THALASSA, AVAGY A SZIMBÓLUM REGRESSZIÓJA

Hárs György Péter

Katabasis

Amikor ezt olvasod, halott vagyok. Nem születtem már meg. Csupán nyom vagyok, önmagam nyoma, mások nyoma, végtelen olvasataim dialógusainak nyoma. Nyom vagyok – ez nem szimbolikusan értendő. A nyom itt nem az én szimbólumom, ahogyan én sem a nyom szimbóluma vagyok. Az én szimbólumom a megvalósult olvasatok, a megvalósult másikak, a megvalósult Te-k – egy vég nélküli dialógus teremtődő résztvevői – lesznek. Ezeknek a szimbolikusan rejtett-föltáruló ide-léteknek leszek, ha ez a szó még itt használható, a szimbóluma. Egyelőre regresszióban (vagyok). Nyomozok a szimbólumaim (eredete) után. A nyomukba eredek, a nyomukban vagyok, követem a nyomukat. Nyomon vagyok. De ha a nyom „az eredet eltűnése”,{1} akkor eltűnőben vagyok. Eltűnök az eredetben vagy az eredettel – a mátrixszal/ban, elhagyom a nyomot – önmagamat –, nyomot hagyok.

Ez a nyomhagyás szükségszerűen a szimbólumba írja bele magát, beleíródik a szimbólumba, szimbólumként íródik, vagy inkább olvastatik. A szimbólum, ahogyan itt értem, nem valami más helyett áll. Sőt: csupán a szimbólumban létezik (íródik/olvasódik), az, ami nyom(ot hagyott). Nem létezik máshol, ahogyan a nyoma sem létezik máshol, mindkettő „odavan”{2} a szimbólumban. Ahogyan az én a szimbólumok után nyomozva eltűnik az eredettel (együtt), úgy tűnik el, úgy lesz oda a szimbólumban a nyom és a nyomhagyó – végül maga a szimbólum is. Az én és a szimbólum egyaránt regresszióba kerül egymásra vonatkozásában, másikuk ide-létében. A másik ide-léte és az én oda-létem elválaszthatatlan. De beszélhetünk-e egy „dolog” – a szimbólum – regressziójáról? Nem következetlen csúsztatás-e ugyanazon szóval jelölni meg a (lelki) fejlődés korábbi stádiumába való visszaesést és egy sikertelen elfojtás jelének megmutatkozását a veszély pillanataiban.

A továbbiakban erre a kérdésre kívánok válaszolni. Azaz arra, hogy mihez képest és hova fejlődött vissza a szimbólum fogalma Ferenczinél, s hogy a szimbólumok olvasatába hogyan íródik bele az eredet – végső soron a halál – nyoma.

Egy korábbi írásomban már utaltam rá, hogyan függ össze Ferenczi szimbólum-felfogása és utrakvisztikus módszere.{3} Követve az ottani gondolatmenetet, hadd szóljak először a módszer problémájáról. Az utrakvisztikus módszer értelmezési eljárás. Az értelem föltárása érdekében analógiák használatához folyamodik. Az analogikus viszony részben mindig már-értelmezett, az analógia két értelem „nem formalizálható” viszonya (Ricoeur). Nem ismeretlent magyaráz ismeretlennel – ahogyan Ferenczi 1913-as Jung-bírálatában írja –, hanem „ismeretlen dolgot ismertebb dolog segítségével magyaráz”.

Az analógiát ugyanakkor megkülönbözteti a puszta hasonlattól az, hogy két irányban szerez érvényt az értelemnek: az ismert is új értelmet nyer. Az analógia ebben a tapasztalat struktúráját követi, pontosabban pontszerűvé rögzíti a tapasztalat linearitását. Abban az értelem-mozgásban, ami az analógia sajátja, s amit az értelem kölcsönös megfordulásaként határozhatunk meg, az értelmező a „gondolkodás mozgásának megfordulásával” (Ricoeur) vesz részt; az analógia az első értelemben való beavatott osztozás révén magával rántja a második értelemhez. Az analógia ekképpen mindig személyes ügy, az értelmező létét érinti, változtatja ide-létté, miközben az egyik értelem odavan a másikban, és az értelmező odavan az első értelemben. Ezen a ponton az analógia, minthogy magát a lételt tárja föl az értelemnek a létbe való visszaömlesztése révén, már túl is lép a létező lehetséges létaspektusain, nem nevezhető objektívnek vagy szubjektívnek. Az analógia mint módszer nem rendelhető alá az igazság kérdésének. Hiszen az analógiás viszony egyszerre veti föl és veti el például az eredet kérdését. Elveti, amennyiben a tagok és az értelmező közös nevezőjeként, eredőjeként egy közös eredetet, magát a létet állítja. Az analógiában az eredet (kérdése) tehát nyomként íródik be, megelőzve bármiféle létet (Derrida), s az eredet abba a furcsa helyzetbe kerül, hogy ha a nyom az eredet eltűnése, akkor az eredet eltűnése mint eredet megelőzi és feltételezi bármiféle létező létét.{4} Az eredetnek ez a sajátos státusza az analógiában kiprovokálja az eredetre vonatkozó kérdés fölvetését. (Megelőlegezem: az analógiában, ha valaminek, akkor éppen az értelem-mozgásnak van köze eredethez.) Az itt leírt struktúra nyilvánvalóan az elfojtás és az elfojtott visszatérésének mechanizmusát követi. Az eredet vagy az értelem-mozgás sikertelen elfojtásként határozódik meg. De hogyan tárulhat föl és tűnhet el az eredet az analogizálás nyomán?

Az utrakvisztikus módszer, az analogizálás akkor alkalmazandó, ha „valamely történés értelméről” kívánunk szólni. Ez azt is jelenti, hogy az analógia eredményében is valami mást nyújt, mint a leírás vagy a magyarázat. Az analógia révén nyert értelem az értelem-megfordulás miatt többdimenzióssá válik – túldeterminálttá.{5} Így a lelkijelenségek túldetermináltsága nem kivétel többé a létezők rendjében; az értelem, bármely dolog/jelenség értelme csupán akkor ragadható meg, ha az analógia kifeszített hálójában fönnakadva túldetermináltságában mutatkozik meg. Ez az a pont, ahol a bioanalízis programja meghirdethető. Az aktuális és az emléksorozatba való beillesztés az értelem fogalmába bevonja a történetiséget, mégpedig a jelen által igazolt, a jelen által aktualizált történetiséget. A múlt a jelenben különböződik el, a jelen a múltban. Így, ha a jelen értelmét kutatjuk, szükségképpen a múlt felé is fordulunk, az eredet felé, az „indítóok” felé, szükségképpen egy nyomot találunk majd eredet helyett, „időtlen emléknyomot”. A jelen értelme és a múlt értelme e nyom elkülönböződéseként határozódik meg, másképpen szólva ebben a nyomban esik egybe. S a múlt kutatása mindig a jelen kutatása is lesz, minthogy a múltban a jelen nyoma lelhető föl, az eredetet tehát itt is eltűnteti a nyom. Múlt mint múlt csak az adott jelen által íródik be a nyomba, jelen nélkül nem lenne múlt(ról tudomásunk). Az időbeni változás, a „fejlődési folyamatok” értelmezése során tehát az derül ki, hogy a jelen a múlt ide-léte, amennyiben fölfogható valamely múltbeliség (vissza)állítására tett kísérletként. A múlt mindig odavan a jelenben, azáltal létezik, hogy abban reprodukálja magát. A jelen ugyanakkor több is, mint a múlt ide-léte, hiszen egy aktuális sorozatba is beilleszkedik, amely sorozat tagjai szintén lenyomozhatók. Hasonlóképpen: a múlt a jelen oda-léte (a jelen odavan a múltban), ugyanakkor más múltak, egyidejűek és régebbiek oda-léte is.

A többdimenziós háló, ami itt feszülni látszik, szemeiből kiindulva pillantható meg a kötések mentén. Éppen ezeket a szemeket nevezhetjük nyomnak, ahol a fonal egy fordulattal visszahajlik önmagához, körbehurkolva valami mást, hogy azután továbbhaladjon. Körbehurkol, azaz elfojt, mint valami inda, láthatatlanná tesz, takar, de a szem szemként való fölbukkanásával visszatér az elfojtott, láthatóan továbbhalad, látható a továbbhaladás, ami továbbhalad. Ha ép a háló, a szem, a nyom csak egyik oldalával fordul felénk, az érintkezés, az eredet eltűnt, láthatatlan, ami látszik csak, az az eltűnés és a fölbukkanás, köztük a nyom, a kötés, az eredet rejtélyes léte/nem-léte, ami a történetet történetté teszi. A történet cenzúrája elfojtja a történést. A szem és a háló furcsa dialektikája, hogy a szem leginkább akkor tűnik elő, ha a háló rongálódik, ha a háló odavan. Amikor a fonal megszakad, és letekeredvén egyik a másikáról a katasztrófában föltárul egyiken a másik nyoma, az eredet nyoma az eladdig takart felületen.{6} Ilyenkor a kóros nyomában látjuk a háló egészét – a kóros és a normális egymás elkülönböződéseiként lepleződnek le. Ezek a veszély pillanatai, ahol megjelenhet az értelem. A katasztrófa a történés maga. A történésbe való leereszkedés, alászállás az értelmezés művelete.{7}
 
 

Katakomba

Ezeket a hálóból kiíródó, nyomra vezető szemeket nevezhetjük Ferenczi nyelvén szimbólumoknak. A nyom tehát a szakadásban, az elkülönböződésben válik szimbólummá, ahol a cenzúrát „átvágja” a veszély, a fenyegetés, a katasztrófa. A szimbólum ily módon az eredet (nyomának), az értelemmozgás (nyomának) a visszatérése lesz. A szimbólum össze/visszatükrözi a hálót. A szimbólum mint a háló össze/visszatükröződése, az értelmezett lét össze/visszatükröződése megszünteti/értelmesíti az „értelmet”, megszünteti/értelmesíti a történetet – történéssé teszi a szemek egyetlen fölfakadt szemben való oda-létében. A háló odavan, a történet odavan. Mert a szem a katasztrófában adja bizonyítékát a hálóval való azonosságának, a szem – fölbukkanásában – megmutatja, hogy nem a háló része, hanem maga a háló.

Egyetlen szem is már háló, s a háló ezen szigorú fogalmát a szemek számának végtelensége sem változtatja meg. Minthogy egyetlen szem – potenciális végtelenség. Egyetlen szem fölsebződésével a tekintet a fonalakkal odafut ehhez az egyetlen szemhez, erre az egyetlen szemre futtat ki minden lehetőséget, gyógyítóan oda vezeti a fonalakat. A tekintet önmaga gyolcsává látja a hálót. A gyolcson átvérzik a szakadás, nyomként önmaga fölszínére kerül.

A katasztrófában a jelen visszavonhatatlanul bensőséges – dialogikus – kapcsolatba kerül a múlttal. Fölveszi a történés fonalát. A tekintet pókká válik, aki a hálót írni, és nem elbeszélni kezdi.

Itt lepleződik le a háló mélységes nyelvisége; nyelvisége nem a beszélt nyelv, hanem az íródás értelmében. A szimbólumban, a háló fölfejlő szemében maga a háló egyszerre szimbolizáló és szimbolizált.{8} Szimbolizált a nyelv „magjaként” (Benjamin), nyomszövetként, elkülönböződések nyomaként, íródó létként. És szimbolizálója magának a szemnek, bármely szemnek, bármely szimbólumnak mint íródásnak, a vágy ki-be íródásának bármely „véges alakzatban” (Benjamin). Mert a szimbólum egyszerre zárt alakzat és nyitott létel, egyszerre eltűnése az eredetnek – önmagának – és az eredet nyoma. Egyszerre mutatja föl a halál és az eredés/eredeztetés arcait.{9}

Ferenczinek a Thalassában kialakított szimbólum-felfogása számos félreértésre adott alkalmat.{10} Igaz az is, hogy a szöveg megfogalmazása ha nem is bizonytalan, de több helyütt csupán jelzi a (lehetséges) összefüggéseket. A szimbólum napja körül az azonosság, történetiség, szimbolika-megfordítás szavak nagy bolygói keringenek, magukhoz vonzva/irányítva több kisebb szóbolygó vagy bolygó szó pályáját is, mint az amfimixisét, az ismétlését, a realitásét és a fantáziáét, a tudatosét és a tudattalanét, az elfojtásét. Hagyjuk újra szövődni ennek az égboltozatnak a hálóját, hogy most önkényesen a Jung-bírálathoz nyúlunk vissza. Amennyiben hálóról van szó, így is úgy is újra szövődik, és talán fönnakad benne a szimbólum valódi, földi léte.

Ferenczi a jelzett műben a szimbólumkritikát Jung introvertált/extrovertált fogalmai kapcsán kezdi fejtegetni. Röviden összefoglalja, amit Jung a „gondolkodás két fajáról” mond, eszerint az extroverzió és az introverzió az alábbi ellentétek mentén írható le: az extroverzió a valósághoz való alkalmazkodás, az introverzió a fantasztikum szolgálatában áll; az előbbi szavakban, az utóbbi szimbólumokban jut kifejezésre. A leírás kiegészíthető Freud alapján azzal, hogy az extroverzió progresszív, az introverzió regresszív jelenség, az egyik inkább a tudattal, a másik inkább a tudattalannal áll összefüggésben, aszerint, hogy ezekben melyik „működésmód a túlnyomó”.{11} Itt érkezik el a kifejtésnek egy olyan pontjához, ami számunkra a későbbiekben kulcsfontosságúvá válik. Szemére veti Jungnak az „irányított gondolkodás” azonosítását a „szavakba foglalt gondolkodással”, azzal érvelve, hogy Jung megfeledkezik a tudatelőttesről, ahol is „nem föltétlenül szavakban” megnyilvánuló irányított gondolkodás folyik. A Thalassában a tudatelőttes összefonódása a szimbólum-problémával az elfojtás mechanizmusának kapcsán lepleződik majd le, és nézeteim szerint itt kereshetjük a probléma megoldását is. S a Jung-bírálatban közvetlenül az előzőekben említettek után valóban az elfojtás jelenségének értelmezése következik a szimbólum szó „egyértelmű használata” érdekében.{12} Ferenczi itt még úgy látja, hogy az elfojtásból eredő szimbólumképzés kizárja a szimbolizált vágy és a szimbolizáló szerepcseréjét; a helyettesítés nem megfordítható, mert szimbólumról csak akkor beszélhetünk, ha az eredeti jelentést a cenzúra lefojtja a tudattalanba. Ugyanakkor hivatkozik A valóságérzék fejlődésfokai és patologikus visszatérésük című írására, s kifejti, hogy eredetileg a tudatban mind a leplezetlen, mind a képekbe öltöztetett szexualitás jelen van. A hivatkozott műben jelenik meg a szimbólum kapcsán az azonosság-probléma is (versus helyettesítés).{13} Lényeges kiemelni, hogy az egész kérdéskör a külvilág/belvilág, introjekció/ projekció jelenségeihez kapcsolódva kerül tárgyalásra. Ferenczi a Jung-bírálatban még egyszer visszatér majd a szimbólumra, s amit kifogásol, az a szimbolikusság összekapcsolása az irrealitással, maguknak a tünetekben megnyilvánuló „tendenciáknak” irreálisként, azaz szimbolikusként való értelmezése (Jung tehát egyszerre két hibát követ el Ferenczi szerint). Az eddigiekből számunkra három pont lényeges, a tudatelőttes már megemlített szerepe mellett. Ezek – egyelőre jelzésképpen – a következők:

1. A szimbólum megfordíthatóságának kérdése. A Jung-tanulmányban szereplő megfordíthatatlan szimbólum-egyenlet szigorúan kéttagú. A szimbolizáló és a szimbolizált, a vágy és (képi) megjelenése képletében nem szerepel harmadik elem; a képlet egyetlen hallgatólagos engedménye még csupán a freudi tétel, miszerint ugyanazon szimbólumnak kontextustól függően különböző jelöltjei lehetnek, és ugyanazon jelölt különbözőképpen szimbolizálható. Ez az egyenlet vagy képlet a Thalassában már alapvetően megváltozott formában dinamikus rendszerként jelenik meg; jelöltek és jelölők szövevényeként.{14}

2. A szimbólum és a realitás/irrealitás-probléma összefonódása. A szimbolikus és az irreális fogalmi összekapcsolását Ferenczi már a Jung-bírálatban elveti, ugyanakkor a problémát éppen a szimbólum túl szűk és merev fölfogása miatt itt még nem tudja kielégítően megoldani. A Thalassában majd több helyütt fölbukkan ez a probléma, és a reális, szimbolikus, és hallucinatorikus hármasságában nyer újszerű megoldást.{15}

3. A külvilág/belvilág-probléma fölmerülése a valóságérzék-tanulmányban a szimbólumképzés kapcsán. Ez az azonosság kérdésével is összefüggő probléma a Thalassában a környezet (változásainak) és az egyedfejlődés (változásainak) leírásában tér vissza; a perigenezis fogalmában.{16}

A katakombák festményei úgy születtek meg, hogy az élők leszálltak a holtak közé, a föld méhébe. Bár itt a cenzúra politikai volt, mégis „szimbolikusan” értelmezhetjük ezt a jelenséget úgy, hogy a katakombafestészet minden szimbólumképzés szimbóluma. A vágy, az eredeti jelentés visszautasíttatik a föld színe alá, a tudatalattiba, és ott vizuális képekké alakul. E folyamatot valójában a tudatelőttes réteg irányítja, a vágy a benső külsejének vagy a külső belsejének, a katakombák falainak ütközik, innen fordul vissza az eredet és/vagy a halál felé, s itt a mély fölszínén vagy a fölszín mélyén jelenik meg a tudat számára is szemlélhető képi formában, elrejtve-föltárva a falon túli jelentéseket. Egy másik szinten a katakomba szimbolikája úgy is értelmezhető, hogy a katakomba a „csíravédelem eszköze”, s ekként, Ferenczi fölfogásában, az épp aktuális állapot mellett tükröznie kell a környezet és az egyén egymásra hatásának történetét. Ekkor a szimbólum mint a történet történéssé tevése, a történetbe való belépés, abból az elbeszélésből, amit számunkra, a történeten kívül állók számára jelent, visszaváltozik azzá, ami valójában a természete, íródássá, ami oda-létet föltételez, s ami megmutatkozásában föltételezi a veszély, a tudat által működtetett cenzúra válságos pillanatait. A szimbólum ravatal is, amit körülállunk.{17}
 
 

Katafalk

Ferenczi szerint „a közösülés folyamatai szimbolikus cselekvések”.{18} Ez a tétele mindjárt a realitás/irrealitás problémakör belsejébe vezet bennünket, de kiindulási pontként az amfimixist jelöli meg.{19} Az amfimixis fogalma részletösztönök egyetlen, fejlettebb tendenciában való összekapcsolódásának megnevezésére szolgál. A genitális erotizmus például az anális és az urethrális erotizmusok amfimixisének eredménye. Ebben az elméletben az az újszerű, hogy a libidóáramlás tisztán mennyiségi fölfogását egy minőségi elképzelés váltotta föl. Így „kvalitás-eltolódásokról” és „kvalitás-differenciákról” beszélhetünk. Az erotizmusok föntről levándorolnak a genitáléhoz, ott amfimiktikus egyesülésükben származásuk kvalitásdifferenciáit is őrzik; patologikus esetekben viszont a kvalitások eltolódhatnak egymásra, vagy az amfimixis útján nyert új kvalitás eltolódhat fölfelé (hisztériás materializáció). Normális esetben azonban a lefelé vándorlás minden egyes aktusban megismétlődni látszik. Azaz: tulajdonképpen a nemi fejlődés ismétlődik meg. Ferenczi innen továbblép ahhoz a föltételezéshez, hogy az „ösztönlevándorlás (…) az egész életen át folytonosan végbemegy”. A genitális centrumban, minthogy egyfajta „pangenézis” révén jött létre, az egész szervezet képviselve van. Amikor tehát a pénisz az én szimbólumaként jelenik meg, akkor ebben a szimbólumban egy én-történeti tény nyer megfogalmazást. Az amfimixis jelenségének leírása már itt módosítja a szimbólumról, illetve a szimbólum túldetermináltságáról tudottakat. Fölvillantja a túldetermináltságnak egy eddig ismeretlen – történeti – oldalát.

Magában az aktusban Ferenczi szerint három azonosítási folyamat szerepel, ezek egyikét nevezi majd szimbolikusnak. Az én azonosítja magát a másikkal, saját genitáléjával és a spermával. Az aktus célját, az anyaméhbe való visszakerülést a szervezet ennek megfelelően háromféle módon éri el: a sperma reálisan, a genitálé „részlegesen, avagy szimbolikusan”, és az egész szervezet hallucinatorikusan. Ami kérdéses itt, az a „részleges, avagy szimbolikus” kifejezés jelentése.

JEGYZETEK

{1} „A nyom nemcsak az eredet eltűnése; azon a diskurzuson belül, amelyet folytatunk, és aszerint az ösvény szerint, amelyet követünk, azt is jelenti, hogy az eredet még csak nem is tűnt el, hogy sohasem jött létre, csupán reciprok módon egy nem-eredet, a nyom által, ami így az eredet eredetévé válik.” (Derrida, J.: Grammatológia. Életünk, Magyar Műhely, Párizs, Bécs, Budapest. 1991., 98.)

{2} „Az önkívületi állapot tünetei (kívülről nézve): a szenzibilitást illetően reakciómentesség, általános izomgörcsök, amit gyakran általános bénultság követ (»nincs jelen«).” (Ferenczi Sándor: Klinikai napló 1932. Akadémiai, Budapest. 1996., 58.)

{3} „Elméletének ezt az el nem hanyagolható részét máig nem méltatták kellőképpen – holott következik az analógiás gondolkodás eredet-irányultságából.” „Azonban, mint azt már a módszer neve is mutatja, ezek az analógiák nem puszta hasonlóságok, hanem az analógia szó szigorú értelme szerint egymást kölcsönösen megvilágító, kétoldalú, és a lét sokféleségének szükségszerű egységéből (vagy a lét egységének szükségszerű sokféleségéből) adódó viszonyok.” (Hárs György Péter: Urbs liberique. Múlt és Jövő 1993/2, 45. és 44-45.)

{4} „Ha tehát nem jön közbe újabb zavar vagy katasztrófa, lassanként ez a zavaró anyag egészen leépül, ami egyértelmű volna az illető faj kihalásával.” – írja Ferenczi éppen az engrammokkal kapcsolatban. (Ferenczi Sándor: Katasztrófák a nemi működés fejlődésében. Filum, Budapest. 1997., 90.)

{5} „Mint ahogy egy pontnak a térben való meghatározásához legalábbis három koordináta-tengely szükséges, úgy a pszichikus és mint ezek után feltehetjük, a természettudományi tény magyarázata sincs eléggé determinálva akkor, ha egy vonalszerű láncolatba vagy egy felületi hálózatba sorozzák be, s ha egy harmadik dimenzióhoz való tartozása nincs pontosan meghatározva. Különös és eddig csupán a lelki működésben megfigyelt tény, hogy ugyanaz az elem egyidejűleg besorolható és analitikusan lokalizálható egy aktuális és egy emléksorozatba, ami egyben a tudattalan emléknyomok »időtlenségét« is jelenti.” (Uo. 115.)

{6} „Megfontolásaim alapját impotens férfiak analízise közben tett bizonyos megfigyelések alkották. Ez már eleve biztatóan hangzik; hiszen tudjuk, mily gyakran képesít éppen a kóros állapot okozta torzítás arra, hogy valamely fiziológiai vagy pszichológiai folyamat egyes, rendszerint lappangó tényezőjét leleplezzük, és ily módon végül eljussunk a normális folyamat megértéséhez.” (Uo. 17–18.)

{7} „Nietzsche kissé elveszett a szöveg hálójában, mint egy pók, mely nem mérhető a maga köré font hálóhoz – csakugyan, mint egy pók, vagy mint bizonyos pókok, Nietzschéé, Lautréamont-é, Mallarméé, Freudé vagy Abrahamé,” (Derrida, J.: Éperons. Nietzsche stílusai. Athenaeum I. köt., 3. füz., 1992. 193.)

{8} „És ami a nyelvek alakulásában megmutatkozni, sőt, megteremtődni próbál, az a tiszta nyelv magja éppen. Míg azonban ez a mag, ha az életben rejtve és töredékesen is, de mégis jelenvalóan maga a szimbolizált dolog, az alakzatokban csak szimbolizálóként lakik.” (Benjamin, W.: A műfordító feladata. In: Angelus Novus. Magyar Helikon, Budapest, 1980., 83.)

{9} „A szimbólum megtapasztalásának időmértéke az a misztikus pillanat, melyben a szimbólum befogadja az értelmet a maga rejtett és, ha szabad így mondanunk, erdős belsejébe. […] [A] szimbólumban a hanyatlás megdicsőülésével pillanatokra megnyilatkozik a természetnek a megváltás fényében átszellemült arca…” (Benjamin, W.: A német szomorújáték eredete. In: hiv. kiadás, 366. és Ferenczi: Katasztrófák., hiv. kiadás, 85.)
„Elég ehhez, ha feltesszük, hogy a közösülési és a hozzá szorosan kapcsolódó megtermékenyítési aktusban nem csupán az egyéni (születés) és az utolsó faji katasztrófa (beszáradás), hanem az élet keletkezése óta elszenvedett összes katasztrófák olvadnak össze egységgé; az orgazmusban tehát nemcsak az intrauterin nyugalom és egy barátságosabb környezet biztosította nyugodt lét nyilvánul meg, hanem még az élet keletkezése előtti nyugalom is, azaz az anorganikus lét halálos nyugalma.” (Ferenczi: Katasztrófák…)

{10} „A szimbólum mint történeti emléknyom, szemben áll mind a freudi, mind a jungi fölfogással. A szimbólum Ferenczinél filogenetikus folytonossággal rendelkezik – amennyire egy maradvány, egy nyom a folytonosság eleme lehet. A szimbólum itt – egy többdimenziós [lét]háló részeként – potenciálisan megelőzi és meg is haladja történeti fölbukkanását.” (Hárs, hiv. mű, 45–46.)

{11} „Ismeretes, hogy a tudatos gondolkodás Freud szerint is főképpen a valóság-princípium szolgálatában áll, míg a tudattalan inkább a kedvtelési princípiumnak hódol; a tudattalan elemekkel átszőtt lélekműködésben (álom, fantázia, stb.) természetesen a kedvteléses működésmód a túlnyomó.” (Ferenczi: Jung libido-elméletének bírálata. In: Erős Ferenc [szerk.]: Ferenczi Sándor. Új Mandátum, 2000, 182–183.)

{12} „Nem helyeselhetjük azt sem, hogy az »irányított gondolkodás«[?-t] egynek veszi a szavakba foglalt gondolkodással, elhanyagolva a lélek tudat előtt lévő (»vorbewusst«) rétegét…” (Uo. 183.)

{13} „A taglejtési szimbolikát így a beszédszimbolika váltja fel: a hangok meghatározott sora asszociative kapcsolódik meghatározott dolgokkal és jelenségekkel, sőt azonosul velök.” (Ferenczi Sándor: A valóságérzék fejlődésfokai és patologikus visszatérésük. In: Lelki problémák a pszichoanalízis tükrében. Magvető, Budapest, 1982, 138.)

{14} „Ha a vízben úszó hal, úgy mint azt annyi termékenyítési varázslatnál láthatjuk, az anyaméhben lévő gyermeket jelenti, és ha annyi álmot vagyunk kénytelenek úgy magyarázni, hogy a gyermek pénisz-szimbólum, akkor érthetővé válik egyrészt a hal péniszjelentősége, másrészt azonban a pénz haljelentősége is… (Ferenczi: Katasztrófák… 71.)

{15} „Feltételezzük tehát, hogy a koitusz nem csupán részben fantáziált, részben reális visszatérést jelent az anyaméhbe, hanem hogy tüneteiben a születéstől való szorongás és ennek leküzdése, a szerencsés megszületés is kifejezésre jut.” (Uo. 58.)

{16} „…miért ne tehetnők fel, hogy az embrió védelmét szolgáló berendezések fejlődésében is (amit eddig a coengenesis iskolapéldájaként emlegettek) a fajtörténet egy része, mégpedig azoknak a környezetváltozásoknak a története maradt fenn, amely környezetekben az embriogenetikusan jelzett ősök éltek.” (Uo. 67.)

{17} „Ha nem ijedünk meg ettől a diagnózistól, sőt igyekszünk rávenni a betegeket, hogy az eddig félelmetes képekkel megbarátkozzanak – miközben megfigyeléseik pszichés vagy egyéb valóságainak a lehetőségét nem utasítjuk eleve vissza –, akkor ennek fejében azt kapjuk, hogy a beteg érdeklődése részben újra felébred a mindennapi valóság iránt…” (Ferenczi: Klinikai napló, 59.)

{18} „Ezek tudvalevőleg a közösülés folyamatait szimbolikus cselekvésekként fogják fel, amelyekben az egyén az intrauterin lét örömét, a születéstől való félelmet s a veszély szerencsés megúszásának örömét éli át újból. Mikor az individuum a hüvelybe hatoló himvesszővel s a nő testébe rajzó ondósejtekkel azonosítja magát, szimbolikusan megismétli azt a halálos veszedelmet is, amelyet állatősei a tengerbeszáradás geológiai katasztrófájának idején szerencsés környezeti viszonyok következtében diadalmasan legyőztek.” (Ferenczi: Katasztrófák…, 71.)

{19} „Nevezzük két vagy több erotizmusnak egy magasabb egységbe való egyesítését az erotizmusok vagy a részletösztönök amfimixisének.” (Uo. 22–23.)

{20} „Csak következetesek vagyunk, ha ezt az állapotot és az ezt kísérő teljes megelégedettséget és vágytalanságot tekintjük a közösülés céljának, ami az egész egyén számára azt jelenti, hogy az anyaméhbeli létet tudattalanul, hallucinatorikusan elérte; viszont a genitále és az ivarsejtek számára egyidejűleg szimbolikus, illetve reális elérését jelenti ennek a célnak. (…) Feltételezzük tehát, hogy a koitusz nem csupán részben fantáziált, részben reális visszatérést jelent az anyaölbe, hanem, hogy tüneteiben a születéstől való szorongás és ennek leküzdése, a szerencsés megszületés is kifejezésre jut.” (Uo. 53., 58.)

{21} „Tapasztaltuk, hogy a lélekben talált »szimbólumok« nem a fantázia véletlen játékának kifejezői…” „(A) szóma egyúttal élvezi az ivarsejtek reális kielégülését is, mint hallucinatorikus és jelképes (részleges) visszatérést…” „A közösülés ezt az időleges regressziót háromféle módon éri el: az egész szervezet csak hallucinatorikusan…, a pénisznek… ez már részlegesen, avagy szimbolikusan is sikerül; de csak a genitális szekrétumnak van meg az az előjoga, hogy… reálisan is elérje az anyaméh belsejében való helyzetet.” (Uo. 118., 33.)

{22} „…a reális visszatérés a genitáléra és a spermára szorítkozik, míg a test többi része sértetlenül megmarad (és a regressziót csak »hallucinatorikusan« csinálja végig)…” (Uo. 62.)

{23} „… minden szimbolikus kapcsolatot megelőz az azonosítás olyan stádiuma, amelyben két dolog egymást kölcsönösen helyettesítheti.”
„Az anya tehát – a már néhányszor szükségessé vált »szimbolika-megfordítás« szerint – tulajdonképpen a tenger szimbóluma vagy részleges helyettesítője, nem pedig megfordítva.” (Uo. 38., 75.)

{24} „A hisztériás amnéziát, mely az elfojtás szolgálatában áll, csak az a körülmény teszi érthetővé, hogy az egyénben már eleve megvan a tudat fennhatósága alól kivont emlékbenyomások egy részlete, mely azután eszmetársítási kötelékkel magához rántja azt, amire a tudat oldaláról az elfojtás taszító erői hatnak. (…) Nem érthető meg az elfojtás gépezete, ha a benne együttható két folyamat közül csak az egyiket veszik figyelembe.” (Freud, S.: Három értekezés a szexualitás elméletéről. In: A szexuális élet pszichológiája. Cserépfalvi, Budapest, 1995., 74., 70. jegyzet)
„De még az őr által a küszöbön átengedett rezdületek sem váltak azért már okvetlenül tudatosakká; csupán akkor lehetnek ilyenekké, ha sikerül nekik magukra venni a tudat figyelmét.” (Freud, S.: Bevezetés a pszichoanalízisbe. Gondolat, Budapest, 1986., 242.)

{25} „Az egyén fejlődése a fajfejlődés ismétlésének tekinthető, amennyiben arra legújabb egyéni átélések nem gyakorolnak változtató hatást. A filogenetikus fejlődési hajlam csak az ontogenetikus történés mögött érvényesül. De alapjában a hajlamosság is csak a faj korábbi élményének csapadéka, amelyhez az egyes egyén élménye az esetleges tényezők összegeként csatlakozik.” (Freud, S.: Három értekezés…, hiv. kiadás, 34–35.)
„Beláthatatlan lesz a történelmi jelentősége is ezeknek a lelki dokumentumoknak, ha egyszer Freud nyomán jobban fogjuk tudni olvasni a psziché hieroglifáit. Akkor a nemiség pszichológiája nemcsak a szexuális életműködéseket, hanem azok egész őstörténelmét is közelebb fogja hozni megértésünkhöz.” (Ferenczi Sándor: A fordító előszava. In: A három értekezés… 1915-ös kiadása (Dick Manó, Budapest), VI. old.)

{26} „…mert hiszen minden egyéb természetmegismerés csak ezen lelki mechanizmusokon keresztül szűrve, attól befolyásoltatva, ahhoz alkalmazkodva jut tudomásunkra, ellenben a tudat közvetlenül adott való élmény, a Freud értelmében vett tudattalan pedig e tudat számára legközelebb adott része a valóságnak, melynek ismeretéből legalább oly jogosult, ha nem jogosultabb dolog a távolabb adott valóságok mibenlétére következtetni, mint megfordítva.” (Uo. 8.)

{27} „Itt a szimbolika »jelentésváltozására« gondolunk, amelyben, mint a nyelvészek szójelentésváltozásaiban: történelem, még pedig itt a fajtörténet fontos fejezete rejtőzik.” (Ferenczi: Katasztrófák…, 69.)

{28} „Nem lehet közömbös dolog, hogy valamely áramlat korábban vagy későbben lép-e fel, mint ellenáramlata, mert az egyszer bekövetkezett elfojtás hatását teljesen kiküszöbölni nem lehet; időbeli eltérés a komponensek összetételében rend[e?]szerint az eredmény megváltozásával jár.” (Freud: Három értekezés…, 1995-ös kiadás, 129.)
„Minél behatóbban vizsgáljuk a párosodás lefolyását, annál nyilvánvalóbb, hogy az nemcsak örömteli folyamat (tehát a boldog intrauterin helyzet eljátszása), hanem kinos élményeket is reprodukál (valószinűleg az első, születési szorongási élményt). Még valószinűbb, hogy ezek az indulatok nem rendszertelenül nyilvánulnak meg, hanem történelmileg meghatározott sorrendben.” (Ferenczi: Katasztrófák…, 51.)

{29} „A játékösztönöknél azonban, amelyekhez bizonyos értelemben az erotikusokat is sorozhatjuk, az ösztön maga teremti a kint, csak azért, hogy a megszakitás örömét élvezhesse. A játékosságot és az erotikát tehát az jellemzi, hogy ellentétben a máskor váratlanul bekövetkező kinos helyzettel, először is a kint csak ismert és mérsékelt adagolásban engedélyezi, másodszor az elháritási lehetőségről már eleve, sőt gyakran túlontúl gondoskodik. (…) Tehát a szexualitás is csak játszik a veszéllyel. (…) Úgy véljük, hogy az ilyen játékos ismétlésnek csak az lehet az indoka, hogy emlékeztet egy kintól való szerencsés megszabadulásra…” (Ferenczi: Katasztrófák…, 59–61.)

{30} „»Természetes«, szelid halál, a halálösztön zavartalan megnyilvánulása, talán csak a mi halálösztönök által uralt vágyfantáziáinkban létezik, a valóságban az élet mindig katasztrofálisan végződik, mint ahogy katasztrófával a születéssel vette kezdetét. Sőt, minha a halálküzdelem tüneteiben regressziv vonásokat is lehetne felfedezni, melyek a meghalást a születés képére akarnák formálni s amelyek által kevésbé kinzóvá válna.” (Uo. 127.)

{31} „Amit öröklődésnek nevezünk, az talán csak átháritása a traumák kinos elintézése nagyobbik részének az utódokra; az ivarplazma viszont, mint örökség, összegezése az ősök által ránkhagyott és az egyénektől tovább utalt traumás benyomásoknak; ez lenne tehát értelme a biológusok által feltételezett »engrammok«-nak.” (Uo. 89.)

{32} „Nem kevésbé jelentős, egyelőre azonban bizonyára idegenszerű metabiológiai újitás, hogy ebben a munkában megengedtük magunknak, hogy a szimbolikát, mint természettudományi ismeretforrást használjuk fel. (Uo. 118.)

{33} „Sikertelen elfojtás a történelem megbontása útján: minket ez a szétbontás érdekel, ez a sikertelenség, mely létrejöttének egyfajta olvashatóságot kölcsönöz, és behatárolja történelmi áttekinthetetlenségét.” (Derrida: Freud és az írás színtere. In: Műhely. Pszichoanalízis – a belső nyelv tudománya. 1982., 39.)

{34} „Ha feltevésünk valamikor bebizonyosodik, úgy ez megvilágitaná a szimbólumok keletkezését is. Az igazi szimbólum történeti emlék értékével birna, történelmi rudimentuma egykor aktuális cselekvési módoknak, emlékmaradványok tehát, melyekre lelkileg és testileg hajlamosak vagyunk visszatérni.” (Ferenczi: Katasztrófák…, 62.)

{35} „Kérdés például, hogy a történelem szinpadán hogyan különithető el egymástól az írás mint ürülék az élő hústól, a hieroglif (Artaud) élő testétől és miként hozható összefüggésbe – kommunikációba – azzal, amit a Számok Könyve mond a törvény tintájának permetjét szomjazó asszonyról, vagy Ezékiel az Emberfiáról, aki a törvény tekercseit tömi magába, hogy szájában aztán mézédessé váljék. (Derrida: Freud és az írás színtere. Id. kiadás, 44.)

{36} „A nyomok tehát csak úgy hozzák létre bevésődéseik helyét, hogy egyúttal lehetővé teszik eltörlődésük periódusát. Első bevésődésük »jelenétől«, azaz kezdettől fogva az ismétlődés és a kitörlődés, valamint az olvashatóság és az olvashatatlanság kettős ereje hozza létre őket.” (Uo. 42.)

{37} „Olyan, mint valami váratlanul megjelenő szellem vagy villámcsapás, mely egyszerre megvilágitja a sötét éjszakát. E pillanat egész lényünket igénybe veszi…” (Creuzer: Symbolyk und Mythologie der alten Völker, besonders der Griechen. I. kötet, Lipcse, Darmstadt, 1819., 59. skk.)

{38} „Az elkülönböződés – az ontiko-ontologikus különbségnek és minden olyan különbségnek az előfutára, amely a freudi fogalomrendszert jellemzi…” (Derrida: Freud és az írás színtere. Id. kiadás, 39.)

{39} „A létel mezeje, mielőtt a jelenlét mezejeként határozódna meg, a nyom különböző – genetikai és strukturális – lehetőségei szerint szerveződik meg. A másiknak másikként való szertefoszlása mindig már megkezdődött, és a létel semmilyen struktúrája se vonhatja ki magát alóla.” (Derrida: Grammatológia, Id. kiadás, 79.)

{40} „Az írás elképzelhetetlen elfojtás nélkül. Az írás feltétele, hogy ne legyen állandó kapcsolat, sem végleges szakítás a rétegek között; a cenzúra ébersége és sikertelensége.” (Derrida: Freud és az írás színtere, Id. kiadás, 42.)

{41} „Ebben az értelemben a »différer«: elhalasztani, halogatni, tudatosan vagy tudattalanul egy kerülő időbeli és halogató közvetítéséhez folyamodni, mely felfüggeszt, illetve mérsékli a megvalósulást vagy a »vágy« ill. az »akarat« beteljesülését. (…) A différer másik, inkább köztudott és felismerhető jelentése: nem identikus, más(nak lenni), felismerhető(nek lenni), stb.” (Derrida, J.: Az el-különböződés. In: Bacsó Béla (szerk.): Szöveg és interpretáció. Cserépfalvi, Budapest, é.n., 47.)

{42} „Az írás alanya valójában a rétegek közötti viszonyok rendszere a varázsnotesz, a psziché, a társadalom és a világ rétegei.” (Derrida: Freud és az írás színtere, id. kiadás, 42.)

{43} „Az írás itt mint techné, mint az élet és a halál, a jelen és a reprezentáció, valamint a két apparátus közötti viszony van jelen. (…) Ebben az értelemben az írás a történelem színtere és a világ játéka.” (Derrida: Freud és az írás színtere, id. kiadás, 43.)

{44} „Ugyanezen okból nyilván felmerül majd, hogy az írásképi differencia maga is eltűnik (mint az a bizonyos szamár a ködben), sosem telít meg tökéletesen egy terminust, viszont láthatatlan hálót sző két nem szembeötlő látvány között.” (Derrida: Az el-különböződés, id. kiadás, 45.)

{45} „A nyom az önállítás, a saját jelenlét eltörlése, amelyet a jóvátehetetlen eltűnés fenyegetettsége hoz létre, az eltűnés eltűnéséé. Egy kitörölhetetlen nyom nem nyom, hanem teljes jelenlét, mozdulatlan és megvesztegethetetlen szubsztancia, Isten fia, az eljövetel jele, nem pedig egy halandó mag, azaz csíra.” (Derrida: Freud és az írás színtere, id. kiadás, 43.)

{46} „A készülék apró tökéletlenségei természetesen nem érdekelnek bennünket, mivel csak a lelki észlelőapparátus strukúrájával való hasonlóságát akarjuk megfigyelni.” (Freud: Feljegyzés a „varázsnoteszről”. In: Műhely, hiv. kiadás, 45.)

{47} „És valóban ezt látszik jelenteni az apokalüpszisz, a felfedés, a leleplezés, a dologról fellebbentett fátylat: ha mondhatjuk így, mindenekelőtt a férfi vagy a női nemi szervet, de a szemeket vagy a fület is.” (Derrida: A filozófiában újabban meghonosodott apokaliptikus hangnemről. Derrida, J.–Kant, I.: Minden dolgok vége. Századvég–Gondolat, Budapest, 1993., 36.)

{48} „Másoknak engedi át, hogy kiadják erejüket az »Egyszer volt« kurvánál a historizmus bordélyában. Ő ura marad a magáének: eléggé férfi, hogy átszakítsa a történelem kontinuumát.” (Benjamin: A történelem fogalmáról. In: Angelus Novus, hiv. kiadás, 971–972.)

{49} „…a János-Apokalipszisban is van egy Bábel, amely nem a nyelvek vagy a hangnem zavaráról késztetne gondolkodásra, hanem a prostitúcióról, feltéve, hogy lehetséges ilyen különbségtevés. A nagy Bábel a kurvák édesanyja…” (Derrida, J.: A filozófiában újabban meghonosodott apokaliptikus hangnemről., hiv. kiadás, 75.)

{50} „…vajon az apokaliptika nem transzcendentális feltétele-e minden diskurzusnak, sőt minden tapasztalásnak, minden jegynek és minden nyomnak?” (Uo. 79.)

{51} „Ilyen lehet a történelem angyala. Arcát a múlt felé fordítja. Ahol mi események láncolatát látjuk, ott ő egyetlen katasztrófát lát, mely szüntelenül romot romra halmoz, s mindet a lába elé sodorja. Időzne még, hogy feltámassza a holtakat és összeillessze, ami széttörött. De vihar kél a Paradicsom felől, belekap az angyal szárnyaiba, és oly erővel, hogy nem tudja többé összezárni őket.” (Benjamin: A történelem fogalmáról, hiv. kiadás, 966.)

{52} „A múlt igazi képe elsuhan előttünk. Egy felvillanó képben lehet csupán a múltat megragadni; abban a soha vissza nem térő pillanatban, amelyben éppen megismerhető.” (Uo. 963.)

{53} „Csak amit mi légzünk be, abban a levegőben terem olyan boldogság, mely irigységünket fölkeltheti, csak azok között az emberek között, akikkel beszélhetnénk, azokkal az asszonyokkal, kik nekünk adhatnák magukat.” (Uo. 961–962.)

{54} „Amint az írás, melynél a tollból a fehér papírra folyik a tinta, a kopuláció szimbolikus jelentésével telítődik…” (Freud: Gátlás, tünet, szorongás. Magyarul idézve: Derrida, J: Freud és az írás színtere. Id. kiadás, 43.)

{55} „A nő ír(ás). A stílus (a) nő(v)é lesz. Pontosabban: ha a stílus (ahogyan a pénisz Freud szerint »a fétis normális prototípusa«) lenne a férfi, akkor az írás (écriture) a nő.” (Derrida: Éperons, hiv. kiadás, 179.)

{56} „Ha az ösztönigény, hogy a nő ellenőrizhető automata legyen, nem teljesíthető, úgy az automata válik nővé. (…) Ha egy gép ravasz, mint Kempelen Farkas sakkautomatája, abban feltétlenül megbújik valami élő törpe; akkor az a gép nő.” (Erdély Miklós: Önlehallgatás. In: Művészeti írások. Képzőművészeti Kiadó, Budapest, 1991., 10., Benjamin, W.: A német szomorújáték eredete. In: hiv. kiadás, 368.)
„Természet és történelem különös összeillesztése révén jelenik meg a világon maga az allegorikus kifejezés.” (Benjamin: A német szomorújáték eredete)

{57} „Mindaz, ami kezdettől fogva alkalmatlan, szenvedésteli, elhibázott a történelemben, az egy arcban – nem, halálfejben jut kifejezésre. (…) Ahány jelentés, annyi halálba hanyatlás, mert a halál vési legmélyebbre a szabálytalanul hullámzó demarkációs vonalat a phüszisz és a jelentés között.” (Benjamin: A német szomorújáték eredete. In: hiv. kiadás, 366–367.)
„A történelem kiszámíthatatlansága a nő kiszámíthatatlansága. (…) Szoknyámmal alkalmazkodom…” (Erdély Miklós: Önlehallgatás. In: hiv. kiadás, 6.)

{58} „Az eredet tehát nem emelkedik ki a tényállásból, hanem ennek elő- és utótörténetét illeti.” (Benjamin: A német szomorújáték eredete. In: hiv. kiadás, 219.)

{59} „Az »igazság« eszerint csak egy felület lenne, és csak egy ráhulló lepel hatására válna mély, nyers, kívánatos igazsággá. Igazsággá, melyet nem függesztenek fel idézőjelek, és amely lefedi a szemérem mozgásának teljes hatóterét.” (Derrida: Éperons. In: hiv. kiadás, 179.)
„Éppen ezt kell hogy jelentse a szaiszi elfátyolozott képről szóló mese: a kép leleplezésekor összeroskad az, aki meg akarta tudni az igazságot.” (Benjamin: A német szomorújáték eredete. In: hiv. kiadás, 206.)

{60} „A sors a halál felé gördül. A halál nem büntetés, hanem vezeklés; arra szolgáló kifejezés, hogy a bűnös élet felett a természeti élet törvényei ítélkeznek.” (Benjamin: A német szomorújáték eredete. In: hiv. kiadás, 324.)
„Minden olyan emlékezés vagy várakozás esetén, amelyben a libidó az elveszett tárgyhoz kapcsoltnak látszik, a valóság azt az ítéletet hozza, hogy a tárgy már nem létezik, s az én, mintegy az elé a kérdés elé állítva, hogy osztozni akar-e ebben a sorsban, a narcisztikus kielégülések összege - amelyek arra vonatkoznak, hogy ő életben van - által meghatározva engedi, hogy megszűnjék kapcsolata a megsemmisített tárggyal.” (Freud: Gyász és melankólia. In: Ösztönök és ösztönsorsok. Filum, Budapest, 1997., 141.)