Thomas Kapielski*

The Art Working Class
1999 november és december

A jó mûvészet érvényesül, mivel
azt nevezik jó mûvészetnek,
amelyik érvényre jut.

Azt olvasom az 1999. év közepén, hogy másodpercenként világszerte 2300 fotó készül. (A fotóiparág hihetõen következtetett erre, mivel tudják, hogy mennyi filmet adnak el.)

Az 1988. évben Isten egy sorscsapásoktól sújtott embernek (nekem) olyan szövegrészeket diktált, melyek isteni megszólítást és a fotográfiára vonatkozó tanítást tartalmaztak:
Csütörtökön teremté Isten a villanófényt (Helmut Newton), hogy Ádám oldalbordája méltóképpen fényképeztessen mezítelenül, és hogy ettõl majdan a nép, munka közben fázván, kellõ melegségre tehessen szert.
Vasárnap azonban az autofókusz jött világra. Ezen a nép ezerszínû pisai ferdetoronyfotográfiával áll bosszút. Az Alfa és az Omega a fehérnemûfotográfiában (pigfot): megmeredni (majd ingásba jönni). A pisai ferdetoronyfotográfiában (prolfot) pedig: meredten tartani, aztán meginogni (majd megmutatni). Így jut a nép újfajta mozgásszabadság birtokába (ferde egyenesség megingással).
Aki elkezdi a fotópapírt férfihormonokra cserélni, annak nem kell csomagolópapírból falatoznia (pigfot). A fotográfusok eddig csak különbözõképpen világították meg a világot, minden azon múlik, hogy meredten megingassuk (prolfot).

Aki nem képes az embervadászatra, az tényleg hagyjon fel az egzisztencia-teremtéssel. 1980 után egzisztencia-teremtõ korszak következett. A mûvészek nagy felhajtás közepette 'irodákba' vagy 'ilyen-olyan ügynökségekbe" csoportosultak. A nagyobb átütõerõ érdekében mûvészi rohamcsapatokat alapítottak a fiatalok. Semmi sem ment egy 'iroda' nélkül, miközben mindig a hihetetlenül fontos 'art'-ról volt szó - korántsem artisztikusan. Még ironikusan is borzasztó, lévén, hogy iróniáról szó sem volt. Csupa erõfeszítés - az art-ügynökségektõl kezdve egészen a mindig félreismertek zsörtölõdéséig. Mindennek célja 'nagy mûvésszé' válni. Mellesleg már a nyugdíjra és a reputáció aranyozása érdekében a majdani mûvésztanárságra sandítva. 'Mûvész' - ez ma számomra alapjában energiagõzös koldulásfogalom háznagyságú languszta-halmokért, és természetesen akkor már legyen hozzá utasbiztosítás is.

A jó mûvészet érvényesül, mert azt nevezik jó mûvészetnek, amelyik érvényre jut. Ez végzetessé válhat, ha az ember egy általánosan elismert giccskorneren telepszik meg, nagyon jól kijön belõle, és aztán onnan, a józanság beállta miatt már nem képes kijönni.

Túl kevés olyan ember van, aki pontosan képes megítélni a véletlen szerepét mindennemû gyõzelemben és sikerességben. Az ember szereti a sikert magának, a tehetségének és a zsenialitásának tulajdonítani. A sikertelenek éhezését és fázását viszont mindig a sors számlájára írjuk, s még kiadósan meg is siratjuk - hogy igazunk legyen.

A legtöbb neves mûvész "sikerült mûve" az elismertséget egyedül létrehozója sikeralaposságának köszönheti. A mû valójában csak egy méltányolt mû, és temérdek szerencsés véletlen kell ahhoz, hogy a sikeralaposságot siker is kövesse. Ha tényleg bekövetkezik, akkor - az immár sikerben fürdõzõ - jogosultnak és megérdemeltnek veszi, és úgy véli, kizárólag sikerült mûvének tulajdoníthatja. Ám az, hogy a tényleges tehetség a menedzsmenten, az önszervezésen, az érvényesítésakrobatikán és a szerencsén múlott, hallgatólagosan homályban marad, mely felett egy komolyan gondolt zsenialitás árnya honol, melyben a nézõk is szívesen hisznek. (Nézõk besegítenek nézõknek a nézésben.)

A mûvészeti fõiskolákon, ahol tendenciálisan hitvalló halmokat (osztályokat) válogatnak, a közép, az átlag ízlését juttatják érvényre a kivételessel és az egyedivel szemben. (Kvázi demokratikus nyomással. Démokratía /gr./ = a köznép hatalmával és többségével és középszerûségre törõ hajlamával.)
Számomra, aki mindig messze távol másoktól, egészen 'szabad mûvészként', és többnyire konyhákban kiviteleztem képi munkáimat, talányos, hogy miként lehet egy fõiskola csoportmûtermeiben, mindenki és egy már sikerrel koronázott fõ szeme láttára tévedhetetlenül és bõszen továbbjutni? Méghozzá lehetõleg a többieknél és ama egynél messzebbre!

Nem olyan a sok törekvõ és a már haladott mûvész együtt, akár egy halom konkurenciában lebénult, fáradtan nyomuló figura? Avagy szociobiologikusan: Egyáltalán érdekelt-e abban a 'nagy mûvésznek' nevezett alfa-emberke, ez esetben tanárként, mondhatni szociogenetikusan - tehát inkább tudattalanul tevékenykedve -, hogy konkuráló utódokat neveljen a számára is kemény mûvészeti arénában? Vajon a mûvészeten keresztül vezetõ úton nincs-e túlontúl kevés képesség és túl sok sorsszerûség a játékban ahhoz, hogy megérje?
Talán nekünk mûvészeknek - mûvésztanárként - néhány szemeszteren keresztül elõször a tant kellene tanulnunk; vulgo pedagógiai avagy méginkább andragógiai (mindenesetre paideia-) tanulmányokat kellene folytatnunk, hogy felfogjuk, valójában mit is teszünk vagy tennénk itt jól? Vagy talán jobban tennénk, ha "inkább itt se volnánk", amint azt egy diák a frankfurti fõiskolán egyszer a tudtomra adta: "Termekre, pénzre, könyvekre, katalógusokra és rendes ebédre van szükségünk. És tõlem akár lehet még néhány asztrológus, bizantista és atomfizikus a periférián, akit szükség esetén meg lehet fejni, hogy gondolataink támadhassanak! Nagy mesterek egyáltalán nem kellenek annyira - és ha mégis, akkor csak rövid idõre -; ilyesfélékre csak az iskola hírneve szorul rá!" Aztán még csak annyit mondott: " X és hasonlók mellett úgyis csak kiszáradni lehet!"

Egészen sine ira et studio mondom ezt. ( Irány és stúdium nélkül is keresztül lehet menni az életen.) Azok, akiket nem szeretnek - igen, én tudom! -, az autodidakták, a csökönyös magukban tanulók (magam is az volnék) csak nyugodtan siessenek elõre és tévedjenek el az iskolától távol, magukban! Õk testesítik meg a tételt: Mûvészeti akadémiák hiányában nem lenne kevesebb jó mûvész, de sokkal kevesebb volna a rossz!

Rendszerkorlátok és -diszkerítésecskék. Mennyi helye van egy feltûnõ embernek azok között, akik szintén azon fáradoznak, hogy feltûnjenek? Mennyi hírnevesség közepette lehetséges még hírnév? Mennyi állás hozható létre a mûvészileg sikeresek számára? Mennyi gazdagságot hajlandó áldozni a közösség, és hány kiválasztott számára?

A mûvészdiákok ma ódzkodnak attól, hogy a tárgyrajzolás és másolás kemény iskoláját kijárják, és - miként mondják - inkább szeretnék a spontaneitást megõrizni és nem szeretnének annyira idegen-meghatározottságúak lenni. Lehet, hogy feketén-monokróm módon látom a jövõjüket, és erotikus szerencséjüket és aratásaikat is, de nagyon is jól látom, amint egy ideje pont olyanok osonnak elõ alattomban Amerikából (Stu Mead, Beth B.), vagy semmibevevõk és autodidakták innen középrõl (Galerie Endart), akik keményen gyakorolják képességeiket és remekül tudnak új módon, a mûvészeti világban járatosan festeni. Tehát az hirdetem: Csak még egy kis kitartás, aztán mennydörgés, és kis idõ múlva gyûjtõk és nõk veszik ostrom alá õket!
(A zenében ez már régen megtörtént: amíg a nyolcvanas években lármával és három akkorddal az együttesek tömege tarolt, addig ma már szakvizsga sem elég ahhoz, hogy valaki színre lépjen, mivel az együttesek is a klasszikus zongoristák és hegedûvirtuózok /'az ördög hegedûsei'/ lábainál gyülekeznek.)

Nagyfokú rendszerhiba. A mûvészeti iskolákba beiratkozott tehetségtelenek - avagy szelíden szólva: szerencsét nélkülözõk -, akik, mint kiderül, felvételi ellenére szép számmal vannak, az aljanépek, az egészen feleslegesek, szerencsétlenséggel sújtottak népe, akikrõl senki sem akar a továbbiakban tudni. Õk többnyire maguktól eltûnnek és semmittevés takarja alkalmatlanságukat és kudarcot vallott reményeiket; megszakítják tanulmányaikat. Senkit sem érdekel, és az intézmény részérõl sem fárad senki azzal, hogy kiderítse, mi lett a távozókkal és mi lett azokkal, akik végeztek, pedig meglehet, valamit tettek az iskola hírnevéért. A kudarcot vallottak feltehetõen távoli területekre tûnnek el, életterveik korántsem szándékolt kudarcával (vásár-berendezés, gyereknevelés?), avagy máshová terjeszkednek és a világ felé forduló üzletágban virágzanak ki (vásár-berendezés, gyereknevelés!). Így egy rendszerhiba akár önfelszámolóvá válhat és kései boldogságba válthat át.

A mûvész és a mûvészet felmagasztosulási folyamata: konstrukció és kontingencia; a mûvészet és a mûvész sokféleképpen értelmezhetõ és kicserélhetõ. Mindez másként is megeshetett volna, mindez mást is jelenthetett volna.
Az üzem azonban csak akkor mûködik, ha éppen ezt tagadják vagy az erõset ajnározzák. A mûvésznek magában kell felfedeznie az egyedülálló, pótolhatatlan zsenit és hinnie is kell benne. A gyûjtõnek, a múzeumigazgatónak, a mûvészettisztelõnek a felfedezésében kell hinnie. Az értelmezõnek kellõ ügyességgel kell megerõsítenie és hitelesítenie a felfedezett értékbe (és pénzértékbe) vetett hitet, és nem szabad hagynia (lassítófunkció), hogy a mûvészet paradogmaváltása (sic!) túl nagy frekvenciájúvá és áttekinthetetlenné váljon.

Egy jelentés/jelentõség/-teremtõ háromszög: A bal alsó helyet az az alak tölti be, aki a a dolgokat csinálja: 'The Art Working Class'. A háromszög felsõ csúcsán a méltatók, a honoráciorok helyezkednek el. A harmadik, jobb alsó pontot a háromszögben egy, a mûértelmezés mûvészetének szentségével felszerelkezett mûvészettörténész, mûvészettudós tölti be - olyasvalaki, akinek lehetõleg a neve elõtt egy Dr. fityeg. Ez a delegált szakember hivatott kitölteni jelentéstartalommal és fénnyel a méltatás által megtisztított teret. Ennek megfelelõen rendelkezik mindenféle bevált diskurzus-fogással és egy állandóan modernizált fogalom-készlettel.

Aztán pedig, ha jól megy, mindez benne lesz az újságban és a Kunstforumban: "White Cube" és "ritmizált fa" (annak ellenére, hogy a varázslatot Tieck - akkoriban a romantikára tekintettel - számunkra már a legkegyetlenebbül dekonstruálta: a szent liget nem egyéb mint fa plusz érzés).

Hú! A 'Kunstforum', ez a vaskos, vaskos Kunstforum, ami hónapról hónapra egyre vaskosabb és testesebb lesz: képeskönyvként jól mûködik - havonta a messzi távolból, mintegy stratégiai magaslatról láthatóvá teszi az aktuális szabásminták, az új dekorstílusok és szakaszok rohamait.
De olvasni! - csapda; csapda mely rengeteg olvasással jár és eltömeszeli a mûvészeti vonatkozású homloklebenyeket. Ez a minden parton túláradó írástudóblabla, a százlábú igyekvõ lábjegyzetlábával elõre rúgkapálva; egy ingoványos zárvány, szemináriumszellem. Lapátolás az álláspontocskákkal. (Semmit sem tudnak, de folyamatban vannak.)

Az új amerikai mûvészet: esztétikai parfüm-palack-parádé nemesfa polcokon. (A dologvilág ilyen Beuys-féle numinózummá alakítása idõközben, mivel sok minden megváltozott, magasfokon kivitelezve a finomabb áruházak kirakatainak paramûvészeinél /vulgo: kirakatrendezõk/ is látható.)

És a dolog tényleg nem egyszerû. Ha például Dieter Rot a 'Zeitschrift für Alles' (Mindenes lap) esetében megkísérli az abszolút cenzúrázatlanságot, semminemû szûrést, válogatást nem végez, akkor elõször az ismerõsök és rokonok helyes dolgai érkeznek. Aztán híre megy, és jönnek a lapályos versikék, az önkínzók és kéziratküldözgetõk termékei, no meg persze a beteg elmék rettenetei. Az utolsó kiadás már két kötetes volt, két telefonkönyvrémség. A mindent betemetõ óriási szürkeséglavina. A Rot nevével nemesített szemét. A véleményszabadság ellenõrizetlen láncreakciója. (A frankfurti Buchmessén ez mindig nyilvánvalóvá válik.)

Tillmann J.A. fordítása