Párhuzamos paradicsomi pillanatok (avagy képek és emlékképek)

Mostanában elég sok minden alakul át. Egyebek mellett az érzékelésünk is. A szemünk, amivel a változás vadonát követjük, egyre gyakrabban rebben egyik csapásról a másikra. Tekintetünk csak olykor, pillanatokra állapodik meg egy-egy tisztáson.
Állandósuló átrendezõdésben élve gyakran viszonylagosnak találjuk a dolgokat, tûnékenynek a találkozásokat, kérdésesnek a kötelékeket. A relációk felcserélhetõnek, a történések visszafordíthatónak tûnnek, a szereplõk helyettesíthetõnek látszanak. Mintha a körülöttünk kavargó képek pergését bármikor, tetszõlegesen vissza lehetne forgatni vagy akár másként is lehetne vágni. A viszonylagosság e világa ugyanakkor mondhatatlan vágyakozást is ébreszt a visszavonhatatlan, a változhatatlan, a kétségtelen iránt.
Az esetlegességek erdejében csak a kezdetek környékén lelünk kétségtelenre: a személyes kezdõdés, valamint a közös kezdeteink környékén. Kezdeteink ténye kétségtelen, a bennünk minderrõl élõ képek alakíthatósága azonban a kezünkben van. Akár kedvünkre is rendezhetjük és alakíthatjuk õket. Hisz amúgy sem képezik kizárólagos tulajdonunkat, sokkal inkább egyesült emlékeinket jelentik. A különféle elbeszélések, a nyilvános képek vagy mások emlékképei éppúgy éltetik élménykörét, mint a legszemélyesebb emlékeink. A kizárólagosan személyes, közös vonatkozásaitól megfosztott magántörténelem, magánmitológia tulajdonképp értéktelen. Ám minél messzebb megyünk vissza a múltba, a saját múltunkba, annál közösebbé kezd lenni minden.
A kisebbik lányom a nõvérérõl készült képeket nézve egyszer kijelentette, hogy azok õt ábrázolják. Ehhez azóta is makacsul ragaszkodik. És tulajdonképpen igaza is van: kezdeteink közösek. És olykor kísértetiesen hasonlítanak is egymásra: közös helyzeteikkel, színtereikkel, a fájdalom vagy az öröm közös kifejezéseivel az arcokon.
Sok fénykép is ilyen párhuzamos paradicsomi pillanat feltárására tesz kísérletet. Mert a kezdetnek ez a köre az, amit édeninek vagy paradicsominak szoktak nevezni, lévén hogy valami visszavonhatalanul elmúlt és elérhetelen teljesség rejlik bennük. Amit éppen ezért õrzünk elevenen emlékeink és sejtéseink mélyén. Ez az a pont, amihez képest viszonyítunk - és ahová nemritkán visszavágyunk.
A Paradicsom (a görög paradeizosz, a perzsa pardesz) szó eredetileg "körülkerített ligetet" jelentett. Képek esetében ez a körülkerítettség kézenfekvõ. Már csak a ligetet kell feltárni és benépesíteni. A kiállítók párhuzamos szálakon futó és gyakran érintkezõ élettörténete telítve van erre alkalmas támpontokkal, az esetlegességükben is egyetemes érvényû emlékekkel, fákkal és virágokkal, õskertekkel és õsszülõkkel. Az ilyen feltárásnak természetesen megvannak a maga veszélyei: az untig ismert üres idillek és a nosztalgikus elrévedések esélye övezi. Ha azonban sikerül a zsákutcák elkerülése, a kísérlet merészségét méltányolni kell, mert e kényes tárgykört egészen az utóbbi idõkig elég kevesen merték megközelíteni. A fényképek szinte mindig a jelent kívánták követni. Pedig amióta szertefoszlott az egyenesvonalú elõrehaladás, az általános avantgárd illúziója, tulajdonképpen minden idõ és minden kor egyenrangú és egyaránt érdemes lehet a felkeresésre: bejárható az emlékek szigetvilága, újrafelfedezhetõk leletei; a távolság, ami más helyektõl és más jelenektõl elválasztja. Azon túl pedig már minden a megközelítés módozatán és a feltárás minõségén áll. Az így megalkotott képekben tárulhat aztán fel másként megközelíthetetlen, közös múltunk képvilága is.

1991