Michael Mulkay

Társadalmi halál Nagy-Britanniában

     Az emberi halálokok, a halálozások társadalmi eloszlása és az elmúlást körülvevő társadalomszervezeti formák mind drámai mértékben megváltoztak a XX. század iparosodott társadalmaiban. A XIX. század óta radikálisan csökkent a rövid lefolyású fertőző betegségek következtében beálló halálesetek gyakorisága, s jelentősen megnőtt a hosszú lefolyású degeneratív betegségek jelentősége (OPCS 1985). Míg a múlt században a halálozási arány különösen magas volt a gyermekek esetében és a felnőtteknél is olyan szinten állapodott meg, melyet ma magasnak neveznénk, addig napjainkban a halál igen erőteljesen az idős korcsoportokra koncentrálódva következik be – ennek megfelelően a várható élettartam is meghosszabbodott. A legtöbb emberhez sokéves, fokozatos leépülés formájában közelít a halál, melynek végső beköszöntét képzett szakemberek felügyelik rendszerszerűen megszervezett környezetben, ahol kéznél vannak az élet meghosszabbításához szükséges eszközök. Akárcsak a haldoklás folyamata, a holttestekkel való eljárásmód is racionalizálódott. Az 1800-as évek szokásától eltérően, amikor még általános volt a hagyományos elhantolás (melynek rítusai sokhelyütt komolyan fenyegették a hátramaradottak egészségét), ma már Nagy-Britanniában az emberi holttestek kétharmadát higiénikus körülmények között elégetik. A halál, az elmúlás folyamata tehát igen nagy mértékben emberi kontroll alá került (Walter 1990).
     A biológiai halál eljövetelében bekövetkezett változások jellegének e sommás összefoglalása jól dokumentálható, és valószínű, hogy főbb pontjaiban kétségtelenül helytálló. Van azonban egy másik, jóval rejtőzködőbb folyamat, a társadalmi halál, melyet nehezebben lehet észlelni, és ritkábban is esik róla szó. A biológiai halál és a társadalmi halál kettőse azokra a „kétértelmű ábrákra” emlékeztet, melyeken két eltérő képet (például egy csinos hölgyet vagy egy öreg banyát) látunk, ha az ábra különböző pontjaira fókuszálunk. Az alább következő fejezetben megpróbálom felvillantani a társadalmi halálnak azt a rejtőzködő profilját, melyet a mortalitási paraméterekben bekövetkezett – hatásait tekintve kumulatívnak bizonyuló – javulásról alkotott szokványos kép eltakar.
      Akárcsak az első pillantásra észrevétlen „vén banya” a gestalt-ábrán, a társadalmi halál alábbiakban fölvázolt képe is kevésbé tetszetős, mint a demográfiai változásnak az előzőekben fölmutatott, progressziót sugalló képe. Meglehet azonban, hogy fontosabb annál, hiszen biológiai létünk változásai csak akkor bírnak számunkra jelentőséggel, ha befolyásolják tudatunkat, élményeinket vagy magatartásunkat. A társadalmi halál, azaz társadalmi létezésünk megszűnése természetesen összekapcsolódik biológiai létünk megszűnésével és az emberi elmúlás tágabb kereteivel; biológiai halál és társadalmi halál azonban persze nem azonosak egymással. A kettő részben kapcsolódik egymáshoz; a fentiekben összefoglalt átfogó demográfiai fejlődés kiterjedt változásokat eredményezett a társadalmi halál jellegében. Mivel azonban a kettő egyúttal részben független is egymástól – a társadalmi halál a demográfiai változásra adott olyan kulturális reakció, mely sokféle alakba öltözhet –, a társadalmi halál mintázata meglepő módon rajzolódott át.
      A további részekben a társadalmi halál kirajzolódó vonásait külön-külön szemügyre veszem néhány alapvető kategória (úgymint a kor és a nem) vonatkozásában. A téma tárgyalása során elsősorban a brit helyzettel foglalkozom, ám ahol nem áll rendelkezésre megfelelő brit anyag, ott a halállal kapcsolatos kiterjedt amerikai kutatási anyagra hagyatkozom.

A „társadalmi halál” fogalma

     A „társadalmi halállal” foglalkozó főbb etnográfiai munkákban ezt a terminust annak a jelenségnek a megjelölésére használják, melynek során kórházi körülmények között a haldokló beteg társadalmi létezése az őt körülvevők fizikai, érzelmi és kommunikációs távolságtartó „visszahúzódása” miatt gyakran beszűkül, olykor többé-kevésbé fel is függesztődik. E tanulmányok legfontosabb megállapítása az, hogy a betegek már azelőtt megszűnhetnek társadalmilag létezni, hogy klinikai és/vagy biológiai haláluk beállott volna (Glaser–Strauss 1965; Sudnow 1967). Ezek az etnográfiai leírások hozzájárultak annak megértéséhez, hogyan kezelik ma a modern kórházak a halált és a haldoklás folyamatát. Ugyanakkor elterelték a figyelmet a tágabb társadalmi kontextusról, valamint arról a fontos tényről, hogy bizonyos körülmények között viszont akár a biológiai létezés adott korlátain jócskán túlnyúlva is társadalmilag „élőnek” számíthat valaki. Ha pontos helyzetleírást akarunk adni a társadalmi halál általános szerveződéséről, akkor el kell fogadnunk, hogy vannak, akik nagyon is képesek tartós, személyes, mindennapi életüket nem is kevéssé befolyásoló kapcsolatban maradni valakivel, akiről tudják, hogy már nem él (Rees 1971). Az élők jelenlévőnek érzékelhetnek és jelképesen meg is szólíthatnak egy biológiai értelemben halott személyt, aki akár befolyásolhatja is az ő magatartásukat. Ilyen szempontból tehát a halottak akár továbbra is részesei maradhatnak az észlelhető társadalmi környezetnek, annak, amit a hátramaradottak saját világuknak tekintenek.
      Miként azt másutt már részletesen kifejtettem (Mulkay–Ernst 1991), a társadalmi halál bekövetkeztét olyan interakciós folyamatként kell értelmezni, mely hosszú időn keresztül zajlik, és a „síron innen” vagy „azon túl” is megfigyelhető. Egy-egy adott szekvencia akkor zárul le, amikor a szóban forgó személy – már beállt avagy közelgő – biológiai vagy klinikai halála alapul szolgál ahhoz, hogy a beteget „nem-személy”-ként (non-person) kezeljék. A „nem-személy” állapoton azt értem, amikor a kérdéses személy megszűnik aktív ágense lenni a valaki más számára létező társadalmi világ tovább folytatódó eseményeinek. Amikor valaki számára bekövetkezik a társadalmi halál, az azt jelenti, hogy mások már nem törekszenek arra, hogy vele, a nem-személlyel, kommunikációs kapcsolatban maradjanak; cselekvéseik végrehajtásakor nem veszik őt közvetlenül számításba. A társadalmi halál tehát megelőzheti a klinikai halált: például abban az esetben, mikor egy „reménytelen állapotú kómás betegben” már nem látnak többet, egyebet a „puszta testnél” (Glaser–Strauss 1965). Fordított a helyzet akkor, ha a társadalmi létezés jóval túlnyúlik a halálon: például amikor a fájdalomtól megzavarodott szülők rendszeresen látogatják halott gyermekük sírját s ott beszélnek hozzá, megbeszélik vele a korábban együtt átélteket vagy a majd elkövetkezendő újbóli találkozást (Clegg 1988).
      A társadalmi halálnak az a meghatározó eleme, hogy az egyén megszűnik aktív szereplő lenni mások életében. Egy adott személy akár több halálfolyamatot is megélhet egyszerre, mint ahogy az is előfordulhat, hogy egyugyanazon időben egyesek számára társadalmilag már halottnak, míg mások számára nagyon is létezőnek bizonyul. Társadalmilag élőnek vagy – éppen ellenkezőleg – halottnak számítani az egyén társadalmi kapcsolatainak folytatólagosságán múlik, függetlenül attól, hogy biológiai értelemben életben van-e. Bizonyos helyzetekben egy ember biológiai halála elindíthatja valaki más társadalmi halálának folyamatát, vagy olyan helyzetet teremthet a másik számára, mely szinte megegyezik a társadalmi halállal. Ilyen értelemben tehát a társadalmi halál interakcionálisan átvihető másokra.
      Most pedig hadd mutassam meg, a „társadalmi halál” e koncepciója hogyan helyezheti új megvilágításba a modern kori Nagy-Britanniában a biológiai halál jellegében és előfordulási gyakorisága eloszlásában bekövetkezett változásokra adott társadalmi válaszokat.

A társadalmi halál és az időskorúak

     A társadalmi halál beállása a társadalmi események olyan sorozatának végkifejlete, melyekben az adott egyén egyre kevésbé vesz részt. Az eseménysort az indítja el, hogy az egyén valamiképpen reagálni, készülődni kezd a biológiai halál közeledtére. Ennek az eseménysornak a megértéséhez mindenképpen el kell gondolkodnunk azon, vajon az emberek életútjának mely pontján kezdődik általában ez a folyamat. Ahogy azt Sudnow is hangsúlyozza, természetesen igaz az, hogy születésünktől kezdve a halálba tartunk (Sudnow 1967). Az is kétségtelen, hogy már fiatal korban valamilyen általános értelemben előre látjuk saját halálunkat és mások végső elmúlását (Kuykendall 1989). Azonban mivel a halandóság egyetemleges tulajdonságunk, a halandóságtudat önmagában véve nem eredményezi a társadalmi viselkedés megváltozását; vagyis amikor együtt vagyunk valakivel, nem viselkedünk máshogy csak azért, mert tudjuk, hogy valamikor – még nem tudni, mikor – meg fog halni. Ezzel szemben, amikor valakinek a halandósága kézzelfoghatóbbá válik, halálának időpontja belátható közelségbe kerül, kezdünk felkészülni az illető közelgő halálára, és viselkedésünk ennek megfelelően megváltozik. Hasonlóképpen, ha saját halálunk bekövetkeztét már a konkrét, hamarosan megvalósuló jövő részeként látjuk, akkor erre a változtathatatlan jövőre gondolva kezdünk másképp viselkedni. Magatartásunknak ezek az új formái jelzik – ráébredéskor – a halál folyamatának kezdetét.
      Mindezek miatt tehát, ha azt a kérdést tesszük föl, hogy társadalmunkban mikor kezdődik a halál folyamata, valójában arra kérdezünk rá, mely ponton kezd megváltozni és – ami még fontosabb – jelentősen csökkenni az emberek részvétele a társadalmi életben, teljesen függetlenül az egyének egészségi állapota közötti különbségtől, csupán a halál közeledésének társadalmi fölismeréséből következően. Nagy-Britanniában ma ez a fontos átmenet (főként a férfiaknál) általában a nyugdíjba vonuláskor veszi kezdetét (Anderson 1985). Szerkezeti szempontból ekkor kezdődik a halál folyamata, egyrészt mivel a nyugdíjazás nyomán általában nagymértékben csökken az egyén társadalmi aktivitás-készlete, másrészt mert – mint azt az emberek nagyon is jól tudják – a teljes értékű társadalmi életből való kimozdításuk oka közvetlenül kapcsolódik ahhoz a tényhez, hogy biológiai haláluknak egyre nagyobb a valószínűsége. Angliában és Walesben 1987-ben az elhunyt férfiak 74 százaléka már túl volt a nyugdíjkorhatáron (CSO 1989).
      A várható élettartam századunkban tapasztalt jelentős növekedésének következtében a nyugdíjkorhatárt elérők száma Nagy-Britanniában 1901 és 1981 között 2,2 millióról 9,7 millióra nőtt (Falkingham 1989). 1980-ban a nyugdíjkort elért férfiak 88 százaléka volt valóban nyugállományban (Turner 1984). A vázolt folyamat egyik következménye az, hogy kialakult az időseknek egy olyan csoportja, melynek tagjai mind társadalmi értelemben, mind pedig gazdaságilag hátrányos helyzetbe szorulnak. Az idős emberek nem egyszerűen csak a munkaerőpiacról szorulnak ki, hanem még a leszármazottaik családi életében, valamint a szélesebb értelemben vett közösség életében való aktív részvételt is megtagadják tőlük. Az időskorúak társadalmi elszigetelődésének jelzésére elegendő azt megnéznünk, milyen gyakorisággal látogatják őket rokonok vagy barátok. London körzetében, például, az 1970-es években az idős embereknek csupán egynegyedét látogatták ismerősök heti egy alkalomnál sűrűbben, egyhatodukat pedig soha senki nem kereste föl. Még a kevésbé urbanizálódott területeken is – mint például Yorkshire-ben – az idős embereknek csak 40 százalékát látogatták meg hetente vagy annál gyakrabban (Hunt 1978).
      Általánosságban tehát a helyzet a következőképpen fest: az öregedő emberekkel nem csupán annyi történik, hogy megnő annak valószínűsége, hogy egy orvosilag specifikálható leépülési folyamat részeseivé váljanak; ezzel párhuzamosan intézményesített módon megválnak fizetett állásuktól és megszakadnak felnőtt éveik alatt kialakult társadalmi kapcsolataik. A nyugdíjba vonulás a jövedelem csökkenésével jár (ami gyakorta igen komoly visszaesést jelent), és emiatt megint csak csökken társadalmi aktivitásuk. Nyugdíjazásuk után Nagy-Britanniában az idős embereket kollektíve kiterelik a társadalmi aktivitás főbb területeiről, társadalmi kötődéseik pedig, mintegy közelgő biológiai elmúlásukat megelőlegezve, fokozatosan elgyengülnek (Williams 1990).
      Az időskorúakat hálójába ejtő s a társadalom egészében föllelhető halálozási folyamat párhuzamba állítható azzal, amelyet a kórházakat tanulmányozó etnográfusok figyeltek meg (nem véletlenül, nyilván, hiszen emezt éppen az előbbi alapozza meg). Ez leginkább Sudnow írásában kap nagy hangsúlyt, aki beszámol arról, hogy a megfigyelt amerikai kórházban egy beteget csak abban az esetben tekintenek a kezelőorvosok „haldoklónak”, ha úgy ítélik meg, hogy „az adott kórházi tartózkodás során valószínűleg meghal” (Sudnow 1967, 69). Ugyanakkor megjegyzi, hogy az orvosok valamiképpen minden idős beteggel a megszokottól eltérő módon bánnak, ami annak következménye, hogy ezek a páciensek – időskorú emberek lévén – közelebb állnak a biológiai halálhoz. A kórház orvosai és az egészségügyi személyzet teljességgel adottnak veszik, hogy az idős betegeknek nincs jövőjük. Így az idősekkel való bánásmódot nem szükséges érdemben megváltoztatni, amikor ezeknél a betegeknél megindul a halál medikális folyamata, „minthogy azok a témák, melyeket a velük való beszélgetésekben általában említünk, nem alapulnak valamiféle távolabbi jövő elképzelésén és semmilyen értelemben nem is kapcsolódnak ilyesmihez” (i. m. 70–71). Másként fogalmazva: az időskorú embereket a kórházi környezetben magába záró elmúlási folyamat tulajdonképpen hangsúlyosabb változata annak a tágabb szociális keretek között zajló folyamatnak, mely már megindult ezen személyek környezetében.
      Ma Angliában az idősek több mint 60 százaléka kórházban hal meg (OPCS 1989), ahol a betegnek mint embernek „az ügyintézés során mutatkozó semmibevétele” (Field 1989, 147) egybecseng a kívülállóknak a halálfolyamat részesével szembeni fizikai, érzelmi és kommunikációs távolságtartásával. Az időskorúak egy kisebb, ám így is jelentős rétegét az öregek otthonában vagy szociális gondozóban éri utol a halál. 1987-ben Angliában és Walesben az időskori halálozások 8 százalékát regisztrálták ilyen intézményekben; a nőknél 11 százalékos volt ez az arány. Ezek az „otthonok” a halál folyamatát megtapasztalók és a „hétköznapi” társadalmi cselekvők végső elszakadásának intézményesített kereteit teremtik meg, s egyszersmind annak a folyamatnak a kiteljesedései, melynek során az idősek fokozatosan kiszorulnak a társadalmi élet történéseiből.
      Az idősek otthona napjainkban a halálfolyamat lebonyolításának egyre fontosabb helyszíne. Az elmúlt 10-15 évben az öregek otthonába költözés általános gyakorlattá lett a 85 évnél idősebbek esetében, valamint azok körében, akik szükségleteik alapján „nagymértékben dependensnek” bizonyulnak. Míg némely primitív társadalmakban a teherré vált öregeket élve eltemetik (Goody 1962), addig a mi társadalmunkban öregek otthonába zárjuk őket, ahol eltűnnek a szemünk elől, megfeledkezhetünk róluk, s magukra hagyhatjuk őket – miközben a biológiai elmúlás folyamata feltartóztathatatlanul halad előre.
      Amikor egy idős ember beköltözik az öregek otthonába vagy egy szociális gondozóba, az érintettek mindegyike tisztában van azzal: felettébb valószínűtlen, hogy az új lakó élve kiköltözzék onnan (Hockey 1985). A beköltözőtől elbúcsúzók számára annyira nyilvánvaló ennek a változásnak a jelképes jelentősége, hogy gyakran az az érzés tölti el őket, melyet a szakirodalomban „előlegezett gyásznak” neveznek (Fulton–Fulton 1971). Az időseket ilyenkor úgy gyászolják, mintha már biológiai értelemben is halottak lennének, holott még sok éven át eléldegélhetnek az otthonban. Az efféle előzetes gyász segít az otthon kapuján kívül maradó rokonoknak abban, hogy megbirkózzanak az elválás okozta krízissel; lehetővé teszi számukra, hogy előre megkezdjék az alkalmazkodást, s így amikor a halál végül bekövetkezik, már „kigyászolták magukat” (Glaser–Strauss 1968). E folyamat eredményeképpen azonban egyre inkább eltávolodnak az otthonban élő személytől, akinek a számára a korábbi kapcsolatok megszakadása vagy kiüresedése a társadalmi „meghalás” folyamatában való újabb előrelépést jelent. A kintiek természetesen gyakorta igyekszenek tartani a kapcsolatot a bentlakóval. Csakhogy a külvilágban élő, teljes értékű társadalmi cselekvők s a fizikailag és társadalmilag egyaránt elszigetelt bentlakók közötti jelképes határvonal az efféle kapcsolatokat a tettetésnél alig valamivel jobb kapoccsá silányítja, hiszen kívülről nézve az otthonokban lakók társadalmi szempontból tulajdonképpen halottnak tekinthetők, mivel nem képesek tartalmas társadalmi cselekvésre.
      Mindez nem jelenti azt, hogy az öregek otthona a falakon belül teljességgel híján lenne a társadalmi életnek. Az adott körülmények között gyakran megtörténik, hogy még a lakók számára lehetséges korlátozott számú tevékenység is strukturálódik szociálisan, mégpedig annak az alapvető megkülönböztetésnek az alapján, hogy kit ítélnek a halálhoz közeli állapotban lévőnek, illetve kiről gondolják, hogy még nincs hozzá közel a halál. Az ilyen helyzetekben az aktívabb lakók annak révén igyekszenek újra értelmet adni létezésüknek, hogy fizikailag is, jelképesen is elkülönülnek a többi lakótól. Mindezt dokumentumokkal is jól alátámasztja Hockey tanulmánya (1985) egy északkelet-angliai öregek otthonáról.
      Ebben az otthonban a szakszemélyzet és az alkalmazottak határozott különbséget tettek a „fittnek”, „strammnak” bizonyuló és a „legyöngült” lakók között, akikbe már csak hálni jár a lélek. A két csoportot térben is elkülönítették, és egészen másként bántak velük. Az előbbieknél az alkalmazottak kihangsúlyozták a páciens élénkségét; a velük való beszélgetésekben gondosan kerültek minden, a halálra utaló vonatkozást. Ezzel szemben a „gyengék” kezelése során az alkalmazottak eleve számoltak a biológiai halál közelségével, és olyan nyelvi fordulatokat használtak, melyek közvetlenül vagy burkoltan a halálra utaltak. Ez a csoportosítás annak ellenére is rögzült, hogy gyakorta váratlanul meghalt egy-egy „fitt” páciens, a „gyengék” pedig olykor jócskán tovább húzták, mintsem gondolták volna.
      A „stramm” és a „legyöngült” öregek közötti különbségtétel lehetővé tette a személyzet számára, hogy figyelmüket az előbbiekre összpontosítsák, és ezáltal megőrizzék azt a benyomást, hogy az otthon nem csupán „a halál háza”. Bár kívülről az ilyen otthonok a társadalom számára már az „eltávozottak” lakhelyeinek tűnnek, bent, a falakon belül, a lakókat lehet olyan terminusokkal definiálni, melyek a társadalmi élet folytatódását hangsúlyozzák. Ez különösen sokat jelent azoknak az újonnan beköltöző, magukat jól bíró lakóknak, akik még a személyzetnél is fontosabbnak tartják a „gyengék” térbeli és társadalmi elkülönítését. Rájuk nézvést ennek az a következménye, hogy ily módon – ha csökevényesen is – megőrizhetik önnön értékük és társadalmi fontosságuk érzését. A „gyengébbekre” nézvést viszont az a következménye a „fittebbek” és az alkalmazottak összejátszásának, hogy megszűnnek társadalmi cselekvők lenni. Végső soron mindez azzal jár, hogy a „gyengéket” még e végső, kulturális ingerekben szegény környezettel való kapcsolattartásban is szisztematikusan meggátolják – pontosan ahhoz hasonlóan, ahogy az időseket általában kiszorítják a tágabb értelemben vett társadalmi életből. „Ennek eredményeképpen gyakran észrevétlen marad, ha egy »gyenge« lakó az elfekvőbe kerül át, majd a halottasházba. A korábbi elszigetelés biztosítja, hogy neve és kiléte ismeretlen legyen és kevés jelentőséggel bírjon” (Hockey 1985, 42; lásd még uő 1990).
      Nem tudni pontosan, Hockey következtetései a részleteket tekintve milyen mértékben érvényesek más otthonokra, noha a különböző tanulmányok eredményei arra látszanak mutatni, hogy az általa megfigyelt rendszer korántsem kivételes (Hughes–Wilkin 1987). Amennyiben Hockey írása általánosítható, úgy abból az szűrhető le, hogy az ilyen otthonok mikrokozmoszában ugyanaz zajlik „kicsiben”, mint ami a kinti társadalomban „nagyban”. Nem kevéssé ironikus, hogy az egyének társadalmi létezésük megőrzésére való törekvése még ezekben az intézményekben is csupán a társadalmi halál egy újabb manifesztálódását segíti elő.

A nők és a társadalmi halál

     A nők a férfiaknál jóval többet profitáltak az emberi életnek századunkban tapasztalt jelentős meghosszabbodásából (Kearl 1989, 132). Túl azon, hogy várható élettartamuk jelentősen megnőtt, mindehhez átlagosan életük jóval kisebb részét töltik terhesen és gyermekágyban, mint korábban (Turner 1984). A mai Nagy-Britanniában a világra hozott gyermekek túlnyomó többsége meg is éri a felnőttkort és túléli szüleit (Anderson 1985). Ezzel szemben az 1800-as években a gyermekek igen nagy hányada még csecsemőkorában meghalt. Azóta a csecsemőhalandóság figyelemre méltóan alacsony szintre süllyedt (Mitchell 1981; Halsey 1988). A mai brit nőkre nézve ez azzal az eredménnyel járt, hogy Viktória királynő korában élt társaiktól eltérően az ő esetükben már igen valószínűtlen, hogy termékeny éveik java részét gyermekeik halálának gyászolásával kellene tölteniük.
      Ráadásul a várható élettartam növekedése azt is magával hozta, hogy a szülők és egyéb közeli rokonok halála ma már a női életciklus valószínűleg sokkal későbbi pillanatában következik be, mint az régen megszokott volt (Jalland–Hooper 1986). Mindezek eredményeképpen felnőtt koruk legfontosabb évei során a nőknek manapság a hajdaninál jóval kevesebbszer kell szembenézniük a halállal mint olyan jelenséggel, mely a családi élet megszokott velejárója. Ez természetesen a férfiakra is igaz, csakhogy ezek a demográfiai változások erősebben érintették a nők társadalmi pozícióit, mivel ők voltak azok, akiknek központi szerepük volt a családi tevékenységekben, így tehát a halállal kapcsolatos rituális teendőkben is (Clark 1982).
      A múlt században mind a gyermekek, mind pedig a felnőttek szinte kivétel nélkül otthon, családi környezetben haltak meg (Walvin 1986). Abban az időben a férfiak a gyász terhét szinte teljesen a család nőtagjaira hárították át. A valamelyes pongyolasággal talán „viktoriánus középosztályként” aposztrofálható rétegben a leghosszabb és leginkább kialakult gyászrítus az özvegysorra jutott asszonyoké volt. „Lelki fájdalma” jeléül az özvegynek az első két évben rideg, minden cicomát nélkülöző gyászruhát kellett öltenie. A világtól való visszavonultságát és bánatát fénytelen fekete gyászfátyollal fejezte ki. A halálesetet követően az özvegy egy egész éven át nem vehetett részt a „külvilág” semmilyen társadalmi eseményében. A gyászév leteltével – ha kívánta – fokozatosan helyreállíthatta státusát a társadalomban. Azonban az is előfordult (mint például magának Viktória királynőnek az esetében is), hogy a gyászoló nő majdhogynem állandó elszigeteltségben élt tovább (Gorer 1965; Morley 1971).
      Közeli hozzátartozó (s még inkább a férj) halála esetén a viktoriánus középosztálybeli nőnek magának is „szolidárisan” végig kellett járnia a társadalmi meghalás útját. Cselekvési tere drasztikus mértékben beszűkült, számos megszokott társadalmi tevékenységében nem vehetett részt, s korábbi mindennapos társadalmi közegének részesei számára lényegében csupán valamilyen egészen távoli módon létezhetett. A Viktória-korabeli nő a szűkebb családi körben bekövetkezett halálesetre hagyományosan valamiféle saját ráadás-halállal reagált. S minthogy ekkoriban magas volt a felnőtt- és gyermekhalandóság, a középosztálybéli nők nagy többsége összességében hosszú-hosszú éveket tölthetett a rituális megnyilvánulások rabságában, hogy illő módon kifejezésre juttassa a családra telepedett kollektív gyász súlyát.
      Nyilvánvaló gazdasági okoknál fogva a szegényebb családok esetében megvalósíthatatlan volt a nőknek ez a fajta hosszan tartó rituális (és az öltözködésben is kifejezésre juttatott) bezárkózása (Walvin 1986). A Viktória-korban sok nő esetében a mindennapi megélhetés megteremtéséhez szükséges munka elsőbbséget kellett kapjon a halottaknak kijáró rituális gyászmunkával szemben. A halálhoz kötődő aktusok középosztálybeli szerveződése ennek ellenére „leszivárgott az alacsonyabb osztályokba” (Morley 1971), és a követendő viselkedésnek oly példájával szolgált, melyhez sok kevésbé jómódú ember is igyekezett tartani magát (Clark 1982). Akárcsak a középosztályban, a munkásosztályban is jórészt a nők vállán nyugodott a gyászolás felelősségének terhe.
      A nők központi szerepvállalása a gyászolásban, valamint a gyászoló nőknek a viktoriánus etikett által megkövetelt részleges társadalmi halála nem csupán a veszteség jelképes kifejezési formája volt. A két jelenség egyszersmind az elhunyt családtagok társadalmi létezését meghosszabbító mechanizmusként is szolgált, hiszen a gyászoló nők egyik legfontosabb feladata az volt, hogy a rendszeres imádkozás, a születésnapok és egyéb évfordulók változatlan megünneplése, a sír látogatása és egyéb tevékenységek révén életben tartsák a halott családtag emlékét (Morley 1971; Walvin 1986). Ezeknek az aktusoknak a legtöbb nő szemében az adott értelmet, hogy hittek a halál utáni életben és azt remélték, a síron túli világban találkozni fognak az eltávozottal. A nőktől azért követelték meg, hogy életük jelentős részét az élet és a halál határmezsgyéjén éljék le, mert a család közösségén belül rájuk hárult az élők és a szüntelen növekvő számú holtak közötti erős szociális kötelékek megőrzésének feladata.
      Mára természetesen mindez jószerivel megszűnt. Jelentősen megcsappant a halál utáni életben hívők száma csakúgy, mint a gyászrítus és a halállal kapcsolatos egyéb viselkedési formák száma (Gorer 1965; Morley 1971; Clark 1982; Turner 1983). Ebből a szemszögből nézve a mai nők hosszabb és szabadabb életet élnek, és kevésbé terheli életüket mások halála. A társadalmi halál azonban mégis jellemzőbb a nők esetében, mint a férfiaknál, noha napjainkban megnyilvánulása már nagyon eltér a korábbitól. Mivel a nők átlagos várható élettartama szignifikánsan magasabb a férfiakénál, korunk férjes asszonyainak többsége arra van kárhoztatva, hogy egyszer majd özveggyé legyen (Kearl 1989). Jóval kevésbé valószínű tehát, hogy a biológiai halál közeledtével a férfi marad özvegyen. Ez pedig arra mutat, hogy napjaink társadalmában – akárcsak Viktória királynő idejében – a nők többségére valószínűleg férjük elvesztését követően vár a társadalmi halál végletes formája.
      Korábban már volt szó arról, hogy a munkaerőpiacról való kilépés igen fontos átmenet a férfiak életében. Ez az előírás szerinti fölszámolása bizonyos társadalmi kötelékeknek, ez jelzi a férfiak számára a halálhoz vezető folyamat kezdetét. Státusuknak ez a változása feleségük számára is nagy jelentőséggel bír, és sok asszony is kivonul a hivatalos munkaerőpiacról, amikor a családi életciklusnak ez a szakasza lezárul. A nők és a férfiak tehát gyakran együtt élik meg a társadalmi tevékenység-készlet szembeszökő fogyását, mely a társadalmi halálhoz vezető szekvencia fő jellegzetessége. Azonban a férjes asszonyok számára a változás kevésbé drámai, s rövid távon kevesebb következménnyel jár, mint férjük számára, mégpedig annak köszönhetően, hogy – kevés kivételtől eltekintve – a háztartásban végzett munkájuk mennyisége férjük nyugdíjazása (vagy akár saját nyugdíjba vonulásuk) után sem változik. A legtöbb idős nő mindennapos tevékenységének veleje a családban élő férfiakról való gondoskodás, a velük való törődés. Így aztán gyökeresen megváltozik a szekvencia, ha a párjuk meghal. Az özvegység beköszönte radikális változást hoz ezeknek a nőknek a társadalmi létezésében, és az esetek jelentős részében az ő társadalmi haláluk közeledését is nagymértékben fölgyorsítja. Nem kizárt, hogy sok nő életében valójában a férj halálával kezdődik meg a társadalmi halál folyamata.
      Napjainkban az özvegyek nem szükségszerűen idősek. Mindazonáltal a halálozásnak az idős korosztályok felé tolódása azt jelenti, hogy napjaink özvegyei – összességben – szignifikánsan magasabb korúak, mint a viktoriánus időkben. Mégis, hosszabb élettartamuknak köszönhetően, férjük halálakor általában jóval több év van még hátra életükből, mint elődeiknek. Özvegységük hosszú éveiben ők már nem rabjai azoknak a szigorú korlátozásoknak, melyek a múlt században drasztikusan ellehetetlenítették a nők társadalmi aktivitását – ámde az is igaz, hogy a nőket magukat egyszersmind társadalmi jelentőséggel ruházták fel. Inkább az valószínű, hogy ezeket az éveiket az egyéni élet fokozódó kiüresedése és csökkenő társadalmi részvétel jellemzi majd. Lehetséges, hogy a társadalmi státusuk e jelentős változásához manapság közelítő nők közül sokaknál már kevésbé lesz teljes a társadalmi aktivitás hanyatlása és elvesztése, s kevésbé is lesz pusztító az egyén számára, mint korábban volt. „A fiatalabb női kohorszokban (…) a nők – az előző válások szocializációs tapasztalatai nyomán – már fölkészültebben nézhetnek szembe az özvegységgel, mint idősebb társaik, s talán azért is képesebbek a férj halála ellenére is talpon maradni, mert egyéniségüket nagyobb valószínűséggel munkájuk formálja” (Kearl 1989, 485). Ez azonban sokkal inkább a jövőre vonatkozó extrapoláció, mint a jelen valóságának leírása. Ma Nagy-Britanniában az idős özvegyek többsége a társadalmi halál folyamatának előrehaladott fázisában van; sok ezren magukra hagyatva éldegélnek otthonukban vagy az idősek számára létrehozott bürokratikus intézmények valamelyikében tapasztalják meg a szociális depriváció keserveit.
      Az elmúlt száz év során tehát jelentős mértékben megváltozott a nők társadalmi halálának jellege, mégpedig legalább részben a nem- és korspecifikus mortalitásban bekövetkezett változások eredményeképp. A XIX. században a nők rituális részvétele a társadalmi halálban felnőtt életük ismétlődő eleme volt, és hosszabb időszakokra számottevően korlátozta társadalmi aktivitásuk terét, különösen a középosztálybeli nőkét. A kor társadalmi életében való teljes értékű részvételük folyamatos korlátozása mégsem volt egyértelműen negatív, hiszen a családi környezetben és a család tágabb értelemben vett viszonyrendszerében komoly szerep jutott a nőknek. A nők részvételének a társadalmi halálfolyamat rituáléjában személyes és szociális jelentőséget is tulajdonítottak: az élők és a holtak közötti kapcsolat fenntartóinak tekintették őket.
      Századunkban a biológiai halál jóval kevésbé egyenletesen ritkítja az egyes korcsoportokat; előre megjósolható módon leginkább az időskorúaknál következik be. Így aztán a hosszan tartó rituális gyász jelensége lényegében kiveszett. Ez nagy általánosságban lehetővé tette, hogy a nők viszonylag késői életkorig tolják ki halálfolyamatuk kezdetét. Ugyanakkor a nőknek a férfiaktól való gazdasági és társadalmi függése még mindig sokakat kárhoztat arra, hogy életükből jó néhány évet a társadalmi halál szekvenciájának modern változatában töltsenek el. XIX. századi társaiktól eltérően korunk nőinek társadalmi elszigetelődése nem terjed ki felnőtt éveik nagyobbik részére, hanem a hanyatló öregkor utolsó évtizedeire koncentrálódik. Valójában a nők a várható élettartam századunkban tapasztalt növekedésével nyert éveik jó részét fokozódó elszigeteltségben töltik, társadalmi haláluk felé tartva. Mai világunkban azonban ehhez a folyamathoz már nem tartozik semmiféle aktív felelősség vagy feladat, és nincs is tágabb értelemben vett jelentősége. Ma már nem más, mint az a periódus, melyben az idős nők saját elmúlásukat várják.

A társadalmi halál és a fiatalok

     A biológiai halált – ha bekövetkezte előre várható és látható – nagy valószínűséggel megelőzi a társadalmi halál stációinak bejárása. Társadalmunkban tehát, ott, ahol a halál szabályos, „normális” folyamata a népesség egy jól körülhatárolható rétegében lassan halad előre a maga útján, a társadalmi halál elhúzódó folyamata már jó korán elkezdődhet. Ám a halál nem mindig így köszönt be. A baleseti halál például hirtelen és váratlan, vagyis természeténél fogva nem megjósolható, és éppen ezért nem is lehet előre készülni rá. Más halálesetek olyan ritkák és any-nyira nem illeszthetők be a hétköznapi elvárások keretei közé, hogy az események részeseinek rendkívül nagy erőfeszítésükbe kerül, hogy a biológiai elmúlás folyamatához alkalmazkodni képes szociális folyamatot konstruáljanak. Társadalmunkban az efféle problémák fölmerülése leginkább a gyermekek halála esetén valószínű.
      A XIX. században a csecsemőhalandóság mértéke mindvégig állandóan nagy volt, ennek következtében a gyerekeknek és a felnőtteknek is készen kellett lenniük arra, hogy szembenézzenek az idő előtt kopogtató halállal. A kor ifjúsági irodalma azzal segített fölkészülni erre, hogy fikciós formában újra és újra bemutatta fiatalok halálát, és instruálta olvasóit, hogyan viszonyuljanak a halálhoz a való világban (Walvin 1986). Ugyanilyen fontos volt az a tényező, hogy a gyermekek halála rendszerint otthon következett be. Ennek következményeképpen a többi gyerek lényegében ugyanazzal a módszerrel tanulta meg, hogyan birkózhat meg mások halálával (s közvetve majd sajátjával), mellyel a ház körüli hétköznapibb teendőket is elsajátította: megfigyelte a család mindennapos tevékenységét és részt vett abban. Minthogy a gyermekkori halálesetek túlnyomó többségének oka fertőző betegség volt, a betegek fizikai állapota igen gyorsan romlott. Mindazonáltal azt, hogy a gyermek társadalmi halála is bekövetkezzék, sikerült megakadályozni – a családi élet megszokott részét jelentő rituális aktusoknak megfelelően, melyek azon a feltevésen alapultak, hogy a családi kötelék a síron túl is megmarad.
      Tévedés lenne azt a következtetést levonni, hogy a gyermekhalál gyakorisága vagy a halál utáni élet bizonyossága miatt a halált a fiatalok félelem, a hátramaradó felnőttek pedig a veszteségből adódó fájdalom nélkül fogadták volna (Jalland–Hooper 1986). Mindenesetre az ilyen halálesetekre számítani is, fölkészülni is lehetett a XIX. századi Nagy-Britanniában; szervezetten, a közösségi élet ismétlődő ritmusának részeként következtek be (Walvin 1986). A csecsemőhalandóság mértékében azóta tapasztalt szembetűnő visszaesés átformálta a szülők gyermekeikkel kapcsolatos kilátásait, aminek eredményeként viszont mind a szülőket, mind a gyerekeket fölkészületlenül éri egy bekövetkező haláleset. A fiatalok halála miatti félelmet és szorongást, melyet a Viktória-korban közösségi normák szabályoztak és társadalmilag kanalizáltak, napjainkban egy olyan társadalom tapasztalja meg, mely még nem alakított ki az új demográfiai helyzethez igazodni képes társadalmi halálfolyamatot.
      Ma Nagy-Britanniában – ha figyelmen kívül hagyjuk a halvaszületéseket és az újszülöttkori halálozást – a gyermekkorban bekövetkező halálesetek leggyakoribb oka baleset (Foster–Smith 1987). Az ilyen halálesetek váratlanok, mégpedig nem csupán abban az értelemben, hogy minden egyes haláleset „figyelmeztetés nélkül” következik be, hanem abban is, hogy a szülők szemében a gyermekkor nem olyan időszak, amikor a halál bekövetkeztének valami valószínűsége lenne. Emiatt a szülők első reakciója gyakran hitetlenkedés, valamint sokk, harag és kétségbeesés. Akit ilyen csapás ér, az egyfelől azért omlik össze, mert a gyermekkel kapcsolatos tervek, elképzelések, az egész jövőkép egy pillanat alatt semmivé foszlik, másfelől pedig azért, mert a halál utáni, majdani újratalálkozást biztosító túlvilági léttel kapcsolatos várakozások vagy teljesen hiányoznak, vagy sokkal kevesebb meggyőződéssel hisznek bennük az emberek, mint korábban. A gyermekkori halálos kimenetelű balesetek túlnyomó többségében a gyászolóknak sem a gyermek halála előtt, sem az után nem adatik meg, hogy végigjárhassák az elveszített gyermek társadalmi halálának szekvenciális szakaszait, melyek során alkalmazkodhatnának a fájdalomhoz és annak a személyes világnak az összeomlásához, mely világban oly fontos szerepe volt a gyermeknek (uo.).
      Napjainkban a szülőknek nem állnak rendelkezésükre a társadalmi viselkedés és az ahhoz társuló képzetek olyan bevett formái, melyek átsegítenék őket az események traumáján. Ezen események centrális szereplője, lebonyolítója a gyermek balesetét, illetve halálát követően fölbukkanó orvosi bürokrácia. Az ismerősök és barátok, sőt még a családi kör tagjai is többnyire azzal reagálnak, hogy nyilvánvaló módon kerülik a témát, és emellett vissza is fogják a gyászolókkal való kapcsolattartást (Gorer 1965; Foster–Smith 1987). A gyermek halálának következtében a szülők társadalmi aktivitása valószínűleg csökken, mégpedig oly módon, mely bár kevésbé formalizált, mégis emlékeztet a gyászoló Viktória-korabeli anyák számára előírt korlátozásokra. Vagyis gyermekük hirtelen halála esetén a szülők – kísérőjelenségként – valószínűleg átélik a társadalmi halálfolyamat valamilyen változatát.
      Azonban modern világunkban ennek a folyamatnak nincsen tágabb értelemben vett jelképes vagy társadalmi jelentősége. A szülők már nem azért vannak rituálisan elszigetelve az élőktől, hogy a nemrég elhunyt emlékét életben tartsák vagy hogy kapcsolatban maradjanak vele. Ehelyett inkább azért maradnak magukra, hogy felejtsenek és felkészüljenek arra, hogyan tegyék túl magukat a veszteségen (Foster–Smith 1987). Akárcsak az igen előrehaladott korban lévők társadalmi elszigeteltsége, az övéké sem fejez ki mást, mint azt, hogy társadalmunkban aki csak tud, akit nem érint közvetlenül, az mind menekül a halál közelségétől (Kearl 1989). Mindennek az a következménye, hogy a társas környezet támogatását nélkülöző, fölkészületlen szülők reagálása gyászukra és az azt követő váratlan társadalmi elszigeteltségre többnyire a zavarodottság, melyet – ráadásba – a személyes veszteség pusztító fájdalma kísér.
      Amikor a gyerek balesetben hal meg, a szülők fájdalma nem kis részt abból fakad, hogy úgy érzik, nem kaptak elég időt, hogy gyermekükkel – még életében – megfelelően rendezzék a kapcsolatukat (Foster–Smith 1987). A rákos megbetegedések esetében azonban (ma Nagy-Britanniában a fiatalkorúak halálozási statisztikáiban ez a második leggyakoribb ok) elegendő idő áll rendelkezésre az átálláshoz. A rák okozta halál gyermekkorban viszonylag lassú folyamat végén következik be. Ebből a szempontból tehát ez a fajta halál az időskori szekvenciával állítható párhuzamba – s a párhuzamot az is erősíti, hogy a betegség előrehaladtával a halál felé tartó gyerek egyre inkább úgy fest és úgy viselkedik, mint az öregek (Bluebond-Langner 1978).
      Csakhogy a gyermekek esetében a halál eljövetelének társadalmi kontextusa alapvetően különböző. Különböző, mert az idősektől vagy az előző század gyermekeitől eltérően az ő haláluk nem olyan esemény, amire számítana az ember. Ennek eredménye az, hogy bár a rákos gyermekeknek, szüleiknek és a többi közeli rokonnak van ideje arra, hogy együtt találják meg a közelgő halál elfogadásának módját, reakciójuk mégis általában a halál közelségének makacs tagadása, még jóval azután is, hogy az orvosi prognózis ítélete egyértelművé válik. Ilyen körülmények között a klinikai halált nem a halál közeledtének felismeréséből következő viselkedésváltozás kíséri, hanem annak kollektív eljátszása, hogy a megszokott társadalmi élet nem változott.
      Az efféle kollektív tettetés napjainkban nem csupán a gyerekek halála esetén fordul elő. Idősebb személyek esetében azonban valószínű, hogy az ilyen tettetés idővel átadja helyét annak a realista fölismerésnek, hogy a halál már igen közel van (Glaser–Strauss 1965; Field 1989). Ez a sokszor tapasztalható végső „nyitottság” elsősorban azokkal az idősekkel kapcsolatban megengedett, akikről jó okkal feltételezhető, hogy meg fognak halni. A gyermekekre viszont úgy tekint társadalmunk, mint akiknek jövője mindennél előbbre való, mint akiket ennek a jövőnek a rekvizitumaihoz igazodva kell gondozni, óvni, oktatni – s ha szükséges: gyógyítani (Bluebond-Langner 1978; Field 1989). A felnőttek megszokott viselkedése a gyerekekkel tehát – az idősekkel való viselkedésükkel szöges ellentétben (Sudnow 1967) – megszámlálhatatlanul sok mindenben (és többnyire észrevétlen módon) kötődik a gyerek jövőjéhez. Így aztán, amikor egy gyógyíthatatlan betegség a gyereket jövőjét-vesztett személlyé formálja át, a legtöbb szülő csak rendkívüli erőfeszítés árán tudja eldönteni, mit mondjon és mit tegyen.
      Az egyik amerikai kórházban leukémiában haldokló gyermekekről írott megindító könyvében Bluebond-Langner (1978) rámutat arra, hogy ennek a dilemmának a „normál”, szabványos feloldása az, hogy a gyermekkel nem közölnek bizonyos releváns információkat, és nem hajlandóak nyíltan beszélni vele halálának lehetőségéről. A gyerekek hamar felismerik, ha a felnőttek ezeket a kérdéseket elhallgatják előlük, és válaszul úgy tesznek, mintha nem tudnák, miről van szó. A kórházi személyzet és a szülők által kezdeményezett kollektív tettetés célja annak a látszatnak a fönntartása, hogy minden rendben van. A felnőttek szándéka ezzel az, hogy afelől biztosítsák a gyereket: pillanatnyi rossz egészségi állapota s annak ellenére, hogy az őt körülvevő többi gyerek közül egyesek időnként meghalnak, ő igazából fel fog épülni.
      Bluebond-Langner részletesen leírja, milyen kicizellált megoldások segítségével tartják fent a szülők ezt az illúziót a gyerekekkel való kommunikációban. Emellett azonban azt is hangsúlyozza, hogy az eljárás óhatatlanul gyönge, ingatag alapokon áll, és szüntelenül fenyeget az illúzió lerombolásának veszélye, mivel végül mindenki – magukat a gyerekeket is beleértve – felismeri, hová vezet a biológiai hanyatlás folyamata. Mindemellett, noha a normalitás kollektív eljátszását azzal legitimálják, hogy az a gyermek érdekében történik, egyértelműen inkább megnehezíti a dolgukat, hiszen olyan helyzetet teremt, melyben a halál közeledtének légkörét valószínűleg a köntörfalazás, a kertelés és a bizalmatlanság uralja.
      A fiatalok halála társadalmunkban sajátos problémákat okoz, még olyan helyzetekben is, amikor a halál folyamata lassú és a folyamat végkimenetelét minden érintett előre fölismeri. Ennek mögöttes oka az, hogy mára – mivel a csecsemőhalálozás gyakorisága figyelemre méltóan alacsony szintre esett vissza – teljesen eltűntek a fiatalok halálára összpontosító, társadalmi szervezettségű folyamatok, melyek egy magas gyermekhalandósággal jellemezhető társadalomban helyénvalóak voltak, s támogatást és kompenzációt biztosítottak valamennyi érintett számára. Napjaink társadalmában magától értetődővé lett, hogy a halál bekövetkezte egyértelműen az öregekhez kötődik, és ezért elképzelhetetlen, hogy a fiatalok halála a mindennapok eseményeinek normális tartozéka legyen.
      Az ifjú életek egy kis hányada esetében a biológiai halál mégis kétségbeejtően korán elérkezik. Az ilyen haláleset közeledtekor reagálásunk általában olyan, mintha a társadalmi halál folyamatának fordítottját konstruálnánk, vagyis ahelyett, hogy elindítanánk a társadalmi kötelékek felszámolódását megelőlegző folyamatot, azon igyekszünk, hogy a betegség sújtotta gyermekben megteremtsük a megszakítatlan, folytatólagos szociális jelenlét érzését. A gyermek kedvéért, de a magunk kedvéért is megpróbálunk úgy tenni, mintha a fölfoghatatlan nem is történhetnék meg, és igyekszünk a gyermeket magunkkal csábítani egy olyan talmi világba, ahol a gyerekek sohasem halnak meg. Így próbáljuk mindaddig késleltetni a gyermek társadalmi halálát, amíg aztán már lehetetlenné válik a további tettetés és tagadás.

Záró megjegyzések

     Megpróbáltam amellett érvelni, hogy a „társadalmi halál” fogalma segíthet abban, hogy egy sor fontos, a társadalomban széles körben elterjedt jelenségre magyarázatot leljünk. Az emberek halállal és haldoklással kapcsolatos viselkedésében bekövetkezett összetett történelmi változások feltárásának céljából kétfajta szisztematikus összevetést alkalmaztam. Egyfelől a biológiai halál demográfiai trendjeinek alakulását vetettem egybe a társadalmi halál kirajzolódó profiljaival. Másfelől pedig a mai, illetve a Viktória-kori Nagy-Britanniát hasonlítottam össze: milyen ma, és milyen volt akkor a biológiai és társadalmi halál jellege.
      A társadalmi halálfolyamat jellegében egy évszázad alatt beállt változásokat az idézte elő, hogy az emberek a társadalomspecifikus mortalitásban, a halál bekövetkeztének társadalmi közegében, illetve a halál klinikai kezelésének jellegében létrejött változásokra a közösségi kultúrának megfelelően reagáltak. A társadalmi meghalás szekvenciájának XIX. századi menete ahhoz igazodva alakult ki, hogy segítsen megbirkózni a gyermekhalandóság ijesztően magas arányával; azzal, hogy a továbbélők is csak viszonylag rövid élettartamra számíthattak; illetve azzal, hogy a fertőző betegségek gyors és váratlan haláleseteket eredményeztek. A Viktória-korabeli társadalomban a meghalás kívül esett az orvostudomány által ellenőrizni tudott területen, és a halál az esetek elsöprő többségében családi környezetben következett be. Ennek a társadalomnak gyakorlatilag minden egyes tagja életének legkorábbi éveitől ismerős volt a halállal, és rendszeresen részt is vett a társadalmi halál különböző intenzitású folyamataiban. Azonban a Viktória-kori háztartásban betöltött alárendelt szerepüknél fogva elsősorban a nőkre hárult azon gyászrítusok végrehajtása, melyek révén a családtagok gyakran rövid evilági élete a síron túl folytatódhatott.
      A modern társadalmaknak sikerült igen nagy mértékben megregulázniuk a biológiai halált. Ennek bekövetkezte általában megbecsülhetővé vált, s amikor sor kerül rá, többnyire szervezett bürokratikus keretek között következik be. Az így előállt helyzet egyik előre nem látott következménye az lett, hogy hiába a biológiai halál fölötti növekvő kontrollunk, mindezt semmivé teszik a társadalmi halál trendjeiben bekövetkezett változások. A XIX. századtól eltérően, amikor is a nőkre kiszabott rituális tevékenység lényege a vártnál korábban megszakadó életek „továbbéltetése” volt, napjainkban a meghalás társadalmi folyamatai révén a biológiai terminust jóval megelőzően véget érhet az emberek társadalmi létezése, mintegy megelőlegezve biológiai elmúlásukat. Vagyis ami a társadalmi létezést mint a biológiai léttől eltérő funkciót illeti, a Viktória-kor és a mi korunk közötti különbség semmi esetre sem oly jelentős, miként azt a mortalitási adatokban bekövetkezett változások alapján gondolhatnánk. Társadalmunkban ugyanis egyfelől kevés olyan formája lelhető fel annak a hitnek (s a hozzá tartozó viselkedésnek), hogy biológiai halálunk után tovább élhetünk másokban, másfelől pedig azoknak az éveknek a jó részét, melyeket biológiai létezésünk meghosszabbítására e század során kiharcoltunk, valószínűleg a társadalmi halállal közel határos állapotban töltjük – s ez a nőket még inkább fenyegeti, mint a férfiakat.
      A gyermekek halála körül kialakuló helyzet sem annyira egyértelműen „fejlődés”, mint ahogy azt a halálozási arányok imponáló mértékű javulása sugallani látszik. Éppen ez módosította ugyanis a gyermekek halálának megélése köré kiépíthető kontextust, és rombolta szét azt a hiedelemrendszert a hozzá kötődő közösségi magatartásformákkal együtt, melynek/melyeknek révén a múltban megbirkóztak a gyermekek halálával. Napjaink társadalmában, amikor a szülők okkal számíthatnak arra, hogy mindegyik gyermekük megéri a felnőttkort, a fiatalok társadalmi halálára felkészülés folyamata elcsökevényesedett. Az a minden érintett szereplő által vállalt szerepjátszás lépett a helyébe, mely nem eredményez mást, mint hogy kiélezetten juttassa kifejezésre a valamennyiüket nyomasztó érzelmi és kommunikációs nehézségeket.

Polyák Béla fordítása

„Social death in Britain”. In David Clark (szerk.): The Sociology of Death. Blackwell, 1993. Ez a tanulmány egy John Ernsttel közösen írott cikkünk rövidített és javított változata. Közös írásunk „The changing profile of social death” címmel jelent meg a European Journal of Sociologyban (1991, 172–196. oldal). Köszönöm a szerkesztőségnek, hogy hozzájárult ahhoz, hogy az új változatot megjelentethessem.

IRODALOM

Anderson, M. 1985: „The emergence of the modern life cycle in Britain”. Social History, 10. szám, 69–87. oldal.

Bluebond-Langner, M. 1978: The Private Worlds of Dying Children. Princeton University Press.

Clark, D. 1982: Between Pulpit and Pew: Folk Religion in a North Yorkshire Fishing Village. Cambridge University Press.

Clegg, F. 1988: Decisions in a Time of Grief. University of Hull, kéziratban.

CSO – Central Statistical Office. 1989: Annual Abstract of Statistics, HMSO.

Falkingham, J. 1989: „Dependency and ageing in Britain: a re-examination of the evidence”. Journal of Social Policy (18), 2. szám, 211–233. oldal.

Field, D. 1989: Nursing the Dying. Tavistock–Routledge.

Foster, S. – Smith, O. 1987: Brief Lives. Arlington Books.

Fulton, R. –- Fulton, J. 1971: „A psychological aspect of terminal care: anticipatory grief’”. Omega, 2. szám, 91–100. oldal.

Glaser, B.G. – Strauss, A.L. 1965: Awareness of Dying. Aldine.

Glaser, B.G. – Strauss, A.L. 1968: Time for Dying. Aldine.

Goody, J. 1962: Death, Property and the Ancestors. Tavistock.

Gorer, G. 1965: Death, Grief and Mourning in Contemporary Britain. The Cresset Press.

Halsey, A.H. (szerk.) 1988: British Social Trends Since 1900. Macmillan.

Hockey, J. 1985: „Cultural and social interpretations of »dying« and »death« in a residential home for elderly people in the North-East of England”. Curare (8), 1. szám, 35–43. oldal.

Hockey, J. 1990: Experiences of Death: An Anthropological Account. Edinburgh University Press.

Hughes, B. – Wilkin, D. 1987: „Physical care and quality of life in residential homes”. Ageing and Society, 7. szám, 399–425. oldal.

Hunt, A. 1978: The Elderly at Home: A Study of People Aged 65 and Over Living in the Community in 1976. HMSO.

Jalland, P. – Hooper, J. (szerk.) 1986: Women from Birth to Death: The Female Life Cycle 1830–1914. The Harvester Press.

Kearl, M.C. 1989: Endings: A Sociology of Death and Dying. Oxford University Press.

Kuykendall, J. 1989: „Death of a child: the worst kept secret around”. In L. Sherr (szerk.): Death, Dying and Bereavement. Blackwell.

Mitchell, B.R. 1989: European Historical Statistics 1750–1975. Cambridge University Press.

Morley, J. 1971: Death, Heaven and the Victorians. University of Pittsburgh Press.

Mulkay, M. – Ernst, J.: „The changing profile of social death”. European Journal of Sociology, 1991 (32), 172–196. oldal.

OPCS – Office of Population Censuses and Surveys. HMSO, 1985 és 1989.

Rees, W.D. 1971: „The hallucinations of widowhood”. British Medical Journal, 4. szám, 37–41. oldal.

Sudnow, D. 1967: Passing On: The Social Organization of Dying. Prentice-Hall.

Turner, B.S. 1983: Religion and Social Theory: A Materialist Perspective. Heinemann.

Turner, B.S. 1984: Medical Knowledge and Social Power. Sage.

Walvin, J. 1986: „Dying and mourning: the English case”. In Consequences of Mortality Trends and Differentials. New York, United Nations.

Walter, T. 1990: Funerals: And How to Improve Them. Hodder and Stoughton.

Williams, R. 1990: A Protestant Legacy: Attitudes to Death and Illness among Older Aberdonians. Clarendon Press.