A metafizika nem csak tematizálja az identitást, hanem maga is önazonos kíván maradni. Az új korszakot, az újkort azonban nem lehetett feltartóztani. Az újkor magának az újnak az ideje volt. Az újkorban, az új idõszakában az új korszakok konstruálásának kísérlete az uralkodó. Mivel az újkor az új korszaka, újra és újra új korszakokat hirdetnek meg. Ám hogyan is keletkezik az új? A 19. és 20. században azt állították, hogy az új idõk születnek. Ez egy fölöttébb kérdéses metafóra. Legfeljebb klónozásról vagy a kompjutervírusokhoz hasonló szaporodási kísérletérõl lehet szó (manapság tartózkodóan mémekrõl beszélnek, azaz olyan memória-, illetve gondolat- vagy információtartalmakról, amelyek az egyik individuumtól a másikhoz terjednek). A mult után következõk mindig lázadoznak (a klón lázadása?). Így aztán a dolog nem megy minden további nélkül, és erre a társadalomnak adva van a köldökzsinórról való sikertelen leválás képe. Ám a nõgyógyászat nem ismer olyan esetet, hogy a köldökzsinór évtizedeken át megmaradt volna. Számomra a szülés metafórája egyébként is alkalmatlannak tûnik kulturális korszakváltásokra. Az új - ami nemcsak a megelõzõ megváltozott termékenysége - nem szülés, hanem öklendezés révén jön létre. Amit a társadalom nem képes megemészteni, azt kiokádja magából. Amennyiben a cethal, amely tintahalakkal táplálkozik, az embert próbálja megemészteni, kiveti magából; kivet egy új korszakot. Ehhez a képhez a metafizika nem ér fel.

Ama mondattal, hogy ne töltessen új bor régi tömlõbe, az újnak hasonlíthatatlan diadalmenete veszi kezdetét. A kereszténység ezzel a mondattal vált el a zsidóságtól és ezzel olyan dinamikát hozott mozgásba, melynek következményei beláthatatlanok. Ha ez a mondat kibontakozhat, valamiféle szabállyá képes válni, és nem korrigálják, akkor mindegyre új jön létre, mígnem valaki egyszer azt kérdi: Mindig csak új, miért ne lehetne egyszer valami más is?

Manapság kritikusak vagyunk az egyszer használatos palackokkal és termékekkel szemben. Egyszerûen túl sok újat kell elõállítani, és túl sok újat a világ nem tud elviselni. Így aztán visszaváltással és többszöri felhasználással élünk, és a bort is - legalábbis egy idõre - betétüvegekbe töltjük. Hosszú ideig, például a középkorban, egy gondolkodó rangját az mutatta, hogy mennyire képes gondolatait az áthagyományozott szövegekhez kötni, és azokkal összeilleszteni, tehát mindig régi tömlõket kellett használnia. A régivel való szakítás mélyreható tett, amely ellenségeskedést hozhat a világba.

Az új többnyire nem is érthetõ, ha nincs összefüggésben a régivel. Egy író könyvének kétharmadrészt ismert elemekbõl kell állnia, különben egyáltalán nem lesznek olvasói. Hiszen az új borzasztó orcával, mint valami másféleség jelenik meg, ezért aztán rögtön megkíséreljük elhárítani.

Nem kivánom itt a vallás igazságát tematizálni vagy úgy tenni, mintha volna olyan alapunk, ahonnan végérvényesen megítélhetõ lenne. De szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy az Újszövetség az új melletti védbeszédet tartalmaz, és ezáltal mindama érzelmek és megújulások forrásává vált, amelyek a szellemet az utóbbi évszázadok során érintették, amikor is az újnak az állandóan megújuló kínálata néhány száz éven keresztül állandósult.

Az új megszilárdítása a görög metafizika eszközeivel történt, amiket a kereszténység strukturálásához használtak. Ezek révén lehetõvé vált, hogy az újat a szellem és az emberiség történetének egy meghatározott fázisában egyúttal le is fagyasszák. A metafizika tartósságra törekszik. Nem kedveli a változást. A halhatatlanságot olyan jövõként éli meg, melyet már egészen ki is lehet színezni. A váratlanra hiányzanak az idegei. A metafizika számára Kairosz, az Alkalom Istene túl hirtelen volt. Az alkalom és a nyilván vele járó váratlan erosz megzavarta. A metafizika inkább tervez. Az emberiség történetének meghatározott szakaszát strukturálta és megkísérli továbbra is strukturálni. És a belõle kiinduló tudományos indíttatás a lebomló emberi test helyére a biológiai rendszereknél egyre stabilabb rendszereket állít. Eleinte, a középkori szkriptóriumokban mindegyre a leírás megismétlésével próbálkoztak, míg ma - az írássorozatként értelmezett - újnak a testbe történõ beírásával kísérleteznek, azon fáradozva, hogy az új kódot a régi részévé textualizálják át. A géntechnológia mint új írás.

Az új számára, valamint a tárgyak transzcendentális meghatározására az antikvitásnak és a középkornak nem volt külön kategóriája. Mindaz, ami a világban elõfordult, aszerint lett meghatározva, hogy tárgy, dolog és egyáltalán valami, továbbá aszerint, hogy mennyiben jó és szép. Ennek mindenek elõtt feltétele, hogy valami legyen. Mindezen meghatározásokról feltételezték, hogy egymásba átalakíthatók, vagyis, hogy ami jó, az létezõ is volt, és ami jó volt, az szép is volt. Leibniz hívta fel a figyelmet arra, hogy a valami meghatározása mögött az új lehetõsége rejlik. A jó és szép transzcendentáliái ezt többnyire kiszorították.

Ma egyébként fel kell tenni a kérdést:: nem kellene-e az újnak önálló transzcendentáliaként, mint gondolkodásunk és élményeink alapmeghatározottságának, újonnan vagy egészen elõtérbe kerülnie? A mûvészetben ez már régóta magától értetõdõ. Nem a szépség, az igazság vagy jóság, nem az esztétikai vonzalom, nem a leképezés hûsége vagy a morális indíték számít, hanem egyértelmûen az újdonság és az újdonság erejével való hatás áll elõtérben.

"Frappez les bourgeois!", felriasztani a polgárt - nos ez legjobban valami újjal megy és hosszú idõn át a mûvészet mottója volt. Egyszer természetesen az ilyesféle alapelveknek is vége, és idõvel a "Frappez les artistes!", azaz maguknak a mûvészeknek megriasztása is kimerül. A régi egy pillanatra újnak tûnhet, de el is tûnik azon meghatározó elemek kombinációiban, amelyek különbözõ mértékben hol régiként, hol meg újként merülnek fel a szellem és az idõ tudatában. Úgy vélem, hogy a történelem újabb fázisában vagyunk, egy újkorban, melyben az "újkor" nem egyszerûen egy új kor, hanem az újnak a korszakává vált: a kor újkora - újdonság. Bár a "mi újság?" mindig is a második leggyakoribb üdvözlésforma volt, mégiscsak példa nélküli, ahogy ezidõtájt az új elõtérbe nyomul a világ rendjében. Még az idõ is az újnak rendelõdik alá, mivel a fiatal emberek, jobban mondva, "új emberek" félnek attól, hogy nem tudnak az újról, vagy hogy nem tudnak jelen lenni valami újdonságnál. Az idõ másodrangú, fõ az, hogy valami új történik.

Az embernek az a benyomása, hogy az új olyan transzcendentáliává válik, amely elnyel minden más transzcendentáliát. Ezért kérdéses, van-e egyáltalán értelme annak, hogy a szellem alapmeghatározottságairól, azaz transzcendentáliákról beszéljünk? Vajon nem nyelte-e el az új már olyannyira a szellem alapvetõ meghatározottságait, hogy mindennemû a priori, mindennemû elõre-tudás, mindenfajta jövõre vonatkozó konceptust az új szippant fel, s hogy például már nem állíthatjuk egykönnyen, hogy a gyógyászat megkísérli tartósabbá tenni testünket, sokkal inkább azt, hogy megújitja? Tehát nem hosszabb élet, hanem "új élet"? Tehát az újban való hallhatatlanságról van-e szó vagy csak a mindegyre megújuló halandó voltunkról?

Kérdés az, hogy e téren valami olyasféle mint a kritikus ész, egyáltalán képes-e tartósan formát ölteni? Ha belenézünk a színes lapokba, azt látjuk, hogy a médiumtechnológiában az újtól való félelemmel és a régi megjavításának, a múlékony test megjavításának reményével játszanak. Hiszen éppen a félelem az, ami az új megvalósítását elõkészíti, ami figyelmünk rendszerét mozgásba hozza, s így az új iránti csillapíthatatlan éhséget a régivel összeköttetésbe lehet hozni. A kritika szó a krinein, az eldöntés szóból ered, és tulajdonképpen elválasztást jelent. Ám nekünk embereknek, két agyféltekénk révén olyan az adottságunk, hogy gyakran mindkét úton egyidejûleg megyünk. Így aztán a tagadás gyakran az igenlés kisérõ ostinatójává válik.

Az új gyönyör terebélyesedik - az agykutatás fogalmai szerint a hippokampusz, a vizilovacska, vagyis az agynak az a struktúrája, amelyik a környezet feltárásáért, az újnak a megismeréséért felelõs. Az embernek az a benyomása támad, hogy az új gyönyörének olykor még ösztönrendszerek is alárendelõdnek. Idõszakosan még a szexuális magatartás is az újdonságkeresés és újdonságmasinéria diktátuma alá kerülhet.

Most jött el az ideje egy új tézisnek, amellyel mindjárt elõ is állok: Az ember azon van, hogy új agyat fejlesszen ki. Ez nem egyszerûen úgy történik, hogy állandóan újjal kerülünk szembe, hanem, hogy a régivel való kombinációk új módon történnek. Manapság rendszerint nem egyetlen érzékelõrendszerre, az írásra, vagy a képre összpontosítunk kizárólag, hanem egyidejûleg vagyunk kitéve a nyelvnek és a vízualitásnak. Tévézés esetén például az agynak egyszerre kell képeket és szavakat feldolgoznia, és nem irányulhat minden további nélkül csak az egyik információs csatornára. Ennek során a kép és a szó közötti klasszikus kettõsség, ahogy az az agyféltekék dualizmusában is feltûnni látszik, egyszerûen keresztezõdik. Agypszichológiai kutatásaink eredményeképpen megállapíthattuk, hogy agyunk nem törekszik az aktivitási centrumok állandó váltogatására. Ez arra vezethet, hogy agyunk egy képet éppen az aktuálisan tevékeny nyelvi központtal értékeljen, anélkül, hogy ehhez, a szokott módon bevonná a képelemzõ központokat. Az agy olyan szervvé fejlõdik, amely mindenre felkészült, miközben mélyebb értelemben talán már egyáltalán nem érheti meglepetés, mivel már csak meglepetésekre állítódott be. Ezzel a reklámtextereknek fel van adva a lecke. Már tudjuk, amennyiben a tévében egy nagyon meglepõ képsorral vagy szöveg-kép-hozzárendeléssel találkozunk, akkor az csakis reklám lehet. Bár a meglepetés kategóriáját vagy a meglepetés transzcendetáliáját még mindig az ajtó elõtt lelt virágcsokorral társítjuk, a televíziónak köszönhetõen jobbára már átsorolódott a " hisz ez hirdetés, amit kikapcsolhatok" kategóriájába.

Vajon adódik-e valaha bármi más, mint az új? Kimerülhetnek-e az új látomásai? Vajon létrejön-e az újnak valamiféle új állapota? Vagy mindenfajta fundamentalizmus elutasításával maga a mozgalmasság válik a világszemlélet valamiféle nyugvópontjává, ahonnan az állandó a legjobban szemrevételezhetõ? Ezekben a megfontolásokban az agykutatás nem pusztán végzetes paradoxonokat lát, amelyekben a szellemnek - öntükrözõdésében - be kellene végzõdnie. A látásközpontok tagolódása forma-, szín- és mozgásészlelõ központokra, valamint ezek szofisztikált kötõdés-architektúrája egészen plauzibilissé teszi, hogy a mozgalmasságban elpihenõ szellem paradoxonát ne lehessen formai hibának tekinteni és félretolni. Végtére is a szellemnek nem kell a megkettõzõdés narcisztikus struktúráját mutatnia abban az értelemben, hogy a nyugvópontnak magának is nyugalomban kell lennie. A szellem mozgása a történelem során - a bálványok imádásától a szoborábrázolatok tilalmán át, a vászon megsemmisítésének 'tilalmáig' a modern festészetben - eljut a mozgalmasság önábrázolásáig a megmozgatott, kinetikus mûvészetben, és azt jelzi, hogy a megmozgatottság új fázisába értünk - a "meta-mozgalmasságba".

Azokban a kultúrákban, amelyekben tiltott az ember ábrázolása, nem okoz gondot a televízió mozgalmas képeinek fogyasztása. Itt is megmutatkozik, hogy a szoborábrázolat és a képábrázolás tilalmán túl feltalálnak egy új teret, a mozgásteret. Vajon lesz-e valaha mozgástilalom? Ez nyilván túl messzire menõ kérdés. Ám ez idõ szerint sok minden szól amellett, hogy az archetípusok jegyzékét, amint azt C.G. Jung a lélek õsképeinek gyüjteményében összeállította, hamarosan a mozgalmasság képeivel lehet kiegészíteni. Talán még nem szenteltünk elég figyelmet annak, hogy szellemi életünket egyre inkább meghatározzák bizonyos jelenetek. Ezek meghatározott mozgások jelenetei: a hírolvasó mimikája, a sómûsorvezetõ léptei amint a pulthoz megy, a gyorsítottan mozgó kumuluszfelhõk képe a természetfilmekben. Emlékezzünk: a forrásnál leállva veszítette életét Nárcisszosz, menet közben nem fenyegette veszély. Vajon az új médiumok is visszaesnek megállapodásvágyunk állóhelyzetébe?

A mozgás és az új metafizikája nem úgy értelmezendõ, mintha az újat vissza lehetne vagy kellene hozni a régibe. Az új kezelésének képessége az a képesség, amivel a másfajtával, a másikkal kapcsolatba lépünk - ami nem azt jelenti, hogy neki vissza kellene kerülnie a régi azonosságba vagy az én tulajdonom azonosságába. A jövõnek nem kell a már-jelenvoltnak lennie; az újra kell felkészülnünk. Mint látják, a régi moralista diskurzusban beszélek. Kell-e még valami? Igen, meghiszem: a folyvást új esetében, amely elõadódik és amelyet régi szellemünkkel nem tudunk kezdettõl fogva kategoriálisan vagy transzcendentálisan eltervezni, megalapozni és lekötözni, arra kellene ügyelnünk, hogy valamiféle igazsággal bíró dologról van-e szó; hogy a dolgok újraelosztása a teremtésben nem megy-e túl az igazságosság mértékén, és hogy az új nem vonja-e magához mindazt, amiben egyszer a jónak, az igaznak vagy a szépnek kellene részesülnie. Ezt mindig csak esetrõl-esetre tudjuk latra vetni, azonban mégiscsak mindig valamiféle újról lesz szó. Ha minden az újdonságérték és -tartalom szerint lesz meghatározva, akkor az ez az új dogmatizmusa. Így megeshet, hogy emberek - mivel nem "újak" - számunkra kiesnének az újdonság-érdekeltség mechanizmusából. Talán foglalkoznunk kellene a réginek tartott, a már leítélt dolgokkal, különben elmulaszthatjuk a másfajta valódi újdonságát.

Tillmann j.A. fordítása