A NEM MINDENNAPI ÉLET PSZICHOPATOLÓGIÁJA*

Žarko Trebješanin

Manapság tanúi vagyunk az irracionalitás tömeges méretű betörésének a társadalmi életbe. Ha Freud a parapraxisokat, a lelki életben jelentkező elvétéseket tanulmányozva, melyeket az egyébként normális egyének tudatába beszökő tudattalan képzetek idéznek elő, megírta A mindennapi élet pszichopatológiáját, akkor egy társadalmi orientációjú pszichológus vagy antropológus, aki a huszadik század legvégén a volt Jugoszlávia területén találná magát, és tágabb, társadalmi méretekben tanulmányozná e térségben az észbontó jelenségeket, köteteket írhatna A nem mindennapi társadalmi élet pszichopatológiája címmel. Az itt következő jegyzetek csak szerény adalékok e meg nem írt Pszichopatológiához, s talán ösztönzően hatnak, hogy egyszer valóban elkészüljön. Ami pedig a tanulmányozandó anyagot illeti, az sajnos bőségesen adódik…

A társadalmi nyomor, a hiperinfláció, az elszigetelődés, az általános válság, a társadalmi káosz és a kifordult értékrendszer közepette sok regresszív, paradox és irracionális jelenség üti fel a fejét az emberek mindennapi életében: a legszegényebb, leghátrányosabb helyzetű polgárok arra a kormányra szavaznak, amely nyomorba döntötte őket; lázadás helyett a szegénységgel együtt fokozódik az apátia; a kultuszminisztérium betiltja a végképp elszegényedett kultúra és a beteg, menekült emberek tízezreinek megsegítésére hivatott Soros Alapítványt; a társadalmi katasztrófa állapotában a határozott akció helyett az emberekben egyre jobban felerősödik a tehetetlenségérzet és a fatalizmus.

Az okkultizmus, a mágia és a misztika „berobbanása”, úgy látszik, törvényszerű jelenség a szegénységben, a válságban és a háborúban. Az asztrológia, az alkímia, a gnózis, a kiromantia, a kabbala, a jóga, a zen, a transzcendentális meditáció felelevenedése manapság igen jellemző mifelénk. A kétségbeeséséből, reménytelenségből, szellemi és anyagi nyomorból és dezorientáltságból vakhit születik, hipnotikus függés a jósoktól, megmentőktől, látnokoktól és guruktól.

Ugyancsak észrevehető a tömeges regresszió a tehetetlenség szintjére, ahol eluralkodik az erős apafigura, az omnipotens Vezér iránti vágy, aki majd megment bennünket, és rendet csinál az államban. Az állami televízió, a Szerb RTV ahelyett, hogy felvilágosítana és széttörné az illúziókat meg az előítéleteket, szisztematikusan gerjeszti és dédelgeti azokat, fáradhatatlanul táplálja az obskurantizmust, az ostobaságot, a primitivizmust, az ízléstelenséget és a dependenciát.

Mi, Szerbia és Jugoszlávia pszichológusai, ha akarjuk, ha nem, szörnyű időket élünk, roppant zűrzavarban. Abban a boldogtalan privilégiumban volt részünk, hogy közelről láthattuk a rettenetes társadalmi kataklizmát, a látszólag szilárd értékrendszerek romba dőlését, az uralkodó ideológia és egy társadalmi rendszer bukását, az állam felbomlását, a nacionalista őrjöngést, a háborút, a tömeggyilkosságokat, a mészárlásokat és a szadista tivornyákat, a menekültek apokaliptikus menetoszlopait, a szerencsétlenné tett gyerekeket.

Véleményem szerint a pszichológus, különösen, ha ez nemcsak szakmája, de hivatása, igazán nem engedheti meg magának, hogy csapdába ejtse a kollektív őrület vagy valamely politikai szenvedély, miként azt sem, hogy eluralkodjon rajta az apátia meg a reménytelenség, ám ez nem jelenti azt, hogy el kell szigetelődnie a szomorú és szörnyű külső eseményektől, és be kell húzódnia a laboratóriumába vagy a könyvtárába. Az alapvető szakmai kutatásokkal párhuzamosan kötelessége az is, hogy affinitásának, professzionális tájékozódásának és lehetőségeinek megfelelően hozzájáruljon a sötét idők természetének és pszichológiai következményeinek megvilágításához.

Korunk egyik leglényegesebb lélektani kérdése az, hogy a nagy társadalmi, gazdasági, politikai, kulturális változások miként verődnek vissza az egyén tudatában és viselkedésében, azaz milyen transzformációkon és áttételeken keresztül jelennek meg a patologikus, tragikus társadalmi történések mentális síkon, hogyan hatolnak be a pszichébe s marják szét a személyiség magvát, a legintimebb szférákat – az érzelmeket, a privát életbölcseletet, a személyiség szerkezetét és identitását.

Egyik kolimai történetében Varlam Salamov hőse, aki hitetlenül és sóvárogva gondol arra, hogy egy napon talán mégis kikerül a táborból, mintha fogadalmat tenne, így szól: „Ha túlélem, írok róla egy novellát.” A mi pszichológusunk azt tanácsolhatná magának: Ha ép lélekkel kerülök ki ebből az őrületből, írok róla egy pszichológiai tanulmányt.

Az asztrológia, a mágia és az okkultizmus visszatérése

Az asztrológia iránti rendkívüli érdeklődés és a horoszkópokba vetett hit a mi feltételeink közepette különös sajátságokkal bír. Először is, tradicionális kultúránkra többek között kifejezett fatalizmus jellemző. Szépen tanúskodnak erről ősi közmondásaink: Aminek meg kell lennie, meglesz; A sors elől nem lehet megszökni; A végítélet napja mindig eljön stb. Egy néhány évvel ezelőtti empirikus kutatásom a fatalizmus elterjedéséről és erejéről (Svetozarevón és környékén) azt mutatja, hogy népünk körében még mindig rendkívül erős a végzet erejébe vetett hit (a kérdezettek majdnem 60%-ánál magas fokú fatalizmust találtam), különösen az iskolázatlan falusi lakosság igen széles rétegében. Amikor romba dőlt az ideológia „szilárd tornya” és az addigi értékrend, és különösen az olyan vészterhes, hirtelen bekövetkező társadalmi események után, mint amilyen a háború, az állam szétesése, az óriási többség rohamos elszegényedése és a lakosság egy kis részének enormis meggazdagodása, szükségszerűen megingott a racionális világrendbe és a saját sors ellenőrizhetőségébe vetett hit. Az utóbbi években egyre erősödik nálunk a meggyőződés, hogy az egyén, de még a politikai csoport sem lehet hatással a kaotikus társadalmi történésekre, amelyek csak úgy sodorják az embereket. Aki ezekben a zűrzavaros időkben mindössze néhány hónap leforgása alatt elvesztette az állását, a bank elnyelte minden megtakarított pénzét vagy fedél nélkül maradt, akinek a családjából valaki elpusztult a háborúban, akit elüldöztek onnan, ahol a családja évszázadokig élt, nehezen fogja elhinni, hogy mindenki saját szerencséjének kovácsa. Az az érzés, hogy minden erőfeszítésünk hiábavaló, mert az események akaratunkon kívül mennek végbe és a holnap ésszel felfoghatatlan, előreláthatatlan, rendkívül jó táptalaj az asztrológia számára, mely azt ígéri, hogy a horoszkóp segítségével legalább bekukkanthatunk végletesen bizonytalan jövőnkbe, ha már nem lehetünk hatással az alakulására.

Manapság, amikor a csillaghit, mágia és okkultizmus betört a mindennapi életbe, ismét világosan kitűnik, hogy milyen vékonyka népünknél a kikényszerített ateizmus vagy a kereszténység, s hogy milyen mély gyökerű az ősi pogány, mitikus-mágikus világ – és emberszemlélet. A militáns ateizmusnak, mely évtizedekig hivatalos ideológia volt, nem sikerült kiszorítania a népi vallásosságot és a mágiát népünk tudatából. Jól illusztrálja ezt egy kelet-szerbiai politikai tisztségviselő esete, aki a „progresszív ideológia” képviselőjeként így válaszolt a kutató kérdésére, hogy vannak-e a faluban vámpírok: „Az butaság és babona, vámpírok nincsenek – de én a saját szememmel láttam egyet!”

A pravoszláv hithez való, nagy dobra vert „visszatérés” ellenére a kereszténység sem vert mélyebb gyökeret nálunk. Szinkretikus pogány–keresztény tudatról tanúskodik például a Gojmanovac faluból való Stojan elbeszélése: „Bejártam a világot, láttam én mindenfélét, semmi sem igaz abból, amit a nép beszél: én nem hiszem azokat, és nem is félek. Éjszaka megfordítom a háromszarvú sapkát, az övembe dugom a feszületet, és megyek, amerre akarok, én nem hiszek olyasmikben! Már hogy hinnék, pláne, ha puska is van nálam…” Hogy milyen elevenek az ősi mágikus-animisztikus hiedelmek, s hogy mily mértékben támogatja ezeket ma is a pravoszláv egyház, azt kitűnően illusztrálja egy különös eset. Amikor a Jagodinától Ćuprijára vezető modern autóutat építették, a munkások beleütköztek egy diófába, melyet, lévén hogy „jegy” volt, szent fa, „a munkások közül senki sem akart kivágni, mert a néphit szerint, aki kivágja a »jegyet«, nagy átkot idéz magára és a családjára”. Sok vita után a Sava šumadijai püspök segítségével „salamoni megoldást” találtak. A diófát ugyanis „három szerzetes 'feloldotta', s felajánlották a régi jagodinai templom ikonosztáza számára”, adja hírül az újságíró „A jegyet mégis kivágták” címmel a Politika 1995. május 19-i számában. (Érdekes hozzáfűzni, hogy néhány nappal később a vidékre, pontosabban éppen a kivágott „jegy” körüli falvakra hallatlan ítéletidő sújtott, amiről szintén a Politika ad hírt az 1985. június 4-i számban.)

A vallási tudat vizsgálata kimutatta, hogy az nálunk jobbára megrekedt az utilitárius-mágikus istenszemlélet szintjén, Istent mindenható lénynek tekinti, aki imákkal, áldozattal vagy bizonyos szertartásokkal együttműködésre fogható, és felhasználható saját célra. A kereszténység e lényegében pogány, mágikus-animisztikus asszimilálását régóta észrevette a hazai antropológia és a mitológiakutatás. Hogy milyen hibrid a mi kereszténységünk, legjobban a szlavához (a családi védszent ma is általánosan élő ünnepe, a ford.) és a nagy keresztény ünnepekhez (a karácsonyhoz és a húsvéthoz) kötődő szokásokon és hiedelmeken látszik, valamint a fennálló ősi pogány szokásokon és szertartásokon (az elődök éltetése kurjongatással, komaság, vendéglátás stb.), melyek az ősök kultuszán alapulnak, mint azt a szerteágazó gyűjtött anyagon Veselin Čajkanović, a szerb etnológia klasszikusa is kimutatta: „A régi szerb vallás legfőbb jellemzőjeként mindenekelőtt az ősök kultuszának óriási jelentőségét kell megemlíteni. Az év minden ünnepe, különösképp a szenteste és a szlava, e kultusz köré épül: mi több, a legtöbb, szórványos és periodikus áldozat is az ősöket illeti. Túlzás nélkül elmondható, hogy az egész szerb vallás visszavezethető az ősök kultuszára”, írja „az első szerb vallástörténész” Néhány általános jelenség a régi szerb vallásban című tanulmányában.

A gyakran ellentmondó, a preanimizmusból, a totemizmusból, az animizmusból, a démonimádásból és a kereszténységből fennmaradt eszmék szinkretikus, mágikus-vallási ötvözete veszélyes babonásság, fanatizmus, sőt bűnözés forrásává válhat. A mágia mai visszatérése nem is oly ritkán a beteges megszállottság jele, és ellenőrizetlen agresszív kisülések jellemzik. E jelenség illusztrálására elég lesz a nem régi szörnyű bűntett példája egy szerbiai faluból, Vučkovicáról, melyet vallási eszmék motiváltak, és rituálisan hajtották végre, tipikusan mágikus módon.

1994 szeptemberében unokája, Gordana, lánya, Mila, és veje, Ljubiša Ravić máglyára vetették Dragojla nagymamát, akit az unokája azzal vádolt, hogy „sátán”. Erről a tragikus és szinte hihetetlen eseményről, mely a huszadik század végén történt, 1994. szeptember 9-én adott hírt a Politika „A lánya és a veje elégették az öregasszonyt” címmel, „Morbid bűntett Vučkovicán” alcímmel. Az unoka, Gordana nem sokkal előtte kijelentette, hogy belészállt az istenség, és hogy ő az „Úristen”, aki feltétlen tiszteletet és engedelmességet követel. Megszállottságát bizonyos „csodákkal” és szuggesztív viselkedésével a rokonaira is sikerült átvinnie, akik „Isten szolgáivá” váltak, voltaképpen vak eszközökké a lány kezében. A családban megesett minden baj forrását Gordana, azaz az „Úristen” Dragojla nagymamában fedezte fel, vagyis a nagymamába bújt „sátánban”. A szerencsétlen öregasszony meggyilkolásának rituáléja – patak mellett, az áldozat késsel való „megkezdése”, rituális tűzön való elégetése, a résztvevők rituális meztelensége, a homlokra kötött fekete kendő stb. – felfedi e rejtélyes gyilkosság mélységesen archaikus és mágikus természetét.

Itt még egyszer emlékeztetnünk kell Čajkanovićra, aki a korabeli napilapok bűnügyi rovatából gyűjtött anyagon tanulmányozva a régi szerb vallást már 1939-ben figyelmeztette a kutatókat: „Különösen sok anyagot szolgáltatnak a bírósági és rendőrségi híradások, tekintettel arra, hogy sok törvényszegés és bűntett vagy a népi vallásos szemléletből fakad, vagy kapcsolatban áll vele.”

A babonák, a régi kultuszok, a démonológia és a „fekete mágia” felelevenítését{1} kétségtelenül nagy mértékben serkenteti és bátorítja a média, a napi- és hetilapok, az okkult képes újságok tömege, de leginkább a rádió meg a tévé, melyek nyilvánosságot adnak az állítólagos látnokoknak, jósoknak és jósnőknek, asztrológusoknak, gyógyítóknak, bioenergetikusoknak, parapszichológusoknak és sok más sarlatánnak meg csalónak, akik egyik napról a másikra meggazdagszanak az egyszerű emberek szerencsétlenségéből.

Miután ugyanis elemien feltörtek az évtizedekig „elfojtott” társadalmi, politikai problémák, s az infláció meg a szegénység rohamosan fokozódott, e társadalmi jelenségekkel párhuzamosan pedig nőttön-nőtt a szorongás és az aggodalom az egyre bizonytalanabb, sötétebb jövő előtt, úgy fokozódott a jóslás iránti igény és a „túlvilági” erőkre való támaszkodás vágya. Egyszóval, ahogy reálisan gyengült az egyén társadalmi ereje, úgy virágzott egyre bujábban az asztrológia, a mágia, a látnokság és a különféle jövőbelátások.

Az egyén, aki egyre tehetetlenebbnek érzi magát a hatalmas, sodró erejű társadalmi erőkkel szemben, és akinek a valós társadalmi helyzete egyre nyomorúságosabb, kétségbeesetten keresi valahai fontosságának misztikus megújulását az imaginárius szférában, a szellemben, a misztikában, az ezotéria és az okkult tanok világában. A mai szenvedélyes érdeklődés az ilyesmi iránt nem csupán felületes, mélyebb vallási jelentőség nélküli divat, hanem magában rejti a keserű valóság miatti mély elégedetlenséget és a szenvedélyes reménykedést a (mint Eliade mondaná) személyes és kollektív renovatióban. Az ilyen súlyos történelmi helyzetben, amilyen ma a miénk, szinte törvényszerűen megtörténik a regresszió a mágikus gondolkodásba és az erőteljes vallási törekvésekbe, mely vissza akar térni a kezdetekhez, a narcisztikus omnipotencia és az egyetemes harmónia mitikus állapotába. A hivatalos társadalmi és politikai intézményekben való csalódás és az ellenük való ilyesféle lázadás újraszüli az emberi létezés kivételességébe és szentségébe vetett elvesztett hitet, mely az ősi, kereszténység előtti, indoeurópai pogány és orientális vallásokban és ezoterikus tanokban találja meg tárgyát és támaszát. A mai kivételes érdeklődésben minden iránt, ami misztikus, ezoterikus, ami túl van az emberi értelem határán, ami sötét, felfoghatatlan, okkult és titokzatos szimbolikus jelentéssel telített, felismerhető egyrészt egy „természetes”, univerzális, kozmikus vallásosság iránti sóvárgás, másrészt a megmentő remény, hogy ha már az értelem és a tapasztalat felmondták a szolgálatot, irracionális úton, az obscurum per obscurius elve alapján mégis sikerül ellenőrizni azt, ami irracionális.

A Nagy Inkvizítor Szerbiában

Jegyzet az 1992. márciusi pszichopolitikai manipulációról{2}

Annak érdekében, hogy megszilárdítsa alattvalóiban az alázatot, minden autoritariánus, hipokrita hatalom mindig is ugyanazokkal a mechanizmusokkal élt. Ezek a mechanizmusok arra az egyszerű, de jól használható antropológiai elméletre támaszkodnak, hogy az ember biztonságra és elégedettségre törekvő lény, aki igyekszik elkerülni a bizonytalanságot és a kellemetlenségeket; ezért a kívánatos viselkedést jutalmazzák, a nemkívánatosat pedig büntetik. Mivel az ember imagináló lény is, elég, ha csak megfenyegetik a nem megfelelő cselekedetért járó büntetéssel, máris eláll tőle.

A Nagy Inkvizítor, jóval a „behavioristáknak nevezett modern pszichológusok előtt, jól ismerte az embereken való uralkodás titkát kenyér, csodák és autoritás révén. A Nagy Inkvizítor – miként jelenkori követői sem – nem hisz az ember szabadságában, mert tudja, hogy a többség meg szeretne szabadulni ettől a „súlyos tehertől”, e „rettentő adománytól”, mely a gyenge teremtménynek csak bajt hoz a fejére. Az itteni hatalom, a mi álcázott kommunistáink is jól kitanulták a hipokriták tudományát, és sikeresen kormányoznak a kenyér és a félelem bevetésével. Sőt a mi Nagy Inkvizítorunk egy lépéssel továbbment az uralkodás mesterségében. Felfedezte, hogy egy kevéske kenyérrel is kormányozhatja az alattvalóit, ha félelemből van bőven.

A hatalom már 1992. márciusa előtt belefogott a polgárok megfélemlítésének hallatlan kampányába. A Nagy Inkvizítor kis hazai örököse kifundálta a Nagy Márciusi Forgatókönyvet, hogy alaposan megfélemlítse a szófogadatlan népet. Itt nem szükséges idézni mindama hirdetményeket és nyilatkozatokat, pontosabban fenyegetéseket, melyekkel az „aggódó” hatalom és tábora éjt nappallá téve bombázta a rádión, a tévén és a sajtón keresztül a már ijedt embereket. Paranoid félelmet gerjesztettek mindentől és mindenkitől: a robbanóanyagot rejtő golyóstollaktól, kenyérdaraboktól, a bedobott „usztasáktól”, terroristáktól, a sodró tömegtől, a huligánoktól. A „szerbek egységére” apelláltak ebben a ki tudja, hányadik „történelmi pillanatban”, s akik a figyelmeztetés ellenére mégis reagáltak az egyesült demokratikus ellenzék felhívására, azokat „bérenceknek”, „kémeknek”, „árulóknak” kiáltották ki. De ha nem is kell részletesen leírni az esztelen megfélemlítés különféle módszereit, feltétlenül szükséges gondosan elemezni azokat a pszichológiai mechanizmusokat, mélystruktúrákat, amelyeket ez a szégyentelen kampány aktivizált. Meg kell érteni, miért sikerült a forgatókönyvnek az igen átlátszó manipuláció ellenére, legalábbis az emberek nagy részében, mégis kiprovokálnia a félelmet.

Mi hozzászoktunk, hogy mint hősies, szabadságszerető, rettenthetetlen népre gondoljunk magunkra. Aztán, 1992. március 9-én néptelen Belgrádra, kísértetiesen üres és csöndes utcákra ébredtünk. A megriadt polgárok legnagyobb része bezárkózott a házába, és szorongva leste, milyen szörnyűség fog történni odakinn. Mindenekelőtt be kell ismerni, hogy a szerbek nem is olyan bátor, rettenthetetlen nép, mely mindenekfelett a szabadságához ragaszkodik.

Ha figyelmesebben olvastuk volna éles szemű antropológusainkat és etnopszichológusainkat, mindenekelőtt Cvijićet és Dvornikovićot, nem lepődtünk volna meg ennyire. Mindketten alaposan leírták és megmagyarázták sötét oldalainkat is, hibáinkat, melyektől előszeretettel eltekintünk. Cvijić, ne feledjük, ragyogóan leírta a jól ismert hősies mentalitás mellett a mi „pórias lelkületünket” is. Pórias karakterünkhöz a következő személyiségjegyek, nézetek és értékpreferenciák fűződnek: önalávetés és alázatosság az úrral szemben, alattomosság, pragmatizmus, szűklátókörűség, kegyetlenség a gyöngébbekkel szemben, fatalizmus és opportunizmus. A harcias mentalitással szemben, melyre Miloš Obilić, a koszovói vitéz kultusza jellemző, a pórias mentalitást a robot kultusza és a túlélés filozófiája jellemzi, akár a tisztesség árán is. Az alattvalói karaktertípus a hódítók, a törökök és az albánok kénye-kedvének évszázadokig kiszolgáltatott szerb lakosság körében alakult ki. A puszta életükért szüntelen rettegő, az oszmán garázdálkodástól és despotizmustól megrettent, jogfosztott nép körében kialakult az alázatos, csöndes karakter. E pórias karakter társadalmi funkciója az alkalmazkodás és a túlélés a kegyetlen és torz társadalmi feltételek közepette hízelgés, a hódítókra való „felnézés”, mi több, az agresszorral való azonosulás révén. Ez a „morális mimikri” tükröződik a hódítók öltözködési és egyéb szokásainak, nyelvének és hitének átvételében is.

E mai apatikus, letört és alázatos embereket, akik egyébként is örökké félnek a hatalomtól, mely évtizedek óta olyan pökhendien és zsarnokian viszonyul a néphez, akár a régi hódítók, valójában nem is olyan nehéz megfélemlíteni és engedelmességre bírni.

A félelem fenyegető helyzetekhez vagy tárgyakhoz kötődik, a szorongás pedig kötetlen, „lebegő félelem” valami definiálatlan veszélytől. A mi Nagy Inkvizítorunk, mint valami nagy antropológus és tömegpszichológus, kihasználja a félelmet is meg a szorongást is. A tömegmédia minden válfajában űzött roppant méretű propagandával mindenekelőtt mozgásba hoz sok eredendő, infantilis és mitikus, jobbára irracionális félelmet. (Hiszen, ezt ne feledjük, a félelem elvileg, biológiailag helyénvaló válasz a fenyegetettségre, olyan érzelem, mely mozgósítja a szervezetet, hogy vagy szálljon szembe a veszéllyel, vagy meneküljön el előle.) Ezek az ősi, archetipikus, igen intenzív félelmek, melyeket a hatalom kampánya ébreszt, a következők: félelem a sérüléstől és a rombolástól (a tömegtüntetés „természeténél fogva vak csőcselékké változtatják az egyéneket, mely akkora zűrzavart kavar, hogy eltapossák az embereket, a város pedig vandál rombolás színterévé válik”, üzeni a média), a démonikustól való félelem (a hatalom a „káosz és esztelenség” veszélyét emlegeti, „huligánokat”, „usztasákat”, „beépített kémeket”, „siptárokat”, magyarán: az ellenzéknek nevezett gonosz szörnyeteg fenyegetését), a kiközösítéstől való félelem (aki „minden ismert ok” ellenére mégis úgy dönt, hogy elmegy a tüntetésre, azzal „önmagát zárja ki az egészséges és homogén többségből”, és társul „a fizetett bérencek és agyalágyultak jól ismert maroknyi csapatához”, azaz, mint a „patologikus kisebbség” tagja, elszigetelődik a társadalomtól), félelem a pusztulástól és a haláltól (mindazok az engedetlenek, akik tüntetni merészelnek a hatalom ellen, törvényen kívül kerülnek, s minthogy a nemkívánatos lázadók társaságát „a mi rendőri szerveink” nem fogják védelmezni, rájuk zavartalanul bombákat dobhatnak, lőhetnek, mi több, lemészárolhajták őket „az idegen szervek”, a „kazárok”, az „albánok”, a „muzulmánok”, az „usztasák” és a „magyarok” és sokan mások, miért ne, hisz a többi nép és nemzetiség is egyenrangú), félelem a lelkiismerettől (a Vezér és a hatalom nyílt színi kritikája „e sorsdöntő pillanatban” egyenlő a „nemzetárulással”, a „szerbség megosztásával”, úgyhogy mindenki, aki kimegy tüntetni, örökre átkozott lesz, üzenik a bemondónők a tévéképernyőkről).

Ám a mi ravasz Nagy Inkvizítorunk nem feledkezik meg arról sem, hogy felhasználja a maga céljaira az ember abbéli hajlamát, hogy szorongjon az ismeretlentől. Ezért a hirdetmények, falragaszok, röplapok, a rádió és a tévé figyelmezteti az embereket, hogy a fatális március kilencedikén nemcsak megtaposás, feldaraboltatás és pusztulás vár rájuk, hanem még VALAMI, mi még nem tudjuk megmondani, micsoda, de elképzelhetetlenül SZÖRNYŰ lesz, kimondhatatlanul ISZONYATOS. Az apokalipszis ecsetelése gyerekjáték AHHOZ képest, ami majd Belgrád utcáin végbemegy, amikor eljön eme végítélet napja Szerbia számára. Sokan valóban velejükig meg vannak félemlítve. Márpedig az olyan embereken, akiken eluralkodott a szorongás, és akik teli vannak archaikus és irracionális félelmekkel, nem nehéz uralkodni.

A Nagy Inkvizítor kis epigonjának zseniális forgatókönyve mégsem vált be. A megfélemlítés vagy ötvenezer embert nem akadályozott meg abban, hogy békésen szembeszegüljenek a hatalom esztelenségével. Miben tévedett a mi Nagy Inkvizítorunk? Nem ismerte eléggé annak a népnek a mentalitását, mely fölött korlátlan uralomra tör.

Igaz, hogy népünk körében sokan vannak a meghunyászkodó lelkületűek. (Az ő bölcsességükről tanúskodnak az efféle szerb közmondások: Akié a hatalom, az az Istentől sem fél, Hallgatni arany, A hős anyja fakad sírva elsőnek stb.) S minél tovább tart a rémuralom és a büntetlen zsarnokság, annál inkább nő ezek száma. Ez igaz, de nem a teljes igazság. Népünkben mindig voltak olyan emberek is – és nekik köszönhetően maradtak fenn fizikailag és szellemileg a szerbek –, akik nem meghunyászkodó, hanem dacosan betyáros, „hajduk” lelkületűek, akik a szabadságukat, a méltóságukat és az önérzetüket mindenek fölé, akár az életük fölé helyezik. Belőlük az erőszak és a félelem ellenállást, dacot és lázadást vált ki. Ők tudják, mit jelent a közmondás, mely szerint a félelem gyakran besározza az embert. És valóban, ha a félelem elárasztja az egyént, akkor összeszorul a szíve, elgörbül a gerince és megroggyan a térde. A megfélemlített ember nem szabad, meg van fosztva az identitásától és a saját akaratától. Elsötétül az agya és gombóc van a torkában. A „hajduk” típusú emberek, s ezt tudnia kéne a Nagy Inkvizítor itteni örökösének, gyűlölték a gyávaságot és a félelmet, és a törökök, a németek, a bolgárok és más kegyetlen hódítók elleni véres lázadásokkal, akár az életük árán tanúsították olthatatlan szabadságvágyukat. Ezek az emberek teremtették meg a modern és erős szerb államot.

Azok, akik legyőzték a félelmüket, és akik minden megfélemlítés ellenére egyenes gerinccel és szabadon várták meg a Szent Száva-templom előtti téren 1992. március 9-ének delét, ezzel romba döntötték a félelemgerjesztés anakronisztikus hatalmi technológiáját.

Tudatformálás a tévével

Átadni a televíziót – az uralkodó pártra nézve ez uralmának végét jelentené. Akik pedig a másik oldalról a televízióért harcolnak, gyakran csupán hatalmukba akarják keríteni a legfontosabb médiumot.

Az „állami televízió”, természetesen a szerb nép „magasabb érdekeinek” nevében, melynek egyedüli helyes tolmácsolói az Szerb Szocialista Párt magas funkcionáriusai, irgalmatlanul és fáradhatatlanul végzi a dolgát, ami nem más, mint a választások előtti (és utáni) „agymosás” és „agypreparálás”.

Tudniillik a választások előtt néhány hónappal, amikor a felhatalmazottakon kívül rendszerint senki más nem tudja, hogy egyáltalán lesznek választások, a szerbiai polgároknak a Nagy Televízió közvetítésével – mely fölött a győzelemre predesztinált pártnak kizárólagos monopóliuma van –, megüzenik, naphosszat, különösen este hajtogatják, hogy kire kell szavazniuk, kire szavaz MINDEN TISZTESSÉGES EMBER. Az ellenzéket („micsoda arcátlanság nyíltan a hatalom ellen lenni”) büntetlenül úgy mutatják be a megfélemlített és engedelmes többségnek, mely évtizedekig rettegett a kegyetlen és erős hatalomtól, mint „bolondok és mániákusok”, „eladott lelkek”, „külföldi bérencek” bandáját. S amikor eljönnek a választások, a „TV-hazugságok háza” nagylelkűen és „demokratikusan” felhívást intéz a polgárokhoz, hogy „szabadon” válasszanak: a szerb nép és minden (tisztességes) nemzetiség megmentői mellett voksolnak-e, vagy netán a spionokat, a bolondokat és az árulókat támogatják, akik „a nemzeti érdekekkel kereskednek”. A képernyőről sugárzó monstruózus, aljas hazugságoktól ekként elvakítva és a fennkölt nemzeti érzéstől megittasulva, mint akiket hipnotizáltak, a polgárok szabadon kifejezik a Szerb RTV igazgatójának (azaz Milošević pártjának) a politikai akaratát.

De van a „mi” televíziónknak egy nehezebb feladata is: hogy a politikai vezetés gondolkodásának változásait követve „kiigazítsa” a polgárok gondolkodását. Ami tegnap még „fekete” volt, mától kötelezően „fehér”, súgják a politikai vezetők a „tévéigazság” és a közvélemény előállítását irányító alattvalóik fülébe, akik rögvest, egy éjszaka leforgása alatt lerendezik a dolgot. Az aláírás, mely néhány nappal ezelőtt még „kapitulációt” és „a nemzeti érdekek elárulását” jelentette, egyszeriben „hősies tetté” válik; az „elismert ellenzékiből” „bűnöző” lesz és „háborús bűnös”; a „szerb hazafiak” reggelre virradóra „árulókká” válnak (a szerbség árulóivá, persze); a „háborús hősök” „háborús nyerészkedőkké” változnak át.

Hogyan sikerül mindez a Nagy Televíziónak, mely szereti, ha „államinak” nevezik? Először is, ennek a tévének glóriája van, „hivatalosnak”, „az igazinak”, „komolynak” tartják. Amit mond és mutat, az a színtiszta igazság, s úgy hat, mint az isteni kinyilatkoztatás. A naiv, tanulatlan embereknek sejtelmük sincs arról, hogy az „igazi” televízió nyújtotta információk milyen szelektívek, pontatlanok vagy tévesek, s úgy vannak tálalva és kommentálva, hogy a néző „a saját fejével” gondolkozva olyan álláspontot foglaljon el, amilyet a tévé, nem túl finoman, a szájába rág. Szemérmetlenül és bőségesen kamatoztatva mind a goebbelsi propaganda, mind az amerikai agymosás tapasztalatait, a hazugságot addig ismétlik, míg „igazsággá” nem válik, az embereket pedig nap mint nap, fokról fokra betörik, míg végül egyetlenegy személyes állásfoglalásuk sem marad, míg el nem kezdenek nemcsak úgy beszélni, hanem úgy is gondolkodni, mint a Szerb RTV-nek (azaz Milošević pártjának) az esti híradója. A körmönfont és erőteljes társadalmi presszió klasszikus módszerének felhasználásával, ami nem más, mint a hírhedt „körkérdés” arról, hogy „MI A POLGÁROK VÉLEMÉNYE”, az anyag ügyes, jobban mondva pimasz és teljesen szakszerűtlen montázsával az ún. kisembernek elveszik a bátorságát, és belésulykolják a „helyes” gondolkodást. Hogy tudnak elviselni az emberek ekkora mentális töréseket és megrázkódtatásokat, meddig bírják ki az efféle szkizoid tudathasadást?

Ha a hivatalos rezsim leghatalmasabb médiumán keresztül tegnapig minden erejével azon volt, hogy a nemzeti identitást a hősies, „hajduk” karakterre alapozza, melyben olyan tulajdonságok dominálnak, mint a dac, a harciasság, a szembeszegülés, a rettenthetetlenség, a megbékíthetetlenség, legmagasabb eszményei pedig a szabadság, a tisztesség, az igazság, akár az élet árán, ma pedig a jól ismert „pórias”, alattvalói típust adja meg mintául, mely pragmatikus, kompromisszumkész, józan, önző, cinikus, ravasz, alattomos és alkalmazkodó, legmagasabb eszménye pedig a „robot” meg az érzéki élvezetek, akkor világos, hogy egyetlen valós érdeke a hatalom megtartása.

A nagy hallgatás

Ha valaki megtámad valakit és fejbe veri, az erre felordít vagy szembeszáll a támadóval – ez mindenki számára érthető, előre látható, „természetesnek” mondható, célszerű reakció, mely összhangban áll az életben maradás biológiai törvényeivel. Ha azonban a megütött, megtámadott ember nem reagál, ha lesunyt fejjel hallgat, akkor ez nem „egészséges”, hanem talányos, érthetetlen, abnormális reakció, mely mélyebb, pszichológiai magyarázatot kíván. Valóban, mi bírja rá az embert arra, hogy a természeti törvények és az önvédelem emberi imperatívusza ellenére hallgasson és fojtottan tűrje az erőszakot? Ha ez nyilvánvalóan nem spontán, természetes reakció, akkor szerzett, tanult. De hogyan?

Ezzel a kérdéssel sok, a tanulást kutató kísérleti pszichológus, szociálpszichológus és pszichoanalitikus foglalkozott. Hogy lehet beidomítani egy állatot vagy egy egyént, hogy megfékezze magát, hogy blokkolja az önvédelem veleszületett reakcióját, sőt magába fojtsa a fájdalom sikolyát? Nagyon egyszerűen. Csak annyi kell, hogy az állati vagy emberi egyed teljesen gyámoltalan legyen, a körülmények folytán ne tudjon megfelelően reagálni a kétségbevonhatatlan veszélyre. Patkánykísérleteivel Seligman amerikai pszichológus meggyőzően bizonyította, hogy az állat, ha semmilyen lehetősége nincs arra, hogy megmeneküljön az őt vitálisan veszélyeztető szituációból, mint amilyen az elektromos ütés, fokozatosan felhagy a szaladással, a kerítés átugrálásával, a sikoltással stb., és adaptálódik a szituációhoz – teljesen passzívan, apatikusan várja a tizedik, tizenötödik, huszadik áramütést! Épp így viselkednek azok az emberek is, akik egy ideig hiába próbálták kikerülni a biztos veszélyt, vagy sikertelenül szegültek szembe vele. Ekkor bekövetkezik az apatikus belenyugvás a sorsba, a tompa közömbösség és a depresszió. Ez az a jelenség, amit a szociálpszichológia „tanult tehetetlenségnek” nevez.

Úgy látszik, hogy a „mi” kormányunk az utóbbi ötven, különösen pedig az utóbbi jó néhány évben beidomított bennünket, hogy csak akkor lázadjunk fel „spontánul”, amikor neki erre szüksége van. Amíg Szerbia lakossága ilyen dezorientált, apatikus marad, amíg fel nem fogja, hogy gyámoltalansága beprogramozott, megfontoltan bedresszírozott, míg fel nem ocsúdik a vészes letargiából, nem fogja tudni valóban kézbe venni saját politikai sorsát.

Az engedelmesség és az engedelmeskedők

Köztudomású, hogy az emberek hajlamosak engedni a társadalmi nyomásnak, s ítéleteiket a többség véleményéhez igazítani anélkül, hogy tudatában lennének ennek. Solomon Asch ezt be is bizonyította a konformista viselkedést vizsgáló híres laboratóriumi kísérleteivel. Az is ismeretes, hogy az emberek készek engedni az erőszaknak, és félelmükben teljesítik azokat a parancsokat, amelyekkel bensőleg nem egyeznek. Sokkal kevésbé ismeretes, hogy a többség arra is hajlik, hogy önkéntesen alávesse magát az autoritás követelményeinek még akkor is, ha a mögött nem áll valami nagy erő.

Emlékeztetnék Milgram nevezetes kísérletére, amelynek eredményei elképesztőek és ugyanakkor félelmetesek voltak. Amikor az áldozat a szomszéd szobában volt, a „tanítók” az esetek 65%-ában (40 közül 25-en) a végletekig, a halálos 450 V-ig mentek a büntetésben! Ez a kísérlet meggyőző és drámai módon bizonyította, mily mértékig készek az egyszerű emberek buzgón teljesíteni a legbrutálisabb parancsokat is, és vakon engedelmeskedni a „tudós” autoritásának.

Érdemes elgondolkodni ezen a kísérleten és meghökkentő eredményein. Mi e váratlan kegyetlenség oka az egyébként illedelmes és tisztességes embereknél? Nyilvánvalóan egy különleges helyzetről van szó, melyben ideiglenesen felfüggesztődnek az egyén erkölcsi normái. Lévén hogy a szubjektum elfogadja azt a tekintélyelvű hierarchikus rendet, melybe önként kapcsolódik be, úgy éli meg magát, mint puszta eszközt mások parancsainak végrehajtására. Az engedelmesség kísérleti kutatásainak eredményei tehát segítenek megérteni a számtalan egyszerű, semmiben sem patologikus ember rezonálását és magatartását, akik szörnyű bűntetteket hajtottak végre a háborúkban, a koncentrációs táborokban vagy a polgárok lázadásának erőszakos elfojtása alkalmával, vakon engedelmeskedve a monstruózus, ám legitim tekintélynek. Itt tehát nincs szó sem szadizmusról, sem féktelen agresszivitásról, hanem egy szociálpszichológiai törvényszerűségről, mely szerint még a békeszerető, nem agresszív, egyébként „egyenes” ember is szükségképp elveszíti az individualitását, ha önkéntesen alárendeli magát egy tekintélynek, és önmagát ártatlan eszköznek érzékeli egy megfellebbezhetetlen tekintély kezében, aki „tudja, mit csinál”. Eichmann magatartását vizsgálva Hannah Arendt kiváló elnevezést talált e jelenségre, az állítva, hogy itt a gonosz banalitásáról van szó.

Bármennyire igaza is van Milgramnek, hogy itt egy különleges helyzet determinálja az emberek viselkedését, mégis tagadhatatlanul vannak individuális különbségek a parancs-végrehajtási készség tekintetében. A szemlátomást alattvalói mentalitással szemben akadtak, ha nem is nagy számban, dacos egyének is, akiknek volt erejük arra, hogy megtagadják az engedelmességet, és kilépjenek a kísérletből, mely más emberi lényeket bántalmaz.

Azokban a kultúrákban, amelyekben az autoritárius karakter dominál, sokkal nagyobb az esély arra, hogy a polgárok kritikátlanul és engedelmesen viselkedjenek. Így például, amikor Milgram kísérletét egy másik kutató, David Mantel 1971-ben megismételte Németországban, a 65%-helyett (amennyi az USA-ban elment a végletekig) itt a vizsgált személyek 85%-a volt kész arra, hogy fenntartás nélkül kövesse a „tanító” parancsait, és az ártatlan áldozatra akár 450 V-os csapásokat mérjen!

Nekünk pedig el kell gondolkoznunk azon, míg kísérleti úton utána nem járunk, vajon nálunk, Szerbiában hány ember lenne kész vakon követni az autoritás őrült parancsait. Tekintettel arra, hogy mifelénk, mint megállapították, igen elterjedt az autoritárius személyiségtípus, attól tartok, hogy ha másban nem is, ebben felülmúlnánk a németeket.

A nacionalizmus pszichológiai gyökerei és funkciója

A nacionalizmust úgy határozhatnánk meg, mint a nemzeti hovatartozás és a nemzeti történelem mítoszaiból, misztifikációiból és fetisizációjából összeszőtt ideológiát, melynek középpontjában a nemzetállam kultusza áll, célja pedig a közösség minden tagjának homogenizálása és mozgósítása a szuverenitásért, a nemzetállam megszilárdításáért és/vagy kiszélesítéséért vívott harcban.

A szociálpszichológusokat mindenekelőtt a nacionalista tudat struktúrája és tartalma érdekli. Pszichológiai értelemben a nacionalizmus értékek, értékorientációk, álláspontok, etnikai előítéletek és sztereotípiák összessége, melynek magja a saját nemzet glorifikációja más nemzetek kárára.

A nacionalista számára a legfőbb érték a nemzet, a nemzetállamban megtestesült nemzeti szellem, alapvető értékorientációja pedig kollektivisztikus, ami magában foglalja az aszkétizmust és az egyén feláldozását a fennkölt nemzeti érdek oltárán.

A nacionalista tudat komplexumának magját a pozitív és a negatív etnikai előítéletek képezik; az előbbi a saját nemzetet, az utóbbi pedig más nemzeteket érint, különösen az „ellenségeseket”. A saját nemzetük iránt táplált pozitív etnikai előítéletek a nacionalistáknál végletes kritikátlanságra, önimádatra vetnek fényt, melyben rajongás övezi mindazt, ami a nacionalista saját nemzetét, legalábbis hite szerint, kivételessé teszi. Például: „a szerbeknek van a legszebb és leggazdagabb nyelvük”, „a szerbek mennyei, angyali nép”, „dicső történelmük során a szerbek minden háborúban csak védekeztek, a szabadságért harcoltak, és mindannyiszor diadalmaskodtak”, vagy: „a horvátoknak ezeréves saját kultúrájuk van”, „a horvátok mentették meg a Nyugatot a török áradattól”…

A szerb fiatalok saját nemzetükre vonatkozó etnikai sztereotípiáinak empirikus vizsgálata során megállapítottam, hogy nemzeti mentalitásunk pozitív tulajdonságaiként leggyakrabban a következőket emlegetik: bátorság, tisztesség, vendégszeretet, szabadságszeretet és igazságosság, negatív tulajdonságokként pedig: széthúzás, naivitás, árulás, önzés és műveletlenség.

A nacionalizmus másik oldala a más, szomszéd népek és a hazai nemzetiségek iránti negatív etnikai előítéletek. Ilyenek például: „a horvátok ravasz latinok”, „a szerbek ravasz bizánciak”, „a szkipetárok [albánok] agresszívek, gorombák, kegyetlenek és alattomosak”. Az állami ellenőrzés alatt álló médiumok, mindenekelőtt a televízió, a volt Jugoszlávia területein dúló etnikai háború „objektív” bemutatásával és immár közmondásosan „elfogulatlan” kommentárjaival sokban hozzájárultak ahhoz, hogy az előítéletek gyorsan megszilárduljanak és a lakosság minden rétegében elterjedjenek.

E mérgezett gyümölcstől sajnos a gyerekeket sem kímélték. Így például a Horvátországból menekült, jobbára fiatalabb korosztályú gyerekek a Mit üzennék horvát barátomnak kérdésre így válaszolnak: „Mars Zágrábba, horvát féreg!”, vagy: „Horvát barátocskám, ha én téged elcsípnélek, megkínoználak és megölnélek”! A Miért háborúznak a szerbek meg a horvátok kérdésre pedig az egyik gyereknek kész, nyilvánvalóan betanult válasza van: „A horvátok állati ösztönből és gonoszágból háborúznak, a szerbek pedig önvédelemből”! Végül egy paradigmatikus és groteszk példa a gyerekész nacionalista programozására, a viszolygás és a gyűlölet besulykolására. A Szarajevói Rádió volt szerkesztője, aki ma menekült Németországban, elküldte a fiát a nagyanyjához egy szerbiai faluba. Amikor a gyerek visszatért, nem volt hajlandó nézni a horvát kosarazókat, mert „nem szereti a horvátokat”. A meglepett apa megpróbálta észhez téríteni a gyereket, aki azonban határozottan kijelentette: „Gyűlölöm őket. Mind usztasák, és gyilkolják a szerbeket”. És most következik az apa és fia közti groteszk dialógus csúcspontja.

Apa: „De én is horvát vagyok.”

A gyerek, elszörnyedve: „Micsoda? Te – horvát?”

Az apa, nyugodtan: „Igen, én horvát vagyok.”

A gyerek, zavarba esve, hitetlenül: „Ez nem lehet, valami nincs rendben.” A Die Zeit újságírójának kommentárja (itt jelent meg a történet) rövid, de velős: „Persze hogy valami nem volt rendben. A gyerek két hónapig a szerb televíziót nézte.”

A nacionalista kedvenc fantazmagóriája, melynek erős érzelmi és konnotatív komponense van, az üldöztetésről szóló történet, mely arról regél, hogy saját, teljesen ártatlan nemzetét egy másik, gonosz, kegyetlen, kíméletlen nemzet kifosztja és bántalmazza. Jugoszlávia szétesése előtt például az járta, hogy a szerbeket gazdaságilag kizsákmányolták a szlovének meg a horvátok, a második, harmadik stb. verzióban pedig a horvátokat, illetve a szlovéneket zsákmányolták ki a szerbek. Az „ártatlan áldozat üldöztetését” kidolgozó forgatókönyvnek van a legnagyobb esélye arra, hogy homogenizálja a nemzetet, és minden dühöt az „üldözőre” irányítson. Valószínűleg az üldöztetési téveszme netovábbját jelenti az a hihetetlen, ám a nacionalizmusra hajlamos, műveletlen emberek számára meggyőző történet, amit a Szerb RTV terjeszt a szerbség elleni világméretű összeesküvésről. Minket minden nagyhatalom, minden európai és Európán kívüli nép gyűlöl, hirdeti ez a számtalanszor variált és hajtogatott fantasztikus történet, és mind szüntelen azon a törik a fejüket, hogy hogyan alázzanak meg és pusztítsanak el bennünket, mégpedig azért, mert titokban tulajdonképpen irigykednek ránk.

Az üldöztetési téveszmétől az üldözésig és a pogromig, illetve az üldözőnek mondott néppel szembeni „preventív” vagy „önvédelmi” agresszióig csak egy lépés az út. A negatív etnikai előítéletek és sztereotípiák az „ellenséges” néppel szemben, mely bántalmazza, gyötri és üldözi a mi, persze jóhiszemű, lágyszívű és békeszerető népünket, mint sajnos tudjuk, iszonyatos következményekkel járnak: az ún. etnikai tisztogatás tömeges bűntettei és a népirtás is közéjük tartozik.

A nacionalista ideológia elfogadására hajlamos személyt rendszerint a következő értékpreferenciák, motivációk, érzelmek és karaktervonások jellemzik:

Krónikus megrövidítettség-, bizonytalanságérzet és kisebbrendűségi komplexus. A nacionalista ideológia termékeny talajra talál azoknál az egyéneknél, akik különböző (gazdasági, társadalmi, személyes) okokból krónikusan frusztráltak, örökké elégedetlenek önmagukkal, társadalmi státusukkal és emberközi viszonyaikkal. Az ilyen személyiségek meg vannak győződve arról, hogy igazságtalanul háttérbe vannak szorítva, nem tisztelik és nem jutalmazzák őket kellőképp. Akadályoztatva érzik magukat, bizonytalanok és szorongók.

Intenzív (fojtott és eltolt) agresszivitás. A szigorú nevelés, a testi fegyelmezés és a későbbi frusztrációk agressziót idéznek elő, mely a szigorú felettes-én miatt ennél a személyiségtípusnál elfojtás alá kerül, ám nem semmisül meg. Ez az erős, artikulálatlan agresszivitás az eredeti, hatalommal bíró tárgyról (a büntető vagy az öröm lehetőségétől megfosztó személyről) egy másik, távoli, ám tehetetlen tárgy felé fordul. Ennélfogva minél nagyobb egy társadalomban az egyének gazdasági, társadalmi és személyes elégedetlensége, annál rosszabb helyzetben vannak a nemzetiségek, melyeknek „bűnbak” szerep jut. A nacionalista intenzív, fojtott agresszivitása azon is meglátszik, hogy ő mindig nemzetállamának és minden intézményének radikális „megtisztítása” mellett foglal állást: „kipucolni” a más nemzetiségűeket, keményen megbüntetni saját népében minden „deviáns” személyt, azaz az „árulókat”, „kozmopolitákat”, „pacifistákat”, „tolvajokat”, „prostituáltakat”, a „bűnözőket”, a „részegeseket”, a „homoszexuálisokat”.

Hipertófiás csoportidentitás. Az egyén, aki szenvedélyesen imádja a saját nemzetét és nem kevésbé szenvedélyesen gyűlöl más, „ellenséges” nemzeteket, személyes identitásáért cserébe elfogadta a nemzeti csoportidentitást. Az önmagával elégedetlen, kisebbrendűségi érzéstől szenvedő személy szívesen felcseréli saját identitását legfontosabb társadalmi csoportjának, a nemzetnek az identitásával. Tudat alatt rendszerint így gondolkozik: „Ha én, N. N. nem vagyok senki és semmi, akkor mint szerb/horvát/szlovén tiszteletreméltó vagyok; ha mint egyén kicsi vagyok és jelentéktelen, nagy és dicső nemzetem tagjaként magam is naggyá és hatalmassá válok.” A szerbiai ifjúság pszichopolitikai jellegű vizsgálatának során, amit a Politikai Tudományok Intézetével végeztünk 1991-ben, megállapítottuk, hogy a „Ki vagyok én?” kérdésre a vizsgált személyek legnagyobb része azzal válaszol, hogy „szerb”, ami azt jelenti, hogy mára a nemzeti identitás „felfalta” a személyeset, és még a nemi, korosztályi vagy szakmai identitásnál is fontosabb.

Paranoid értelmezésekre való hajlam. Látszatra igen logikusan és meggyőzően, a legkülönfélébb és egymástól távol eső adatok összefűzésével, ezek az emberek egész összeesküvési rendszert fedeznek fel a világban, melynek az a célja, hogy felmorzsolja és elgyengítse a nemzetállamot és megsemmisítse népét. A gyűlölet és agresszivitás előbb elfojtás alá kerül, majd más, „satanizált” nemzetekre projektálódik.

Rigid gondolkodás. A nacionalistára jellemző a merev gondolkodás, a fekete-fehér kategóriák, a tolerancia hiánya és a dogmatikusság. Az ilyen személyiség hajlik a manicheus felosztásokra, a jelenségek és az emberek közti különbségek gazdagságának leegyszerűsítésére: igazság–hazugság, jó–gonosz, világosság–sötétség, erős–gyenge. Eközben persze saját nemzetének tagjai igazságosak, tiszták és jók, „amazok” pedig („mások”), az „ellenségek” rútak, mocskosak és gonoszok.

Az erő imádata és a vezér kultusza. A vak engedelmesség és a Vezérhez – a nemzet megszemélyesítőjéhez – való hűség fényt derít a hatalom imádatára és az autoritáshoz való szubmisszív viszonyra, másrészt az uralkodásban és a szadisztikus viszonyban lelt élvezetre. A szadizmus mindazokat érinti, akik gyengék, védtelenek, marginalizáltak a társadalomban („deviánsok”, nők, etnikai kisebbségek). A mi kultúránk, úgy látszik, favorizálja a vezér, a „nemzet atyja” istenítését és támogatja a tekintélyekkel szembeni, félelemmel vegyes tiszteletet. Az etnocentrizmust és annak személyes vonatkozásait kutató egyik klasszikus hazai vizsgálat során (Rot és Havelka, 1973), Adorno „F-skálájával” mérve a szerbiai középiskolások bizonyos részénél találták a legnagyobb fokú tekintélytiszteletet a világon, mely még annál is nagyobb, amit az amerikai börtönökben mértek.

Ha ezt a különféle személyiségvonásokból – a „hordaidentitás” elfogadása, vezérimádat és mazochista alárendelődés a tekintélynek, kisebbrendűségi komplexus, bizonytalanságérzet, erős, irracionális gyűlölet és fojtott agresszivitás, cinizmus, gyanakvás és hajlam az üldöztetési téveszmékkel járó projekcióra – összeállt szindrómát megpróbálnánk egy elméleti modellel egybefogni, azt hiszem, hogy legalkalmasabb lenne ezt az embertípust paranoid-autoritárius személyiségnek nevezni.

A nacionalista ideológia elterjedtségének pszichológiai funkcióját és okait abban látom, hogy lehetővé teszi az egyénnek a biztonságérzet és a szilárd begyökerezettség megszerzését, olyan kategóriarendszer meglelését, mely segíti őt az orientációban; a csoportos narcizmusban részt véve erősnek és fontosnak érezheti magát, kielégítheti a hordaösztönt, és társadalmilag megengedett módon sülhet ki felgyülemlett agresszivitása és gyűlölete. Igaz, a nacionalizmus nem kis árat követel ezért: a személyes identitás, az értelem és az univerzális, humanista értékek és elvek feladását.

A tekintélyelvű személyiség és a politikai kultúra

Politikai közéletünkben igen gyakran és sokat beszélnek, vitatkoznak a társadalom demokratikus átalakulásának feltétlen szükségességéről és a demokratikus intézmények létesítéséről, amelyek majd felváltják a régieket, a nem-demokratikusakat. A probléma számunkra sorsdöntő, azonban nem csupán pragmatikusan politikai, nem is csak szociológiai, hanem kulturális, antropológiai és pszichológiai kérdés is. Az egyén toleráns és demokratikus politikai kultúrájának kiépülése nélkül nem lesznek valóban demokratikus társadalmi intézményeink. Még mindig hiányzik a megfelelő fogalmi apparátusunk a véleményen szerint kulcsfontosságú probléma megoldására: Miért dominál nálunk még mindig az autoritariánus politikai kultúra, és hogyan hárítsuk el az akadályokat a demokratikus intézmények, a demokratikus magatartás és tudat létrehozása és fejlődése elől?

A „politikai kultúra” fogalma viszonylag új, és a legszélesebb alapot képezi a társadalmi, politikai jelenségek magyarázatához és elemzéséhez, mivel összefűzi és felöleli a kultúra számos, politikailag releváns szegmentumát: a tradíciót, a szokásokat, a mítoszokat, a szimbólumokat, a magatartásmintákat, a nézeteket, a meggyőződéseket, a történelemfilozófiát és az előítéleteket, tehát mindazt, ami egy társadalom implicit és explicit kultúrájában a politikai intézményekre és a szó legtágabb értelmében vett politikai életre vonatkozik.

Mindez elengedhetetlen annak megértéséhez, miért ilyen sikertelen Szerbiában a demokratizálódási folyamat, és mitől ennyire eleven és szívós a tekintélyelvű politikai kultúra. Emlékeztetnék arra, hogy hogy századunk első felében neves etnopszichológusaink, filozófusaink, íróink, Vladimir Velmar Janković, Jovan Cvijić, Vladimir Dvorniković és Slobodan Jovanović már figyelmeztettek bennünket, hogy az idegen intézmények és eszmék nem ültethetők át nehézségek nélkül a mi talajunkba, ha nem számolunk történelmünkkel, hagyományainkkal és mentalitásunkkal, az emberek karakterével.

Nálunk a standard politológiai és szociológiai kutatásokban hiányoznak azok a fogalmak, amelyek a politikai kultúra szubjektív aspektusát képezik (nézetek, tudat, mentalitás, karakter, értékorientációk, hiedelem- és gondolkodásformák). Márpedig ezen emberi, szociálpszichológiai tényező elengedhetetlen a tárgyalt kérdés elmélyültebb és teljesebb elemzéséhez, tekintettel arra, hogy a demokratikus társadalmi változásoktól való vonakodásban elhanyagolhatatlan és gyakran nagyon fontos szerepet játszanak a változás potenciális hordozóinak, illetve a fennálló rend őrzőinek irracionális pszichológiai faktorai, motivációi, nézetei és személyiségvonásai.

Minden társadalomban kialakul a személyiségvonásoknak egy sajátos konfigurációja, olyan karaktermagot alkotva, mely a társadalom minden tagjában közös, funkciója pedig az adott politikai rendszer fenntartása és a fennálló társadalmi viszonyok lebetonozása. Ez a társadalmi karakter (Fromm) oly módon regulálja az emberek gondolkodását, érzelmeit, nézeteit és szükségleteit, hogy azt hiszik, hogy úgy kívánnak cselekedni, ahogy voltaképpen muszáj nekik, azaz ahogy azt az adott társadalom előírja.

A társadalmi karakter egyik formája az autoritárius karakter, mely a nem demokratikus, totalitariánus, szigorúan hierarchikusan szervezett, vak engedelmességet követelő társadalomra jellemző. Az autoritárius karakter fogalmát Fromm vezette be a németországi fasizmus „emberi alapját” elemezve, majd Adorno és munkatársai dolgozták ki részletesebben, hogy ezzel megmagyarázzák bizonyos személyek hajlandóságát arra, hogy elfogadják az antiszemita, etnocentrikus és konzervatív nézetek, meggyőződések és előítéletek szindrómáját. A kutatások ugyanis kimutatták, hogy szoros kapcsolat áll fenn az antidemokratikus orientáció és bizonyos fajta autoritárius személyiségstruktúra között.

A mi tájainkon, a több évszázados török uralom és a több évtizedes kommunizmus után kiformálódott az autoritárius-alattvalói személyiség egy különleges típusa, egyfajta lehetséges emberi válaszként a kegyetlen, embertelen életfeltételekre. Az ilyen karakterstruktúra segít az egyénnek az alkalmazkodásban és a túlélésben végletesen embertelen, patologikus társadalmi környezetben, igaz, identitásának, szabadságának és méltóságának elvesztése árán – miközben e karakterstruktúra egyúttal tükrözi és fönntartja a fennálló despotikus rendszert. Az autoritárius-alattvalói személyiségszerkezet az autoritárius tudat és a „pórias mentalitás” (Cvijić) sajátos keveréke, hibrid, amit a következő tulajdonságok jellemeznek: hatalomimádat, pragmatizmus, egoizmus, alázatosság, alattomosság, irigység és morális mimikri.

A szociálpszichológiai kutatások bebizonyították, hogy az autoritárius és alattvalói tudat ott virágzik, ahol a lakosság tanulatlan, kulturálisan és civilizatorikusan elmaradott, szegény, riadt és nincs reális esélye arra, hogy változtasson társadalmi helyzetén. Az ilyen környezetben az emberek könnyen elfogadják az alattvalói életfilozófiát. Az alattvalói-autoritárius személyiség szűk látókörű, megfélemlíti a kegyetlen hatalom, tehetetlen és fatalista módon kész ellenkezés nélkül megbékélni minden rosszal és minden bajjal; tele van heves gyűlölettel, mely az „ellenségre” vetül, konzervatív, fél a megszilárdított rend és rendszer megbomlásától, miként a kockázattól is, amit a változás hozhat; könnyen magáévá teszi a szimpla, autoritatív, paternalisztikus és paranoid-patrióta jelszavakat, mint amilyenek pl. Milošević pártjának választási szlogenjei: Velünk nem jár bizonytalanság; Így kell ezt csinálni; Tisztítsuk meg Szerbiát az árulóktól stb.

Persze naiv dolog úgy elképzelni a „demokráciára való nevelést”, mint puszta (iskolás) tudásszerzést a demokratikus szabályokról és intézményekről. Sokkal pontosabb és helyesebb, ha demokratikus politikai szocializációról beszélünk, ami a legkorábbi gyerekkorban kezdődik, és felöleli a személyiség egészét.

Társadalmunk valódi demokratikus transzformációjához tehát nem elég a társadalmi intézmények megváltozása – különösen ha az csak látszólagos és részleges –, hanem okvetlenül szükséges az erkölcsi, szellemi és személyes átváltozás, és a szabad, demokratikus, autonóm és autentikus személyiség kialakítása. Amíg azonban a demokratikus, nyílt és szabad társadalom kiépítésének problémáját csupán politikai, jogi és szociológiai kategóriákkal próbáljuk megoldani, és elhanyagoljuk az antropológiai és pszichológiai összetevőket, amíg a jogi, gazdasági és társadalmi rendszer felépítésével és tökéletesítésével foglalkozva eltekintünk a belső tökéletesedés szükségességétől és a szabad, toleráns és felelős személyiség kialakításától, s a politikai harcot a hatalomért folytatott harcra redukáljuk, melyben a demokrácia puszta eszköz, nem pedig cél; amíg nem a teljes kulturális átváltozás a célunk, addig szégyenletesen éldegélhetünk, alattvalók gyanánt, általános nyomorban, egy anakronisztikus rendszerben Európa peremén, ahelyett, hogy ember módjára élnénk, szabad polgárokként, és élveznénk a demokratikus kultúra jótéteményeit.

Totalitarianizmus az emberi lélekben

Manapság ajtainkon egyre erősebben és pimaszabbul kopog olyasmi, ami nagyon is hasonlít a nácizmus kísértetére; amikor a totalitarianizmus szelleme könnyedén meghódítja a parlamentet, kényelmesen befészkelte magát a rádióba és a televízióba, arcátlanul tapossa a kultúrát, belopakodik az iskolákba, és azzal fenyeget, hogy eluralkodik az egyetemeken is; amikor a nacionalista viszálykodás gaztettekre váltja a szót, a düh, a gyűlölet és az erőszak pedig mindennapi abnormális életünk pszichopatológiájává dagadnak. A tömegőrület és az emberek nagy részének szenvedélytől fűtött viselkedése, akik saját vesztükön buzgólkodnak, nem magyarázható meg elégségesen a gazdasági és szociológiai törvényekre való hivatkozással.

Az, hogy az értelmiség, a társadalom tudatos és művelt rétege tiltakozik a kulturális erőszak ellen, amit a bőrén érez és ami vitalitásában sérti, az, hogy az egyetemisták, mint kritikai szellemű fiatalok tiltakoznak a diktatúra ellen, mely az egész népet szakadékba taszítja, az, hogy a munkások megtagadják a munkát olyan fizetésért, mely a puszta túlélést sem teszi lehetővé – várható, értelmes és érthető dolgok. Mostanság azonban nálunk sokkal gyakoribbak és tömegesebbek bizonyos furcsa, váratlan és paradox jelenségek. A végképp elszegényedett és kiéhezett munkások és a munkanélküliséggel fenyegetett kistisztviselők többsége – nem sztrájkol, az értelmiség tetemes része pedig hallgat, sőt igyekszik legitimitást adni a gátlástalan hatalomnak. Miközben megannyi, fizikailag és értelmileg jó képességű és erős fiatalember, elborzadva a háború értelmetlenségétől és egyre zsarnokibb hazájában csalódva nem hajlandó beállni a véres körtáncba és az emigrációt választja, addig, szinte szabályszerűen, a roskatag, fogatlan és eszetlen öregek a képernyő innenső oldalán a mellüket verik, papucsban hősködnek és szerbkednek, hűséget esküdve a fenséges Vezérnek, a képernyő túloldalán pedig más koros férfiak és éltes hölgyek mérgező gyűlöletet szítanak, és kíméletlen leszámolásra biztatnak „ellenségeinkkel” és „árulóinkkal”. Ha a polgárok többsége a választásokon „szabadon” választja a zsarnokságot, ha a tömegek nap mint nap, szinte szó nélkül rábólintanak a törvénytelenségekre, ha türelmesen és egy rab alázatával órákig várnak csöndben, hogy a bank, mint valami kegyelemkenyeret, kiossza nekik egyébként is nyomorúságos fizetésük egy kis hányadát, akkor itt már elkel a mélypszichológia, hogy megmagyarázza az apatikus, patologikus és értetlen emberi viselkedést.

Tekintettel arra, hogy a nagy társadalmi megrázkódtatások és a gazdasági hanyatlás idején szinte törvényszerűen bekövetkezik az értékrendszer szétesése is, a dezorientáltság és az anómia, a totalitariánus ideológia egy sajátságos és stabil értékrendet kínál, melynek középpontjában a Vezér kultusza és a nemzet, az állam vagy a messianisztikus osztály imádata áll – ekként kielégíti az ember alapvető igényét az orientációs keretre és az imádat tárgyára. A totalitarianizmus nemcsak gazdasági, társadalmi, vallási és erkölcsi szükségleteket elégít ki, hanem mély pszichológiai szükségleteket is, mint amilyen pl. a biztonság és a bizonyosság szükséglete. A hatalom és a fegyelem kultuszát ápoló nácizmus erőt, bizonyosságot önt híveibe, és biztonságérzetet ad. Egységes, erős csoport (állam, nemzet, párt, osztály, vallási közösség) részének lenni – ez a legjelentéktelenebb egyénnek is önérzetet kölcsönöz, és kielégíti alapvető pszichológia szükségletét, hogy tartozzon valahova, mégpedig a csoportos nárcizmus módján. Ne csapjuk be magunkat: az emberi természetben olyan szükségletek is vannak, melyeknek a totalitarianizmus kielégülést kínál, és a maga módján ki is elégíti őket.

A háború a menekült gyerekek szemével

Dr. Isidora Graorac pedagógus lehetővé tette a Horvátországból menekült gyerekek számára, akikről sokat írtak, s akik nevében eddig mások, a felnőttek beszéltek, hogy megszólaljanak a saját nyelvükön, és elmondják, mit gondolnak önmagukról, a háborúról, a hazáról, a boldogságról, elmondják félelmeiket és reményeiket… Isidora Graorac könyve (Ott messze… Gyerekek száműzetésben: tanúságok és üzenetek. Pedagógiai Akadémia, Belgrád, 1993), dr. Ivan Čolović tanulmánykötete a háborúról, a politikáról és a folklórról (Harcosok bordélya, Belgrád, 1993), valamint a háborúról beszámoló történetek gyűjteménye (Legenda beavatottak számára, Radio B-92, Belgrád, 1993) azt bizonyítják, hogy ma Szerbiában, a háború hivatalos szentesítésével szemben és a domináns, propagandával formált, harcias-patrióta tudat ellenére a tudományban és az irodalomban egy új, kritikus, alternatív tudat érlelődik a háborúról, mely ha nehezen is, a kis kiadóknak köszönhetően mégis eljut a nyilvánossághoz.

A háború okairól és értelméről ezer éve gondolkodnak a filozófusok, teológusok, pszichológusok és írók, ám a körülmények kényszerű hatására sajnos ma a száműzetésbe kényszerült gyerekek is törik a fejüket rajta. A Horvátországból elüldözött gyerekek megpróbálják még éretlen eszükkel felfogni, hogy „Miért háborúznak a horvátok meg a szerbek”, és azt mondják: Azért, mert a szerbek Szerbiát akarnak, a horvátok pedig Horvátországot; A sakktábla meg a négy „c” miatt,{3} s még egyszerűbben, tapasztalataiknak megfelelően: Azért, mert Tudjman és Milošević összevesztek. A gyerekek válaszaiban gyakran ott visszhangzik a felnőttek vagy a Szerb RTV hangja, akiknek kész, könnyen megjegyezhető válaszuk van, és odasúgják a gyerekeknek, akik készségesen megismétlik: A horvátok állati ösztönből és őrületből, a szerbek pedig önvédelemből; Tudjman miatt; Mert a horvátok hóhérok; Azért, mert a horvátok usztasák.

De vannak egészen más válaszok is, melyek kijózanítóan hatnak. Egy tizenegy éves zágrábi fiú például azt mondja, hogy A politikusok őrülete miatt háborúznak. Butaságból, tartja egy kislány, Megbolondultak, véli röviden a tizenhat éves Željana. A talán legszebb és legőszintébb választ a valóban nehéz kérdésre a tizenegy éves Jasmina adta: NEM TUDOM, DE AZT HISZEM, HOGY EZT ŐK SEM TUDJÁK.

A „Mit üzennék horvát barátomnak?” kérdésre néhányan, főleg a kisebb gyerekek, sztereotip, agresszív választ adnak: Hogy a szemem elé ne kerüljenek stb. A nagyobb gyerekek békülékenyebb és értelmesebb üzeneteket küldenek: Azt üzenném neki, hogy minden mulandó; Nem ő a hibás, a szülei a hibásak; Azt üzenném, hogy ne gyűlöljük egymást; Nekik biztos ugyanolyan, mint nekünk, csak ők a túloldalon vannak. Sok felnőttnél önzetlenebbül és a decentrálásnak meg az emberi együttérzésnek a miénknél nagyobb képességét sejtetve beszél egy tizenkét éves Podravska Slatina-i kislány: Azt hiszem, hogy neki is joga van megmentenie az életét és menekültté válnia, mint nekem.

Miről álmodnak, mire vágynak az elüldözött gyerekek? Többnyire arra, hogy viszontlássák szeretteiket, hogy béke legyen, hogy hazatérjenek. A legnagyobb vágyam az, hogy minden tisztességes ember feléledjen, mondja Djordje, Hogy apu feléledjen, mondja Tanja. Egy slunji, tizenhét éves menekült lány azt kívánja, hogy Felébredjek ebből a rossz álomból, mégpedig otthon, az én otthonomban, az én ágyamban. A nyolcéves Dijana röviden és frappánsan fejezi ki nagy vágyát: HOGY LEGYEN BÉKE ÉS BABÁK.

Különösen nyugtalanító és megrendítő, hogy miként látják és definiálják a kis száműzöttek a „boldogságot”: a boldogság Az, amikor nincs háború és mindenki barátkozik; Az, hogy ne haljon meg a nagybácsim meg a papám; Az, amikor vannak szüleid és békében élsz; Az, amikor nem vagy menekült.

Végtelenül nyugtalanító és lesújtó, hogy a gyerekek egy nem is olyan kis része nem lát lehetőséget a boldogságra. Nem ismerem a boldogságot, mondja egy Borovo Selo-i kislány, egy másik koraérett nyolcadikos diáklány pedig Bosanski Brod-ból rezignáltan állapítja meg: A boldogság számomra pillanatnyilag elveszett dolog. Sok kisfiú és kislány számára a boldogság kísértet, elérhetetlen cél vagy az, ami eltűnt. A boldogság az, amit mindennap álmodok; Valami, ami nincs; Régen volt, ma elérhetetlen. A hatodikos Marina így fogalmaz: A BOLDOGSÁG AZ, AMI NEKÜNK, BOROVO SELO-I GYEREKEKNEK NINCS.

Az egyszerű és rövid kérdés, hogy „Ki vagyok én?”, különféle, jelentésekkel terhes és szomorú válaszokat provokált ki a menekült gyerekekből, amelyekben felfedik, mint látják önmagukat, illetve kifejezik az identitásukat.

Nagyon kevés az olyan gyerek, akinek nincs identitásproblémája, és készségesen válaszol a feltett kérdésre, mégpedig oly módon, hogy azonosul az idoljával vagy a nemzetével. Egy kisfiú például azt mondja: Én Arkan vagyok, egy másik pedig: Én Slobodan Milošević vagyok. Akik számára a kollektív, nemzeti identitás a döntő, így határozzák meg magukat: Savuljai szerb; Szerb menekült gyerek, de vannak, akik hozzáteszik: Szerb, de mindenekelőtt ember, vagy feltételesen beszélnek: Ha az, aki kérdezi, szerb lenne, azt mondanám, hogy szerb vagyok.

A pszichológust különösen aggasztja, hogy a szerencsétlenné tett gyerekek válaszainak többsége identitászavarról tanúskodik, komoly dezorientáltságról, zavartságról és mélységes bizonytalanságról a saját énmeghatározást illetően. Mintha a „Ki vagyok én?” kérdés nyugtalanságot keltene, és felébresztené a tiltott szorongást: Néha megkérdem magamtól, hogy ki vagyok, mondja egy gyerek, a másik pedig: Magam sem tudom, mi vagyok, horvát nem vagyok – vagy kétségeket ébresztene: Zavarodott és elveszett, mint a többi barátom; Őrülten zavarodott személy; Nem érzem magam sem az égen, sem földön. Ez a kérdés fájdalmasan érinti az ún. vegyes házasságból származó gyerekeket, akik „etnikailag nem tiszták”: Jugoszláv, nem tudom, mert vegyes házasságból származom; Én felemás vagyok. Egy gyerek ezt az elveszettségérzést és identitászavart tömören összefoglalja: ÉN GYÖKÉRTELEN EMBER VAGYOK, a másik még tömörebb: NEM TUDOM, KI VAGYOK.

Sok elüldözött gyerekre, aki hirtelen, akaratán kívül, elveszetten, magányosan és személytelenné válva új környezetben találta magát, ahol a „menekült” nyomorúságos szerepe jutott neki, jellemző az új, negatív személyes identitás élménye. Az ő öntapasztalásuk végletesen komor, depresszív, siralmas: Én egy szerencsétlen hülye vagyok, aki téves korban született; A legpechesebb ember a világon; Névtelen, elszakadt, törvényen kívüli; Most – senki és semmi; Mintha ott maradt volna a személyiségem; Az 1517-es számú menekült személy; Anyunak és apunak a lánya, Szerbiának meg egy menekültje; Én olyasvalaki vagyok, akinek nincs életkedve; Aprócska álmodozó; Idegen; Én egy gyáva kukac vagyok, amilyet még nem látott a világ; Kétségbeesett ember, aki egyre bolondabb és bolondabb lesz. Ezekben a válaszokban a tehetetlenségérzet, az önmaguktól és saját erejüktől való elidegenedettség érzése dominál, meg a homályos érzés, hogy csak tehetetlen játékszerek mások kezében, akik a sorsukat kovácsolják. A gyerekek néha képesek világosan kimondani ezt az intenzív, homályos élményt, s a válaszuk ilyenkor akaratlanul is vádként hangzik: ÉN OLYAN GYEREK VAGYOK, AKINEK A POLITIKÁVAL MEGKÖTÖZTÉK AZ EGÉT; ÉN EGY POGÁNY KOR GYERMEKE VAGYOK; DIÁKLÁNY, AKITŐL ELLOPTÁK A BOLDOGSÁGOT, vagy: ÉN A HÁBORÚ GYERMEKE VAGYOK.

A jugoszlávok háborús neurózisa régen és most

1944 novemberében, közvetlenül Belgrád felszabadulása után az új partizán hatalom felszólította dr. Hugo Klajn pszichiátert és pszichoanalitikust, aki a megszállás idején szigorú illegalitásban élt, hogy a kovini kórházban szervezze meg a háborús neurózisok gyógyítását. A tapasztalt pszichoanalitikus egy éven át 150 harcoson vizsgálta és gyógyította ezt a specifikus lelki megbetegedést, és úgy döntött, hogy gazdag klinikai anyagát, eredeti megfigyeléseit és számos következtetését külön publikációban teszi közzé. A könyvnyi tanulmány 1945 októberében készült el, ám ekkor akadályok léptek fel. A korabeli katonai cenzúra, melyet természetesen nem szakmai, hanem kizárólag ideológiai és politikai szempontok vezéreltek, nem engedélyezte egy ilyen „reakciós” és szentségtörő tanulmány kinyomtatását, melyben pszichoanalitikus módszerrel kezelik a harcosok lelki zavarait, mint sajátos hisztériás neurózist. Valóban hallatlan vakmerőség volt ez: ignorálni az ideológiai tabukat, és hidegen, elfogulatlanul bonckés alá venni az érinthetetlen, „szent harcosok” lelkét. Klajn A jugoszlávok háborús neurózisa című könyve csak tíz év múlva, 1955-ben jelenhetett meg Gojko Nikoliš partizántábornok és orvos intervenciójának köszönhetően, a Katonai-egészségügyi Intézet kis példányszámú kiadványaként.

Különös története van tehát a háborús neurózisokról szóló, páratlanul értékes tanulmánynak, melyet megjelenése után csakhamar elfeledtek. De nézzük meg, konkrétan mi volt olyan „veszélyes” ebben a könyvben, miféle szentségtörést követett el Klajn az analízisével, majd tegyük fel a kérdést, hogy mi e tanulmány tudományos és szakmai jelentősége ma.

A partizánharcosok e talányos és tömeges megbetegedése 1943 tavaszán lépett fel, a harmadik kozarai offenzíva után. Tünete leggyakrabban a háborús akció nyilvános demonstrációja volt, általában nagyszámú ember jelenlétében, egy téren, egy konferencián, vásárban stb. A beteg partizánok, mintha démon szállta volna meg őket, hirtelen valamiféle transzba estek, és gesztusokkal, mimikával, szóval és kiáltásokkal drámai módon bemutatták az ellenséggel való harcukat, s eközben igen élénken és intenzíven át is élték a valóságos csatával járó érzelmi vihart.

A váratlan és visszatarthatatlan rohamot rendszerint mellkasi szorítás előzi meg, zavar, bizsergés a végtagokban és a szem lehunyása, mint a hipnotikus álom esetében. Ekkor a beteg hirtelen lefekszik, és felkiált: „Rohamra! Előre, proletár testvérek!”, vagy valami hasonlót. Eközben nagyon izgatott, egzaltált, légzése szapora, ökle összeszorul, a földhöz veri a lábát és fenyegetőzik a karjával. Egész testével és gesztusaival a rohamozást, a bomba dobását, a lövést vagy a késszúrást utánozza. Lejátssza a lopakodást, a támadást és az ellenség legyőzését. A testnyelvet megfelelő kiáltások és parancsok kísérik: „Bombát a bunkerre! Lődd le a kutyát! Add ide a tőrt! Csapj bele az árulóba!” stb. Érdekes, hogy a harcos nem csak a saját aktivitását mutatja be, hanem áldozatának haláltusáját is (fulladás, hörgés, összeroskadás). A hisztériás roham hosszúsága változó, néhány perctől néhány óra hosszáig terjedhet. Ugyanolyan váratlanul szakad vége, ahogy elkezdődött. A beteg megdörzsöli a szemét, mintha nehéz álomból ébredne, felkel, leporolja a ruháját és folytatja normális tevékenységét. Rendszerint nem emlékszik a fiktív csatára.

Ezt a siralmas és furcsa betegséget maguk a harcosok „harci rohamnak” nevezték, az orvosok „kozarai pszichózisnak”, a nép pedig „partizánbetegségnek” hívta. A neurotikus, hisztériás beteg harcosokat a domináns és legkirívóbb szimptóma alapján „rohamkatonáknak” nevezték el.

E partizánneurózis etiológiája igen komplex. Klajn szerint megannyi társadalmi, kulturális, politikai, történelmi, etnológiai és pszichológia tényező felelős e tünetcsoportért. A második világháború idején, a népfelszabadító háborúban felelevenedett a szerb hőseposzi tradíció a hősiesség, a harciasság és a dicső halál kultuszával egyetemben. Ebből érthető, hogy az önkéntes, nem pedig erőszakkal mozgósított partizán neurotikusok fő szimptómája a harci roham volt, a rettenthetetlen rohamozás demonstrációja. A hosszadalmas, bizonytalan partizánharc a katonailag sokkal erősebb ellenséggel és a krónikus stresszállapot elkerülésének tudattalan vágya, valamint a kötelességérzet és az odaadás a harc céljai és a bajtársak iránt belső konfliktushoz vezettek. A hazatérés, a békés családi élet rendszerint tudattalan vágya és a kötelességérzet, a katonabecsület közti lelki konfliktus felborította a belső egyensúlyt. A keresztény szellemben nevelkedett falusi harcosoknál konfliktushoz vezetett a gyűlölt ellenség iránt táplált kíméletlen bosszúvágy meg az irgalom és a megbocsátás etikája is. Az 1943. május 1-i dekrétummal bevezetett rangfokozatok döntően hozzájárultak ahhoz, hogy épp ekkor jelentkezzenek a neurotikus rohamok azoknál a harcosoknál, akik a tiszti és altiszti rendfokozatok kiosztása során hoppon maradtak. A rendfokozatok és a kitüntetések azokból a fiatal, iskolázatlan és pszichikailag éretlen partizánokból, akik hivatalos elismerés nélkül maradtak, egyrészt gyűlöletet és irigységet, másrészt egészségtelen ambíciót és heves becsvágyat hívott elő. Mivel ezek a negatív érzelmek társadalmilag nemkívánatosak, el lettek fojtva. Az intenzív és elfojtott érzelmek és törekvések kerülő úton való visszatérése ideg-összeroppanáshoz és hisztériás szimptómák jelentkezéséhez vezetett. A nagyszámú publikum előtt kivitelezett fiktív csatározás értelme ez volt: „Látjátok, emberek, mennyire szívből és bátran harcoltam én a gyűlöletes ellenség ellen, és mégsem kaptam érte még altiszti rangot sem, csak ideg-összeroppanást, míg mások, akik kevésbé érdemelték meg, rangot és kitüntetést is kaptak!” A neurózis ekként a kisebbrendűségi érzés, a meghiúsulás, a lemaradás felülmúlásának eszközévé válik, miként arra is jó, hogy privilégiumokat hozzon és kivívja a civil környezet sajnálatát. A tudattalan, elfojtott, eredendően a feljebbvalókra irányuló harag és agresszió a hisztériás roham során szabadon kifejeződik, mert áttolódik az ellenségre. Ezen kívül a jobbára analfabéta harcosok számára traumát jelentett a háborúból a munkába való átmenet, s a hisztériával ezt is lereagálták; így védekeztek az ellen, hogy a békebeli feltételek közt nem találták fel magukat: a hisztériás regresszió megvédte őket a sikertelenségérzettől, amit a civil szolgálatban, az iskolában vagy a tanfolyamon éltek meg.

A „rohamkatona” Klajn értelmezése szerint a híres „dinári karaktertípus” patologikus karikatúrája, a jugoszláv háborús neurózis pedig a szerb nemzeti karakter beteg hajtása. Nem véletlen, hogy a jugoszláv harcosoknál a neurózist a csatározás demonstrációja, nem pedig a pszichogén reszketés vagy a szorongásos hisztéria jellemzi. A reszketést és a szorongásos neurózist a mozgósított szövetségi katonáknál regisztrálták, akiknél undor jelentkezik a hadseregtől és a katonaélettől, míg a jugoszláv partizánoknál, akik a hősepika tején nőttek fel, kultusz övezi a harcost és tisztelet a hadsereget. Míg más országok katonáinál a neurotikus megbetegedés a veszélyes háborús katonaélet előli menekvés eszköze volt, addig a mi háborús neurotikusainknál félelem ütötte fel a fejét, hogy betegségük miatt menesztik őket a seregből, amit ők szégyenként, kudarcként, nem pedig megmenekülésként éltek meg. Hogy jobban megértsük ezt a zavarba ejtő, látszólag abszurd jelenséget, segítségül kell hívnunk azt, amit Cvijić a „dinári karekterről” mondott. Eszerint e típus domináns személyiségjegyei a harciasság és az erőszakosság. Az ilyen lobbanékony emberek a legkisebb sértés miatt is képesek felindulni és rátámadni másokra. Náluk, írja Cvijić, túlfejlett a nemzeti érzés, a tisztesség és a hősiség kultusza, és különösen ápolják a katonai erényeket. Hugo Klajn leleplezte a partizánharcosok egocentrizmusát, erőszakosságát, narcizmusát, túlfűtött becsvágyát, és rámutatott érzelmi éretlenségükre, hisztérikusságukra és igen szerény értelmi képességeikre. Ez annak idején szentségtörést és nyílt eretnekséget jelentett.

Habár már három-négy éve annak, hogy megjelentek az első háborús neurózisok ebben a mostani, tragikus háborúban, melyek a szuverén kis államocskákért folynak a volt Jugoszlávia területén, még mindig nem áll rendelkezésünkre alapos áttekintés és tanulmány a lélek új háborús megbetegedéseiről. Belátható időn belül nem is lesz, mivel nincs olyan intézmény, mely meghatározott program szerint foglalkozna a háborús neurózisok gyógyításával, valamint szisztematikus, tárgyilagos és szakszerű tanulmányozásával. A háborúban traumatizált emberek szétszórtan bukkannak fel az orvosi rendelőkben, klinikákon és elmegyógyintézetekben, úgyhogy ma senkinek sincs teljes áttekintése az új háborús neurózisokról, azok fajtáiról, gyakoriságáról stb. Ez semmiképp sem véletlen. A hatalomnak, úgy látszik, fontosabb, hogy eldugja a kellemetlen igazságot, hogy a szőnyeg alá söpörje a dicső harcosok „szégyenletes betegségét”, mint az, hogy a sokat szenvedett és traumatizált embereken segítsen, ami egyébként kötelessége lenne.

Ma viszonylag kevés az olyan kísérlet, mely legalább részben feldolgozná ezt az aktuális és súlyos problémát. A beteg harcosok egy kis csoportját véve alapul, dr. Branislav Petronijević és munkatársai A harcosok és a foglyok tortúrái és stresszei című publikációban (Mentálhigiéniai Intézet, Belgrád, 1992) a Jugoszláv Néphadsereg katonáinak tipikus pszichiátriai rendellenességei közül, melyek a közvetlen háborús stresszhelyzet megszűnte után bukkantak fel, kiemel néhány tipikus szindrómát. Az első a szorongásos reakció szindrómája, melynek tünetei: nyugtalanságérzet, veszélyeztetettségérzet, megriadás, határozatlan félelem, tehetetlenség- és reménytelenségérzet. A másik a szorongásos-depresszív reakció szindrómája: szorongás, a vitalitás csökkenése, a környezet iránti érdeklődés elvesztése, testsúlycsökkenés, szomorúság, álmatlanság, magába húzódás stb. Végül feltűnően gyakoriak a pszichoszomatikus reakciók: fejfájás, hasfájás, gyomorfekély stb.

Hugo Klajn fél évszázados tanulmánya ma is aktuális, mert heurisztikusan termékeny elméleti paradigmát adhat a mai háborús neurózisok megértéséhez. A jugoszlávok háborús neurózisa című könyvből levonható egyik lényeges elméleti következtetés az, hogy a háború természete és a részvevők pszichológiai profilja determinálják a konkrét háborús neurózis természetét, tüneteit és funkcióját. Röviden szólva: minden háborúnak megvan a maga neurózisformája. Az első világháborúban a mozgósított szövetségi katonáknál a hisztériás reszketés dominált, a második világháborúban a a szövetségeseknél a szorongásos neurózis, a partizánoknál pedig a rohamozást dramatizáló hisztériás roham. A mai véres etnikai háborúban, mely a tegnap még „testvéri népek” között tört ki, ahol az ellenség nem külső, hanem legtöbbször az ugyanolyan nyelven beszélő szomszéd, akinek ugyanolyan szokásai vannak, csak épp más nemzethez tartozik, s melyben a háború célja nem, legalábbis nem sokaknak világos, a leggyakoribb betegség a depresszió, amit szorongás, tehetetlenségérzet, értéktelenségérzet, bűntudat és identitászavar kísér. (De hát, amilyen a háború, olyan a neurózis.)

A mai pszichikus megbetegedések specifikussága abban keresendő, hogy ma nem csak egy háborús neurózis létezik, mint az elmúlt háború partizánjainál. Azt hiszem, hogy – habár igen szűkös anyag tárgyalja a katonák mai lelki sérüléseit – hipotézis gyanánt elfogadható az állítás, hogy ebben a szerencsétlen háborúban meg kell különböztetni egyrészt az önkéntesek háborús neurózisának szimptomatológiáját, struktúráját, dinamikáját és etiológiáját, másrészt az erőszakkal mozgósított katonákét. Az előbbiek a „rohamkatonákhoz” hasonlóan, rendszerint kávéházakban, ittas állapotban, feltűnést keltve demonstrálják fontosságukat, a publikumot erőszakos, goromba viselkedésükkel terrorizálják, lövöldöznek és gránátokat dobálnak, hogy ekként elűzzék elviselhetetlen félelmüket a békétől. Ők, anélkül, hogy tudatában lennének ennek, a háborúról a munkára való átmenettől félnek, mikor is sikertelennek és fölöslegesnek fognak bizonyulni. Az utóbbiak viszont, ellenkezőleg, elmagányosodnak, bezárkóznak a szobájukba, ahol kedvetlenül ülnek vagy fekszenek, napokig csak tompán maguk elé néznek, erős az elszemélytelenedés-, az elhagyatottság-érzésük, szoronganak, kétségbeesnek és lelkiismeret-furdalásuk van amiatt, amiben, habár kelletlenül, mégis részt vettek.

A háborús neurózisok kutatásának nemcsak gyakorlati és elméleti tudományos értéke van, hanem egy fontos humánus aspektusa is, amit nem szabad elhanyagolni. A pszichoanalitikus módon megértett háborús neurózisok, mint Klajn mondja, „az embereket háborúba kényszerítő körülmények elleni lázadás formái”. Ezért szükséges, véli ez az analitikus, a neurotikusok gyógyításán túl az őket kitermelő társadalom gyógyítása is.

Az értelmiség bűnei

A Belgrádi Körnek{4} kétségtelenül becsületére válik, hogy az általános ellenségeskedés és a háborús felhívások idején elvszerűen, határozottan és bátran felemelte a hangját a nacionalizmus, a szenvedélyes gyűlölet és a háborús trombiták ellen. Az értelem magányos, kirekesztett, alig hallható, de jól artikulált hangja volt ez a háborús rivalgás, a „hazafias” dalok és a nacionalista ordibálás fülsiketítő lármájában. Mint e kötet{5} bevezetőjében Aljoša Mimica, a szerkesztők egyike írja, a tömeghisztéria e korszakában „a békére, a nemzetek közti toleranciára és a polgári demokrácia kiépítésére való minden felhívás” heves ellenállásba ütközött, „megvetés, semmibevétel és nyílt gúny” övezte, és „árulónak” bélyegezték.

E tanulmánygyűjtemény fontos kérdéseket tesz fel: Mennyire vett részt az elit értelmiség a háborús hangulat gerjesztésében? Mi az értelmiség szerepe a nacionalista tivornyák korában? Mit tettek, és mit mulasztottak el megtenni a független értelmiségiek, hogy megakadályozzák a háborút? Hogyan lesznek a gondolatokból és a szavakból gránátok és golyók? Tekintet nélkül a kötetben szereplő szövegek stilisztikai, formai és tartalmi különbözőségére, a gyűjtemény alaptézise a következő: az értelmiség bűnös a nemzetek közti gyűlölet gerjesztéséért, az ellenségeskedés, az erőszak serkentéséért és a háború kitöréséért, s ezzel az esztelen bűntettekért és rombolásért is, ami következett.

A különböző szerzők természetesen különféle szempontból nézik s mérik föl az értelmiség szerepét az etnikai összetűzésekben. Az egyik végletet azok jelentik, akik szerint az értelmiségiek a háború legfőbb gerjesztői, bűnözők, akiknek bűne kétségbevonhatatlan és óriási. Más szerzők szerint az elit értelmiségiek, ha nem is ők sugallták és tervelték ki a háborút, mindenképp cinkosok a háborús tűzvész okozásában és terjesztésében. Vétkesek, mert „hagyták magukat befogni az etnokrata hatalom kocsijába”, és a felelősség egy része rájuk hárul a „nacionalista részegségért és a történelmi tudat összezavarodásáért”, írja Ratko Božović.

Mások azt helyezik előtérbe, hogy mit nem tettek meg az értelmiségiek a nacionalista vadulás megakadályozásáért, „a sovinizmus szörnyetegeinek megfékezéséért, melyek e térség embereit a felfoghatatlan bestializmus, a gyűlölet és a kollektív öngyilkosság szakadékába vetették” (Svetlana Knjazev-Adamović). Az értelmiség „vétkes”, mert nem járult hozzá eléggé az emberek meggyőzéséhez, hogy a problémák erőszakmentes megoldása jobb, célszerűbb és tartósabb eredményt hoz, mint az erőszakos, militáns megoldás. Hagyták, hogy a gőgös, begerjedt és kíméletlen politikusok brutális erőszakkal „oldják meg” a felgyülemlett problémákat, amelyeket racionálisan, békésen és emberien is meg lehetett volna oldani minden polgár javára. Sokan felhozhatják védelmükre, hogy nem tudták, mihez vezethet a nacionalista részegség, de az értelmiségiek, akiknek az a feladatuk, hogy gondolkodjanak és tudjanak, ezt nem tehetik. A nem tudás és az esztelenségben való részvétel kerülése nem szabadítja fel az értelmiségit a felelősség alól. Gondolkodó embereink igenis hibásak, hogy csütörtököt mondtak, amikor tudni, szólni és cselekedni kellett volna, hogy hallgattak és passzivitásba vonultak, és cselekvés helyett néma szemlélők maradtak.

Ezen explicit tézis mellett, melyet számos szöveg határozottan és nyíltan kimond, tehát hogy a szerb értelmiség a háború előidézője, a gyűjteményen végigvonul egy kevésbé szembetűnő, inkább implicit, hallgatólagos tézis is, mely szerint az értelmiséget két csoportba sorolhatjuk: az apologetikus/militáns és a kritikai értelmiségiek közé. A különböző szövegekben rejlő utalások és töredékes leírások alapján megpróbálom minél hűségesebben rekonstruálni az említett két antipódus szociálpszichológiai és szellemi portréját.

A militáns értelmiségi típus jellemzői: szűkkeblűség, kritikátlan, dogmatikus gondolkodás, arrogancia, narcizmus, konzervativizmus, törzsi tudat, túlfűtött nacionalizmus, mely beszűkíti a szellemi látókört, szívós előítéletek, apologetikus viszony a saját kormányhoz és néphez, gyűlölet és ellenséges érzület más etnikai közösségekkel és a saját nemzeten belüli másként gondolkodókkal szemben. Az ilyen értelmiségiek a háború projektumának megalkotóivá és a nekrofilia ideológusaivá váltak. „Idealizmusuk” és fennkölt retorikájuk mögött egészen alpári motivációk rejlenek: hatalomvágy, bírvágy, privilégiumok utáni sóvárgás. Az értelmiség militáns, apologetikus, nacionalista típusába tartoznak egyes vezető értelmiségiek a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia soraiból, valamint a Szerb Írószövetség körének egykori „disszidens” csoportjába tarozó ún. praxis-filozófia egyes képviselői.

A kritikai értelmiségi megszabadult a nacionalizmus démonaitól valamint a törzsi logikától és etikától, kozmopolita szemléletű, szabadon, függetlenül, analitikusan gondolkodik, szkeptikus minden hatalom és a hordamentalitás iránt. E típus képviselői „az igazság képviselői és a tények tisztelői” (Manojlo Vukotić). Az igazi értelmiségi „közömbös a politikai hatalom iránt, a hatalom az ő számára megalázó a szellem tágasságához képest”, írja Dragan Velikić. A kritikai értelmiségi a vakhit helyett megtartja az egészséges szkepszist, megvizsgálja és mindig újra felülvizsgálja a megállapított igazságokat. Nem akar hallgatni, amikor eláradnak „a primitivizmus és gőg” hullámai, és irtózva utasítja el, hogy „tapsoljon a barbarizmusnak, és dekorációs szolgáltatásokat nyújtson” (Djordje Vukadinović). A kritikus, civilizált, szkeptikusan gondolkodó ember, aki határozottan kiáll az univerzális humánus értékek mellett (értelem, szabadság, igazságosság, tolerancia), tehát az autentikus értelmiségi immúnis mind a díjakra és dicséretekre, mind a büntetésekre és szidalmakra (üldöztetés, elnyomás, szegénység, kirekesztés). Elvi okokból, teljesen logikusan ellenez minden erőszakot, s ezért szóval és tettel ellen kell állnia a háborús pusztítás esztelenségének.

Én azt hiszem, túl felszínes és elégtelen kijelenteni, hogy az értelmiség bizonyos befolyásos csoportjai szóbeli és írott szavaikkal az egész népet szakadékba taszították, majd élesen elítélni ezeket a rosszindulatú „kabinet-tudósokat”, és ezzel mintegy pontot tenni a mondat végére. Az igazi kérdések ott kezdődnek, ahol e könyv egyes szerzői úgy érzik, hogy mindent megválaszoltak.

A kritikus értelmiséginek mindenekelőtt meg kellene kérdőjeleznie és előzetesen problematizálnia a könyv alaptézisét, miszerint az értelmiség bűnös a háborúért, az értelmiségiek háborús uszításukkal elősegítették a tömeggyilkosságokat és a rombolást. Ez a bizonyos értelmiségi körben látszólag kétségbevonhatatlan és magától értetődő tézis sok kérdést szül.

Először is, vajon értelmiségen mindenkit, néhányukat (az elitet, a befolyásosokat) vagy a néhány (mondjuk, elit) közül csak egyeseket (kiket?) értünk?

Másodszor, vajon a költők, filozófusok, tudósok voltak-e azok, akik megalkották a háború „projektumát”, akik a háborút „generálták”, azaz valóban ők idézték elő a háborút? Még ha ez is lett volna a szándékuk, kérdés, hogy megtehették volna-e? Ezzel természetesen nem szeretném felmenteni a felelősség alól a szerbség bizonyos megátalkodott és önjelölt lelkipásztorait, csak kétségbe szeretném vonni az értelmiségi mindenhatóság narcisztikus képzetét, azt, hogy az értelmiségiek a maguk „helyes” vagy „téves” eszméivel a történelmi eseményeket kreálnák, és meghatároznák a nép sorsát.

A társadalmi válság egy pillanatában bizonyos földalatti történelmi, politikai erőkonstellációk felszínre dobnak politikusokat, akik ügyesen, a hatalom örökölt struktúráinak és tengelyeinek segítségével, a nagyhatalmú médiára támaszkodva tökéletesen jól serkentik és irányítják a felébresztett nacionalista törekvéseket, és így háború és béke valódi uraivá válnak. A hatalommal bíró politikusok, amikor szükség támadt rájuk, kihúzták az árnyékból azokat az értelmiségieket, akik addig kegyvesztettek voltak, elhalmozták őket dicséretekkel, díjakkal, médiumot adtak nekik, néhányuknak még hatalmat is, hogy „feleszméltessék” a népet, a hatalomnak pedig megszerezzék a legitimitást; amikor pedig elvégezték a feladatot, ugyanezek a politikusok egyszerűen elhajították őket. Ha látszatra úgy tűnik, hogy a politikusok voltak a „kivitelezők”, a projektumot pedig tekintélyes értelmiségiek alkották, az igazság voltaképpen ennek a fordítottja.

Harmadszor, különbséget kell tenni a bűnösség és a felelősség között, amit ebben a könyvben nem mindig különböztetnek meg. S a bűnösség is lehet egyrészt tudatos vagy szándékos, másrészt tudattalan vagy akaratlan. S ha már ezekben a fogalmakban gondolkozunk, a „bűnösség” foka is igen fontos…

Mindent összevéve, a leegyszerűsített tézis helyett, hogy az értelmiségiek vétkesek a háború miatt, közelebb áll az igazsághoz az az állítás, hogy egyes értelmiségiek, szándékosan vagy akaratlanul, eszméikkel, szavaikkal vagy műveikkel, különböző fokban, felelősek a háborúért, az elítélésük helyett pedig jobb (ugyanakkor nehezebb) lenne felkutatni, hogy miért és hogyan került sor a „gondolkodás e vereségére” még a valóban tekintélyes és kétségtelenül tehetséges emberek esetében is.

Vitatható a másik, szintúgy lappangva csábító tézis is, hogy az értelmiséget két csoportba sorolhatjuk, a militáns apologéták és a kritikai értelmiségiek csoportjába. Mindenekelőtt, mint arra Dragan Velikić emlékeztet bennünket, az „értelmiségi” fogalmához hozzátartozik az individualitás is. Minden, de különösen a bináris tipológia ignorálja ezt a tényt, és végletesen leredukálja a gondolkodásmódok és a személyiségek valós különféleséget. Továbbá fennáll a veszély, hogy a dichotomikus tipológiában szakadék keletkezik a „mi” (a feltétlenül jók, értelmesek, tiszták) és az „ők” (gonoszak, esztelenek, tisztátalanok) között. És ez a szakadék mindig az ellenségeskedés és az összetűzések forrása.

A feledésről és a megbocsátásról{6}

Radics Viktória fordítása

«««« vissza az elejére	Jegyzetek »»»	FÓRUM ROVAT »»»»	» szóljon hozz@! «

JEGYZETEK

* A fordító ezúttal „nem mindennapi” eljárás mellett döntött. Žarko Trebješanin (1950) „Politika i duša”. Psihopatologija nesvakidašnjeg života („Politika és lélek”. A nem mindennapi élet pszichopatológiája) című könyvéből (Beograd, Vreme knjige, 1995) kiszemezgette és mozaikszerűen összerakta azokat a hosszabb-rövidebb részleteket, amelyeket a legérdekesebbnek tartott. A 234 oldalas könyv ugyanis a szerző 1991–1995 között keletkezett publicisztikai esszéit tartalmazza, melyek egy része előzőleg, rövidebb formában, különféle lapokban jelent meg. A könyv tehát nem homogén, és sok olyan bekezdést tartalmaz, melyek inkább csak a hazai, szerb olvasóközönség számára mondanak valamit. Másrészt ezek a cikkek nem szakmai közönség számára íródtak – a magyar szakértő olvasónak talán az lehet tanulságos, hogy hogyan alkalmazza elméleti tudását egy pszichológus a „súlyos valóságban”. A szerzővel tanácskozva és a beleegyezésével sűrítettem a könyvet, jelen fordítás tehát az eredeti „extraktumának” tekinthető. A közcímek a könyv fejezetcímeinek felelnek meg. (Radics Viktória)

{1} A Danas 2000. máj. 13–14-i számában olvasható egy cikk arról, hogy a horvátországi Korčula szigetén egy faluban 1999. nyarán felelevenítették az ököráldozat ősi szertartását, az ún. „kumpaniját”. Az áldozati állatot rituális kardtánc kíséretében mészárolják le a falu nyilvánossága előtt (A ford.).

{2} 1992. március 9-én az egy évvel ezelőtti nagy kormányellenes demonstrációra emlékezve tüntettek Belgrádban. Az 1991. március 9-i demonstráción vagy 50000-en vettek részt, a rendőrség lovas rendőrökkel, vízágyúkkal, gumibotokkal verte szét a tömeget, és tankokat vezényelt az utcákra. Egy tüntető és egy rendőr életét vesztette. Ekkor tiltották be először az ellenzéki rádiót és tévét (A ford.).

{3} Utalások a horvát és a szerb címerre. (A ford.)

{4} A háborúellenes, polgári-liberális szemléletű, ellenzéki értelmiségiek legtekintélyesebb szervezete. (A ford.)

{5} Az értelmiség és a háború (tanulmánygyűjtemény), szerk.: Ivan Čolović és Aljoša Mimica, Belgrádi Kör–Háborúellenes Akcióközpont, Belgrád, 1993.

{6} Részletek a Megbocsátani, feledni vagy bosszút állni című vitaesten tartott felszólalásból.

{7} Beszéd a „Borislav Stanković”-díj átvétele alkalmából, 1995-ben.

{8} Linczényi Adorján fordítása.

{9} Szalai István fordítása.