Jacob Taubes

- Mostanság megint a filozófia végérõl, a metafizika végérõl beszélnek. Egyáltalán van-e értelme az akademizált filozófia mûvelésének?

- Kérdése több kérdést, valamint a kérdésfeltevés nem egy feszültséggel töltött módozatát is tartalmazza. Ön elõször is a 'filozófia végének' lármás toposzára kérdez, amely azonban nem mai keletû. A filozófia végét már régóta jósolják. A hegeli filozófia önértelmezésének része, hogy benne a filozófia bevégzõdik. Végigjárta a Ioniától Jénáig vezetõ utat. A szellem fenomenológiájában Hegel kísérletet tesz arra, hogy a tapasztalat és az öntudat fokozatait az abszolút tudásig - az utolsó fokozatig - még egyszer bejárja, s az így létrehozva meghaladhatatlan. Ezt többnyire mint a filozófiától a tudományhoz vezetõ utat írják le. Naív filozófusok és filozófiatanárok úgy vélik, hogy a filozófia - tudomány, jóllehet egy még gyenge tudomány, amelyet õk majd a common sense-hez igazodva jobb tudománnyá tesznek. Ám mindazok, akik értik a filozófiai diszkurzus törékenységét, átmenetiségét és önfelszámoló jellegét, azok tudják, hogy a filozófia nem tudomány. De azt is tudják, hogy értelme van annak, ahogy Hegel a filozófia végérõl fogalmaz, hogy a filozófiának meg kell válnia 'bölcsességszeretõ' jellegétõl és 'tudománnyá' kell válnia. Egyidejûleg Franciaországban Auguste Comte hasonlóan járt el, amikor is három történeti fázist különböztetett meg: a teológiai, a filozófiai-metafizikai és végül a szcientifikus fázist, amelyben a filozófia meghaladásra kerül. Tehát a filozófia végének tudata teljesen eltérõ irányokból konvergál.

A filozófiát már sokszor holtnak nyilvánították. A döntõ az, hogy nem egy kívülrõl jövõ toposzról van szó, hanem hogy a filozófia egy meghatározott csúcspont eléréseként látszik, amelyrõl már csak kifelé vezet út. Comte kortársa, Karl Marx szolgált erre egy ragyogó példával, mondván, hogy nem lehet tovább foltozgatással és igazítgatással dolgozni, hanem úgy kell eljárni, ahogy Themisztoklész megmentette Athént - elhagyva a várost Szalamisz szigetén egy új Athént alapított, ahonnan aztán legyõzte a perzsákat. Marx számára ugyanis - csakúgy, mint egész baráti köre, Bruno Bauer vagy Max Stirner számára, akiket aztán a Német ideológiában sároz és szidalmaz - a filozófia teóriaként véget ért, és ez a praxis elsõdlegességét jelenti. A problémát már Kantnál jelezte a filozófiának egy tiszta ész kritikájára és egy gyakorlati ész kritikájára való felosztása, de Kantnál a "gyakorlati ész" még filozófiai keretek között marad. A gyakorlati mozzanat Marxnak A hegeli jogfilozófia bírálatában fokozott; õ egyébként Kantra hivatkozik. Ezt már messzirõl mutatja mûveinek címe, melyek többnyire a bírálat szóval kezdõdnek. A filozófiát önmagát betelejesitõ folyamatnak ismeri el, ám ekkor - ahogy õ mondja - már nem arról van szó, hogy értelmezzük a világot, hanem hogy megváltoztassuk. Ez a tétel - Marx 11. Feuerbach-tézise - egy egész korszak törekvést összefoglalja egy mondatban, nevezetesen azt, hogy az értelmezés magában nem vezet igazsághoz. Marx ezért a forradalomban látja a filozófiia és a politika közti kapcsot, vagyis a filozófiának a proletariátus révén történõ megvalósitását. Ezzel telle quelle gyanússá válik a filozófia, mint olyasvalami, ami csak utánagondolásra és értelmezésre irányul. Marxnál ui. az igazság alapvetõ okoknál fogva nem kizárólag az értelmezésben, a teóriában ismerhetõ meg, hanem az igazság kizárólag a praxisban valósul meg. Ennek hátterében egy pietista, vagyis keresztény praxisfogalom rejlik: igazságra másként mint praxis révén nem lehet jutni. Tehát a praxis révén történõ végsõ megalapozás igényérõl van szó. Ezt a 19. században végigfutatták, és el lehet mondani, hogy a Marx által a Német ideológiában bírált szerzõk tõle egyáltalán nem állnak távol, hogy õk valamennyien az uránhoz hasonlóan lettek "elraktározva", és csak a 2O. században érték el teljes fényerejüket. Itt vannak azok a váltók, amelyek tudatunkat ma meghatározzák. Annakidején ez egy csoport baloldali hegeliánus volt, míg ma egy csoport baloldali heideggeriánus, légyen az Herbert Marcuse, Günther Anders, avagy Adorno, aki végsõsoron egy protestáló baloldali heideggeriánus, vagy Walter Benjamin, aki ugyanazokat a problémákat tárgyalja, csak másként ragadja meg, mint Heidegger.

A filozófia végének kérdését azonban alapjában véve sokkal korábbra kell tenni. Arra a meghatározó filozófiai cezurára gondolok, amely annak következtében állt elõ, hogy a filozófia szembesült a zsidó-keresztény Isten kinyilatkoztatás-igényével. Ez a cezura nem Platón és Arisztotelész között huzódik, hanem egy új igazságfogalommal való szembesülés eredménye; az, amit a zsidóság és a kereszténység kinyilatkoztatása a filozófia számára jelent.

Alaposabban szemügyre véve a probléma már Platónnál is megjelenik. A Lakomában Szókratész szerelemrõl szóló elbeszélése nem pusztán saját elgondolásaiból származik, hanem Diotima neki szóló kinyilatkoztatásából. Platón a görög vallás keretében érzi már, hogy a filozófiának, amely az autonómia igényén áll vagy bukik, Achillész-sarka van, és hogy az igazságra nem autonom igazság-keresése vezet, hanem a papnõ kinyilatkoztatása során esik meg vele, tehát "esetleges". Az is megeshetett volna, hogy a papnõ Szókratésznek nem nyilatkoztatja ki a szerelemrõl szóló igazságot. Ebbõl láthatja - amennyiben pontosan olvassák Platónt, ami ritkán történik, és a mai Platón-kommentárok hihetetlenül naivak -, hogy a pagan térben e probléma nála már megjelenik. A keresztény egyházatyák, Origenész és Alexandriai Kelemen - akik koruk nagy intellektusai és nem a platóni Akadémia vagy az arisztotelélészi iskola kis normálffilozófusai vagy sztoikus vándorprédikátorok - Ágostonig menõen ezt kidolgozzák.

Már ennél az elsõ cezuránál elmondható, hogy sikerült eljutni a filozófia végére, mivel már nem az igazságkeresés lentrõl kiinduló útjáról van szó, hanem hogy itt Krisztus igéje áll: "én vagyok az út és az igazság". Ez egy új hangsúly; az igazság itt már nem valami objektív, hanem az "én" szóhoz kötõdik. És ebben az értelemben jelenti a filozófia végét, mivel nincs már önmagán nyugvó végsõ megalapozása. Képes megoldani ésszerûen részproblémákat, de végsõ megalapozása másban van, amelyet vagy lát, vagy elhárít.

- Mintha az Ön által említett szerzõk mindegyike a tudományokra támaszkodó diszkurzusról akarna leválni. Mostanság például Richard Rorty azt indítványozza, hogy a filozófiát csak olyan beszédmódnak tekintsük, amely a megismerés mindennemû igazság-igényérõl lemondott.

- Ha az ember nemcsak csevegni akar, azt kell mindenekelõtt megkérdenie, hogy mi is a filozófia, és mi a filozófiai diskurzus sajátsága. A filozófia görögül azt jelenti "szeretni a bölcseséget", ami azonban azt jelenti: nem bírni a bölcseséget. A filozófus nem a szophosz - a bölcs -, hanem az, aki szereti a bölcseséget - ami egy egészen más státusz. A filozófus törekszik rá, hogy bölccsé váljon, de ez egy aszimptotikus folyamat. Platónnál a filozófus soha nem a bölcs. Késõbb a sztoában ez megváltozik. A sztoa a bölcsrõl beszél, magáról a szophoszról, ahogy a világban van: mindennemû szenvedélytõl és befolyástól menten, mint egy oszlopszent. Ez már egy igencsak vallásos elképzelés, amely a kereszténységre is hat: minden befolyástól és szorongattatástól megszabadítva, rendíthetetlenül a világban állva, az összeomlások és katasztrófák ellenére. Még akkor is, ha a családja pusztul, rendíthetetlennek kell maradnia - ez a szophosz, egy fikció, de olyan, amely hatékonnyá vált. Máig meghatározza a filozófusról alkotott populáris elképzelést, amit egy történet tesz világossá, melyet Ernst Blochtól hallottam (és aki talán másként értelmezte azt). Ez egy igaz történet és az infláció idején játszódik. Bloch hétfõn a kávéházba megy, és a kávé 1500 márkába kerül; kedden is elmegy, és a kávé 1700 márka. Csütörtökön megint elmegy, és a kávé 2500 márka. Ez egy akkora inflációs ugrás volt, amire õ is felhorkant, és kérdi a pincértõl: "Fõúr, hétfõn 1500 márka, kedden 1700, most pedig 2500 márka a kávé. Hogy' lehet ez?" És erre azt mondja a pincér Blochnak: "Bloch úr, legyen filozófus, ne is gondoljon bele!" Mi ebben a poén? Nos az, hogy ez a filozófus csak akkor marad filozófus, ha nem gondol bele, mert a belegondolás megrendüléssel járna. Az a filozófustípus, amely évszázadok hosszú során keresztül meghatározta a népszerû elképzeléseket, a szophosz sztoikus elképzelése volt, akire elsõsorban az jellemzõ, hogy semmi sem képes megrendíteni.

De vissza Platónhoz és a kérdéshez, hogy miben is áll a filozófiai diskurzus sajátsága? Amit "diskurzuselméletileg" mondanak errõl, azt emeletes marhaságnak és túl hozzávetõlegesnek tartom. Platónnak, aki a filozófiai diszkurzus kezdetén helyezkedik el, nagyon is világos képe van róla, amit közvetít is. Platón pont errõl a problémáról beszél: Mi a filozófaiai diskurzus, és mi módon különbözik más diszkurzusoktól?

Platón ezt egy közismert dialógusban tárgyalja, amelyet azonban nem szokás érteni, mivel érzéstúláradásként tudják le - nevezetesen a már említett Lakomában. Ez a mû elsõsorban a formája folytán különbözik minden további platóni dialógustól. A "Szümpozion" nem "dialógus", hanem egy elbeszélés egy beszélgetésrõl, mivel legelébb legitimálni kell a filozófia beszédmódját, és ezért azt kezdetbben nem is lehet alkalmazni. A tárgy itt maga a beszédmód. Platón a filozófiai diszkurzus kérdését, rövidre fogva, hozzávetõleg a következõképpen mutatja be: Az alkalmat egy Agathon tiszteletére adott ünnepség szolgáltatja. Agathon tragédiaköltõ, aki elnyerte Athén városának koszorúját és ebbõl az alkalomból megvendégeli barátait. E lakoma során a szerelemrõl esik szó. Agathon a szerelemrõl szóló himnusszal kezdi, mondván, hogy mindene megvan, a szerelem a teljesség és a tökéletesség. Szókratész közbevág és azt mondja, ez nem lehetséges, hiszen a szerelem azt jelenti, hogy valamit kívánok, valamire vágyom. Ám vágyni valami után azt jelenti, hogy valaminek a híján lenni. Tehát a szerelem egyáltalán nem a tökéletesség, hanem egy törekvés, egy kísérlet a tökéletesség elérésére. Ez egy nagyon egyszerû, de alapvetõ ellenvetés. Ezután Szókratész sorra veszi a szerelem különbözõ formáit. A dialógus közepén Arisztophanész, mivel elemzõen nem képes a szerelmet ábrázolni, elmond egy mítoszt: Egykor a testek egyek voltak és aztán el lettek választva egymástól. Most pedig az egyik rész keresi a másikat, mint amikor az ember bedobja lábbelijét az arénába és meg kell keresnie a bal és a jobb lábbelijét. Elég nevetséges gondolat, hogy az emberek így keresgélnek. Komédiára utaló jel, ami mögött természetesen tragédia rejlik. A végén, Alkibiadész közjátéka után, mindnyájan fáradtak és kidõlnek, csak hárman maradnak ébren. Agathon, Arisztophanész és Szókratész az ünnepi gõzösség ellenére még reggel is képesek inni. A hosszú és zavaros lakoma végén Szókratész mond valami nagyon különöset, nevezetesen azt, hogy e versengés során a filozófiának a tragédia és a komédia ellen folytatott vitájáról van szó. Platón ezt ennyiben hagyja. Az ivásban Agathon is kidõl, aztán Arisztophanész is. Reggelre Szókratész magára marad. Elindul, fürdõt vesz és, mint mindig, napi ügyei után néz.

De mi értelme van ama obskúrus, talányos, erõs kijelentésnak, hogy a filozófia a jobb tragédia és a jobb komédia? Mi köze ennek a kijelentésnek a jelenethez, vagyis ahhoz, hogy az ivásban Agathon és Arisztophanész kidõl Szókratész mellõl, õ pedig megy napi ügyeit intézni. A filozófia már azért is a jobb tragédia és komédia, mert ezek a következõ feltételekhez kötöttek: versben beszélnek, vagyis extatikus a mértékük, különösen a tragédiának. Továbbá a tragédia és a komédia színpadi megjelenítéshez kötött, amire Athénben egy ünnepnap alkalmából kerül sor. Mert csak így történhet katarzis, a szenvedélyektõl való megtisztulás, amit Platón és kivált Arisztotelész a tragédia céljának tekint. A filozófia viszont a próza világa, nem kell versben szólnia. A filozófia - amíg Heidegger újra el nem kezdett orákulumként mûködni - prózaként íródott, és nem volt igénye arra, hogy a nyelv révén különüljön el a hétköznap prózájától. Ráadásul filozofálni mindig lehet, nincs szükség sem ünnepnapokra, sem pedig rituális kontextusra. A filozófia katarzisa tehát mindenkor, mindenütt és minden nyelven elérhetõ. Ez a filozófia elõnye , és így értette Platón , aki a a mai filozófiaprofesszoroknál inkább megértette, hogy mire megy ki a filozófia, elhatárolván részint a szofisztikától, részint a tragédiától és a komédiától. Ezért ama legenda, mi szerint Platón megsemmisítette drámáit, amikor megismerte Szókratészt - akár igaz, akár nem -, messzemenõen jelentõségteli.

Ez tehát a filozófia, ez a filozófiai diszkurzus helyének meghatározása. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy mindekorra ez is marad. Heidegger megint vissza akarja fordítani azt, amit Platón már meghaladott és a filozófiai diszkurzus alkotóelemének tart: a költõ Hölderlin értelmezõjévé teszi magát. Itt megintcsak a költészeten át vezetõ igazságkeresés folyik, ami a klasszikus értelemben vett filozófiáról való lemondás. A filozófia nagy programjai viszont fragmentumokba folynak szét, töredékekbe - melyekre kezdetben kérdeztek. Így adódik, hogy a gondolkodás formája most már nem a rendszer, hanem valamiféle "brikollázs". Ennek felismerése már Nietzsche aforisztikájában is felbukkan, ami a filozófiai igazság ábrázolásának formája. Ugyan Heidegger nem próbál filozófiai rendszert alkotni, megkísérli viszont a filozófia újbóli megalapozását. A "Lét és idõ" nem véletlenül a bevégzés kudarcának bemutatása a filozófiában: Heidegger abbahagyja a "Lét és idõ"-t, majd pedig költõk egzegétájává válik.

Tillmann J.A. fordítása