Késõújkori keretek között

A képeken nincs semmi különös. Az utóbbi Whitney Biennalén kiállított munkák közül mégis kiemelkedik ez a két fekete-fehér fénykép, jóllehet semmiféle rettentõ vagy felemelõ esemény sem látszik rajtuk: két közönséges portré, egy ázsiai nõ és egy európai kisgyerek. És mégis a legkülönösebb képek közé tartoznak ezek az egyszerû és életlen fotográfiák. Tárgyuk különös láttatása - a kivágat és a kidolgozás - révén kiemelkednek a technikai képek tengerébõl. John Schabel képei névtelen embereket mutatnak - méghozzá úgy, ahogy repülõgépek ablakain keresztül látszanak. Az ablakok kicsinyek és sarkaiknál lekerekítettek; így képesek ellenállni a tízezer méteres magasságban fellépõ alul-, ill. túlnyomás erejének. Az embereket keretek közé fogó ablakok azonban a képeknek csak a középsõ negyedét töltik ki. A fotográfus úgy választotta meg a kivágatot, hogy a képmezõ felületét túlnyomórészt a gép burkolatának jellegtelen szürkesége borítja. Az alakok ezáltal régi portrékra emlékeztetõ, széles és hangsúlyos keretek között jelennek meg. Ez a fajta keretezettség éppoly kevéssé jellemzõ a modern képzõmûvészetre, mint a mai technikai képek világára, hiszen a klasszikus modern a "kereteken kívül", a hagyomány kereteit feszámolva bontakozott ki, a képtechnológiák logikáját pedig mintha a horror vacui, a minél teljesebb felületkitöltés határozná meg. Schabel keretei azonban nem pusztán a klasszikus, Georg Simmel megfogalmazta rendeltetés jegyeit mutatják (a képkeret a feltétlen lezárás, amely a kifelé irányuló közömbösséget és védekezést, valamint a befelé irányuló egységesítõ összefogást jeleníti meg). Képein az emberek nem egyszerûen a képkeretektõl behatárolva, hanem jelenünk, a késõújkor keretei között jelennek meg.
Az alakokat közrefogó csúcstechnológia éppoly mértékben a mindennapok része, mint ahogy a 17. századi németalföldi portrék háttereiben megjenõ nagy üvegablakok voltak. A korabeli polgári világnak akkor hétköznapivá vált fényûzése, arányait tekintve megfelel a mai, hozzávetõlegesen ötévenként megduplázódó légiforgalom luxusának. A korok és hátterek különbözõségén túlmenõen ezek a fényképek a keretek növekvõ szerepére is rámutatnak; arra, hogy miközben egyre kizárólagosabb hordozóivá válnak a legelemibb életfeltéleknek, azzal arányosan határolják be, szorítják egyre inkább szûkös kereteik közé életünket.
A technológiák kétségtelen szárnyat adnak vágyainknak. De nemcsak valóra váltják kollektív vágyálmainkat, hanem saját logikájuk szerint transzformálják és el is torzítják azokat. Ez talán éppen a repülés vágyának és megvalósulásának történetében mutatkozik meg a legélesebben. Kétségkívül nem repülhetünk anélkül, hogy elõzetesen ne álmodoznánk a repülésrõl (Stanislaw Lem). Ez a vágyakozás elõször Daidalosz és Ikarosz mítoszában öltött határozott alakot. De nemcsak archaikus és antik elõzmények, hanem - mint az Galántai Zoltán: A csattogószárnyas repülõgépek története címû könyvébõl megtudható: - az egész középkoron, sõt még az újkor elsõ századain is végigvonul a repülõ hajó eszméje, ami azért is fontos a számunkra, mert bizonyos mértékig hozzászoktatta az embereket a repülés gondolatához. Ám ez alatt korántsem a mai légijármûveken történõ utazást értették, hanem a szabad szárnyalás valamilyen válfaját. A madarak röptéhez hasonló szabadságfokot, melyben nemcsak a levegõégbe, hanem azon túlmenõen transzcendens dimenziókba is emelkedni vágyott az ember, méghozzá önteste erejébõl.
Alighanem a szárnyalásnak ez az egyszerre metabolikus és metafizikus jellege magyarázza azt is, hogy miért maradt oly sokáig meghatározó a repülési tervekben a madarak szárnyalásának képe. Még a középkori kísérletezõk kései, futurista leszármazottja, az orosz Tatlin is mint madárfiókákra gondolt a jövõben szárnyra kelõ embergyerekekre, amikor ezt írta: ha ugyanannyi Letatlint (vagyis általa tervezett izomerejû ornithoptert) fogunk csinálni, mint ahány Thonet-széket, akkor majd a gyerekeknek nyolc éves korban el kell kezdeni a repülést tanulni...
És egy méltatója, Rahtanov is úgy vélte, hogy a repülõeszköz csak az emberi mozgás más eszközökkel történõ meghosszabbítása lesz. Szerinte ui. a Letatlinban elhelyezkedõ személy úgy fog feküdni, mint úszó a vízen. És úgy fogja a repülést is irányítani. Akárcsak úszás közben, úgy fogja kezét és lábát mozgatni...
A repülés elõtörténetének hajmeresztõ elképzelésekben és kísérletekben bõvelkedõ történetén végigtekintve könnyen adódik az a belátás, amire egy középkori filozófus jutott, aki szerint ha az ember repülhetne, akkor lennének szárnyai. Aquinói Szent Tamásnak ez a következtetése még ma, a repülés tömegessé válása idején sem vált érvénytelenné, mivel a légiközlekedést mégsem lehet minden további nélkül a szárnyra kelésnek tekinteni.
A szárnyalás évezredes szándékát a mai légi utazástól egy világ választja el. Ez a világnyi válaszfal John Schabel képein megmutatkozik: az utasokon a felemelkedés semmiféle testi vagy lelki jelei sem észlelhetõk. A gépekben az utasok beövezve ülnek, a székeikhez szegezve tesznek-vesznek, esznek-isznak, maguk elé merednek. Nem utazás, hanem a testek transzportálása történik. Ezért is mondja Paul Virilio, hogy a jármûben ülõ valójában nem utazó, hanem inkább egy olyan ember, akit mintegy csomagként küldenek. A felnõttek általában fegyelmezetten viselik a légi csomagszállítást, legfeljebb kicsit élénkebben csevegnek, újságjaikba temetkeznek, vagy csendben maguk elé merednek. Tudomásul veszik ezeket a kereteket, a képen csak a kisgyerek tapad az ablaküveghez. Nemcsak kinéz, hanem még törekszik is kifelé: a technikai magzatburkon túlra.