Az oppozíciók alapján két nagy jegyköteghez jutunk. Egyik a klasszikus némafilmi expresszionizmus képlete: gyorsmontázs+ statikus kamera+ extrém plánok+ különleges látószögek+ effektvilágítás. A másik a modern analitikus film jellemzője: normálmontázs+ panotravelling+ középplánok+ természetes látószögek+ normálvilágítás.

A leírást eszközökként igénybe vett elvont osztályok metszésterületeiként kapjuk meg a konkrétabb, szerves osztályokat. (...)"

Nem folytatom az idézetet, itt álljunk meg egy pillanatra. Ez a szöveg, mint később kiderül, a középiskolai médiaoktatás ajánlott törzsanyaga. Ez lenne A TANKÖNYV. Ám mivel ezeknek a terminológiáknak, ezeknek a megállapításoknak a filmkészítés valóságához semmi közük nincs, vagyis teljesen életszerűtlenek, hiszen senki nem használja ezeket a kifejezéseket, ha filmről beszél, senki nem gondolkodik ezekben a képletekben - azonnal szükségessé válik a tanár számára egy Tanári kézikönyv, melyet Hartai László Mozgóképkultúra és médiaismeret címmel tett le az asztalra.

Itt már elég, ha a 10. oldalig elérünk, hogy megtudjunk egyet, s mást A mozgókép és a médiaoktatás célja című fejezetből:

"(...) - annak a bonyolult mechanizmusnak a megértése ami az adó és a vevő, a néző és a gyártó, a műsorrend és a polgár hétköznapi szokásai körül kialakul."

Számomra ennek a két sornak a nyelvezete, a szöveg hangulata világossá teszi miként az egész könyv is -, hogy Hartai számára egy középiskolás diák eszével és szívével gondolkodni, természetüket megérteni, olyan feladatot jelent, melyre e nagyigényű és alapos mű megalkotásánál nem vállalkozhatott. De folytatnám az idézetet:

"Tehát a mozgóképkultúra és médiaismeret tantárgy oktatási programja: (...) A művészi alkotásokban feltáruló konfliktusok értelmezésével és valós emberi sorsok átélhető projekciójával segíti a toleráns, másokkal szemben empatikus személyiség kialakítását, az életvezetés és az érvényesülés során adódó krízishelyzetek humánus kezelését. (...)"

A könyv egyéb helyeken megnyilvánuló értékei miatt nem érdemli meg Hartai, hogy e bekezdés tartalma és stílusa alapján megnevezzem azt a művet, ami eszembe jutott róla. Ezzel az anyaggal kapcsolatban is az a baj, hogy nem, vagy nem mindig veszi figyelembe az életkori sajátosságokat, így olykor saját rokonszenves céljai ellen hat. Könyve ugyanis melyet nem győzök dícsérni felkészültsége miatt olyan hangulatot áraszt, amely a filmoktatásban tapasztalatlan tanárt teljesen félreviheti. Attól tartok, Király és Hartai művei nem teszik nyilvánvalóvá, hogy a filmezés, a videózás, a mozi végsősoron mind-mind a játékból indultak ki, mint maga a művészet, és hogy ebben az életkorban egyedül az természetes, ha média és kommunikációelméletek helyett, szemiotikai, művészetfilozófiai tézisek helyett a filmcsinálás és a mozinézés alapjaival ismertetjük meg a gyerekeket, méghozzá minél több gyakorlatozással és játékkal.

Hadd mondjak valamit személyes tapasztalatomról. Bizonyos filmszakmai tevékenykedés után (forgatókönyvek, dokumentumfilmek, játékfilmek és reklámfilmek elkészítését követően) elfogadtam azt a felkérést, hogy az ELTE Szociológiai Intézete Dokumentumfilmes Iskolájában felsőfokú filmes képzésben vállaljak szerepet. Itt huszonéves hallgatók négy féléven át tanulnak filmezést és szociológiát. Most, a kurzus végén vált világossá a számomra, hogy tízszer annyi gyakorlati foglalkozást kellett volna szerveznünk, mint gondoltuk. Kamerát a kézbe, de azonnal! És aztán onnan kell haladni visszafelé, és felépíteni az elméleti és gyakorlati tudnivalóknak az adott életkorhoz illő rendszerét.

Visszatérve a tizenévesekhez: biztos vagyok benne, hogy nem szabad koravén, tudálékos kisfelnőtteket kinevelni a "filmművészet" számára. Igenis végig kell menni mindenkinek a silány tévéműsorokon, az ócska filmeken, a gyermeteg, használhatatlan filmötleteken. A film megszerettetése nem történhet meg programszerűen. Erre egyszerűen nincs szükség. A "mediatizált világ", meg "monitor környezet", meg "vizuális forradalom" típusú bombasztikus kifejezések nem tartoznak egy egészséges tizenéves fogalomkörébe. Én a jövő filmkészítőit olyanoknak látom, akik tévét nézve, moziba járva, de még többet olvasva, csavarogva fedezik föl magukat és a világot, és csak saját igényük szerint foglalkoznak filmelméleti kérdésekkel. Érdemes persze ezt az igényt finom eszközökkel felkelteni, és Hartai könyve a megfelelő interpretációval erre alkalmas lehet, de a filmnézés, a filmezés iránti vágy tapasztalatom szerint mesterségesen nem gerjeszthető.

A nagy kérdés tehát, hogy mit kezdhet a "médiatanár" ezekkel a könyvekkel. Erre talán az lehet a válasz, hogy próbálja ki őket: hogyan működnek?

Találnak-e a tanulók bennük olyasmit, amihez intellektuálisan, vagy érzelmileg kötődhetnek? Lesznek-e olyan vetítések, melyek magukkal ragadják őket? Tud-e a tanár e könyvek segítségével olyan gyakorlatokat csináltatni a gyerekekkel, amiket újra és újra igényelni fognak? Végső soron ki kell derülnie néhány alkalom után, hogy járható-e ez az út, vagy igazítani kell valamit az elgondoláson.

Mindkét könyvben van annyi konkrét ismeretanyag és ötlet, ami a gyerekben gondolkodó tanár számára támpont lehet, ha amúgy ő maga kedvet és tehetséget érez a film iránt de ez persze már egy újabb fejezet lehetne.