211-214.
- Csecsemõmegfigyelés - csecsemõkonzultáció. In: Pszichoterápia. VII.évf. 6.sz. 1998. p. 420-428.
-Gyermekpszichoterápiák. / co. Ingusz Iván/. In: A pszichoterápiák tankönyve. Szerk.: Szõnyi, Füredi. Medicina. 2000. p.423-444.
-A meggyengült apai jelenlét. /co. Alpár, Jakab/. In: Seredülõ- és gyermekpszichoterápia. I. évf.1.sz. 2001. p.13-21.
-A csecsemõkor pszichológiája, pszichopatológiája és terápiás megközelítése. In: Dinamikus gyermekpszichiátria. Szerk.: Vikár Gy., Vikár A. Medicina 2001. p. 19-52.

- Valóban a gyerek változott-e az utóbbi évszázad során, vagy csak a gyerekrol alkotott felfogásunk?
-Bizonyos jelek arra utalnak, hogy a gyerek maga is változott, azt azonban bizton állíthatom, hogy a gyerekrol alkotott felfogásunk alaposan átalakult az elmúlt száz évben. A pszichoanalízisnek Freud óta volt és van egy nagyon határozott gyerekképe, mely azonban, Freud és az ot követok nyomán, elsosorban felnottek terápiájából rekonstruált kép. A Freud-féle gyerek egy ösztöneinek kiszolgáltatott lény, aki a kultúra és a nevelés hatására lemond az ösztönvágyakról, és szép lassan, fokozatosan tudomásul veszi a realitást. Eközben különbözo fantáziákban él, amelyek elsosorban a szexualitással kapcsolatosak, és amelyek helyét a késobbiekben szintén átveszi a reális tapasztalat. Az elso nagy váltást a gyerek-pszichoanalízis hozta. Kiderült, hogy ennek alapján a gyerekek nem egészen ugyanazok, mint akiket a felnottek terápiája alapján rekonstruáltak. A következo lépést a második világháború után végzett gyerekmegfigyelések eredményei jelentették.
Tulajdonképpen egy olyan szempont jelent meg, ami a freudi pszichoanalitikus felfogásban alig szerepelt, ez pedig a fejlodés. Normál körülmények között a gyerek fejlodik, útját progressziók és regressziók tarkítják. Ha azonban útközben megrázkódtatások érik, környezeti hatásokra túlterhelodik, akkor bekövetkezhet egy korábbi fázisra való visszacsúszás. Egyébként a regresszió normál élettani jelenség is. Gondoljunk csak arra, ha például egy ötéves gyerek, aki már egészen jól eligazodik a felnottek világában, hazaérkezve az ajtót zárva találja és képtelen kinyitni, akkor elkezdi rugdosni, sírva fakad, bepisil, tehát visszacsúszik egy sokkal korábbi helyzetbe. A fejlodés folyamán a gyerek azonban a problémákat könnyen kinövi, átalakítja, adott esetben a gyerek megbetegedése sokkal szélesebb spektrumú, vagy sokkal szukebb, mint amilyen a késobbi felnotté. Tehát fölfedezték a gyerekben a minoségileg mást, így a közvetlen összefüggés a gyerekkori és a felnottkori történések között már nem tunt olyan szorosnak.

-Mennyiben hoztak új felismeréseket az újabb csecsemomegfigyelések?
-A korábbi feltevések szerint a csecsemo fejlodésében van egy olyan normális fázis, amikor a gyerek az anyjával teljesen összeolvad, szinte egységet alkot, és a saját hallucinációi, elképzelései uralják a képet. Ezt a bizonyos fázist megfeleltették a késobbi súlyos pszichopatológiai képnek, a pszichózisnak. A korábbi koncepcióban az ösztöneinek kiszolgáltatott gyerek egyfajta ingergát mögött él, s lassan és fokozatosan, a realitás hatására fordul a külvilág felé. A modern kutatások bizonysága szerint legalábbis valószínu, hogy ez nem így van: a gyerek születésétol fogva a külvilágra figyel. Nem igaz, hogy csak egy vágyainak élo ösztöncsomóként jövünk a világra. Kezdettol fogva, velünk születetten létezik egy ingeréhség, kíváncsiság, a realitás egyfajta pásztázása, és nincs olyan idoszak, amikor a csecsemo teljesen összeolvadna a mamájával. Ergo nem valószínu, hogy egy késobbi megbetegedés megfeleltetheto lenne egy korábbi normál fejlodési szakasznak, vagyis a késobbi megbetegedés vélhetoleg már korábban is valamilyen patológiás folyamattal, és nem egy normál élettani jelenséggel. hozható összefüggésbe.

-A gyermeklélektani irodalom egyik sajátos fogalma az elég jó anya. Mihez képest "elég jó" egy anya?
-A pszichoanalízis fejlodése folyamán a megbetegedést, és egyáltalán a lelki mozgásokat eleinte egy úgynevezett egyszemélyes pszichológiában vizsgálta, melybol azonban már Freud idején kezdett kibontakozni egy kétszemélyes szemlélet. A gyerek és a szülo, a gyerek és az anya kapcsolata egyre fontosabb szerephez jutott, a gyerek minden megnyilvánulását annak függvényében nézték, hogy mi módon reagál rá valami a külvilágból. Ebben a koncepcióban a gyerek egyik alaptörekvése, nem a közvetlen örömszerzés, hanem az hogy környezete személyeivel érzelem teli kapcsolatot alakítson ki, amit a pszichoanalízis a tárgykapcsolat elmélet koncepciója alatt tárgyalja. Eszerint az egész személyiség voltaképp a tárgyakkal való élmények lenyomatából épül föl. Ehhez tartozó fogalom az úgynevezett elég jó anya. A kifejezés Winnicott angol gyerekanalitikustól származik, aki úgy tapasztalta, hogy a gyerek egészséges fejlodéséhez olyan anyára van szükség, aki kezdetben maximálisan fölismeri az o igényeit, majd egy ido után képes a relatív frusztrálásra is annak érdekében, hogy a gyerek maga is teret kapjon saját igényei fölismeréséhez. Tehát az elég jó anya nem az, aki mágikusan, minden pillanatban, minden igényét kielégíti a gyereknek, benne hagyva ot egy olyan világban, ahol végül is mindig minden vágya teljesül, hanem az olyan anya, aki nemcsak ennek a mágikus igénynek enged, hanem a gyermek azon én-igényének is, hogy függetlenedhessen, hogy maga lehessen, hogy képes legyen élvezni relatív autonómiáját is
Videós kísérletek során különbözo módszerekkel vizsgálták, hogyan érti meg az anya a gyerek jelzéseit, és érti-e egyáltalán. Amikor egy asszony gyereket vár, rendkívül erosen muködik a fantáziája, milyen is lesz ez a baba. Gyakorlatilag más támpontja nincs is, mint a saját elképzelései, amelyek a saját életébol valamilyen formában lepárlódnak. Amikor tehát egy gyerek megszületik, akkor a mama lelkében van egy képzelt baba, a karjában meg egy reális baba. A ketto kezdetben alig van köszöno viszonyban. A gyermek megpróbálja tudtul adni: ez én vagyok, az meg a te elképzelésed. Az egymásra hangolódás ilyen módon a legelso pillanatoktól kezdve elindul. A baba oldaláról is van egy közelítés, meg az anya oldaláról is, aki elfogadja, hogy ez egy reális gyerek, és egy kicsit más, mint aki az o lelkében él. Ezt segítik elo azok a mozzanatok, amikor az anya érteni kezdi a gyerek nyelvét. Tehát az anya egyfelol értelmezi a gyerek jelzéseit, másfelol elkezdi érteni is, megtanulja, hogy amikor a gyerek ezt vagy azt csinálja, az azt jelenti, hogy éhes vagy szomjas. Mindez a kölcsönös egymásra hangolódás folyamatában jön létre, amelyben vannak velünk született és tapasztalati elemek. Megfigyelték, hogy ha például a gyerek feszült, s valamilyen feszültséghangot is ad, mert mondjuk elgurult a játéka, az anya óhatatlanul visszaadja valamilyen szintjét ennek a feszültségnek. Funkciója azonban nem áll meg itt, ugyanis a ráhangolódás mentén befolyásolni is tudja a gyereket. Ha úgy látja, hogy a feszültség túl eros, akkor ezt lefelé modulálja, nem húzza föl nagyon a szemöldökét, hanem lefelé fordítja a fejét. Ezek egészen parányi rezdülések, millió ilyen történik akár néhány percen belül.

- És mi történik az olyan kapcsolatokban, amelyekben az anyai hangolódás félrecsúszik?
- Konkrét példát mondok. Csecsemokonzultáción egy anya arról panaszkodik, hogy a gyerek mostanában igen mérges rá, neheztel, mivel az utóbbi idoben nagyon elfoglalt. Míg ezt meséli, a baba egy golyóval játszik. Látom, hogy egyre nehezebben boldogul vele, egyre dühösebb, nem érti, hogy a golyó miért gurul el, és minél jobban csapkodja, az annál erosebben mozog. Ezt azonban az anya, teljesen elmerülve a saját problémájában, nem veszi észre, s amikor egy ido után visszafordul, lát egy mérges babát. Látja, panaszkodik, ilyen mérges rám, és ez reggel óta így megy. Tehát az anya saját érzései, buntudata, szorongása félreértéseket eredményezhet.

-Milyen emberré válik egy ilyen anya mellett felnövo gyerek?
-Ha valaki sorozatban érti félre a gyereket, akkor a végeredmény az lesz, hogy a gyerek egyszer csak ott találja magát egy meg nem értett állapotban, a saját érzéseit nem fogja tudni sajátjaiként fölismerni. Ez már melegágya a patológiának. A csecsemo ugyanis a saját érzéseit önmagában nem tudja felismerni, ehhez segítségre van szüksége, az anya tükrözo funkciójára. Tulajdonképpen az anya az, aki az o érzéseit megnevezi. A gyerek fejlodésében az anya megerosíto szerepe dönto. A gyerek állandóan az anyjára függeszti a szemét, vizsgálja annak elmeállapotát, figyeli, hogy mi zajlik benne. Ez a vizsgálódás kölcsönös, természetesen az anya is ugyanígy vizsgálja, hogy mi lehet az o kisbabájában. De mi van akkor, ha az anya ezt nem jól értelmezi? De nemcsak a meg nem értésre gondolok, hanem arra is, hogy mi van akkor, ha az anya kifejezetten nem jó, nem szereti, nem várta, nem akarta a gyereket, vagy eleve él benne valami olyan elképzelés, amit az nem valósít meg. Tehát tele van ellenérzéssel, akár tudatos, akár nem tudatos elutasítással. Ebben az esetben a gyerek említett kíváncsiságát nem fogja kielégíteni. A gyerek, miközben az anyját fürkészi, olyat talál benne, ami számára veszélyes. Indulatot, elutasítást, nem megerosítést. Ezek számára fájdalmas érzéseket fognak okozni, és egy ido után kénytelen lesz elfordulni az anya tudat-állapotának a megismerésétol, mivel a visszajelzésekkel nem fog tudni, mit kezdeni.

- Mi történik akkor, amikor teljesen elfordul az anyjától?
- Ekkor a gyerek önmagáról sem tud képet alkotni, hiszen azt, hogy o milyen, az anyán keresztül építi fel. Az pedig az anya visszatükrözo funkciójától függ, hogy a gyerek a saját belso állapotairól milyen képet alkot. Ha ezt a visszatükrözést a gyerek nem tudja felhasználni a saját állapotainak azonosítására, önmaga megismerésére se lesz képes, hamis képe lesz magáról. Ez pedig egy olyan, nem is túl ritka pszichopatológiai állapotot hoz létre, ami az egész személyiségét érinteni fogja. Egyfelol nem bízik a másikban, hiszen van egy negatív tapasztalata, másfelol azonban nem képes a saját állapotát önmaga felismerni, örökké a másiktól fog függni. Nagyon furcsa önállótlanság jön így létre, egyrészt nem képes a másik nélkül élni, örökké kapcsolatok után lohol, másrészt viszont a kapcsolatai nem tartósak, bomlékonyak, nem tud igazi barátságokat kötni, a barátságokban nem tud biztonsággal megkapaszkodni. Ezzel párhuzamosan a saját belso képei sem adnak biztonságot. A másik visszajelzését örökké félreérti, nem tudja azonosítani és így megkülönböztetni sem, a jó- és rosszindulatot. Az ilyen konstellációt hívják borderline, határeseti kórképnek.

- Mit tud tenni ilyen esetekben egy pszichológus?
-A pszichológus munkájával szemben táplált vágytermészetu illúzió miatt fontos hangsúlyozni, hogy a segítségnek nagyon komoly korlátai vannak. A szülo szeretné a saját szerepét kicsinyíteni, nem akar eros buntudatot érezni, teljes joggal nem akar arra gondolni, hogy mindez az o hibája, az o nevelésének a következménye. Amikor tehát a gyereket elhozza kvázi a javítóba, ezzel kicsit leválasztja magáról a problémát. Van o, meg van a gyerek, és a gyereket fogja a pszichológus kezelni. A pszichológusnál persze szembesül azzal, hogy a gyerek problémája elválaszthatatlan az övétol, hogy a gondok gyökere nagyrészt a kettejük-hármójuk kapcsolatában keresendo. Mindamellett magam sem gondolom, hogy egy gyerek problémája kizárólag a szülovel való kapcsolatának egyenes következménye, hogy a szülo teljhatalmú, és ezáltal mindent csak o ronthatott el. Végül is a buntudat, amellyel a szülo érkezik, önmagában olyan tény, amivel megpróbálunk dolgozni, aminek a csökkentésével megnyerhetjük segítonek, mert csak együtt tudunk a gyerek problémáján segíteni. A változtatásnak azonban nagyon komoly korlátai vannak, s a korlátot sok esetben maga a probléma jelenti.

-A pszichológiai vizsgálatokban a nyelvnek dönto szerepe van. A korai gyerekkori tapasztalatok viszont nyelv elotti állapotban érnek bennünket. Feltárhatók-e egyáltalán ezek a korai emlékek?
-A pszichoanalízis egyik felfogása szerint minden jelen megbetegedés valamilyen formában visszavezetheto múltbeli eseményekre. A jelenkori patológia elofutára mindig valamilyen múltbeli tragikus vagy nehezen megemésztheto esemény, illetve eseménysor. A csecsemokutatásban egy csomó olyan tény bukkant elo, ami ezt némileg megkérdojelezte.
A legkoraibb élményeink még nagyon érzet-szintuek, mozgásosak, izomban kódoltak, és ezek emlékei verbálisan nem megközelíthetoek. Amikor a nyelv belép a gyerek életébe, akkor egy újfajta alkalmazkodás jön létre, megjelenik a nyelvi emlékezet. Ebbol következoen megformálódik egy nyelvben kódolt történet. Tehát van egy emlékünk arról, hogy mi történt, ez az emlék azonban nem feleltetheto meg egy az egyben a múltbeli eseménynek, hanem annak az elmesélt, fejünkben élo változata, egy képekbol, nyelvbol összerakott változat. Valahányszor újra felidézzük, az adott pillanatnyi érzéseink is valamilyen formában befolyásolják az emlékezés mikéntjét. Mondhatni egész emlékezetünk egy folyamatosan torzuló valami. Ma egészen másképp emlékezem arra, hogy mi történt öt-hatéves koromban, mint mondjuk tízévesen. Sot, ezek az emlékek bizonyos kimerevített képekben, mint egy üveggömbbe zártan rögzülnek. De hogy valójában mi történt, arra már alig emlékszem. Viszont van róla egy történetem. Így aztán értheto, hogy kételyek kezdtek felmerülni; valóban az eredeti gyerekkorra emlékszünk-e? Egy ido után az az elképzelés alakult ki, hogy amit felnottként a gyerekkorunkban történtekrol elgondolunk, az egy konstrukció, egy újfajta történet, mely az ember újabb és újabb tapasztalatai hatására folytonosan átalakul. Sot a legmodernebb kutatások szerint az, hogy éppen milyen gyerekkort konstruálunk a pszichoanalitikus díványon, erosen függ attól a kontextustól, amelyben ez éppen zajlik, azaz a terapeutától. Tehát az élményeinket két- vagy többszemélyes helyzetekben éljük meg, és ezek az élmények az újabb és újabb kapcsolatok hatására módosulnak.
Freud koncepciója szerint alapvetoen az gyógyít, ha a tudattalanba számuzött impulzusoknak egy része tudatosul, vagyis az én kontrollja alá kerül. A tudatosítás eszköze az értelmezés. Ezzel tulajdonképpen kezünkbe vettük egy csomó belso konfliktusnak a kezelését, ami a késobbiekben azzal egészült ki, hogy ennek vivoanyaga a kapcsolat. Ez azt jelenti, hogy az a bizonyos értelmezés, ami a terapeuta részérol elhangzik, egy kétszemélyes kapcsolatban történik. Ráadásul ebben a kétszemélyes kapcsolatban nagyon sok minden nemcsak verbálisan, hanem egyéb kommunikációs módon is realizálódik. Számtalan belso érzésünket átadjuk, áttesszük valamilyen módon a másikra. Ez az áttétel az egyik alapja annak, hogy a terapeuta egyáltalán gyógyítani és korrigálni tud. A korrekció a gyerekterápiában is részben az értelmezés. Megpróbáljuk a gyerek kontrollját szélesíteni saját magával, saját magán. Ez a kontrollszélesítés nem feltétlenül jár magyarázattal, inkább a játékban, rajzban, tehát az o kifejezoeszközein keresztül zajlik, de mindenképpen egyfajta élménykorrekció

-Mennyiben van hatással a pszichológia a szülo - gyerek kapcsolatra?
-Ma egy kicsit másképp tekintünk a korai gyerekfejlodésre, s ennek komoly hatása van a gyereknevelésre. A pszichológiának igen nagy szerepe van abban, hogy lett gyes, hogy a mamák otthon maradhatnak, hogy fölismerték a gyerekkel való együttlét alapveto fontosságát, hogy a kórházakban manapság a mama befeküdhet a gyerek mellé. Van azonban olyan változás is, ami már nem pozitív. A gyerek személyiségének tisztelete lassan átcsap a gyerek gyengeségének és kiszolgáltatottságának, törékenységének a tagadásába. Nevezetesen kezdünk nem tekintettel lenni rá. Nagyon sokáig a gyereket kicsinyített felnottnek tekintették. Nagyjából a századfordulón fedezték föl, hogy a gyerek minoségileg más. Védendo, kiszolgáltatott valaki, aki fokozatosan válik képessé arra, hogy önmagáról gondoskodni tudjon, és önmagát megvédje. Ennek a felfedezésnek a nyomán kialakult egy úgynevezett védett gyerekvilág. Ez az utóbbi évtizedekben, talán már a hatvanas évek végétol kezd megint kinyílni, határai kezdenek felolvadni. Ennek persze rengeteg más oka is van, komoly szerepet játszanak benne a médiumok, a televízió, a rádiók, az újságok. Korábban egy csomó olyan tény, esemény nem jutott el a gyerekhez a felnottek világából, amelyrol úgy ítéltek, hogy megterheli ot. Ma szuretlenül éri el a nyers brutalitás, agresszió, szexualitás, lassan már a mesékben is. Fontos tudni, hogy a gyermek az agresszióját még igen nehezen tudja kezelni, igen gyakran önti el mindenféle agresszív impulzus. Végül is úgy próbál az agresszív indulataitól szabadulni, hogy egy részüket nem saját magában azonosítja. Nem azt mondja, hogy én haragszom az anyukámra, én haragszom a tanító nénire, hanem hogy azok haragszanak énrám. Tehát a gyerek úgy próbál a saját rosszindulatától szabadulni, hogy azt mondja, ot bántják. Ez olyan jellegzetes és tipikus hárítás, ami sokszor felnottkorig elkíséri az embert. Ez a fajta primitív hárítás azonban némi idovel átalakulhat. Fejlodése folyamán egyre több olyan élményben van része, amely beláttatja vele, hogy bár valóban számtalan agresszió, bántás éri, rengeteg indulat saját magából ered, o haragszik, o irigy, o kívánja meg a másik gyerek játékát, tehát benne is vannak ilyen impulzusok. Úgy tunik, hogy ha ezek az impulzusok túl gyakoriak, túl erosek, akkor a primitív hárítás valószínuleg fönnmarad. Ha a környezet erosen brutalizáló, elobb-utóbb a gyerek is egyre brutálisabb lesz. Úgy szoktuk mondani, azonosul az agresszorral. És már az összes indulatát csak olyannak tudja látni, mint ami egy kívülrol jövo támadás következtében jött létre.

-Az utóbbi évtizedek civilizatórikus változásai, az új médiumok hogyan hatottak a gyerekek személyiségének kialakulására?
-Nem tudom, hogy a világ lett-e agresszívabb, brutálisabb, vagy pedig az errol szóló információk száma szaporodott. De a gyerek szempontjából, azt hiszem, mindegy is. Tehát ha o gyakrabban találkozik az agresszióval, az nincs megszurve feléje, akkor elképzelheto, hogy egy adott ponton ez túlterheli, erosebben kell védekeznie ellene. Nagyon fontos, hogy a gyerek nemcsak a szorongását, hanem az agresszív impulzusait sem tudja maga szabályozni felnott segítsége nélkül. Úgyhogy nagyon is elgondolkozhatunk, hogyan juthatnak el olyan szélsoséges formákig a gyerekek egymással szembeni agressziói, mint amilyenekkel manapság találkozunk.
A Bud Spencer filmek még nagyon jópofák voltak, hiszen ott a verekedés érezhetoen stilizált. Amikor a verekedés valódi, de túl sok, egy ido után a feszültség kioltódik, elmúlik, és akkor az a hamis illúzió támad a gyerekben, hogy ezek veszélytelen dolgok. Igy olyan helyzetekbe sodródhat, amelyeknek a következményeit nem tudja fölmérni, mert azok látszólag súlytalanokká válnak. Így vagyunk egyébként az erotikus tartalmú reklámokkal is. Egy ido után azért kell fokozni ezeknek az erotikus tartalmát és súlyát, hogy újra ingerelhetokké váljunk.

- Az erotika, a szexualitás különféle formái ma másként érintik a gyerekeket, mint korábban. Változott a gyerekkori nemiség megítélése is. Milyen hatással van ez a gyerekekre?
- Freud úgy találta, hogy a gyerekekben megszületésüktol kezdve van erotikus késztetés, ez azonban nem azonos azzal a szexuális viselkedéssel, ami késobb, a hormonok beindulásakor kialakul. A tizenéveseknél tehát valóban óriási váltás történik, viszont létezik egy korábbi erotikus késztetés és érdeklodés. Ez a koncepció a századforduló táján azért volt rendkívül átüto, mert akkoriban a gyereket teljesen aszexuálisnak tartották. Mára már senki elott nem kérdéses, hogy a kisgyereknek is van-e erotikus aktivitása, sot sokszor inkább az vált ki csodálkozást, hogy ez nem azonos a felnottek erotikus kíváncsiságával. Nem azonos, mert nem ugyanazok a biológiai alapjai. A gyerek erotikusan ugyan érdeklodik, de a szexuális aktivitása gyermeki aktivitás, mely részben fantáziákban jelentkezik. Hat- hétéves korig például valóban valamilyen fantáziában jelentkezik, de a szexualitás pontos jelentését igazából nem tudja. Sokáig azt tapasztaltuk, hogy a gyereknek van valami elképzelése arról, mi történik az ágyban két felnott ember, azaz apja, anyja között, ez azonban számára ijeszto, mivel félreérti, és ezért sokszor agressziónak tartja. Ma a gyerek a szexualitás tekintetben sem védett. Sokkal több szexuális impulzus éri, mint évtizedekkel korábban. Ez is egyfajta felszabadultság következménye, ami bizonyos határig nagyon pozitív volt, hiszen eltunt egy csomó prüdéria Igen ám, de itt is fennáll a veszély, hogy a gyereket több szexuális impulzus éri, mint amennyi számára feldolgozható, azaz fantáziába átviheto. Azon el lehet vitatkozni, hogy mikor és hogyan kapjon a gyerek errol pontos információkat, de az tény, hogy számára ez mindig valami furcsa, ismeretlen, hiszen o maga nem rendelkezik a szexuális tapasztalattal. A felvilágosítás, amelynek fogalma is jelzi, hogy olyasmirol van szó, amit nem tud, elég kétélu fegyver. Adott esetben valamit tényleg megtud, másfelol viszont valami olyasmit tud meg, ami neki sok, aminek a tudása megterheli. Az információ szempontjából tehát nagyon kényes az egyensúly.
A gyerekek szexuális információi számtalan csatornából erednek. Eloször is ott van maga a család, amelyik mind verbálisan, mind gesztusokban a korábbinál sokkal kevésbé kezeli tabuként ezt a témát. A gyerekek ma sokkal több ilyen információt kapnak, és ezeknek egy része számukra azért nem megterhelo, mert a szülok számára is természetes. A dolog akkor kezd túlterhelové válni, ha a szülo maga kettos játékot uz, tehát egyfelol mutogatja magát, meztelenül rohangál föl-alá a gyerek elott, adott esetben a szexuális játékok egy részét sem titkolja elotte, másfelol azonban úgy gondolja, hogy az ilyen és hasonló dolgok a gyerek számára tilosak és titkosak. Ez a kettosség a gyerek számára megterhelo, mivel nem tudja, hogy neki valami tilos vagy szabad. Mivel ebben senki nem ad megfelelo támpontot, buntudatos lesz, rosszaságnak érzi, ha ilyen dolgok után kíváncsiskodik.
A kettos játék minden területen tetten érheto. A reklámok például különbözo vágyainkat és ösztöneinket próbálják felkorbácsolni annak érdekében, hogy mindenféle árut vásároljunk. Ugyanakkor létezik egy ösztönkorlátozó, méghozzá nagyon erosen ösztönkorlátozó elvárás is. Egyrészt ott a késztetés, hogy a szülok vegyenek minél több játékot, teljesítsék a gyerek minden vágyát, másrészt viszont a mindennapi viselkedésben inkább a visszafogottságot tartjuk elfogadottnak és kulturáltnak, tartózkodunk a nyílt agressziótól. Ez a kettosség mostanában, úgy tunik, erosebb, mint a korábbi évtizedekben. Olyan ez, mintha egy újfajta hipokrízis alakult volna ki a freudi idoszakhoz képest. Akkor az ösztönöket tartották szalonképtelennek, és mindent visszafogtak, most viszont ezek rendkívül szalonképesek, csak a viselkedésben nem szabad tükrözodniük.

-Hogyan nonek fel ma a gyerekek? Különbözik-e a mai gyerekek szocializációja a szüleik nemzedékétol?
-A gyerekek világa, a védett gyerekvilág kezd megszunni. Ezzel párhuzamosan azt tapasztaljuk, hogy a gyerekekkel szembeni visszaélések nemcsak ilyen szinten szaporodnak. Újra megjelenik a bántalmazás, ami pedig hosszú évtizedekre erosen háttérbe szorult. Emellett a gyerekek sérelmére elkövetett szexuális visszaélések száma is rendkívüli módon megnövekedett. Mintha a gyereket nem tekintenénk már annak a védendo valakinek, akinek korábban. És ez az a váltás, amivel szembe kell nézni a pszichológusoknak is.

- Változott-e a kórképek jellege, a traumák és következményeik megítélése?
-Mintha az utóbbi idoben elszaporodtak volna azok a személyiségstruktúrát érinto patológiák, amelyek korábban talán ritkábbak voltak. De mint jeleztem, ebben ludas lehet maga az elmélet is, amelyik ennek nagyobb figyelmet szentel. Mirol is van szó? Ha valamilyen trauma éri a gyereket, akkor erre egész személyiségével reagál, akár annak teljes torzulásával. A traumák hatására énjének egy része sérül, olyan, mintha megmerevedne, fagyott állapotba kerülne, miközben a fejlodés természetszeruleg megy tovább. De mintha énjének csak egy része fejlodne, egy része lenne képes szemlélodni, alakulni, iskolába járni, tanulni, míg másik része gyerekesebb maradna, állandóan sóvárogva egyfajta vigasztalásért, szeretetért. Így elofordulhat, hogy egy gyerek, aki egész jó az iskolában, egyébként elviselhetetlen, magatartási problémái vannak, túl követelozo. A trauma tehát ilyen értelemben érintheti a személyiség egészét, hiszen a mindennapi alkalmazkodásra a személyiség csak nagyon korlátozottan lesz képes. A terápiában az a cél, hogy a traumából megmaradt élménytöredékeket megpróbáljuk kapcsolatba hozni azokkal a fantáziákkal, amelyek a gyermeket foglalkoztatják. Ugyanis adott esetben egy esemény nem attól lesz traumatikus, hogy önmagában megrázkódtatást okoz. Egy vasúti szerencsétlenséget meg lehet úszni pszichés megbetegedés nélkül is. Ami igazán megbetegíto, az az eseménnyel kapcsolatos, általa mozgósított fantázia. Tehát a ketto, az esemény és az általa kiváltott fantázia együttese hoz létre igazán betegséget, vagy olyan elváltozást, amit azután korrigálnunk kell.
Minden bennünket éro élmény különféle képzeteket hoz magával. Tehát az eseményeket azonmód nekiállunk feldolgozni. A rossz élményeket kisebb dózisban ugyan, de megpróbálják átváltoztatni. Képzeletben újra és újra átéljük az eseményt, de nem feltétlenül pont ugyanúgy, ahogyan történt, hanem mindig kicsit módosítva. Ráadásul a fantázia az öröm irányába mozdul el. Megpróbálja újra visszaadni az örömnyereséget, amelyet épp a trauma hatására elveszítettünk, hiszen ott az embert valami veszteség éri. Elveszítjük valakinket, az egészséget, a biztonságérzetet. A fantázia tulajdonképpen ennek földolgozását indítja el valamilyen formában. De ha a fantáziaképek ijesztoek, akkor nem képesek betölteni ezt a funkciót, akkor újra és újra kötve tartják az egész traumát, és mint ijeszto képzetek, idorol-idore ellepik a gyereket. Sokszor már rég el is felejtette, hogy milyen esemény hozta létre oket, sot, gyakran látjuk, hogy az esemény tán nem is annyira nagy, mint amennyire ijeszto az ennek kapcsán létrejött képzetsor.

-Az új médiumok, "a technikai képek univerzuma" hogyan érinti a gyerekek világát, a képzeletüket, a kapcsolataik alakulását?
- A gondolkodásunkban fontos szerepet játszik, hogy mindannak, ami ér bennünket, megjelenik egy képi megfeleloje. Nem közvetlenül raktározzuk el az élményeket, mint egy komputer vagy egy fényképezogép, hanem azok valamilyen formában átszurodnek a pszichénken. Az élményekhez fuzodo szubjektív érzések, képek és gondolatok szövedékébol alakul ki valamiféle lenyomat, ráadásul mindezek integrálódnak a már korábban elraktározott élmények közé. Ilyen értelemben tehát egy állandó megkettozodés zajlik, a minket körülvevo világnak mindig meglesz a maga belso lenyomata. Ez a megkettozés születésünktol fogva folyamatosan zajlik. A két, reális és reprezentált, világ közt persze állandó kölcsönös kapcsolat van.
Sokáig makacsul tartotta, és talán még ma is tartja magát az az elképzelés, hogy mindaz, ami ezt a képi, fantázia világot szikkasztja, nem táplálja, az veszélyes a gyerek, illetve mindenki számára. Éppen ezért amikor a televízió eluralta a világot, amikor a videó kiszorította az olvasást, a pszichológusok megkongatták a vészharangot, mondván, ezek elsorvasztják a belso fantáziát, mivel annak helyébe lépnek. Az olvasás rendkívüli módon megmozgatja a képzeleti világot, hiszen miközben olvasunk, aközben állandóan egy belso mozi zajlik, az olvasottak alapján létrehozunk egy önálló világot. Bennem is él az Egri csillagoknak egy belso kópiája, amit én találtam ki, s emlékszem, mikor megnéztem a filmet, megdöbbentem, mennyire különbözik a magamétól. Igen ám, de amikor egy gyerek ilyen tömegben találkozik a képekkel, videóval, filmekkel, akkor kérdés, hogy mi történik ezzel a belso képrendszerrel. Ha ez kiszorul, és behelyettesítodik a készen kapottal, akkor a gyermek világa a mai álláspont szerint valóban szegényedik.
Ugyancsak problematikus és kérdéses, hogy azoknak a gyerekeknek, akik a számítógépet tekintik kapcsolatnak, valóban elszegényedik-e a kapcsolatrendszerük. Lehet, hogy éppen fordítva, a korábban vázolt okoknál fogva eleve félelmetesek számukra a kapcsolatok, és így nyilvánvalóan a számítógép biztonságot jelento kapcsolatában fogják jobban érezni magukat. Ezek a gyerekek autisztikus jegyeket mutatnak, azt azonban nem tudnám biztonsággal állítani, hogy ennek okozója a számítógép. Lehet, hogy a gyerek belso tendenciái eleve ebbe az irányba mutatnak. Kétségtelen, hogy a számítógéppel való kapcsolat konzerválja ezt az állapotot. Viszont sokszor úgy látjuk, hogy az eltiltás magán a problémán nem fog változtatni. Azt a belso ürességet ugyanis, amit valami kialakított a gyerekben, nem tölti be a számára valamilyen formában vigaszt nyújtó dologtól való elvonás.