A háló kapuja (Botond) és a kommunikáció technikái

Technikai kommunikáció attól kezdve létezik, hogy kissé komplexebbé vált az együttélés. Azóta a közvetlen jelenléten túlmenõen is ad jeleket az ember. Nemcsak természettõl adott lehetõségekkel, a test "beszédével", taglejtésekkel, a hangok és gesztusok rendszerével, hanem technikai eszközökkel is élünk. A kezdetek környékén a nagyobb távolságokat átívelõ érintkezés természetesen más technikával történt, mint manapság. Eleink - az indiántörténetekbõl is ismerõs füstjelek mellett - az üzenetek továbbításának olykor meglehetõsen különös és néha elég véres változatai is voltak.
A különbözõ kultúrák rendkívüli találékonysággal leltek fel a jelek továbbítására alkalmas hordozókat. Egy szerelmes kínai hölgy kettéhasított nyílvesszõbe rejtette kedvesének szóló üzenetét. Az antik hadi hírközlés magát az embert használta interfészként - a közvetlen érintkezést kikerülve, a testet úgyszólván felhasználói felületként kezelve. Ennek során a tetoválás módszerétõl sem riadt vissza - igaz, ehhez késõbb nem látható testfelületet: a kopaszra nyírt fejtetõt alkalmazta, amelyet aztán az ellenség elõl jótékonyan eltakart az újra kinövõ haj...
Az ókori népeknek ugyan nem voltak mûholdas adatátviteli rendszereik, de már néhány ezer évvel ezelõtt is szerettek nagy magasságba - méghozzá nagy sávszélesség mellett - üzeneteket eljuttatni. Ennek egyik szélsõséges esetérõl az antik történetírás atyja, Hérodotosz számol be:
"A geták, halhatatlanság-hitük szerint, nem halnak meg, hanem Szalmoxisz isten elé járulnak. Ötévente kisorsolnak maguk közül valakit és elküldik Szalmoxiszhoz, hogy megüzenjék, mit kívánnak tôle. Ezt pedig úgy hajtják végre, hogy három férfi a magasba emeli a dárdáját, a többiek pedig azt az embert, akit követségbe akarnak küldeni Szalmoxiszhoz, a kezénél és a lábánál fogva ráhajítják a dárdahegyekre. Ha átfúródik a teste és meghal, az az isten kegyelmének megnyilatkozását jelenti. Ha viszont nem hal meg, arról ô maga, a követ tehet, aki bizonyára gonosz ember, így hát mást küldenek helyette, de az illetôre még életében rábízzák az üzeneteket."
Azóta a kommunikáció kétségkívül sokat változott és kevesebb áldozattal jár. Ez nemcsak az érintkezés technikáinak, hanem a média megértésének is köszönhetõ. Ha a geták történetesen ismerték volna Marshall McLuhan, a médiumelmélet kanadai klasszikusának e cím alatt (Understanding Media) megjelent munkáját, lehet, hogy kevesebb embert veszítvén, elkerülhették volna közeli kihalásukat. Sajátos üzenetmódjukkal ugyan szó szerinti példával támasztották alá közismert alapgondolatát - the medium is the message -, de ez a tény legfeljebb számunkra szolgál tanulságokkal. Ha kissé távolabbról, a reflexió távlatából vették volna szemügyre üzenetküldõ tevékenységüket, alighanem más eszközökkel élnek. Még csak nem is kellett volna a feed back elméletébe, vagy a jel-zaj-viszony matematikájába bocsátkozniuk ahhoz, hogy kétségeik támadjanak kommunikációjuk hatékonyságát illetõen. Teoretikusok híján elég lett volna, ha vannak olyan elméik, akik valamilyen formában feltárják a magasságbeliekkel történõ érintkezési kísérleteik mibenlétét. Történetesen elkezdik modellezni és megjeleníteni a kapcsolat müködését. Ilyen modellekkel hagyományosan a mûvészet szolgál. A mûvészet megjelenít. Nemcsak a láthatót ábrázolja, hanem arra is képes, hogy addig nem látottakat láthatóvá tegyen.
A görög mitológiában az istenek és emberek közti érintkezés is egy hírvivõ feladata, jóllehet ez másként zajlik, mint a getáknál. Ez a hírvivõ maga is isteni személy: Hermész, az istenek követe. A kommunikáció antik istenének szárnyaló gyorsaságát antropomorf szobrain apró szárnyak jelzik. A szárnyak a legfõbb jellemzõi a zsidó-keresztény kultúrkör hírvivõinek, az angyaloknak is. Az angelosz, a követ testetlen lény, szinte merõ szárny - amint az a legtöbb ábrázoláson látható. Bár a késõközépkori skolasztikában viták folytak az angyalszárnyakon fellelhetõ tollak számáról, az angyalok test- és nem-nélkülisége vitán felül állt.
Az emberi és isteni dimenziók közti érintkezés e három esete egyúttal a kommunikáció fejlõdésfolyamatának és értelmezésének három fázisát is mutatja. A közvetlen, konkrét és élõ hordozótól - az emberi látszattesten keresztül - a csak szárnyaik suhogása révén észlelhetõ, mondhatni nulldimenziós kiterjedéssel bíró közvetítõkig. Ez a folyamat az anyagtalanodás és az absztrakció irányába mutat. Ezért is olyan nagy a feszültség a keresztény ikonográfiában: az angyali követek testetlen lényének teológiai ténye éles ellentétben áll szárnyas lényként való megjelenítésükkel.
A médiumok fizikája összefügg a metafizikájukkal, "testiségük" a testetlenségükkel, materialitásuk az immaterialitásukkal. Összefüggésük azonban nem írható le egyenes arányosságként. Inkább az ellenkezõje érvényes: minél összettebb, sûrûbb, gyorsabb a közvetítõkön keresztül zajló kommunikáció, annál kevésbé kiterjedt, kézzelfogható és szemlélhetõ. Így aztán a modern telekommunikáció nemcsak örököse az angyali érintkezéssel átjárt kultúrának, hanem újra és újra szembesül annak alapjellemzõjével: a láthatatlanság, a látni vágyás és a belátás közti feszültséggel.
A kommunikáció folyamatainak és közegeinek, a médiumok milyenségének megismerése csak az utóbbi évtizedek során vált a kutatások tárgyává. Pedig az emberi együttélést, a társadalmi szervezõdéseket nem kis mértékben meghatározó tényezõrõl van szó: arról, hogy a médium alakítja és irányítja az emberi együttélés kiterjedését és formáját (McLuhan). A 20. század hatvanas évtizedétõl kezdõdõen váltak a médiumok a kutatás kitûntetett tárgyává. Nemcsak a tudományos vizsgálatok és médiumelméleti megközelítések sokasodása mutatja ezt, hanem egyre több mûvészi munka is a médiumproblematika magasfokú reflexiójáról tanuskodik. Az új (médium)technológiákra - videótól a web-lapokig - épülõ mûvek nem pusztán használják ezeket az új eszközöket, hanem rákérdeznek mûködésük rejtett természetére, feszegetik határaikat, kérdésessé teszik "üzemszerû" használatukat. Ehhez nincs szükségük semmiféle külsõ megbizatásra, mivel a kihívás nem kívülrõl érkezik: a szerszámaikról, a nyersanyagukról, a munkájukról van szó.
A Nürnbergben élõ Botond a 80-as években kezdett behatóbban a médium kérdésén dolgozni. Egy klasszikus kommunikációs közeg, a könyv foglalkoztatta. A hagyományos adathordozót meglehetõsen szokatlan módon közelítette meg. Könyvtárának könyveit fém- és betonborítókkal látta el. A több ezer "kötetes" (Alexandriai) könyvtár leletként mutatja fel a kérdésessé vált közeget, romlékony hordozóira reflektál, feltárja a könyvmédium anyaga és szelleme közti feszültséget, a sérülékenységét, tér- és idôbeli tárolókapacitásának korlátait.
Visszatekintve a 80-as évek az analógia alkonyának és a digitalizáció hajnalának tûnik. A komputer ekkor vált szélesebb körben hozzáférhetõvé. Ez a közelség más távlatban kezdte láttatni az addigi médiumok mindegyikét, így a könyvet is. Botond Kapuja 2000-ben készült, a komputerhálózat kiépülése után, és egy más médium másfajta reflexióját mutatja. Mûve az elõbbihez képest szögesen ellentétes gesztusokból épült fel. Míg a Könyvtár a beburkolás, csomagolás, elrejtés és megóvás mûveleteibõl alakult ki, addig a Kapu a lehántás, kibontás, a láthatóvá tétel lépésein keresztül valósult meg. A közben eltelt években nemcsak a kommunikációs környezet alakult át, de az új médiumok megjelelenésével a mintázatok is megváltoztak. A könyv - és a könyvtár - lineráis rendjét, sorokba tördelt és oszlopokba állított elrendezését a háló és a hálózat mintája váltotta fel.
A könyv és írás hagyományos hordozói eléggé testesen jelennek meg: súllyal bírnak, színük-szaguk, kiterjedésük van, nagyobb tömegben épületeket tudnak kitölteni. Hozzájuk képest a komputerhálózat szinte testetlen, anyagtalan és már-már elvész a láthatatlan kicsinységben és távolság takarásában. Botond plasztikája a jószerével láthatatlan hálózatot láthatóvá teszi: fémes szálak szétágazó és összetalálkozó szerkezetével szembesít. Ez a struktúra szabálytalan és nélkülözi a határozott formákat. Alakot azáltal ölt, hogy a háló mintázatát a kapu képével keresztezi. Ez a munka transzparens, lehetõvé teszi az áttekintést, képessé teszi nézõjét arra, hogy átláthasson rajta és ezáltal belátásra juthasson.
A Kapu kettõs "oszlopsora" fölfelé kiépülve elvékonyodik és egyre több hajlatba fordul. Botond elég érzékeny mûvész ahhoz, hogy ne zárja "rövidre" munkáját, hogy ne fagyassza be valamiféle diadalivbe a jelen átmeneti állapotát. Láthatólag tisztában van azzal, hogy a számítás és a kiszámítottság hallatlan sebességgel növekvõ haladványával együtt a bizonytalansági tényezõk is hasonlóképpen alakulnak. Kapu-ja ezáltal kétfelé nyitott: betekintést enged a jelen felületen túli formáiba és kitekintést kínál a lehetõségek formálódásfolyamataira.