Az észlelés eltolódása, avagy "Valódi mûvészet" a városban

Az észlelés viszonylagosságának átéléshez ma nem kell messzi népekhez elmenni. Ha netán még nem ébredtünk volna rá, õk eljönnek hozzánk és tudtunkra adják. Életmódjukkal vagy észrevételeikkel egyértelmûvé teszik, hogy ami itt nyilvánvaló, az korántsem nyilvánvaló ott. Engem ebben a - letûnt korokhoz képest - fordított irányú felvilágosításban egy itt tanuló angolai diák részesített, aki az átrendezõdés évében tûnt fel Hidegkúton; alkalmi munkát keresett kevéske ösztöndíja mellé. Igy aztán együtt forgattuk a leendõ kertben a földet. Egyszer kávé mellett ültünk - miközben lányom, aki addig nemhogy angolait, de afrikait sem látott, jóllehet idejében beszereztem neki egy ún. négerbabát az NDK-Centrumban, lapos pillantásokat vetett kávészín vendégünkre -, amikor Felix megkérdezte: miért építik errefelé egymástól olyan messzire a házakat?
A kérdést vélhetõen azért vetette fel, mert az angolai kulturában kialakult, szorosabb együttélésformákhoz szokott észlelésmintái alapján az itteni falusias térszerkezetet nehezen tudta értelmezni.
Az észlelésmódok viszonylagossága és változandósága persze nap mint nap megtapasztalható. A különféle tárgyalakítási és kommunikációs technológiák gyorsulva változó tempójának köszönhetõen az észlelés is állandó átrendezõdésben van. Nemcsak itt, hanem Afrikában is. Nigel Barley angol antropológus beszámol egy ilyen esetrõl: amikor egy afrikai városban üzembe helyeztek egy palacktöltõ gépsort, az ottani lakosok órákon keresztül ámulattal figyelték, hogy a futószalagon bemenõ üres üvegek egy idõ után megtöltve kerülnek elõ a gépezetbõl. Néhány hónap multán az õsök tiszteletére emelt oltárokon megjelentek az üres palackok.
Az új gyártási technológia átalakította kommunikációs metaforáikat és észlelésmódjukat: az addig italtárolásra szolgáló üvegek az élõk és a holtak szellemei közti üzenetközvetítésre váltak alkalmassá, észlelésük pedig immár nemcsak a szomjúság, hanem a szellemvilág szempontjából is fontossá vált.
Az eszközök és technológiák minémûségének az észlelés és érintkezés módozataival való összefüggésérõl egyébként Hérodotosznál is olvasható hasontárgyú beszámoló: egy harcias nép szokásairól szólván megemlíti, hogy isteneikkel igen sajátos módon érintkeznek: ha tudatni kívánnak velük valamit, akkor azt egy kiválasztott társukkal közlik. Ezt követõen magasba dobják, hogy onnan visszahullva lándzsáik hegye halálra sebezze - így aztán ittléte korlátozottsága immár nem akadályozza abban, hogy az üzenetet eljuttassa a címzettekhez.
Kétségtelen, hogy a lándzsák készítésénél (és alkalmazásánál) kissé komplexebb hadi- és hírközlési technikát használunk. Észlelésünkre és metaforáinkra gyakorolt hatásuk azonban éppúgy érint mindnyájunkat, mint a getákat annak idején a maguké. Legföljebb a fejlesztési (és avulási) sebesség alakulása múl felül minden történelmi példát. Észlelésünk átrendezõdése követi a világ átrendezõdését. Nem is tehet másként. Antennáink evolúciója évezredek óta erre állt rá. Folyvást figyelmezi a mintázat mozgását. A szavannák szeleit. A vizek és a füvek hullámzását. A neszek becsapódását. A vándorlás közben állandóan változó vidéket. Nemcsak kezdetben, az erdõk rengetegében, hanem azóta is, a városi vadonokban, a kaotikus köztereken, az információs ingoványok között.
Észleléseink irányultságában és élességében persze el nem hanyagolható különbségek is adódnak. És ez nemcsak az alkati adottságokon múlik. Az értékválasztások és helyzetértékelések különbözõsége más-más észlelési mintázatokra vezet. Vannak, akik az átrendezõdések gyorsulásával versenyre kelve három machhal mennek el a való világ felett. És vannak, akik az új konstellációkra fokozottan figyelnek. Észlelésük olyan vonatkozásokra és vetületekre élesedik ki, amilyenek a korábbi együttállások során egyáltalán nem, vagy egészen másként mutatkoztak. Az akusztikus környezet és a zenetechnológiák átalakulása nemcsak a neszek konkrét zenéjére, Cage munkáira, vagy a technóra tett fogékonnyá, hanem a nagy zenei hagyomány új színeinek meghallására is.
A képzõmûvészet esetében ez talán még nyilvánvalóbb. Az utóbbi évtizedek mûvészetének története nem a stílusok és technikák, mûfajok és irányzatok változásáról, hanem elsõsorban az észlelésmódok elmozdulásáról és átrendezõdésérõl szól.
A Trafó Valódi mûvészet címet viselõ kiállítása ezt az úton-útfélen megtapasztalható belátást teszi nyilvánvalóvá - méghozzá a maga helyén: az utcán, a nyilvános helyeken. Ott, ahol az - egyébként korántsem evidens - valóság nyilvánvalóságra tesz szert. A városszerte fellehetõ mûtárgytengerbõl olykor egy figyelmes tekintet számára kiemelkedik egy-egy fontosabb mûremek. A Valódi mûvészet alkotó-gyûjtõi ezeket a szétszórt tárgyakat teszik egy új összefüggésrendszerben szemlélhetõvé. A mûvészek saját munkáikkal ilyen, a város különbözõ pontjain általuk fellelt valódi mûvekhez kapcsolódnak. A ready made "mûveket" pedig egy térkép és címjegyzék segítségével keresheti fel a látogató. Ez utóbbiak közül különösen Ilauszky Tamás építési-állványzat-feltárásai és Varga György mozaik-leletei lenyûgözõek. Ilauszky a konkrét funkcionalista konstruktivizmus formáló erejét vette észre. Varga az "esztékák esztétikájára" figyelt fel; arra, hogy az egymás mellé rakott, különféle színû és mintázatú, más-más idõréteget - olykor stílust és szépségeszményt - képviselõ padlóburkoló-lapok a "valóság mûvészetének" errefelé legerõsebb áramlatát jelentik. Azt a sajátos népmûvészetet, amelyet a kõmûvesek, a burkolók és mindenféle kontárok mesterfokon mûveltek a korabeli Kelet országaiban. Ma már kideríthetetlen, hogy milyen mértékben játszott közre kialakulásában - a korabeli korstílusok mellett - technológiai innováció, a hiánygazdaság és a kivitelezõ kézmûves ízlés(telenség)e, valamint a véletlen - ami történetesen egy csõtörés révén válhatott a végsõ arculat kialakításában meghatározóvá...
Varga a szociálizmuskori kerámia- és betonlap-kultúra egyik vitathatatlan gyönygyszemére talált rá: arra a már-már kifinomult izléssel megalkotott SZTK-padlózatra, melyben legalább három stíluskorszak (és nyilván legalább ugyanennyi gyártó és kivitelezõ) nem szándékolt találkozása a színek és formák lenyûgözõ összjátékát adja. Ez a korabeli op- és pop-art kategóriái szerint egyaránt értelmezhetõ, egyszersmind azokat messze felülmúló mûremek arra int, hogy fokozott figyelemmel nézzünk a lábunk elé. Mert bármikor megeshet, hogy akár a legközönségesebb helyen valóságos mûvészetet vet elénk a véletlen.