Brian Eno és "a negyedik világ zenéje"

A Hádékának becézett berlini Képzômûvészeti Fôiskola egy különös nevû díszdoktort avatott: Brian Peter Georg St. John le Baptist de la Salle Eno, azaz - rövidebb és ismertebb nevén: - Brian Eno részesült ebben a kitüntetésben. Doctor mivoltában, azaz mesterfokozatában ettôl senki nem szokott feljebb emelkedni, az aktus mégsem egészen értelmetlen - hacsak nem korszakos szovhozelnököket és egyéb rémembereket részeltetnek benne, amint az errefelé egykor nemegyszer megesett. A talárral és díszoklevéllel történô feldíszítésen túlmenôen az ilyen esemény alkalmat ad az érintettek addigi munkásságának mérlegre tételére. A most 50 éves Eno életmûve nem éppen jelentéktelen és nem is csak egy területre korlátozódik: olyan alkotó, aki a zene mûvelésén (elôadásán, kutatásán, szerzésén - és olykor menedzselésén -) túlmenôen képzômûvészetet is mûvel; videomunkái és installációi különbözô nagyvárosokban kerültek bemutatásra. Eno mindemellett a Royal College of Arts tanára, aki olykor írásaiban zeneelméleti kérdésekre reflektál. (A 80-as évek elején olvastam egy dolgozatát, melyben azt elemezte, hogy a hangrögzítéstechnika fejlôdése, a többsávos magnók megjelenése miként mozdította elô a különféle könnyû és nehéz zenék kreálását.) Az 1996-ban kiadott, A Year with Swollen Appendicies címû, naplószerû könyvében pedig néha esztétikai fejtegetésektôl sem kíméli meg olvasóit.
A pályakezdés persze az ô esetében nem a konzervatóriumban kezdôdött. A hetvenes évek elején Roxy Music nevû együttes alapító tagjaként indult neki a könnyûzenének - ahová egyébként egyenesen a képzômûvészeti fôiskoláról érkezett: "az angliai képzômûvészeti fôiskolások feléhez hasonlóan én is otthagytam az iskolát - mondja -, és beléptem egy popegyüttesbe. A popzeneipar tulajdonképpen az angol képzômûvészeti fôiskolából ered, de ezt senki sem hajlandó elismerni. Mindenki úgy tesz, mintha diplomázás után festô akarna lenni. Aztán pedig mennek és gitárt vesznek."
Az ilyen pályamódosítás mellett persze szólnak érvek: egyfelôl az a tény, hogy a fôiskolákon tanított "új technológiák" elsajátítása egyúttal a popkultúra eszköztárában is jártassá tesz. Másfelôl a "magas" és "alacsony" mûvészetek közötti hierarchia megbomlása, valamint a mûfajhatárok általános "fellazulása" is megkönnyíti az egykor távolinak tetszô területek közti átjárást. (Ez egyébként errefelé sem teljesen ismeretlen: pl. a Tyereskova és a Csokonai Vitéz Mûhely együttesek tagjai is a Magyar Képzômûvészeti Fôiskolát járták, bár nem feltétlenül tartoznak a honi popzeneipar felfedezettjei közé...)
Eno kezdeti könnyûzenei munkássága alig különbözött a korabeli mezônytôl; másokhoz hasonlóan a mûfaj köznyelvét és harsány színpadi díszleteit használta. Ám az 1975-ös Another Green World albumán már volt néhány olyan darabja, mely a késôbbi jellegzetes Eno-mûvek hangzásvilágát elôvételezte. Az ugyanebben az évben kiadott Discrete Music címû lemeze pedig nyilvánvalóvá tette, hogy a klasszikus zenei kultúra is fontos inspirációs forrását jelenti : az album javát a Bach-kortárs Johann Pachelbel egyik kánonjára írt három variációja tölti ki. Eno azonban nemcsak a barokk komponisták társalkotójaként jelentkezett, hanem együttmûködött nem egy kortárs "könnyû" és "kísérleti" zenésszel: David Bowie, Laurie Anderson, David Byrne, Gavin Bryars alkotótársa volt; Jon Hassellel pedig közösen kezdte "a negyedik világ zenéjének" kidolgozását.
Nekem úgy tûnik, hogy Eno munkássága az Ambient-sorozattal vált korszakos jelentôségûvé. Ebben a képzômûvészeti land art irányzatával távoli rokonságot mutató zenei vonulatban az akusztikus táj példátlan intenzitású mûveit alkotta meg. A fellépését megelôzô évtizedek kortárs zenéje fokozott figyelemmel kutatta a konkrét hangokat, a zeneiség elemi formáit és a csend-hang viszonylatokat. Míg John Cage a tárgyak neszeibôl, az utca zajából formált zenemûveket, Eno annak a technikai-tárgyi környezetnek az atmoszférikus darabjait alkotta meg, melynek súlya a század végére egyre meghatározóbbá vált. A környezet-sorozat elsô darabja, a Music for Airports (1978) az építészek által áramlat-tereknek nevezett átmeneti zónák egyikét "zenésítette meg". A közel egyórás darab a légikötôk tágas tereinek és várakozásteli üres idôinek lírája. A zenei történéseket nélkülözô, lassan eltolódó akusztikus falazatok hûvös technikai távlatokat vonnak a hallgató-várakozó köré. Eno, mint mondja, szeret "nagyon hosszú lemezeket csinálni, amelyeken alig történik valami. Azt hiszem, hogy ez egy pozitív hozzájárulás a civilációhoz." Ennek a szándéknak a jegyében készültek az Ambient-zenék további darabjai, a Music for Films és a Plateau of Mirror is. A finom szövésû hangfürtök mikrotörténései álombéli tájakra vezetnek át. Ez az akusztikus tájköltészet a sorozat 4. darabjában (On Land, 1982) tetôzik, majd a holdraszállásra utaló Apollo-albumon (1983) földöntúlivá fokozódik.
Eno a környezet hangjainak kutatását és kreatív keresztezését a különféle világtájak zenéire is kiterjesztette. A David Byrne-nel készített My Life in the Bush of Ghosts (1981) albuma a világzene egyik korai, és kivételesen jól sikerült mûve. A minimál- és rock-elemekre épített akusztikus kollázsba Libanon leányainak szólamai éppoly jól belesimulnak, mint a "kommunista agitátorok és más mészárosok" ellen szónokló amerikai elektronikus evangelizátor tirádái. "Szeretem a színeket és a hangokat - mondja. - Olyannyira szeretem, hogy idôm nagy részét velük szeretem eltölteni."
Eno munkássága egyébként korántsem ezoterikus: kicsiny szegletét még azok is ismerik, akik egyébként nem hallgatják a zenének azon határterületét, amelynek kiterjesztése nem kis részben neki köszönhetô: hat másodperces Microsoft Sound címû mûve ui. a Windows 95 program szignálja...