ARVISURA: IGAZ SZÓLÁS
Interjú Somogyi Istvánnal1998. áprilisában

Mi lesz az Arvisurával? Mi van az Arvisurával? Hol van az Arvisura?

SOMOGYI: Az Arvisura olyan emberek csoportja, akik eljegyezték magukat az Arvisura névvel. Ennek jelentése: IGAZ SZÓLÁS. Számomra nem több, nem kevesebb, mint elköteleződés arra, hogy az életben, az életemben azt keressem, hogy mi az igazság, és ez ugye nem is mindig olyan egyszerű dolog. Ez tehát a fő ügy, ez a szellemi alap és erre rááll egy csoport... Hogyha megtalálta az igazságot,... hogyha megtaláltuk az igazságot, akkor azt valamilyen módon kommunikáljuk. Mondjuk, színházi előadások formájában. Nekem ez az Arvisura. Az Arvisura Színházi Társaság, amelyet én vezetek. S benne azok az emberek vannak, akik hasonlóan gondolkoznak ezekről a dolgokról. És nagyon jól értem, hogy miért éppen most, és milyen apropóból kérdezed: nagy váltás történt a csoportban.

ZALA: Az általad vezetett csoport régen különböző neveken futott, volt, hogy egyáltalán nem volt neve. Mikortól lettetek Arvisura?

SOMOGYI: Nekem azaz érzésem, hogy mi rögtön az elejétől kezdve, ösztönösen ugyanezt csináltuk. Amikor komolyra fordult a dolog, 1980 nyarán, elmentünk a Balatonra, az akkor még teljesen kezdő és fiatal csapattal, és elkezdtünk egy olyan színházi munkát, ami elemi dolgokat nézett meg közelebbről: mi az ember és mi a természet, mi a napkelte és az alkony, mi a születés, mi a halál.

ZALA: Akkoriban még, ha előadást tartottatok valahol, az volt a plakátra írva, hogy valahányadik tanulmány. Ez rettentő szimpatikus volt, alázatot tükrözött és komoly ambíciókat. Én a „második tanulmányra” figyeltem fel...

SOMOGYI: Igen. Ez volt a címke eleinte, mert még nem tudtunk jobbat, csak azt, hogy valamit keresünk, színházi tanulmányokat készítünk, etűdöket. Így találtuk ki a suta nevet. Jó néhány évig tartott, aztán már jött a kínlódás. Gondjaink voltak vele, ha külföldre mentünk, nem tudtuk lefordítsuke, mert ha magyarul írták, akkor nem volt semmi értelme, ha meg angolul, akkor hülyén hangzott… Évekig húzódott, és aztán...

ZALA: Aztán volt egy fordulópont, s attól kezdve van Arvisura?

SOMOGYI: Biztos volt, csak nem tudom, hogy mikor, valamikor a nyolcvanas évek második felében lehetett. Az történt, hogy engem megtalált ez a név. Hozzám került. Megkeresett. Az Arvisura tulajdonképpen egy szöveggyűjteménynek a címe. Egy Pál Zoltán nevű ember a második világháború viszontagságai során belekeveredett egy hantimanysi emberekből álló felderítő csapatba, és azok ott valamilyen sámánrítus szerint beavatták az öreget, aki még akkor nem is volt öreg. A háború után hazakerült és – mivel hajnalonként transzba esett – elkezdett mindenféle történetek lejegyezni. Évtizedeken keresztül írta ezeket a töredékeket a magyarságnak és a rokon népeknek hatezer évre visszamenő történetéből. Minden hajnalban majdnem transzba esett és akkor irt, mintha diktálnának neki...

ZALA: Ez volna tehát az IGAZ SZÓLÁS, vagy Arvisura. És mindez létezik is, ki van adva könyv formában?
SOMOGYI: Van egy szekrényt megtöltő kézirattömeg, meg ennek a részletei többféle formában. Nekem konkrétan kezembe adtak egy könyvet, amelynek az volt a címe, hogy Arvisura, nem volt teljesen hivatalos a kiadás, valami művelődési ház adta ki. Azóta tudom, mi az Arvisura, s ki az a Pál Zoltán. Így került hozzám, az én kezembe adták, hogy olvassam el, és hogy próbáljunk valamit csinálni belőle, hátha közelebb jutunk az igazsághoz.

ZALA: Ez körülbelül akkor volt, amikor a Mestert, illetve a Mesternek ezt a mostani verzióját készítettétek. SOMOGYI: Úgy van, 1988 körül, 88 89ben.

ZALA: Jól látom hogy kb. ekkortól a csoportod tevékenysége immár nem tanulmány centrikus, hanem programcentrikus lett?

SOMOGYI: Egészen addig csak keresgéltem, mit is akarok csinálni. Aztán, miután ez az anyag eljutott hozzám, felfogtam, hogy tulajdonképpen mivel kell foglalspirituális színész – per definitionem – nem válhat soha profivá. Olyan, mint az igazi pap: bemegy este a templomba és megtartja a misét, akkor is, ha vannak hívek, akkor is, ha nincsenek. A két tevékenység teljesen analóg, ezért a mieinket nem fenyegeti a profizálódás veszélye. A régi csoportban kibontakozott egy teljesen normális és egészséges folyamat: meg kellett tanulni a szakmát, hisz csak ennek alapján fogadja el a színészt a színházi világ. Én ezt most már nagyon sok szempontból nem tartom kívánatosnak.

ZALA: Az ideális színház, ezek szerint, valami olyasmi, mint a Tadeus Kantoré, ahol a színészek hatvanéves korukban is gyermeki függőségben élnek együtt a mesterükkel? SOMOGYI: Ehhez a dologhoz semmi köze nincs a függőségnek!

ZALA: Megpróbáltam a lehető legkisebb pejoratív éllel kiejteni ezt a „gyermeki függőséget”: a gyermekit a tisztaság szinonimájaként használtam, a függőséget pedig egy feltétlen elfogadásban, olyan ragaszkodásban vélem megtalálni, abban, hogy nekem, mint a csoport tagjának nincsenek külön ambícióim, nincs külön üdvözülési tervem, hanem mindez a teljes csoporttal együtt realizálódik. Azért fogalmazom szélsőséges leegyszerűsítéssel ezt a – mondjuk Kantorféle – modellt, mert szeretném tudni, ilyesféle e a te ideád, vagy pedig egészen más.

SOMOGYI: Hogy az előző példámat folytassam: az a pap, aki a misét tartja, csak egy dologtól függ – Istentől... Ez az alap. Ha ezen kívül van egy csoport is, ahol dolgozol, akkor az is természetes, ha van egy vezetője.

ZALA: Én most a te színházeszményedre, csapateszményedre kérdeznék rá...

SOMOGYI: Az én eszmény végül is a fixációmból következik és én egy ... határozott karakterű vezető vagyok. Ugyanakkor azon dolgozom – spirituális emberként, hogy ezt a karakteremet lebontsam, s mondjuk, merjek gyerek lenni saját magami is. Egy határozott karakterű emberhez lehet gyerekként viszonyulni, de gyerektípusú vezetőhöz már nem. Valami átalakulóban, mozgásban, fejlődésben van e téren. A kapcsolatunk felnőttebb, eleve kiegyensúlyozottabb. Erről egyébként az embereim mondhatnának majd valamit.

ZALA: Hallom, felnőtt színészek is csatlakoztak az új és fiatal csapathoz. Te hívtad őket vagy ők választottak téged?

SOMOGYI Van három olyan ember, akik nem a korábbi stúdiótagok közül került a csoportba. Ternyák Zoli, aki végül is egy, a pályán levő, viszonylag ismert, ámde elég problematikus színész. Éppen itt dolgozott a Pinceszínházban, s bár korábban nem is találkoztam vele, megláttam és megfordult a fejemben, hogy milyen szívesen kipróbálnám magamat ilyenfajta emberekkel, mint ő, vagy Csendes Olivér. Egyébként úgy hozta az élet, hogy hamarosan, életemben először, profi társulathoz megyek rendezni, a Nemzeti Színházba. Van egy nagy adag kíváncsiság bennem. Szeretnék olyan emberekkel is dolgozni, akikkel eddig még nem próbáltam. Ráadásul érdekes, problematikus emberekkel...

ZALA Ráadásul a Nemzetiben, ahol a színészek nyilván más munkamódszerekhez vannak szokva. Ámbár az utóbbi időben más valaki is próbálkozik ugyanott, számomra igen fontos alak, Gaál Erzsi, aki ugyancsak ebből az alternatív, vagy ha akarom amatőr világból jött, mint te, s a próbálkozásaiból egyrészt fantasztikus előadások jönnek ki. Másrészt mindig érezni az eszeveszett erőfeszítést, hogy megbirkózzon azzal a másik világgal, amely számára talán nem annyira új, ám mégis folyamatos kihívást jelent.

SOMOGYI: Hát majd meglátjuk, milyen lesz. Én csak azzal a munkamódszerrel tudok dolgozni, amit ismersz. Ha elmegyek a Nemzeti Színházba, ott is ezt próbálom megteremteni majd magam körül. Ha nem sikerül: továbblépek, ha viszont igen, akkor az a Nemzeti színészei számára is nyereség lesz.

ZALA Pontosan Gaál rendezései kapcsán látom azt, milyen hatalmas erőfeszítéssel jutnak el a másfajta, más iskolán felnőtt színészek olyan teljesítményekhez, amelyeket te például a Szkénében, a magad nevelte társulattól rendre megkaptál. Hozzá voltál szokva a magad munkamódszeréhez, tehát sok bátorságot kívánok!

SOMOGYI: Korábban azt tapasztaltam, főleg amikor Ráczkevei Anna dolgozott nálunk, vendégként, az Elektrában, de más színészekkel is beszélgettem erről, akik látták az előadásainkat, s azt vettem észre, hogy igazából a legtöbb profi színésznek az a vágya, hogy teljes személyiségével elköteleződve, spirituális színészként működjön. Csakhát ezt a pofiszínház másféle körülményei között nem lehet véghezvinni. Ott nem ilyet akarnak. Vagy nem tudnak ilyet csinálni, de egyébként azt vettem észre, hogy a színészekben él ez a normális, természetes vágy: közösségben dolgozni, sokat stúdiózni, s örömmel végezni az emberre szabott munkát, nem úgy, mint egy gyárban, nagyüzemi módon.

ZALA: A vágyak szintjén ez természetes, kérdéses a megvalósulás: Most kipróbálhatod, hogy találja meg a helyét nálad Ternyák Zoli, vagy Kövesdi Laci. Az ő pályájukon is izgalmas lehet a találkozás veled és A Madáchcsal. Milyen a próbafolyamat?

SOMOGYI: Nagy öröm és egyben lidércnyomás, a kettő együtt, forróhideg, egyfelől néha nagyon nagy öröm, meg azt látom, hogy baromi jó, azt látom, megengedhetem magamnak, hogy tényleg olyan legyek amilyen vagyok, nem kell alakítanom a csoporthoz, a csoport elvárásaihoz, kívánságaihoz magamat, olyan vagyok, amilyen vagyok, és ez időnként nagyon jó próbákat hoz, máskor meg nem. Ilyenkor én is magam alatt vagyok, mert ennek a csapatnak a legtöbb tagja egyáltalán nem profi, s bizonyos dolgokat nem várhatok el tőlük, amiket viszont el kellene várni akkor, ha már kitűztük az előadásokat... Meglátom majd, mit sikerül a premierre kihozni az egészből

ZALA: És hogy bírják a kicsik?

SOMOGYI: Még van néhány napos kemény munka a premierig. Azt kell mondanom, a Mester és Margarita elkészítése óta ez a legizgalmasabb próbafolyamat, amiben most vagyok. A magam szempontjából legalábbis a legizgalmasabb. Itt volt az ideje a váltásnak!

ZALA Minden színházi ember számára nagy kihívás, ha magának kell megteremtenie azt a helyzetet, amelyben az előbb említett forróhideget megkapja, de ez az, ami biztosan megéri. Miközben próbálsz a Pincében, tegnap együtt játszottál a régiekkel, a Szkénében, ahol a Mester és Margarita továbbra is műsoron marad. Milyen érzés?

SOMOGYI: Jó. Most már egyértelműen jó. Amikor nagy volt a feszültség, bár nem veszekedtünk, de azt éreztem, hogy a régi társulat hátráltat a dolgaimban, hogy az emberek nem állnak mellettem, s emiatt nyilvánvalóan lelkifurdalásaik voltak, vagy nem tudom mit gondoltak. ZALA: Lehet, hogy én ezt az egészet túl szépnek látom, talán csak túl távolról, de úgy érzem, hogy a Regős ezt az ügyet jól intézte, ügyesen.

SOMOGYI Diplomatikusan

ZALA És a sok fájdalmat nem tetézte újabbakkal, sőt, mindenki számára igyekezett megteremteni a válás békés feltételeit. Én tulajdonképpen azért jöttem el ide, mert most folyik nálunk az egyetemen a műegyetemi kulturális hét, amelynek megnyitó díszelőadása ez volt, a tegnapi Mester.
Akik megfogalmaztuk ennek a rendezvénysorozatnak a programját, azt mondtuk, nézzünk szembe, milyen volt a mi színházunknak a múltja. Nos, tegnap este pillanatok alatt kiderült, színészekkel beszélgetve, a közönségbe vegyülve, őket hallgatva, véleményüket megkérdezve... hogy a Mester és Margarita nem jelent múltat. Mindenki úgy fogja fel, hogy ez a mi élő színházunk, a színész, aki játszik az adott estén, újra akarja játszani, a néző, aki ott ül, álltja, hogy újra meg újra meg fogja nézni, és eljön a barátjával, meg az új barátnőjével is. Számomra ez is katartikus élmény, és mindez most fogalmazódik meg nézőtéren, öltözőben, folyosón. Erre mondom, nagy szerencse, hogy ezt a válást, leválási folyamatot a legtöbben kezelni tudjátok. Fontos, hogy tényleg menjenek a meglévő előadások, s nagyon kíváncsi vagyok, milyen lesz a Madách, s mi jön utána. Látod egy kicsit a jövőt?

SOMOGYI: Felfogtam azt, hogy mi a feladatom. A Pinceszínház – alsóvilág, én most „alsóvilágtisztítást” végzek, nem tudom, hogy ez meddig tart, de le fog járni valamikor. Nem tervezem, hogy a következő évtizedet itt, a Pinceszínházban töltöm, ennek ellenére lehetséges, de most nincs ilyen érzésem. A feladattal, kell végezni. Macbethet akarunk itt játszani, ami kifejezetten ilyen alsó, az ösztönvilággal kapcsolatos darab, ilyen mély, mocsárban játszódó. Amit csinálunk, kapcsolatban áll a helylyel, ahol csináljuk. Különben nem jöttem volna ide, mert amúgy nem mondanám, hogy ehhez a teremhez, mint színházhoz különösen vonzódnék, de megértettem, hogy fontos dologról van szó. Amennyire én látom a magyarságnak a szellemi állapotát, azt látom, hogy a gyökerek nincsenek tisztázva, tehát a múlt. De nincsenek tisztázva az ösztönerőink, még a szexuális erőink sem. Mindaz, ami lefelé, a derékon alulihoz vagy a tudatalattihoz tartozik, az nincs rendben. A Pinceszínházat én ennek szimbólumaként fogom fel, és azt érzem, ezen a problémahalmazon dolgozom, amikor itt vagyok.

ZALA: Nézz meg egy tetszőleges előadást bármely nagy kőszínházban, minden, ami játék az a felső szférában zajlik, arcon, elmében, beszédben, néha a kézjátékban. Alul semmi. Ez nekem pontosan illusztrálja, amit az előbb mondtál. Van mit csinálni az alsóbb régiókban! Nagyon ambiciózus terv a tiéd, hisz azt sugallja, hiszed, hogy bele lehet szólni, mi történik a világban, mi történik egy országgal.

SOMOGYI: Bizony. S mivel nincsenek véletlenek, a főpróba nagypénteken lesz, az előadások húsvét után.

ZALA: Kereszthalál, sírbatétel, alászállás... majd feltámadás, dicsőséges feltámadás. Én ezt előjelnek veszem. Zala Szilárd Zoltán P.S.: A szöveg korrektúrája idején értesültem Gaál Erzsi haláláról. Úgy döntöttem, hogy a rá vonatkozó mondatokat nem változtatom meg, és nem hagyom ki.

Z. Sz. Z.