Jacques Rossiaud

Prostitúció, ifjúság és társadalom a XV. században

     A középkorkutatók alig-alig fordítják figyelmüket a prostitúció története felé. A rendelkezésünkre álló munkák régiek, helytörténeti horizontúak, és szerzőik – a „nagybetűs” Történettudományba csupán belekóstolgató orvosok vagy jogászok – többnyire megmaradnak az anekdotázgatás szintjén. Műveik túlnyomórészt nem egyebek a tudományos irodalom különcségeinél. Újabb időkben a történészek persze már felelevenítik a prostitúció jelenségét is, de a leggyakrabban egy olyan történetírói felfogás és gondolatáramlat elemeként, amely a megfigyelt tényeknek a kora középkor sötét mivoltával és erkölcsi rendezetlenségével összefüggésben tulajdonít jelentőséget: megkísérlik összepárosítani a kurvát a hadfival, a testi bűnt a szégyenletességgel, a prostibulumot a „csodák udvarával”.
      Ha azonban szeretnénk megérteni a prostitúció kiterjedését és társadalmi szerepét, akkor azt a prostitúciót elfogadó vagy elutasító társadalmi csoportok demográfiai és házasodási struktúráival, bevett, illetve a bevettől eltérő szexuális szokásaival, kulturális értékeivel és kollektív erkölcsi tudatformáival szembesítve kell megvizsgálnunk. Nagyratörő cél, de csakis ezt követve válik lehetségessé a szexualitás történészei által eleddig előnyben részesített két szint – az ideológia és a morál, illetve a demográfiai magatartások szintje – között húzódó széles ismeretlen terület feltérképezése.
      Ennek az átfogó magyarázatnak az igénye vezérel, amikor a Franciaország délkeleti részén fekvő burgundi és provence-i városok hálózatát veszem példának. A Rhône-vidék lakosaira vonatkozó kutatásaim természetesen vezettek el ide: a Rhône-menti városok valamennyi folyóparti negyede rejtegetett prostibuláris házikókat. 1440 és 1490 között ezt a régiót kevéssé érintették a háborúk, a városok között akkoriban egyaránt találunk itt hanyatlókat és fejlődőket. Ekképpen elemzésünket egy viszonylagos gazdasági és társadalmi egyensúlyi időszak keretei határolják.

I. A városi prostitúció struktúrái és kiterjedése

     Tartózkodjunk attól, hogy a várost véljük a pénzen vett szerelem számára kedvező egyetlen környezetnek. A városi irattárak anyagában futólag elejtett néhány utalás fényt vet a vidéki-falusi prostitúció virágzására. Nemcsak a nagy szegénységi hullámok következtében nőtt többszörösére az út mentén felajánlkozó nők száma, a faluról falura – kitartójukkal vagy nélkülük – vándorló csavargóleányok is felduzzasztották itt-ott a „sokakkal ismerős” lányok kis csoportjait. Útvonalukat az ünnepek és a vásárok, a zarándokmenetek és a nagy mezőgazdasági munkák naptárához igazították. A félreeső gazdasági épületekben együtt lakó napszámosok és idénymunkások néha több napra vagy több hétre tartottak maguknak egy-egy ilyen kurvát, akit közösen használtak. Nem cselekedtek másként a lyoni vásárra szekérkaravánban érkező német kereskedők sem, és a több hétig tartó folyami utazást folytató csoportok is felszedtek a vízparton nőket, akikkel aztán a pihenőállomásokon töltötték kedvüket.
      Mégis, a városi környezet az, ahol a prostitúció kibontakozik, komplex formákat ölt és intézményesül. A francia dél-keleti városok zömében működött prostibulum publicum, amelyet a hercegi vagy városi önkormányzati hatóságok hoztak létre, tartottak fenn és irányítottak. Dijon, Beaune, Mâcon, Villefranche, Bourg-en-Bresse, Lyon, Bourg-lez-Valence, Valence, Romans, Viviers, Bagnols, Pont-Saint-Esprit, Orange, Avignon, Beaucaire, Tarascon, Arles, Nîmes, Ale`s, Uze`s, Cavaillon, Pernes, Bedarrides városfalain belül állott bordélyház, örömtanya, jóravaló vendégfogadó, Dévaj-Palota, amit hívtak még a város házának, nyilvános háznak, leánykatelepnek, és amit a köznyelv a legszívesebben csak bordélynak emlegetett. Ez a felsorolás azonban csak azokat a városokat tartalmazza, amelyeknek levéltára épen megmaradt, így nem meglepő, ha néhány környékbeli város hiányzik a listáról. Bízvást állíthatjuk, hogy valamirevaló város nem létezett „jóravaló” ház nélkül.1
      A legtöbbször közpénzből, azaz adóbevételekből felépített prostibulumot haszonbérbe kapta egy-egy „apátnő” (olykor férfi is), aki elméletileg egyeduralmat élvezett a szakmában. Az ő feladata volt kéjhölgyeket toborozni – alkalmazásukat egy igazságügyi tisztviselő hagyta jóvá vagy utasította el –, megtartatni velük bizonyos szabályokat, néha gondoskodni az ellátásukról, és mindig felügyelni a rendre a kis női közösségben. Szükség esetén, ha a haszonbérleti időszak közben a bordélyosnő elhalálozott vagy elutazott, a városi konzulok nem haboztak saját kezükbe venni a ház irányítását.2
      Az anyagi szervezettség a város tehetőssége szerint változott. Tarasconban a Dévaj-Palota szerény épület volt, udvarral, kerttel, két kijárattal, egy konyhával, egy nagy teremmel és négy szobával. Dijonban azonban – legalábbis az 1447-es nagy bővítések után – tekintélyes építmény állt rendelkezésre, amelynek három, belső árkádos épülettömbje kertet fogott közre. Itt a leánytelep az őr szálláshelyéből, egy tágas közös teremből és húsz hatalmas méretű szobából állt, mindegyikben egy-egy kőkandallóval. Lyon, Beaucaire, Arles vagy Orange városában külön negyedet tartottak fenn e célra, Avignonban pedig egy több utca kerítette, fákkal beültetett terecskére nyíltak a „szobák”.
      A bordélyház általában nem ténylegesen „zárt” ház, ahol a leányok „kolostori” bezártságban élnének. A „szégyenletes” utcákban vagy másutt a városban lakó nyilvános szajhák szabadon leszólíthatnak bárkit a kocsmákban vagy egyéb nyilvános helyeken, de ügyfeleiket a „jóravaló házba” kell vinniük, ahol a szobára menés előtt lakmározásra kerül sor. A ház üzemeltetője számára a konyha csaknem oly jövedelmező volt, mint az ágyra járatás.3
      De a köz-bordélyon kívül valamennyi nagyvárosban léteznek más nyilvánosházak is: a fürdők. A közfürdők, mindenütt, ahol működésükre fényt deríthetünk, prostibuláris intézmények, illetve kettős (egy tisztességes és egy tisztességtelen) célt szolgálnak. Nem akadály, hogy számos szabály tiltja prostituáltak belépését, vagy külön napokat és órákat szab meg a férfiak és a nők számára. Minden fürdőben bőségesen alkalmaznak ifjú szobalányokat, és ha a legtöbb helyen felállítottak is fűtést meg kádakat, a szobák és az ágyak száma tekintélyes. G. Bayle, aki kiadta egy avignoni fürdő leltárkönyvét, mindenütt talált ágyakat, de sehol nem bukkant fürdőalkalmatosságok nyomára. 1470 körül hat ilyen intézményt számlál Avignon, hetet Lyon és ugyanannyit Dijon. Lyonban a legismertebb, a Tresmonnoye-fürdőház, a palotanegyed kellős közepén áll, alig pár lépésre a királyi törvényszéktől; a St-Nizier kereskedőnegyedben a Pęcherie-fürdőket emberemlékezet előttieknek mondják, s akár több tucat ember befogadására is képesek, akárcsak a St-Philibert-, a Langres- vagy a Vertbois-fürdők Dijonban, vagy a Servellie`re- és Pont-Trocat-szaunák Avignonban.4
      A tulajdonosok? Igen gyakran a hatóságok vagy magas rangú személyek, és csöppet sem ismeretlen előttük a fürdőkbe járók tevékenysége. A Villeneuve- vagy a Baronnat-család Lyonban, a Faletanok, Langres érseke, St-Étienne apátja Dijonban, a Buzzaffi-család Avignonban sosem rest bezsebelni az éppoly nagyszámú, mint amenynyire változatos összetételű közönség gyakori látogatásának következményeképpen busás haszonbérleti díjakat. A fürdők, szögezzük le újból, a prostitúció köztudott és állandó fészkei, egyben találkahelyek és a leánykereskedelem csomópontjai. Lyonban 1470-1480 körül a „megyek, fürdőzöm egy jót” kifejezés a beszélt nyelv jellemző és félreérthetetlen jelentéssel bíró fordulata volt.
      E fürdőházak nem leplezhetik el, hogy létezik a prostitúciónak egy harmadik, ezúttal kisipari körülmények között űzött válfaja is. Maszek kis kupikról van szó; kerítőnő üzemeltetőik két-három lányt – bentlakókat vagy egyes alkalmakra szerződtetett nőket – foglalkoztatnak. Vagy maguk hajtják fel őket, vagy közvetítőnőket használnak, vagy az úgynevezett „könnyűvérű” lányok szolgáltatásait veszik igénybe, akik a prostitúció ranglétrájának negyedik, legutolsó szintjén dolgoznak: saját számlára, fogadóról fogadóra járnak, hol kitartott cédaként, hol pedig „bedobva a közösbe”, kocsmákban és piacokon forgolódnak, ha ugyan van megfelelő (hivatalos vagy magán-) védelmezőjük, mert a tevékenységük veszélyes és túl sok a vetélytárs. Végezetül az ünnepek, nagyobb munkák és vásárok idején, idegen – nem abban a városban élő – lányok csatlakoznak a helyi prostituáltak soraihoz, kihasználva a napszámosok, szekeresek és kereskedők átmenetileg megnövekedett forgalmát.
      A szóhasználat világosan megkülönbözteti a szerelmi adásvétel e különböző szintjeit, bizonyítékot szolgáltatva egyúttal azok folyamatos meglétére: a rendeletek, a közhírré tétetett közlendők, a bírósági eljárások szövegei egyaránt elhatárolják egymástól a prostibulum leányait a foglalkozásukat a fürdőkben vagy szobára járással gyakorló cemendéktől. A nyilvánosházi szajhát éles ellentétbe állítják a titokban kurválkodóval, az „ágyrajáró” rimát a „zártházi” ringyóval és a „titkos”, a „könnyűvérű” avagy az „útszéli” ribanccal.
      A hatóságok törekszenek arra, hogy érvényt szerezzenek bizonyos egészségügyi szabályoknak (pestisjárvány idején éppúgy be kell zárni a prostibulumot és a fürdőházakat, ahogyan kereskedelmi rendezvényeket vagy táncos összejöveteleket rendezni is tilos), vallási előírásoknak (hogy a hívők megtartsák a tilalmakat, mellesleg azonban ezt csupán Nagyhét és Karácsony idejére korlátozzák), erkölcsi követelményeknek (a felháborító jelenetek ne folyjanak a templomok környékén és a patríciusok lakta utcákon), öltözködési kívánalmaknak (a tisztességes nőket meg lehessen különböztetni a nem tisztességesektől, s ez utóbbiak ne viselhessenek a szegény szüzeket a fertő útjára csábítani képes gazdag ékszereket), nemkülönben pénzügyi érdekeknek (a városi bevételi források védelme érdekében a „magánszektorral” szemben)...
      De a városatyák erőfeszítései vajmi kevésnek bizonyulnak. Kivételes eset, ha egy prostibulum publicum megépítésére a városi élet erkölcsi megtisztítása érdekében kerül sor, amint ez történt Bourg-en-Bresse-ben 1439-ben: véget kívántak vetni a piactéren naponta megismétlődő szégyenteljes eseményeknek. Gyakrabban fordult elő, hogy a városi tanács a „köz hasznára”, avagy „a közügy érdekében” döntött a prostitúció hivatalossá tétele mellett. Miután a ház felépült, a városi tanácsosok és előkelőségek sohasem voltak képesek a testi bűnt az arra kijelölt negyed határai között megtartani, sem pedig biztosítani a mindig felújított tilalmak megtartatását. A prostitúció visszaszorítására tett kísérletek egészen a XV. század elejéig ritkák, rövid élettartamúak, hatástalanok. A nyilvánosházi prostituáltak és a titkos kurtizánok ekképpen mindenhova beszivárognak; rejtekhelyre találnak a gazdag negyedekben éppúgy, mint a külvárosokban.
      E. Le Roy Ladurie – a bázeli egyetemista, F. Platter nyomán – megemlít egy Comtat és Provence vidékén elterjedt közmondást: „Senki sem haladhat át Avignon hídján anélkül, hogy ne találkoznék szembe két szerzetessel, két szamárral és két lotyóval”. Ám Avignon 1550 körül csupán a megőrzője volt az ötven-száz évvel azelőtt valamennyi délkelet-franciaországi városra általában jellemző állapotnak. A lyoni városi hatóságok egyik nyilvános hirdetményében megfogalmazódik, hogy a „közleányokat” már meg sem lehet különböztetni a derék asszonyoktól, a tarasconi vagy a dijoni városi bordély leányai pedig időről időre panaszokat nyújtanak be a túlságosan erős konkurencia ellen, és intézkedéseket követelnek... a „züllés” megfékezésére!
      Túlzás? Botrányosnak érzett, következésképpen önkéntelenül is felnagyított tények? Akkor vegyük figyelembe, hogy még az olyan aprócska városkák, mint Viviers, Pernes vagy Bedarrides is rendelkeztek saját prostibulum publicummal; hogy 1435 körül Tarasconban egy tucatnyi hivatalos közleány jutott öt-hatszáz „tűzhelyre” (azaz háztartásra), Lyonban 1480 előtt legalább hetvenen-nyolcvanan voltak, Dijonban pedig száznál jóval többen (a város lélekszáma nem érte el a tízezret). És nem csak a hivatalosan működő közleányokat kell számításba venni, ámbár a titokban, illetve alkalmanként űzött prostitúció mértékének fölbecsülése teljességgel lehetetlen. A jelek mindenhol arra utalnak, hogy a prostitúció számadatai mindenütt elérték vagy meghaladták a múlt század végének, e század elejének reglementációs időszakában tapasztaltakat.5
      Mindez csak a kikötővárosokra, a nagy közúti csomópontokra, a kereskedelmi, egyházi vagy törvénykezési székhelyekre volna jellemző? Ebben az esetben a prostitúció csaknem a városi közösség mozgásterén kívül eső jelenség lenne, egyike az elsősorban idegenek számára nyújtott kereskedelmi szolgáltatásoknak. És ha éppen ellenkezőleg, e közösség saját igényeinek kielégítésére szolgál? Aligha felelhetünk e kérdésre a városlakók szexuális magatartásának elemzése nélkül.

II. A szexuális rend, az ifjonti hév túlkapásai és a közvetítő intézmények

     Az „urbánus” szexuális szokásokról a dijoni példa alapján alkothatunk fogalmat, a városi testületi ügyészek által lefolytatott bűnügyi nyomozások és eljárások tükrében. E jogászi ügyletsorozat egyszerű emberekkel megesett durva és szennyes történetek halmaza, amelyekből azonban világosan emelkedik ki egy kép: a nemi erőszak képe.6

A nemi erőszak

     1436 és 1486 között a nyomozati anyagokból, illetve a Polgármesteri Tanács által meghozott határozatokból és ítéletekből 125 erőszakos cselekedetre derül fény. Ez a szám nem tartalmazza a prostibuláris közházakba önszántukból került vagy akaratuk ellenére hurcolt lányok ellen elkövetett eseteket, és jóval alatta marad a szexuális támadások tényleges számának. (A kriminológia szakembereinek viktimológiai kutatásaiból tudjuk, hogy még a tabukat fölrúgó XV. századénál a biztonsági tényezőket tekintve erősebb társadalmakban is 75–80 százalék a numerus obscurus, az ismeretlen esetek mutatója, a közepes és a nagyvárosokban egyaránt.7 Ez a szám azt jelenti, hogy a szexuális bűncselekményeknek mindössze egyötöde-egynegyede bukkan fel a jogi irattárakban.) Elemzett adatsorunk sajnos nem folyamatos (nem rendszeres jegyzék, csupán egy rakás iratköteg, s az ötven évből 18 év anyaga jóformán teljesen hiányzik). Ráadásul a megtámadott lányok többsége nem tesz panaszt (márpedig nincsen intézkedés „vádemelés” nélkül), mert szégyelli, mert fél a megtorlástól, mert családja inkább pénzbeli megegyezést keres a támadókkal, és nem óhajtja az igazságszolgáltatás közbeavatkozását.8 Okkal feltételezhetjük tehát, hogy Dijonban évente legkevesebb 20 „nyilvános” szexuális jellegű támadásra került sor.
      Ám ezeknek az erőszakos cselekedeteknek a 80 %-át 2–15 fős csoportok követték el, amelyek – előre kitervelt módon – a sötétség beálltakor rátörtek egy nő házára, beszakították az ajtót, és kilétüket mit sem titkolva, szépszerével vagy durva erőszakkal, fenyegetőzve és szitkozódva ott helyben megerőszakolták áldozatukat, néha egy vagy több megfélemlített tanú jelenlétében, vagy pedig magukkal hurcolták egy cinkostársuk házába, ahol egész éjszaka azt csináltak vele, amit akartak. Öt eset közül négyszer a szomszédok nem léptek közbe – mert féltek.9
      Vajon az elkövetők kívülállók, idegen csavargók voltak-e? A Jean Rabustel városi ügyész által példamutató alapossággal összeállított jelentések 90 esetet tárnak fel részletesen, több mint 400 tettest és tettestársat felvonultatva. Csupán mintegy harminc idegen vett részt a támadásokban. A többiek városbéliek, ifjak vagy szolgák voltak, többségük kilétét azonosították. A társadalom szinte minden rétegéből valók, de túlnyomórészt kézművesek vagy kétkezi munkások, és nem semmirekellők. A támadásoknak mindössze egytizede írható valamilyen főnök irányítása alatt cselekvő banda rovására. Végül, a támadók 85%-a házasulandó „fiatalemberekből” és cimboráikból áll, átlagosan 18-24 év közöttiek. Ez a fajta agresszió nem az ünnepekkel, a nyári hónapok iszákoskodásaival, vagy a nagy mezőgazdasági munkákkal függ öszsze: egyenletes eloszlást mutat egész év során.
      Mégsem szabad arra a következtetésre jutni, hogy az est leszálltával valamennyi ifjú dijoni nő rettegésben élt. Sok asszonynak és lánynak aligha kellett erőszaktól tartania. A havi egy-két „eset” legfeljebb a női népesség bizonyos csoportjai körében keltett némi nyugtalanságot. Dijon közepes nagyságú város volt, s a közbiztonság itt sem volt rosszabb, mint másutt. A „Katonazsiványok” vagy a „Kagylósok” bandájának garázdálkodása, illetve a királyi megszállás rövid ideig tartó, átmeneti események; nem növelik jelentős mértékben az erőszakos nemi közösülések számát. A város fejlettnek mondható; a hercegi udvar tisztviselőinek, a törvény és az egyház embereinek jelenléte és fogyasztása húzóerőt jelent a kereskedelem és a mesterségek számára, a vizsgált időszak a nagy burgundi felvirágzás kora. De Dijon nem hercegi székhely, nem a katonák vagy a fiatal apródok bandái a felelősek a kialakult helyzetért, sőt nem is határozzák meg alapvetően a társadalmi viszonyrendszert.
      Ám a meglepően jó állapotban és teljesen fennmaradt városi tanácsi határozatok még csak sejteni sem engedik az efféle garázdaságokat. A vicomte, aki a város polgármestere, saját hatáskörében ugyan hoz hasonló bűncselekmények és emberrablások ügyében ítéleteket, de a városi tanácsnokok sohasem lépnek fel vagy tiltakoznak agresszív bandák ellen. Ötven esztendő alatt mindössze egy-két alkalommal említtetnek bizonyos „éjszakai rendzavarások”, de ezeket azonmód idegen csavargók nyakába varrják, az erőszakos helybéli „széptevőket” egyedül Jean Rabustel említi. Ne tévesszen meg bennünket a városi önkormányzat emelkedett derűje, hiszen a tanácsok, nem lévén felruházva a kellő jogkörrel, természetszerűen nem foglalkoznak a hatáskörükön kívül eső tényálladékokkal. A dokumentumok e kategóriáján belül – Lyonban, Valence-ban vagy Tarasconban is – a campana pulsata elkövetett „tréfálkozásokra”, botrányokra vagy fegyveresen fellépő „gálánsokra” történő legcsekélyebb utalás is minden kétséget kizáróan a fentiekben leírt történetekhez hasonlókat takar. Joggal állapíthatjuk meg tehát, hogy a nemi erőszak a városi élet normális és általános vetülete. Bizonyára kisebb mértékű volt – azonos aránymegoszlásban – a harmadrendű városokban, de még súlyosabb az igazán nagyokban. Gondoljunk csak a languedoci krónikásoknak az E. Le Roy Ladurie által emlegetett, félelem diktálta rögeszméire, a városi felkeléstől való beteges rettegésükre! Jönnek a szegények és elrabolják, meggyalázzák a gazdagok asz-szonyait... Csereberélni fogják a nőket... G. Duby és J. Le Goff nem véletlenül elemezték oly behatóan, mekkora tétet jelent a nő a társadalmi konfliktusokban a korcsoportok közötti vetélkedésben. Csak a demográfiai és házassági struktúrák elemzése vihet közelebb az efféle magatartásformák megértéséhez.

A házassági rend

     Ha megtörtént a bűncselekmény és megvolt a panaszemelés is, az ügyész a törvényszéki írnokkal rögvest a helyszínre sietett, és kikérdezte az áldozatul esett nő szomszédait. Így aztán jelentős mennyiségben állnak a rendelkezésünkre olyan adatok, amelyeket a szokásos nyomozások esetében kihallgatott előkelőbb tanúktól nemigen vettek fel: férfiak és nők, kamaszok és vének, egyedül élők és házasfelek eskü alatt vallanak színt a bíróság előtt társadalmi helyzetükről és korukról. 1500 körül számos, főleg fiatal gyanúsított ad tájékoztatást számunkra, egyebek között, házasságkötése időpontjáról. Nem lehetetlen tehát megállapítani a férfiak és nők átlagos életkorát frigyre lépésük időpontjában, és meghatározni a házastársak közötti életkorkülönbséget. Az emberek „időérzékelése” sok kívánnivalót hagy maga után, de az adatok elég jól egybevágnak a Reimsből, 1422-ből származó összeírás adataival, és viszonylag jól használhatók az első házasságkötés szempontjából leginkább szóba jöhető korcsoportok vizsgálatára. Mindazonáltal nem tűztük ki célunkul a házasságkötési életkor pontos meghatározását – ehhez kevés az okirat –, csupán az évszázadok során jellemző folyamatok körvonalazását.

      1. A házasságkötési életkor: 1500 és 1550 között mindössze 84 személy (52 férfi és 32 nő) esetében van róla tudomásunk. Az első házasságkötéskor a férfiak átlagéletkora 24,5 év, a nőké pedig 21,9 év. Komolytalan a minta? Igen, de ezek az eredmények két másik, az elemszámokat tekintve komolyabb adatsorral is alátámaszthatók: egyrészt a 30 évnél fiatalabb férjek és aráik közötti életkorkülönbség (150 házaspár esetében) csakugyan kevesebb három esztendőnél, másrészt pedig a tizenhatodik és huszonötödik életévük között házasságra lépő hajadonok száma a huszonkettedik életév betöltése után hirtelen jelentősen (közel 75%-kal) csökken.
      A XV. századra vonatkozóan semmiféle közvetlen megközelítési mód nem áll a rendelkezésünkre. Általában véve mégis elfogadott a 20 és 30 közötti férfiak (ez alatt a tíz év alatt köt házasságot a férfiak túlnyomó többsége) életkorát – hasonló megfontolás alapján – a 15 és 25 közötti nőkével összevetni. Az 1500 és 1550 közötti időszakból 350 adatpár maradt fenn, a férjek átlagéletkora 26,8 év, az asszonyoké 22,5 év. Természetesen nem tekintjük abszolút érvényűnek ezeket a számokat. Ha azonban elvégezzük a házasfelek életkor szerinti összehasonlítását az 1440 és 1500 közötti időszakra nézve is (300 eset), azt tapasztaljuk, hogy a nős férfiak átlagéletkora ezúttal is 26,8 év, ám az asszonyoké 21,5 évre csökken. Ezt megerősíti a „fiatal párok” közötti életkorkülönbség (az adatsor nem egészen azonos az előzővel, a 30 évesnél fiatalabb férfiakat foglalja magában, tekintet nélkül arra, hogy hány éves az asszony), amely ebben a körben nem 3 év, hanem 4.
      Tartózkodva az elhamarkodott következtetésektől, s mivel maguk az érintettek sem ismerik életkorukat esztendőre pontosan (az „időérzékelés” e populáris rétegekben mit sem változott 1450 és 1550 között), bizonyos valószínűséggel megkockáztathatjuk azt az állítást, hogy a férfiak átlagos házasságkötési életkora állandó maradt a demográfiai növekedés száz éve alatt (1450 és 1550 között), éspedig a 24-25 év körüli korra tehető. Alig változott tehát (kissé alighanem alábecsültük, minthogy adataink ezúttal kizárólag a 30 év alatti férfiak csoportjára korlátozódnak), miközben az asszonyok esetében ez az adat ugyanebben az időszakban 20/21 évről 21/22 évre emelkedett. Az alábbiakban megkísérlek magyarázatot adni arra, mi lehet az oka a férfitársadalom ezen állandóságának, jóllehet a gazdasági és népességi feltételek alaposan átalakultak.

2. A házassági „szokásrendszer”: A házastársak közötti életkorkülönbség e szempontból pontos és közvetlen elemzés tárgya lehet. Hasonlítsunk össze 241 házaspárt 1440 és 1490 között, akik egy időben adják meg életkorukat (ez a szám kb. egy reimsi parókiában 1422-ben található házaspárok számának felel meg). Három szerkezeti összefüggés teljesen nyilvánvalóan kibontakozik:
      a) A „fordított” életkori kapcsolat ritka: a házaspárok 14,5 %-ában fiatalabb a férj a feleségénél (az 1422-es reimsi adatok esetében ez az arány mindössze 1 %), ám a különbség csak 11,7 %-uknál számottevő, azaz két évnél magasabb. A fordított korviszony csak egészen kivételesen fordul elő az első ízben házasulók, valamint az idős férfiak által kötött házasságok esetében. Természetesen a harmincas éveiket taposó férfiak esetében a leggyakoribb. Hajlok arra a feltételezésre, hogy egy „érett asszonnyal” (leginkább egy özveggyel) kötött frigy egyúttal a férfi kései házasságát is jelenti. A fordított korviszony ritka előfordulása kétségkívül arra utal, hogy a XV. századi Dijonban, miként az Ancien Régime többi francia városában is, a fiatal férfiak közösségi tudata szembeszegül az „öreg tyúkkal” kötött házasság nyújtotta társadalmi felemelkedés vonzerejével.
      b) A házaspárok 85,5 %-ában a férfi idősebb a feleségénél, s az életkorkülönbség átlagosan 7,9 év. Ám míg a harmincévesnél fiatalabb férjek átlagosan csupán 4,2 évvel idősebbek feleségüknél (a legnagyobb különbség 8 év), a harmincasok már átlagosan 6 évvel korosabbak (a legnagyobb különbség 16 év), a negyvenesek és ötvenesek pedig már csaknem 11 évvel öregebbek párjuknál (a legnagyobb különbség 34 év). Nem túl eredeti megállapítások ezek, hiszen e helyütt is számolnunk kell az életkorkülönbségeket mindig hangsúlyozottabban megjelenítő másod- és harmadízben kötött házasságokkal. Ez az állapot nem módosul érzékelhetően a XVI. század első felében, csupán a fiatal házaspároknál figyelhető meg az életkorok kiegyenlítődésének egészen halványan jelentkező tendenciája.
      E különbségek minden bizonnyal érvényesek Reims városára is, de kisebbek a toszkánai állapotra jellemzőknél. De ha van is némi szórás, a házasságok legfőbb szerkezeti vonásai Firenzében, Reimsben és Dijonban is azonosak voltak: a házasságok a férfiak részéről viszonylag későn köttetnek, a fordított korviszonyú házasságok igen ritkák, nagy az életkorkülönbség a férfiak javára. Okkal gondolhatjuk, hogy nem működött ez másképp a többi városban sem. A XV. század házassági rendje: az érett férfiak és a fiatal nők kapcsolata. Ebből pedig arra következtethetni, hogy a házasság által létrehozott szerződésben a csereviszony megannyi tényezője – etnikai származás, foglalkozás, társadalmi helyzet, vagyon – mellett a beilleszkedett férfi számára (még a szerényebb mesterségbeliek esetében is) a nő „frissessége” a házasság alapvető eleme volt.10
      c) Vegyük közelebbről szemügyre a házassági piac valóságát: a 30-39 éves férfiak 30 %-a magánál 8-16 évvel fiatalabb nőt vett feleségül (ezen belül a nők 20 %-a 10-16 évvel fiatalabb), a negyvenesek-ötvenesek pedig náluk 20-34 évvel fiatalabb asszonyok oldalán élnek. Vagyis olyan korcsoportból választották ki élettársukat, ahol versenyhelyzetbe kerültek a fiatal férfiakkal. Együgyűség volna ebből arra a megállapításra jutni, hogy a házasulandó ifjaknak nőhiánnyal kellett volna szembenézniük, de érdemes megjegyezni, hogy a férjhez adandó lányok vagy újraházasodásra „alkalmas” (azaz: 30 évesnél fiatalabb) nők egyharmadát megállapodott korú vagy kifejezetten koros férfiak veszik el: ez elég súlyos arány ahhoz, hogy a városi fiatalemberek alaposan átérezzék.11 Nem kívánok kitérni arra, milyen következményekkel járnak a családi életre vagy az érzelmi viszonyokra nézve ezek az életkorbeli különbségek, azt szeretném csak leszögezni, hogy szerepük – véleményem szerint – meghatározó a pénz és nő nélküli fiatalok és a tehetős, nős férfiak közötti társadalmi feszültségben; különösképpen a házasulandók és a házasok (illetve a 30 év feletti özvegy férfiak) közötti vetélkedésben. Talán éppen ez a versengés adhat magyarázatot a korcsoportok közötti összetartásra és a fiatal férfiakra jellemző kollektív viselkedésformákra.

Korcsoportok, kollektív rítusok és közvetítő intézmények

     Ezeknek a fogalmaknak hagyományos társadalmainkra való alkalmazását sokan szándékosan kerülik. A XV. vagy a XVI. századra történő vonatkoztatásukban egyes történészek egy meglehetősen távoli „etnográfiai modell” vagy egy anakronizmusokhoz vezető „szociológiai modell” túlságosan merész alkalmazását látják. P. Veyne – Arie`s nyomán – egyenesen azt állítja, hogy a duhajkodó fiatalok olyan rítusokban vesznek részt, amelyekről ők maguk sem tudják, mit jelentenek.
      A magam részéről úgy gondolom, hogy a kései középkor és a reneszánsz városi társadalmai igenis kedveztek a korcsoportok fennmaradásának, és főleg fejlődésének. Arie`snek az e fogalmak megcáfolására felhozott érvei csöppet sem befolyásolják felfogásomat: az oktatás egyáltalán nem segítette elő a gyermek beilleszkedését a felnőtt társadalomba, sőt gyakorta taszító hatással volt rá (legalábbis átmenetileg), miként azt bizonyos vonatkozásokban B. Geremek és N. Zemon Davis egyaránt kimutatta. Az oktatás minden bizonnyal képes volt gyakorlati ismeretek közvetítésére, de nem készített elő az életre. A bevándorlás – melynek alapvető szerepét a fiatalok összetartozási érzelmeiben N. S. Eisenstadt hangsúlyozta – az újonnan érkezettek fiait, e gyökerüket veszített fiatalembereket egynemű bandákba kényszerítette (most folyó kutatásaink azt mutatják, hogy a Rhône-menti városok lakosságának többségét nemrég odatelepült bevándorlók alkották). És végezetül, a családi körülmények és életfeltételek is a velük egyforma társaikkal való szorosabb kapcsolattartás keresésére sarkallták a fiatalokat. Sokuknak nem adatott meg olyan apa, aki a felnőtt követni érdemes modelljét megjeleníthette volna számukra, hiszen mire a fiú betöltötte a huszadik életévét, az apja már átlépte az öregkor küszöbét. De mindenekelőtt a nagyvárosi közösségi életformák következménye, hogy a fiatalok a felnőtt-modellt nem a családi otthon falai között keresték.
      Lehet némi igazság D. Herlihy megfigyelésében, hogy a kulturálisan fejlettebb és a tehetősebb körökben a nő irigylésre méltó helyet kapott, s ezért az anyai nevelés mély nyomokat hagyott a fiatalok érzelemvilágában és társadalmi viselkedésformáikban. A Firenzétől messze távolra eső francia városokban azonban a férfierkölcs a nem patríciusi családban született „legényeket” rendfelforgató, erőszakos bandákba sodorta.
      A dijoni éjszakákat rettegésbe fordító fiatalembereket ugyanis sajátos ismertetőjegyek jellemzik: mindenekelőtt életkoruk viszonylagos egyneműsége. A jelen tanulmány tárgyául szolgáló 15 csoportból 11-ben a tagok több mint fele azonos életkorú, s ha van is közöttük egy-két idősebb házasulatlan legény, gyakorlottabb vezető, ez mit sem von le az állítás igazságából. Minden csoport tagjainak kétharmadát igen erős társadalmi-szakmai szálak fűzik össze, ugyanazon vagy egymáshoz közel álló mesterséget űzők fiairól, illetőleg mesterlegényekről, s hozzájuk hasonló társadalmi státusú fiatalemberekről van szó. A csoportok mindössze három-öt egymást jól ismerő egyénből állnak, akiknek ugyancsak kétharmada az „utca neveltje”. Végül – és ez a legfontosabb –, az esetek 80 %-ában nem voltak büntetve csoportosan elkövetett kihágás miatt. Más szóval, a zárt városok fiataljai unalmukban, önszántukból, kalandra és egy jó kis balhéra vágyva, a városi őrségre fittyet hányva indulnak leányvadászatra, erőszakoskodni.
      Kollektív erőszak? A körülmények véletlenszerű összetalálkozása – mondják erre a szociálkriminológusok. És igazuk is van, a galeriszellem, egy leány óvatlansága, az egyéni vagy csoportos bosszúállás vágya, a hirtelen adódó alkalom megragadása, a bandák vetélkedése mind egy-egy eleme a magyarázatnak. De ebben a társadalomban, ahol az erőszakos jelenetek mindennaposak voltak, ahol a felnőttek üzekedésszerű nemi élete alig esett korlátozás alá, az éjszakai csoportok agresszivitása természetesen fordult a nemi erőszak irányába, méghozzá – véleményem szerint – két fő mozgatórugónak engedelmeskedve:

1. A férfi-mivolt kivívása: nem más ez, mint társadalmi szerep, elsajátítandó magatartásforma. Gyakran felbukkan a XV. században egy hasonlat, amely jól példázza a férfit és a nőt megillető helyet: a kakasé és a tyúké. A tyúkot természetszerűen be kell hódoltatni és engedelmességre szorítani. Tegyük hozzá ehhez a „vagy szűz, vagy kurva” nőfelfogás erősen manicheus szemléletét, s máris előttünk áll az ifjú „kakasok” tetteinek igazolása: támadásaikat mindig áldozatuk durva szidalmazása, megalázása, ütlegelése kíséri. Az elkövetők már tettük végrehajtása előtt felmentik önmagukat a felelősség alól: a játékszabályok szerint a kiszemelt nő eleve bűnös, vagyis – innentől kezdve – kényükre-kedvükre joggal kiszolgáltatott, puszta tárgy.
      Évente mintegy százan keveredtek bele az efféle erőszakos bűncselekményekbe. Ha ebből a számból levonjuk az idegeneket, a visszaesőket és a főkolompos felnőtteket, akkor is marad legalább ötven-hatvan 18-24 éves fiatalember. Ez pedig azt jelenti, hogy minden második fiatal legalább egyszer részt vett ilyen támadásban. Azt hiszem, megkockáztathatjuk a feltevést, hogy ez a típusú erőszak az utcanegyedek bandáiba történő felvétel igazi rítusa, a férfivá válás bebizonyítása lehetett.12

2. Jóllehet a nemi erőszakot elkövető férfiak tettük során kielégíthették szexuális vágyaikat, a kollektív erőszak sokuk – kispénzű céheslegények, cselédek, szegénysorú ifjak – esetében sokkal mélyebb indulatokat és gátlásokat hozott a felszínre: a fennálló rend elutasítását. Az erőszaktétel által gyakorlati következményekkel járó bélyeget sütöttek a fiatal özvegyre vagy a férjezetlen hajadonra. Az agresszió szenvedő alanya hol a gazdája által kitartatni vélt szolgálólány volt, hol a tehetősebb céheslegény cselédlány-szeretője, hol a pap ágyasa, hol a „magára hagyott” feleség, akinek, úgymond, kutya kötelessége ilyenkor „a legények lázát is csillapítani”.13
      A városi előkelőségeknek és a nevesebb „házak” családfőinek érdekében állt e zavargások mérséklése. Igencsak liberális megoldást találtak: megadták fiaik és szolgáik számára a közintézményesített bujálkodás lehetőségét, amiből aztán persze ők is kivették a maguk hasznát. Talán az is része volt a házasulatlan ifjakkal való egyezségüknek, hogy szemet hunyjanak e féktelen baráti szövetségek összetartozásának időnként ugyancsak vaskos megnyilvánulásai felett...

Közvetítő funkciók

     A realitásnak e két, egymást kiegészítő metszete – a házasodási szokások és a felforgatási hajlam – fényében már bízvást visszatérhetünk arra a kérdésre, milyen helyet töltöttek be, milyen jelentőséggel bírtak a városi társadalomban az „ifjak apátságai”.
      Ismeretes, hogy számos névváltozata van a fiatalok ilyen jellegű, városokban és falun egyaránt gyakori „fraternitásokba” tömörülésének. N. Zemon Davis nemrégiben kitűnő értelmezésüket adta, hangsúlyozva, milyen szerepet játszottak a falusi közösségek fiataljainak társadalmi beilleszkedésében, indulataik féken tartásában és a közösség védelmében, a közösségi hagyományok megóvásában.14 A szerző azonban a lyoni példa alapján (jóllehet e nagyváros valójában inkább kivétel) túlságosan éles különbséget tesz a városi és a vidéki „apátságok” között, és szembeállítja a XVI. századi „védszövetségeket” a megelőző korok „dacszövetségeivel”. Azt állítja, hogy a reneszánsz nagyvárosokra jellemző feltételek, az oktatás új alapokra helyezése, egy új kultúra elterjedése következtében ezek rekrutációs bázisa beszűkült, a meglévőek pedig – soraikban immár vegyesen nős férfiakkal és agglegényekkel – afféle jószomszédi társaságokká vedlettek át, amelyek a házassági erkölcs felügyelete mellett társadalmi, politikai és vallási kritikát is gyakoroltak. Nem kívánom felsorakoztatni a Davis elemzésével kapcsolatban felvetődött problémákat, csupán azt szeretném határozottan rögzíteni: az én megfigyelésem szerint a szóban forgó csoportosulások (városi környezetben) szerkezetükben és céljaikban egyértelműen folyamatosságot mutatnak a XIV. század végétől a XVI. század közepéig.

      1. A jovensek avagy a víg cimborák „apátságai” valamennyi délkeleti városban elismert intézmények, a város testéhez tartoznak. Az apát, a kincstárnok és a priorok megválasztására gyakran a városi tisztviselők jelenlétében kerül sor, a csoporton belüli peres ügyekben a városi tanács elnököl, ellenőrzést gyakorol a pénzügyek felett, valamint jóváhagyja vagy megtiltja a nyilvános tüntetéseket és a bíráskodás gyakorlását, s mindez így van Dijontól Arles-ig, a XVI. században éppúgy, mint a XV. században. Az „apátságok” és a városi hatóság néhanapján összetűzésbe is kerülnek egymással, de ez ne tévesszen meg bennünket: az „apátság” sohasem spontán módon létrejövő társulás, mindig a városi közösség kelti életre, illetve ellenőrzi.15

     2. A fiataloknak „bíráskodó” felügyeleti hatalmuk van az agglegények és a nős férfiak felett. Ez fundamentális érvényű marad a XVI. században is. Érdemes azonban megjegyezni, hogy az „apátság” jogai névlegesek, amennyiben fiatalok között kötött első házasságra kerül sor (néhány garas, vagy az ünnepi lakoma megvámolása), de meglehetősen súlyosak, ha a házasságkötés túlságosan sérti az ifjak érdekeit, illetve ha a házasodási szokásrendszer csorbát szenved. Ilyenkor komoly pénzbírság kivetése is előfordul, amely a banda kasszáját gyarapítja, és részben a nagy ünnepségek megszervezésére fordíttatik. Csak akkor kerül sor „nyomásgyakorlásra”, ha a házaspár nem hajlandó fejet hajtani a bevett szokásnak. Ilyenkor „hőzöngés” támad, harsány gúnydalok éneklésével és szamárhátra ültetéssel (igaz, fizikai erőszak nélkül) – s az egész ivászattal végződik. Ez segít a résztvevők számára elfogadhatóvá tenni a világnak azt a rendjét, amelyet a lelkük mélyén elfogadhatatlannak tekintenek.16
      Amikor ünnepelnek, az apáturak és alattvalóik kiegyeznek a házassági szokásokkal, és elfogadják azok lényegét. Ami a nős férfiakat illeti, nekik jó okuk volt az „apátság” jogainak elfogadására: a rituálé ugyanis felmentést adott az elkövetett hibára, és védelmet nyújtott az esetleges támadások ellen. A nős férfiak egyébként ellenőrzésük alatt tartották a fiatalok fellépéseit; egyrészt a városi tanácsok valamely székében ülő tekintélyesebb képviselőik által, másrészt pedig azért, mert egyesek közülük helyet kaptak a fiatalok testvérületében is.17

     3. A fiatalok társulásainak működése egyértelmű volt, a vezéreik által irányított – a „bűnös” lakhelyét harsány nótaszóval körülugrabugráló, a szamarak mögött bohóckodva felvonuló – csapatok a leányokat korántsem kímélték úgy, mint a fiúkat. Mert bár előfordult olykor-olykor, hogy az efféle rítusoknak férfiak is céltáblájává válhattak, a botrányok szenvedő felelősségét szinte mindig a nő viselte. Akár mert papucsban tartja a férjét, vagy mert hűtlenkedik, netán feslettségében egy fiatalra merészelte kivetni a hálóját; akár mert oly ostoba volt (s természetéből adódóan mi más is lehetne?!), hogy egy vénemberhez ment feleségül, vagy egyszerűen csak mert házasságra lépett valakivel – s ily módon az árulás bűnét követte el mindazokkal szemben, akik – potenciálisan – kérői lehettek volna. Kétségkívül büntetést róttak ki – évente egyszer, május havában – arra a férfira, aki megverte a feleségét... főleg ha „izgága” vagy a közösségbe bele nem tartozó „idegen” volt az illető. És ezek a fiatalemberek, akik – mint mindenki nagyon jól tudta róluk – senkire nincsenek tekintettel, ha paráznaságuk éhét kívánják csillapítani (s éppen ezért nagy tiszteletnek örvendenek), veszik maguknak a bátorságot, hogy – ugyancsak május havi népi szokásként – nyilvánosan ítélettel sújtsák azokat a fiatal nőket (emezek iránt az együttérzés legcsekélyebb szikrája sem éledt fel senkiben), akiknek tisztességében gyanakodtak – készen jövendőbeli áldozatként odavetni őket a kollektív támadások végrehajtói elé.

     Figyeljük csak, mennyire árulkodó a nyelvhasználat! Ha valaki városi polgár volt, fiatal és nem túlságosan szegény, feltétlenül tagja kellett legyen a legények nagy bandájának, a lány címke ellenben a felhajtandó „ringyókat” jelölte. Aki nőket cickézett, annak becsületére vált, hogy víg férfi a titulusa, a víg leány azonban megint csak annak járt ki, akit kurvának tartottak. Az apátúr befolyásos, tiszteletre méltó személy volt (oldalán a pünkösdi királyságú, másodrendű zárdafőnökasszonnyal), de az apátnő egyszerűen csak a bordély ügyvezetőnője volt. Ezért azt gondolom, hogy a fiatalok „apátságai” (kivéve tán a tehetős polgárifjakéit), egészen a XVI. század elejéig, sőt valószínűleg még sokkal tovább is a lehető leghagyományosabb nőellenesség őrzői és terjesztői voltak, hozzájárulván – legalábbis a lakosság közép- és alsó rétegeiben – a nő elnyomott helyzetben tartásához.
      Az est leszállta utáni homályban prédára vadászó legények a velük egykorúak társaságában tanulnak meg felnőtté válni; erőszakos fellépésükön keresztül zavarosan mutatkozik meg egy, a házassággal szembeforduló hatalmi súlypont. Ezek a legények (és mások, a náluk gazdagabbak is), akik a városi élettér kellős közepén vezéreik mögött felsorakozva gúnytáncot járva ugrálják körül a szamárhátra ültetett újraházasodókat, korántsem számukra ismeretlen rítusok utánzói, nem egy szerepeit és helyzeteit valahonnan a régmúltból merítő kollektív pszichodráma mit sem sejtő eljátszói. De a fényes nappal felettük regnáló „királyok”, „apátok”, „bohó anyák” csak kivételesen és visszafogott formában juttatják kifejezésre az ifjúkor frusztrációit. Az „apátság” nem egyéb, mint Házasság Õfelsége országának az ellenképe; leginkább – a városi önkormányzati bordélyházakhoz hasonlatosan – a különböző korcsoportok, társadalmi csoportok, őslakók és bevándorlók közötti békés közvetítés megteremtésének intézménye: befogad, segít a beilleszkedésben, szórakozást nyújt. Végső soron, a fiatalokat erőszakos cselekedeteik és harsány hőzöngéseik egyben le is leplezik: hűséget fogadnak egy olyan rendszernek, amelyhez egy napon majd ők is tartozni szeretnének.
      Az irodalom, a legendák és a népszerű mítoszok csupán a kedélyes mozzanatokat örökítették meg a fiatalok e baráti társaságairól. De végzetesen tévednek azok, akik a népi kultúrát a „gall szellem” franciás vidámsága megtestesülésének hiszik. A groteszk maszkokat viselő csoportok, a népi bohózatok és bolondjátékok komikus figurái bűvöletében hajlamosak megfeledkezni az áldozatokról, a sok-sok földönfutóvá vagy prostituálttá tett szerencsétlenről.

III. A prédák és sorsuk: a kerítés áldozatai és a prostituáltak

Az erőszak következményei

     A városban bőven akadt „a célnak megfelelő” nő: özvegyek, átmenetileg magukra hagyott feleségek, fiatal hajadonok. Bennük testesült meg mindenestül a női szerepkör. Õk voltak hát a legkedveltebb céltáblái mindenfajta férfi-garázdaságnak is. A csoportosan elkövetett nemi erőszak 15-33 év közötti áldozatainak zöme ifjú, házasságra érett (vagy újraházasodásra alkalmas) nő. A kislányok elleni erőszak kivételes. Ha előfordult is, nyilván legtöbb esetben nem követte feljelentés; mégis hajlamos vagyok azt hinni, hogy a 14-15 évesnél fiatalabb gyermekek megerőszakolása mindenki szemében igen súlyos társadalmi bűnnek számított. Ezt igazolja az áldozat kihallgatása is: a nyomozók a legapróbb részletre is kiterjedően vizsgálják meg a szerintük – és a tanúk szerint is – szörnyűséges tényeket. Hasonlóképpen, a 12-14 éves kislányok kárára elkövetett kerítési ügyekben is gyors és szigorú a megtorlás. Ezért számít ritkaságnak, a társadalmi szokásoktól és a közmegegyezéstől elütőnek a városban, ha 15 éven aluli lányt vesznek feleségül. Kínálkozik a következtetés: ebben a közösségben igen erős különbséget tesznek gyermek és kamasz között. Ez nem csupán a lányokra, de a fiúkra is érvényes, akik ugyanazokért a vétségekért életkoruk függvényében enyhébb vagy súlyosabb büntetést kapnak.
      A panaszt emelők 60 %-a egyedülálló nő. A többiek fele teljesen normális házassági kötelékben él (csak éppen férjük néhány napra vagy pár hétre eltávozott a városból). Ebből világos, hogy mind a lányok, mind pedig támadóik a közösség tagjai, nem pedig holmi kívülálló vagy a társadalom peremére szorult elemekről van szó. Szociális helyzetüket tekintve azonban a megtámadott nők a legkevésbé tehetős rétegekből származnak: szolgálólányok, napszámosok vagy textilmunkások lányai, asszonyai. Mindössze hét áldozat kézműves felesége, és csupán egyetlenegy származik jómódú körökből. Ez persze nem meglepő: az elesetteken könnyebb erőszakot elkövetni; a felelősségre vonás, a bírság is enyhébb, az áldozatok családja részéről nem kell kemény megtorlástól tartani; s a társadalmi rosszallás is enyhébb, hiszen ezekben a többnyire újonnan letelepedett és többféle földrajzi térségből verbuválódott napszámos-rétegekben jóval gyengébb az összetartás. Ráadásul egy nő „becsületét”, a tehetősebbek megítélése szerint „rangja”, „társadalmi állása” határozza meg; egy napszámos felesége tehát korántsem tarthat számot olyan mértékű „tisztességre”, mint egy polgár hitvese. Végezetül: a támadók elsősorban magányos, gyenge pozíciójú nőket választanak célpontul; szolgálólányokon vagy házicselédeken túl olyanokat, akiknek nem sikerült férjhez menniük, vagy régóta özvegyek; vagyis akik – mert ebben a társadalomban az erkölcsöt mindenekfelett a házasság ténye védelmezi – eleve gyanúsak vagy megvetettek. Egy ilyen nő sorsát igencsak meghatározni képes a fama publica: a szóbeszéd és pletykák tömkelege.18 Az előszeretettel kiszemelt áldozatok: a „papokhoz jó szívvel hajló asszonyok”, akik ellen mindig nagy hejehujával indítanak hajtóvadászatot; a menyasszonyok (akár esküvőjük előestéjén is); a férjüktől külön élő asszonyok (még ha mindez a férj és a szülők tudtával és beleegyezésével alakul is így); valamint minden lány, akit azzal vádolnak, hogy „becstelen”, „erkölcstelen” életet él. Ez utóbbi vádat annál is könnyebb rásütni a frissen a városba került nőkre, mert sokuk kenyérkereseti okokból kénytelen fogadóról fogadóra járni. Egy hét itt, néhány nap ott – s ezzel már önmagában (valós vagy hamis) tápot adnak a rájuk vadászó ifjak gyanúsítgatásainak.19
      A nemi erőszak következménye végső soron ugyanaz, mint a kárhoztatandó, a becsületre nézve sérelmes viselkedésé. Az áldozat háta mögött szinte minden esetben „összesúgnak”, így a társadalmi közösségbe – de akár csak családjába – való integrációja is ellehetetlenül. Ha hajadon, kelendősége, ára csökken a házassági piacon, ha feleség, férje nem ritkán eltaszítja. A szomszédok szemében bemocskolja az, amit elszenvedett – még akkor is, ha egyébként mellette tanúskodtak.20 Õ maga is szégyenletesnek, bűnösnek, botrány tárgyának érzi magát. A támadók tehát elérik céljukat: a megerőszakolt asszonyt – mind környezete, mind önmaga szemében – roppant kevés választja el a „szajhától”. A pszichológiailag és fizikailag letepert nő aligha remélheti, hogy – ha a városban marad – visszanyerhetné becsületét.21
      Az erőszak ekképpen gyakorta előtte jár a kerítésnek és a leánykiközvetítésnek, és a házasodási szabályrend körül folyó harc természetéből következően táplálja a prostitúciót.

Kerítés és kiközvetítés

     A kerítésre „magasról” adnak példát. Minden városban a helybéli önkormányzat vagy a hercegi tisztviselők gondoskodnak a prostitúcióra vonatkozó rendszabályok tiszteletben tartatásáról; nyilvántartásba veszik a lányokat, a működési engedélyeket vagy megtagadják, vagy megadják, ez utóbbi esetben természetesen kivetik a megfelelő adókat is. Ezek a férfiak Arles-tól Dijonig megrögzött – és jól ismert – kerítők. A nemes Ferrand de Castille, Tarascon városának helyettes tartományi bírója nem egyéb kurvapecérnél. De Marnay, Dijon városának felügyelő bírája cinkosaival egyetemben időről időre kényszerítő eszközöket alkalmaz azokkal a lányokkal szemben, akiket a nyilvánosházba, illetve „lánykereskedő” barátnéi fürdőibe kíván irányítani. A kerítés mégis jellegzetesen női tevékenység. Dijon városában 83 „magánbordély” nyomára sikerült bukkannom, s ebből 75-öt nők tartottak fenn. Ám az irodalmi toposzok túlságosan is a vén, álszent kerítőnő képét villantják fel, akinek érzékletesen leírt fonnyadt testében éppoly áporodott lélek lakozik. A kerítőnők között kétségkívül akadnak is efféle „vén banyák”, de abból a hatvanhét nőből, akiről rendelkezünk némi ismerettel, negyvenegyen férjes asszonyok, akik (kézműves, kocsis, fogadós stb.) férjük tudtával és beleegyezésével űzik e gyümölcsöző kereskedelmet, jelentősen kigömbölyítve ezzel a családi bugyellárist. És mily sok változata létezik ennek a mesterségnek! Egyesek csupán gáláns légyottok megszervezésére vállalkoznak, mások leányokat közvetítenek, megint mások nyíltan bordélyt nyitnak a fogadójukban; a szakma krémje pedig csakis magas rangúaknak nyújt szolgáltatást: Burgundia kormányzójának, főbíró uramnak, avagy a blois-i káptalan elnökének bocsát rendelkezésére többé-kevésbé ártatlan leányzókat, akiket cikornyás szóvirágokkal, mindenféle ígéretekkel sikerült levenni a lábukról. E kerítőnők könnyed társalkodók, meggyőző ékesszólók, kiváló kapcsolatteremtők. „Menedéket” nyújtanak a támadások áldozatainak; a „házasságot megelégelt”, rövid pórázon tartott vagy ütlegelt nőket bujálkodásra bujtogatják; felkarolják a szegény, „elhagyatott” lányokat, ha ugyan nem a kórházak kijáratánál szedik össze őket.
      A ranglétra legfelsőbb fokán a fürdők üzemeltetőnői állanak. Jehanne Saignant-t, aki húsz éven át vezette a St-Philibert-fürdőházat, az 1460-as években „Dijon legtündökletesebb kerítőnőjének” tartották. Papucsférjjel, pap báttyal, udvari pártfogókkal és számos szeretővel a háttérben, időnként maga is megtekintette a fürdő szobáiban kialakított „bájos körülményeket”; fiatalok és egyházi személyek füle hallatára nyílt színen hencegett a fürdőiben felkínált „ropogós falatokkal”, bárki számára mindennap „friss húst” ígérve. Oly „elbűvölő” és fesztelen csevegő volt, hogy elnyerte és megtartotta két befolyásos hölgy bizalmát is, akiknek látogatása „királyi fénybe burkolta” fogadóját. Volt elég esze, hogy még megbotránkozást is színleljen, miközben prostituálttá tett egy újabb szolgálólányt. Adósságokba verte a lányokat, úgy láncolta őket magához, és húsz esztendőn át a városi tanácsosok szeme közé nevetett, amikor éppen nem az ügyfeleiként fogadta őket.
      A kerítőnők mellett a kitartott stricik halovány alakok. Ne soroljuk közéjük a koldulás világából kiemelkedett toprongyos csavargókat, akik alkalomadtán megvédelmezték ringyóikat (kik is éppúgy éltek palimadaraik nyakán, mint a testükből). A magukat titokban vagy nyilvánosan áruba bocsátó lányok többségének alighanem volt barátja. Ám e „vőlegények”, még ha részesedtek is a bevételből, nem szerveződtek bandákba, és jövedelmük nem kizárólag kerítésből származott. A legtöbbjük csizmadia, szabó, suszter, borbély, deák, s úgy sodródtak a szakmába, hogy sok férfit és nőt kellett fogadniuk műhelyeikben. Előfordult, hogy kallósok, hentessegédek, íjászok kisebb csoportja megvédelmezte – s egyúttal kizsákmányolta – a külvárosok vagy a bordélyház lányait. Õk azonban nem vettek részt a bűnözés világában (ebből a szempontból nézve nem létezik François Villon-ügy). Számomra igencsak jelentőségteljes, hogy a „Kagylósok” (akik egy időben a dijoni bordélyházban ütötték fel szállásukat és megsarcolták a lányokat) nem használtak zsargonjukban külön kifejezést a prostitúcióra és a kerítésre. E tevékenységek olyannyira elfogadottak voltak, hogy semmi szükség nem volt a titkos nyelvek védelme mögé bújásra.

Titkos leányok, nyilvános prostituáltak

     Ellentétben tehát az oly gyakran sugalmazott képpel, a prostituáltak világát többségében nem csavargó, vágáns nők, messziföldi idegenek alkotják. Az avignoni „bűnbánó-magdolnák” a XIV. század végén mind a Rhône-vidéki területekről származtak, a dijoni lányok kétharmada a városban vagy a szomszédos települések valamelyikén született, s csaknem valamennyien egy évnél több ideje éltek már benn a városban. Mindössze 15 %-uk volt „átutazóban” vagy bukkant fel kóborló szeretője kíséretében: kézművesek vagy kétkezi munkások lányai, mesterek vagy szolgák feleségei; egyötödük származott csak tehetősebb körökből. A család távolléte, az apa vagy az anya elvesztése korán kiszolgáltatottá tette őket. 17 éves korukban már szinte mindegyikük prostituált volt, de egyharmaduknak már 15 éves kora előtt áruba kellett bocsátania magát. 50 %-ukat erőszakkal kényszerítették erre (27 %-uk nyilvánosan elkövetett erőszak áldozata volt), és közel egynegyedüket vagy maga a családja tette prostituálttá, vagy pedig a családi környezet lezüllesztő hatása miatt váltak azzá. Úgy látszik, a lányoknak csupán 15 %-a döntött önszántából, minden kényszer nélkül (a szegénységet is a kényszerek közé értve) teste áruba bocsátása mellett.
      Kivételes eset, ha egy nő közvetlenül a nyilvános prostitúció piacán köt ki. Ez történt Catherine-nal, aki két évvel korábban egy beaucaire-i férfihez ment nőül. A nő „eszement szerelmében” követte szeretőjét, egy folyami hajóst és kurvapecért, és hamarosan az avignoni prostibulumnak kiszolgáltatva találta magát. Hasonló esett meg egy île-de-france-i nemes özveggyel, aki zarándokútra indult, de elszakadt kíséretétől, s egy kalandor elrabolta: több napot volt kénytelen eltölteni a dijoni Nagy Házban. A prostituáltak átlagos életkora egyébként világosan megmutatja a „szakmai” életút állomásait. A titkos leányok 17 évesek, a fürdőbeli szobalányok három évvel idősebbek, a prostibulum lakóinak átlagos életkora pedig kis híján eléri a 28 évet. Szinte mindannyian alkalmi prostitúcióval kezdték, napszámos munkájuk kiegészítéseként lettek ideig-óráig egy vagy több férfi ágyasává és alázatos kiszolgálójává. Hamarosan kerítőnők vásárolták meg vagy hálózták be őket, s a közfürdők szobalányai lettek, egy sokat követelő tulajdonosnő és sok-sok fürdővendég kényének-kedvének alávetve. Előbb vagy utóbb aztán a Nagy Házban kötöttek ki, vagy mert már nem voltak olyan kapósak a fürdőkben, vagy pedig kitartóik, netán a városi hatóságok, illetve a nyilvános prostituáltak ösztönzése folytán.
      A „nyilvános helyeken” találkozhatunk leginkább idegenekkel: olyan nőkkel, akik a nők számára nagyon is keménynek bizonyuló, válságok és háborúk sújtotta északnyugati vidékekről érkeznek. Flandria, Artois, Picardia, Hainaut vagy Barrois a Loire-völgy minden bordélyházát ellátja nőkkel, akik Arras-ból, Liège-ből, Amiens-ből, Tournai-ból jövet három-négy várost is megjárva szereztek gyakorlatot. E magányos vagy csoportos vándorlók olykor igazi női összetartásról tesznek tanúbizonyságot; a köznyelv nem hazudik: sokuk számára a bordélyház apátnője valóban „a leányok anyja”.
      A város által befogadott nyilvános lányoknak kötelességük esküt tenni a hatóságok előtt, hetente lakbért fizetni szobájukért főnökasszonyuknak, néhány tallért letenni a védelmükre alkalmazott éjjeliőrnek, és részt venni a fűtés költségeiben. Ellátják őket szakmai ragadványnévvel – például Kecses Margot, Kis Normandiai, Liège-i Marion –, és kicicomázva-felcsecsebecsézve odaállnak férfit fogni a templom kapujába, felkeresik a piacokat vagy a kocsmákat, estefelé pedig az utcán énekelve szedik össze és cipelik magukkal a Nagy Házba a társaságukat. A túl fiatal fiúkat és a nős férfiakat vissza kell utasítaniuk, nem mehetnek el ketten egy férfival, viszont joguk van egyszerre többet fogadni, feltéve, hogy nem rokonok az illetők. A „fickándozás” egy tallérba került (ami egy szőlőmunkás nő félnapi munkabére), de ennek háromszorosát-hatszorosát is megkereshették, ha hajlandók voltak egész éjszakájukat egyetlen fiatalemberre fordítani.22
      Néha megverték, másszor elrabolták őket olyan egyének, akik ingyen kívánták velük kedvüket tölteni, összességében azonban különleges őrizetben, hatékony védelemben részesültek. A megkülönböztető jegy, amelyet viselniük kellett, nemcsak becstelenségük bélyege volt, hanem biztosítékot is jelentett az esetleges támadásokkal szemben. Egyébként voltak szajhákat nem hajkurászó barátaik is, akikkel este a szobájukban vagy a nagyteremben társalogni láthatták őket. 1490 előtt alig van utalás arra, hogy bűnügyekbe keveredtek volna, tartózkodtak a lopástól és a kerítéstől. Olvasó van náluk és szentképek, amikor a Szt. Jakab templomba vagy a klarisszák templomába misére mennek. Húsvétkor és Karácsonykor „visszavonulnak”, nem dolgoznak, hogy ne vétkezzenek (ezt olykor a város is előírja, de ilyenkor hozzájárul létfenntartási költségeikhez). Ha pedig istenkáromlást követnek el vagy berúgnak, utána bőkezű alamizsnát adnak, és saját gyóntatójuk van. Hol az áldozatot játsszák: könnyeket ejtve múltjukon, szívesen moralizálnak; hol pedig arra hivatkoznak, ők sem bűnösebbek, mint megannyi nőtársuk, és csöppet sem aggódnak lelki üdvösségükért.23
      Meglehetősen éretten jutnak el a nyilvános bordélyházba – a XV. században 20 éves koruknál sohasem előbb –, de nem is maradnak ott nagyon sokáig. Harmincon túl már „túlkorosak”, és el kell gondolkodniuk, hogyan tovább az életben.24 Egyeseknek sikerül a szakmában maradva érvényesülniük, apátnővé vagy egy-egy közfürdő főnöknőjévé válnak. Néhányan kolostorba vonulnak a „bűnbánók” számára fenntartott zárdák valamelyikében. Csakhogy az ilyen alapítványok ritkák, és csupán kevés lányt fogadnak be, a kérelmek kedvező elbírálásának pedig életkorhoz és néha a küllemhez kötött feltételei vannak (Avignonban 25 évesnél fiatalabbnak és szépnek kellett lenni ahhoz, hogy valakit felvegyenek). E zárdákat ráadásul a hatóságok is ferde szemmel nézték, mert hozzájárultak ahhoz, hogy szegény lányok egyedül e segélyezés elnyerésének reményében adják prostitúcióra a fejüket. Ezek az intézmények tehát a szegények és a vezeklők közül is csak az „elitet” engedték be falaik közé.
      Voltak olyanok is, akik csavarogni kényszerültek; ők menthetetlenül nyomorba süllyedtek, alamizsnát koldulva tengették napjaikat, rongyokban jártak, s az ispotályból, szegény-ápoldából vezetett az útjuk a halálba. De a lányok többségének – harminc felé – komoly lehetősége nyílt arra, hogy visszailleszkedjék a társadalomba. Nem kellett többé tartaniuk a fiatal legények erőszakos tetteitől, és még mindig házasságkötésre alkalmas életkorban voltak. Nem voltak a társadalom számkivetettjei sem. Papokkal és a törvény embereivel álltak bizalmas kapcsolatban, könnyen találtak maguknak helyet szolgálólányként, de feleségként is. Sok városi ember a nyilvános prostitúciót a becstelen életvitelből való megtérés egyik állomásának tekintette. Számos legény együttérzéssel és rokonszenvvel viseltetett e lányok iránt; s az irgalmasság az egyes negyedekben az egyházi jótékonyság elöljáróit vagy a városi önkormányzati hatóságokat arra késztette, hogy segítséget nyújtsanak a „jó útra tért” lányoknak, és anyagilag támogassák férjhez menésüket. Minden bizonnyal a házasság lett a városban megállapodott, testüket a köz szolgálatába bocsátott lányok életútjának leggyakoribb végállomása.25 Ez magyarázza, hogy végrendeletet íratnak, s itt választanak sírhelyet maguknak. Semmi kétség: a prostituáltak a városban nem marginális személyek voltak, hanem fontos funkciót töltöttek be.

IV. Prostitúció és társadalom

A látogatóközönség: fiatalok és kevésbé fiatalok

     A korábbiakban többször is szó esett arról, hogy a bordélyházat és a fürdőket fiatalok is látogatták, méghozzá a városban lakó fiatalok, nem csupán átutazók. De vajon elenyészően kevesen avagy nagy számban tették-e, magányos fiatalok vagy normális életet élők, kivételes esetekben, avagy rendszeresen? Hogyan vélekedtek saját magukról, s hogyan ítélték meg őket mások?
      Már a prostibulumokban eljárást lefolytató tarasconi és beaucaire-i jegyzők rövid feljegyzéseiből is kiderül egy állandó helyi látogatóközönség megléte. A jelenlévők helybéliek, és valamennyi foglalkozás végzőit fellelhetni köztük. Tudomásunk van arról, hogy Lyonban 1471 és 1478 között a Pêcherie-fürdőt a 22–40 éves korosztályból mindvalahány mesterség mívelője látogatta: takácsok, késesek, halászok, klerikusok. Dijonban egy bordélyházban kirobbant csetepaté a városi ügyész közbeavatkozását tette szükségessé, aki a helyszíni kiszálláskor 18–40 év közötti napszámosok, kézművesek, kereskedők egész seregét találta ott. Legtöbbjüknek sikerült megállapítani a személyazonosságát; háromnegyedük a város lakója volt.
      Az 1478-as lyoni per során a kikérdezett tanúk magától értetődően számolnak be arról, hogy rendszeresen látogatják az intézményt fürdőzés, szórakozás céljából. 1461-ben Dijonban egy 22 éves klerikus, Didier Maire jegyző hasonló körülmények között kijelenti, hogy „ő maga az utóbb múlt két év leforgása alatt több alkalommal ment volt [egy Saignant nevezetű tulajdonos] fürdőjébe múlatozgatni, társai peniglen éjjel-nappal ott lebzselnek”. Mások megvallják, „kedvüket töltötték ott”. 1457-ben az ügyész maga jegyzi föl egyszer, hogy „két fiatalok múlattak eme házban [a prostibulumban], ahogyan házasulandó korú ifiaknak szokásuk oda látogatni”, másutt pedig megjegyzi: „szokás, hogy ifiak ott kedvüket töltsék”. Későbbi időkből is vannak hasonló dokumentumaink, s ezek ugyanilyen meggyőző módon rögzítik a baráti társaságok, a fiatal fiúk e normának tekinthető szokását.
      Megállapíthatjuk: a közigazgatás és a jog képviselői nem néztek rossz szemmel e fiatal paráználkodókra. Gyanúra, nyugtalanságra csak azok az egyének adtak okot, akik több éjszakára szálltak meg e házakban, s ott feltűnően nagy lábon éltek. A többiek a hatóságok szemében „rendes fiatal fiúk, nyugodalmas életvitellel”. Ami pedig az érintetteket illeti, ők egy fikarcnyit sem tartották vétkesnek magukat, éppen ellenkezőleg. Mit is mondott a clairvaux-i apát két szolgája, amikor egy verekedés ügyében tanúként kihallgatták őket? „A természet parancsának engedelmeskedve indultunk el ficánkolódni.” Egy iskolás deák megvallja: „A múlott hétfőn dél után kettő és három óra között a természet szavától késztetve szórakozni mentem a lányok házába...” Vagyis, a „természet késztetésére”, a „természet parancsszavára” mennek a bordélyházba „örömüket lelni”. Az egyik fiú ágyba bújt egy lánnyal, s amikor (ugyanezt a nőt megkívánó) cimborája bezörgetett az ajtón, kikiáltott: „Egy egész éjszakára kötöttünk házasságot!”
      Valamennyi efféle tanúvallomás arról győz meg, hogy az emberek egyáltalán nem titokban osontak a „nagy ház” látogatására. Számos világos, félreérthetetlen textus áll a rendelkezésünkre: a paráználkodás a fiatalok rendszeres szokása volt. És valószínűleg nem csupán a „természet szava” szólította őket erre, hanem a kortárs-csoport is és az idősebbek – a nős és tiszteletre méltó férfiak – is. A „jó ifiak”, a vidám cimborák tulajdonképpen kénytelenek voltak elmenni „ficánkolódni”, egyike volt ez a serdült ifjak gyakorolta rítusoknak (akár apátságokba szerveződtek, akár nem). Egyben a normális fiziológiai állapot és a társadalmi normalitás bizonyítéka is. Fogalmazhatunk erősebben is: akik ilyen vagy olyan okokból nem látogatták időről időre a bujálkodásra szolgáló intézményeket, gyanúsakká válhattak társaik szemében (csak nincsen nekik szolgálólány-szeretőjük, külön bejáratú lotyójuk?) és az idősebb férfiak szemében is (csak nem követnek el valamilyen súlyos bűnt a társadalom erkölcse ellen, csak nem tisztességes lányokat vagy férjes asszonyokat csábítanak el?).
      Így tehát gyakorlatilag minden nős ember, még a házasság szabályait tiszteletben tartók is részesültek korábban a feslett lányok kegyeiből, így telt az az öt-tíz évnyi idő, amely a „fiatalkorukat” jelentette. A férjek magatartásából ez kiérezhető. 1457-ben egy dijoni tisztviselő, s nem is az alacsonyabb rangúak közül való, a negyvenes éveiben járó tekintetes Etienne Chambellan úr, a burgundi herceg adófelügyelője, így utasítja rendre a városi rendőrség íjászait, akik az ablakon át készülnek kihajítani egy, a prostibulumban tetten ért – s papnak nézett – klerikust: „Bizonynyal nem lenne helyén való emezt cselekedni, mert hiszen a mondott ház mindenki előtt nyitva áll, oda bármiféle-fajta ember nyugodtan beteheti a lábát, a város és a herceg biztos védelme alatt állván.” Vajon nem azt jelenti-e ez, hogy a fiatalok „szokásait” másoknál is elnézően eltűrik?
      A nyilvános prostibuláris intézményekbe nős embereknek és klerikusoknak tilos volt a belépés, s az előbbiek számára éjszaka még szigorúbban, mint nappal. Az apátnőnek hivatala átvételekor meg kell esküdnie, hogy nem engedi be őket. Ha mégis, és panaszemelés történik, s a vétség a hatóságok tudomására jut, nemcsak a házasságtörő férfinak, de az apátnőnek is bírságot kell fizetnie. Ezt a rendeletet sohasem tartották meg. Először is, alkalmazhatatlan volt idegenekkel szemben. Ami a helybélieket illeti, már kényesebb az ügy. Ha ügyeltek arra, hogy ne nagyon szemet szúróan szegjék meg a tilalmakat, meg lehetett egyezni az apátnővel, valamint a hatóság a prostitúciót felügyelő – de egyben abból is élő – ügynökeivel. E szempontból példás tolerancia uralkodott Dijonban. Ismeretes például, hogy az őrségnek nem volt szokása házkutatást tartani a „házban” és felnyittatni a szobákat – a katonák kénytelenek voltak megelégedni a lányok szavával. Nem tudom, milyen volt a helybeli nős férfiak aránya egy-egy városi prostibulum látogatóközönségében. De mire véljük az alábbi vádiratot? „Matthieu Beauprestre kőmíves, nem különben J. Desgranges kőmíves, noha mindkettejük házas ember, kinek felesége itten lakik városunkban, rendszeres és nyilvános látogatói az bordélynak, éjjeli s nappali órákban egyaránt, hol is Istent káromolják s más főben járó bűnöket követnek el vala, semmibe véve Istent, az Szent Egyházat és az Házasságnak Kötelékeit, rossz példát mutatva a többieknek.” De miért is indítottak eljárást ellenük? Mert elmentek a bordélyba, megkéseltek egy vendéget, tették pedig mindezt 1466. május 25-én, Pünkösd napján!
      De ne ítéljünk elhamarkodottan: még ha a „házasságtörési” üzletet nyélbe lehet is ütni az apátnőnek vagy a felügyelőnek csúsztatott néhány pénzérmével, a lebukás veszélye mindig ott lebeg a nős vendég feje fölött. A megoldás – még ha költségesebb is – a fürdők látogatása. A fürdőkben nem folytattak rendszeres hatósági ellenőrzéseket, fiatalabb lányokat kínáltak, és megnyugtatóbbak voltak a körülmények is (minden fürdő számos rejtekhellyel és vészkijárattal rendelkezett). Adatok bizonyítják, hogy a lyoni Pęcherie-fürdőt és a dijoni St-Philibert-fürdőt egyaránt látogatták nős férfiak. A tulajdonosok mellesleg jobban is kedvelték az ilyen vendégeket, hiszen jobban fizettek. Az ő látogatóik átlagéletkorukat tekintve ennélfogva idősebbek a prostibulumba járóknál; nemritkán állami hivatalt viselő és köztiszteletnek örvendő személyek.
      Végezetül minden kerítési, bordélyházi vagy fürdői verekedési ügyben hivatkozás történik a város falai között lakó s tisztségüket is ott viselő egyházi férfiúk jelenlétére. Van ebben, persze, jó adag virulens antiklerikalizmus, így hát ne üljünk föl a szóbeszéd sikamlós vagy vaskos történeteinek. De Dijonban a fürdők és a magánbordélyházak látogatóközönségét 20 %-ban mégiscsak egyháziak alkotják. Nemcsak a világi egyház tagjait, a felszentelteket is rajt’kapják a bujálkodáson, a hagyományos rendek tagjait, a kolduló barátokat, kanonokokat, papokat és egyházi méltóságokat. Egyesek közülük még az éjszakai bandákban is részt vesznek, mások verekszenek a bordélyházban... Hogy az egyház tagjait sorozatosan vádolják ilyen ügyekkel, a közösség rosszallását tükrözi, s ez nemcsak jogi ítélkezést jelent, de arra is utal, hogy nem közömbös számukra az egyházi személyek méltóságának megőrzése. Mindazonáltal nem hinném, hogy a lakosság – legalábbis a hívek nagy többsége – igazán megbotránkozott volna azon, ha egy pap prostituáltakhoz fordult. Botrányosnak azt tartották – ezt viszont mindenki –, ha a pap ágyast tartott vagy a kerítőnők szolgáltatásait vette igénybe, hogy hajadonokat és férjes asszonyokat csábítson el. Ennek három oka volt: ebben a társadalomban a paráznaság a nőtlen férfiak számára megengedett volt; az újabb és a hagyományos szerzetesrendek tagjait korántsem övezte akkora tisztelet, hogy a feddhetetlenség bajnokaira jellemző magatartást vártak volna el tőlük; a férjek és az apák szívesebben látták a városi templomokban működő, életerőtől kicsattanó fiatal egyháziakat a nyilvánosházak látogatóinak sorában, mint ha lányaikat és feleségeiket kellett volna félteniük tőlük. Talán nevettek a bordélyban rajt’kapottakon, de nem ítélték el őket.
      Némely tudós doktoroknak a szexuális problémákkal kapcsolatban hirdetett „lazasága” ugyanakkor számos egyházi férfit arra buzdított, ne tulajdonítson túl nagy fontosságot a régi tilalmaknak. A szexuális morál e fellazulása egy olyan prostituált-kép kibontakozását segítette elő, amely számos ponton megegyezett a városi tanácsok által kialakítani kívánttal. Sok városi tanácsos és egyházi hivatalnok gondolta kétszeresen is hasznosnak a nyilvános leányok szerepét.

Prostitúció és kollektív mentalitásformák

     A szegények képzeletében élő aranykor képe, a hajdani közösségi formákhoz való visszatérés vágya, mely ha zavarosan is, de minden népi felkeléskor kifejezésre jut... A nők közösségi tulajdonba vételétől, a rajtuk való „osztozkodástól” rettegő előkelők nagyon is tisztában vannak e fantazmagóriákkal. Így aztán a bordélyház megépítése egyszerre felel meg a kollektív biztonság igényeinek, és elégíti ki a „cimborák” legrejtettebb ösztönvágyait. A Nagy Közös Házban összeterelődtek, és kedvükre cserélgethették a „közös” lányokat a hatóságok jóakaratú védszárnyai alatt. Amit a lányok itt tettek, ministerium, „foglalkozás” volt (a szó nem véletlenül bukkan fel minduntalan26), azaz: egy funkció.
      Nemcsak társadalmi felelősséget viseltek, de erkölcsi küldetésük is volt, hiszen részben rajtuk is múlott a kollektív rend védelme. Az ügyészek és az ügyvédek érvelésének ezt a mindig sarkalatos pontját sosem vonta senki kétségbe: a köz szolgálatában álló lányok közvetve védik a tisztes rangú, állású asszonyok becsületét a garázdaságokkal szemben. Kiveszik részüket a házasságtörés elleni küzdelemből is, méghozzá kettős módon: egyrészt elméletben eskü alatt kötelesek feljelenteni a házassági kötelék megszegőit (az effajta félrelépések nemcsak eleve a kisebb rosszat jelentették a közösség számára, de hozzájárultak a botrányosabb esetek elkerüléséhez is), másrészt gondoskodtak az ifjakról és a vándor mesterlegényekről (mérsékelték agresszivitásukat s eltérítették őket attól, hogy komolyabb bűnöket kövessenek el).27 Végezetül ők voltak a legtevékenyebbek a titkos lányok és a feslett asszonyok utáni hajszában (a bordélyházba vitetéssel fenyegették meg őket).
      A felelős tisztségeket betöltő polgárok mindezzel tökéletesen tisztában voltak. Ezért lehetett, hogy az óvatlan kerítőnők vagy közvetítőnők ellen kezdeményezett perekben a tanúskodásra felkért személyek között mindig ott találjuk, az igazságszolgáltatás hatóságai által megidézve, a nyilvános prostituáltakat vagy apátnőiket. Ez magyarázza meg azt is, miért lehetett a bordélyházat nyugodtan a „város házának” minősíteni, s hogy a prostibuláris fürdők tulajdonosai miért lehettek oly gyakran feddhetetlen jellemű, köztiszteletben álló személyek, az üzemeltetők pedig makulátlan erkölcsű emberek. Tekintélyes jogászok jártak „in prostibulo”, megszerkeszteni hivatalos beadványaikat, és honoráriumként minden további nélkül elfogadták a ház bevételéből származó pénzt. A városi tanácsnokok előtt tettek esküt a lányok, ők állapították meg a lányok tarifáját, ők döntöttek esetleges adókedvezményeik felől, ők engedélyezték megjelenésüket bizonyos nyilvános ünnepségeken. Minden évben „coram populo” ajándékot vettek át az apátnő kezéből, felszólították a főnökasszonyt „szép és ínycsiklandó érzéki társnők” beszerzésére, akiket szerepeltettek a városi ünnepeken és a fiatalok játékain, parádéztak velük a hercegi bevonulások alkalmain. Időnként még közszolgálati feladatokkal is megbízták a lányokat.28
      A délkeleti régió nagyvárosain időről időre persze végigsöpörtek az erkölcstisztítás heves hullámai. Ha felszökött a halandóság, ha tönkrement a termés, ha felbukkant egy „tüzes szavú” prédikátor, ez az egész közösséget gondolkodásmódja átértékelésére és bűnbánó vezeklésre késztette. Ilyenkor az ágyasokat és a titkos lányokat kiűzték a városból, majd nekifogtak felgöngyölíteni a kerítőnők bűneit és a fürdősök turpisságait... De amilyen hirtelen csaptak fel e lángok, éppoly hirtelen el is hamvadtak. A krónikások és a naplót vezető polgárok előszeretettel fel is jegyezték, annyira csodaszerűnek tartották ezeket a nem várt eseményeket.29
      Nem vitás, a titkos prostitúciót az ellene folytatott perekből és büntetőeljárásokból ismerjük, de ne legyünk ostobák: a perek megindításakor a kerítőnők már évek óta folytatják üzelmeiket, és eszük ágában sincsen abbahagyni a per idején sem. Elegendő csupán két példát említenem. 1478-ban Lyonban a Pęcherie utca néhány lakója elhatározza, hogy véget vet a kerítőnő, Casotte Cristal tevékenységének. A város lagymatagon ugyan, de támogatja a felpereseket. Casotte azonban megnyeri a pert, és fürdői továbbra is virágzanak. Jeanne Saignant pedig már tizenöt éve űzi a mesterségét, amikor a város összefog, és komoly vádak egész halmazát sorakoztatja fel ellene. Mégis további négy évnek kell eltelnie ahhoz, hogy betiltsák működését, s akkor is csak azért, mert nem átallott megzsarolni két, a legjobb dijoni családokba tartozó fiatal leányt. Mindkét ügyben sokszor igencsak meghökkentő a vádlók személye és a vádirat érvelése. Egyenesen komolytalan, hogy az elsőrendű vádlók között találjuk a perbe fogott főnökasszony féltékeny üzleti versenytársait, és ámbár a vádindítvány mindig tartalmazza a „felháborító” és „becstelen” jelzőket, a vádlók és ügyészeik nem vesztegetik ilyesmivel az idejüket. Jól tudják, az effajta érvek aligha lehetnek hatékonyak, ezért jóval súlyosabb vétkekkel állnak elő. Amikor Casotte Cristal tönkretételét kívánják elérni, azt hozzák fel ellene, hogy ő is, meg az általa alkalmazott lányok többsége is flamand nyelven beszél, és állandó kapcsolatot tart fenn Burgundiával. Intézménye tehát fenyegetést jelent a város biztonságára nézve. S mindezt abban a pillanatban, amikor Burgundia meghódítása bizonytalannak látszik, s a Királyság északi része háború elé néz. A pert a vádlók nem a leánykereskedés ostorozásával vélték győzelemre vinni, hanem a király ellenségei számlájára való kémkedés bizonyításával. A dijoni városi tanácsnokok Jeanne Saignant ellen felvonultatott vádjai kísértetiesen hasonlók. Nem arra irányulnak, hogy a kerítőnő „züllött bujálkodást” szervezett, hanem hogy többeket halálosan megfenyegetett, egynéhány ügyfelének pedig – hogy magához láncolja őket – bájitalt töltött a poharába. Bájitalok, rontó varázslatok, boszorkányság: ez az, amivel bizton le lehet győzni a nagy hírű kerítőnőket. A jelentéktelenebbeket pedig arra kellett kényszeríteni, hogy beismerjék, miszerint részük volt férjes nők elrablásában, kislányok elcsábításában, család elleni bűncselekményekben. Egyedül így lehetett megszabadulni tőlük, mert a prostitúció vagy a kerítés önmagában nem számított a társadalom felháborodását kiváltó bűnök közé.
      Hogyan is lehetett volna másképpen? A közvéleményt e tekintetben erősen meghatározta két szellemi irányzat, egy világi és egy vallásos, és egyik sem volt híján az ellentmondásoknak.
      A városi társadalom szemléletét nagymértékben meghatározta a jogászok adta hangütés. Sok városi tanácsnok, konzul, a törvény számos embere látogatta az egyetemeket, és fiatal jogászok vezették a „víg társaságokat”; meglovagoltatásokat szerveztek, pajzán vígjátékokat és bolondjátékokat írtak vagy részt vettek az előadásukban. A goliard-ok vidám hagyományát éltették tovább, s helyezték a városi ünnepek középpontjába. Az egyik „szerelem-király”, akit 1440-ben Dijonban választottak meg, megdöbbentő rajzot hagyott ránk karneváli diadalmenetéről: kakas-királynak öltöztetve parádézik, maszkos férfialakok és hímállatok körében, és ráfúj egy, a markában tartott rózsára. Az allegória korántsem megfejthetetlen, és a rajzhoz tartozó, betű- és szóviccekkel teletűzdelt szövegek még jobban megerősítik a groteszk és férfiasított alakok által sugallt mondandót. Szelleme a Rózsa Regényéé, a természet felmagasztalását és a gyönyör keresését hirdeti. Ez a nagyságos urak számára annál is inkább elfogadható erkölcstan, mert sokan közülük részt vesznek a Basoche mozgalmában. De e tréfacsináló deákok éppoly kedvező fogadtatásra találnak a „víg cimborák” társaságában is, akik a jegyzők és törvényszéki bírák segédeit elmaradhatatlan szövetségeseiknek tekintik: számos, mókás vígjátékká átalakítható történetet, misztériumjátékot ismernek, remek szójáték-faragók, szállítják a híreket a fürdőkből és a bíróság által titokként kezelt családi botrányokról és perpatvarokról. Az aranyifjak cinkosai, de fontos szerepet játszanak a „jó cimborák” bandáiban is. Ezek az írástudó csoportok valójában a városi társadalom tömegkommunikációs médiumai. Hogyan is lepődhetnénk meg ezek után a fiatal „apródok” „goliardizmusán”? Nemcsak erősen szabados viselkedésüket, de még szóhasználatukat is ez hatja át. A természet késztetésére cselekszenek, a természet űzi-hajtja őket, a gyönyörnek adóznak, miközben bájos körülmények között szórakoznak a Vénusz parancsának engedelmeskedő lányokkal, akik azonban lényüknek (és Jean de Meung tanításának) megfelelően egyúttal elkerülhetetlenül vétkesek is, ezért a megvetés tárgyai.
      Az egyház tanítása ezen a területen nem volt ment kétértelműségektől, bizonytalanságoktól. Közismert, hogy a szexuális erkölcs a XIII. században a kánonjogászok és a nagy teológusok befolyására kezdett lassanként fellazulni: Aquinói Szt. Tamás, P. de la Palud, J. Bromyard hozzájárultak az ősi tabuk enyhítéséhez, amikor bizonyos körülmények között megbocsáthatónak minősítették a fogamzásgátló módszerek alkalmazását; amikor, ha félénken is, de rehabilitálták az élvezetet; amikor módosították a testi bűnök hierarchiáját, csökkentve is azok súlyosságát. Igaz, mindezt a házasság keretében. De vajon egy ilyen tanítás – a dominikánusok és a ferencesek olvasták a teológus doktorokat – következmények nélkül maradhatott-e? Végül oda vezetett, hogy konfúzus módon ugyan, de bizonyos házasságon kívüli kapcsolatformák is bocsánatot nyerhettek.
      A késő középkorban a paráznaság nem tartozott az érseki udvarnak fenntartott ügyek közé, a büntetést kiszabhatta egyszerűen a parókia papja. Vajon nem azért-e, mert a néphez a legközelebb álló szerzetesrendek kénytelen-kelletlen elismerték a házasságon kívül rekedt szerencsétlenek kényszerhelyzetét? A lelkipásztorok számára a prostituált egyszerre volt segítőtárs és példázat. A szegény, megalázott nő bizonyos értelemben részt vesz a bűnök elleni harcban, de annak áldozata is. Alakja az emberi nyomorúság élő tanúsága. Amikor egyes dijoni lakosok úgy juttatták kifejezésre az egyházzal szembeni ellenérzéseiket, hogy a ringyókat „dominikánusoknak” nevezték, s arra hivatkoztak, hogy egyedül a kurvák követik a kolduló rendek körmeneteit, a szidalom kettős értelmű volt, de elsősorban arra utalt, hogy egyedül a kolduló rendek viselték szívükön a Mária Magdolnák lelki üdvösségét, bízva jövőbeli bűnbánatukban; s elfogadva az általuk osztogatott alamizsnát, megengedték, hogy kövessék körbehordozott feszületeiket, és sírhelyet válasszanak maguknak a templomaikban.
      A szegény cimborák, a külvárosok kézművesei által a lányok iránt olykor táplált megvetést nagymértékben mérsékelte, hogy társadalmilag közel álltak hozzájuk. Ők is nagyon jól ismerték a másnapok bizonytalanságát, jól tudták, hogy a csapások (járványok, háborúk) nyomában mindig áldozatok tömege marad, akik kénytelenek betölteni sanyarú sorsukat. Ez magyarázza a prostituáltakra alkalmazott kétféle elnevezés-sorozatot. Az egyik sértő: ribancok, ringyók stb. A másikban szánalom, összekacsintás, rokonszenv tükröződik: a társadalom nem veti ki magából a jó hölgyeket, a leánykákat, a szép avagy víg leányokat, és amilyen gyorsan feltölti soraikat, az áldozatok számát szaporítva, éppoly serényen fogadja őket ismét kebelébe, amikor büntetésüket lerótták. A lányok pokla csupán az „ifjúkor” időtartamára szóló tisztítótűz.

* * *

     A XV. században, Burgundiától Provence-ig a hivatalos (avagy az egyházi és világi hatalom által megtűrt) prostitúció adott népesedési struktúrák, valamint egy világrend, egy erkölcsi világrend természetes termékeként jelenik meg. Közvetítő szerepet tölt be, és mind a bordélyház, mind a „víg apátságok” olyan intézményeknek tekintendők, amelyek a korcsoportok és a társadalmi rétegek közötti megbékélését szolgálják. Minden fiatal odajárhat, nyíltan, bujálkodni – s ezt teszik sokan mások is. A városi hatóságok által szentesített vagy nem szentesített prostitúció mérséklő hatással volt a felserdült ifjak agresszivitására, ámbár számottevően csökkentenie nem sikerült. A fiatalok legalább egyszer életükben részt vettek „tyúkvadászaton”, egy szerencsétlen nő megerőszakolásában, és a város nem közösítette ki őket. Egyedül az erőszak megszállottjaira vetült a bűnözés gyanújának árnyéka. De még ilyenkor is a társadalmi helyzet számított: a jóravaló polgárfinak semmi baja nem lett, a lejjebb való bocsánatot nyerhetett vagy megúszta pénzbírsággal, a többieket kivetették a városból. De bocsánatosabb volt kurvapecérnek lenni, mint szerencsejátékosnak, megerőszakolni egy szobalányt, mint ellopni egy tallért. A veszélyeket rejtő, zavaros serdülőkor a gátlások, a frusztrációk és a világra-fenekedés kora, de egyszersmind a kalandoké, az éjszakai tivornyáké, a szabad paráználkodásé. A szépirodalomban kevés nyoma marad, de azért akad: az évek múlásán kesergő költők megtagadják ifjúságukat, de szívesen felelevenítik, milyen őrült időszak volt is az.
      A nőnek viszont nem volt mit visszasírnia a fiatalságá-ból. Korán férjhez ment, tilalmak béklyózták, az ünnepségeken a háttérbe szorult, a polgári jogok gyakorlását illetően – térben és időben – nyomába sem ért a férfinak, nem ismerte a baráti összejöveteleket és a vele egyenlők társaságát. Ha a lányok egy-egy téli estén összegyűlhettek is a „társalkodókban”, anyák és vénasszonyok vigyázó szeme felügyelt minden szavukra, mozdulatukra. No persze, néhány özvegy nagyvonalúan kezelte a családi ügyeket, és a jómódba született lányok időnként elengedhették magukat. Ez azonban csak törpe kisebbség. A többieket az apjuk, a gazdájuk vagy a férjük tartotta felügyelet alatt, s fiatalságuk bizonytalanságban és a biztonság tudata nélkül telt el. Nem véletlen, hogy miközben a fiúk szabad életet éltek, mint az erkölcs letéteményesei, valamennyi asszonynak Griseldis épületes történetét ajánlották.30 A szabadság nem őnékiek adatott, nekik „félniük kellett az Istent, a férjüket, és mindenekfölött rettegni becsületük elvesztésétől”. Az egyház vigasztalta őket, de a cinkosan megértő vagy néha szigorú papok szava hidegen hagyta a férjeket és az ifjakat, akik többé-kevésbé meghallgatták ugyan, de vagy elfogadták azt, vagy átértelmezték. A fiatalok csoportosulásait átható szellemiség egy ponton – igazság szerint a legfontosabb ponton – egybeesett az egyháziak által hirdetett erkölcsiséggel. A fiatalok a Természetet magasztalták, s ez kimondatlanul is megfelelt annak, ahogyan az egyháziak elítélték a contra naturam űzött tetteket. Valószínűnek tartom, hogy a férjek a házasságukban éppúgy természet szerént „szorgoskodtak”, ahogyan azt többségükben a prostituáltakkal tették, és a fiatalok szabad bujálkodása a hivatásosokkal alighanem semmiféle következménnyel nem járt a népesség alakulására nézve.
      A férfierkölcs e szabadsága nem élte túl a „reneszánsz válságát”. Nem nehéz megfigyelni 1520 és 1570 között a prostitúció jelentős visszaszorítását a városi közösségek által. E folyamatot e helyütt legfeljebb csak nagy vonalakban vázolhatnánk. A prostitúció elterjedtsége ráirányította a figyelmet a nők ingatag helyzetére, amelynek javulása a XVI. század első évtizedeiben elkezdődött. A nő lassan kivehette részét a polgári életből, saját tulajdont szerezhetett, kevésbé kiszolgáltatottá vált. Mindez – mint N. Zemon Davis és A. Burguie`re rámutat – a házas párkapcsolat lassú felértékelésével függ össze. A hitviták nagyban hozzájárultak a házastársak közötti viszony átformálódásához. Az egyháznak nagyobb figyelmet kellett fordítania a lányokra és a feleségekre. A protestáns térítők kérlelhetetlen szigorára a katolicizmust megreformálni kívánó új, következetes irányzatok licitáltak rá. Bűnösnek nyilvánították az ágyast tartó papokat, a szeretők pártfogóit, a kerítőnőket. Ezzel párhuzamosan a társadalomnak a prostitúcióval szemben tanúsított magatartása is fokozatosan átalakult. Nem a szifilisz hirtelen felbukkanása áll ennek hátterében. A városi tanácsok sohasem hoztak határozatot a nápolyi betegség tárgyában, legfeljebb időnként elkülönítették a megfertőzött lányokat; a járványok egyébként is legalább harminc évvel megelőzték a bordélyok bezáratását, és tudjuk, hogy a kortársak szemében amúgy sem kizárólag a nemi együttlét okozta a baj terjedését. Ha a nyilvánosházak veszélyesebbekké váltak, annak nem Bujakór Asszony fenyegetése volt az oka, hanem a verekedések és a gyilkosságok elszaporodása. A katonák vagy a munkanélküliek összetűzésbe kerültek a stricikkel, de a tisztes polgárfiakkal is. Most először, prostitúció és bűnözés szorosan egybefonódni látszott. Azonkívül egyre nőtt a nyomor, s a nő ára a munkaerőpiacon veszélyesen lezuhant.31 A városi önkormányzatok az egyház és a királyi hatalom támogatásával hathatós intézkedéseket hoznak hát ama szörnyű csapás ellen, amelyet mostantól fogva minden társadalmi baj és Istentől származó büntetés forrásának tekintenek:32 a fürdőket bezáratták vagy felügyelet alá helyezték, a papok ágyasait és a titkos lányokat rendszeresen megbüntették... A városi-önkormányzati bordélyházak sorra megszűntek, s a legszívósabbak ellenállását nem sokkal 1560 után megtörte az Amboise-i Ediktum. A prostitúció nem tűnt el velük együtt, de drágább és veszélyesebb lett, szégyenteljes kapcsolatokba kellett bocsátkozni érte. S bár a létviszonyok válságai egy időre véget értek, a klasszicista évszázadra a rosszlányoknak a szégyenbillog és a korbács, klienseiknek pedig a megvetés és a szégyen jut osztályrészül.33
      Minek tulajdonítsuk tehát a fentebb bemutatott szexuális szabad(os)ságot? A városi tanácsok „botrányos szemhunyásának”? A kor bárdolatlanságának? A rövid élet kiélvezése vágyának a korai halál előtt? Röviden: egyfajta „erkölcsi válságnak”? A válasz még egyszer, utoljára: nem. A prostitúció éppen olyan fejlett volt a békeövezetekben, mint a háborúk sújtotta területeken; életerősebb a fejlődő nagyvárosokban, mint a hanyatlókban; éppúgy megtűrt az egyház fellegváraiban, mint a vallási szempontból félreeső vidékeken. Fölvirágzása a XIV. század kalamitásait messze megelőző rendben gyökerezik, csírájában talán megvan a gergelyi újjászervezési kísérletben. Az abszolút monarchia és az ellenreformáció kettős tükrében látszik csupán megbotránkoztató elvetemültségnek az, ami a középkori társadalom életének egyik alapvető dimenziója volt.

V. Tóth László fordítása

A tanulmány előzetes az Új Mandátum Kiadónál a közeljövőben megjelenő Az öröm lányai a férfiak társadalmában című kötetből. Eredeti forrás: „Prostitution, jeunesse et société dans les villes du Sud-Est au XVe sičcle”. Annales ESC, 1976. március–április, 289–325. old. A jegyzetapparátust erősen rövidítve közöljük.

Jegyzetek

1. A városi határozatokban és adóügyi elszámolásokban számos bizonyítékát találjuk a „jóféle fogadó” létezésének. Ha pedig bizonyos városi irattárak anyagában nem találunk utalást bordélyházra, ez nem föltétlenül jelenti azt, hogy ne működött volna ilyen (mindössze csak arról lehet szó, hogy nem a városi hatóságok tulajdonában és irányítása alatt állt, s a városi önkormányzat – jogi felhatalmazások híján – csak a legszükségesebb esetekben foglalkozott ügyeivel). A legjobb példa erre Beaucaire városa. A határozatokban mindössze kétszer történik említés a bordélyról, de a beaucaire-i jegyzők által készített okiratok között szép számmal akadnak a bordélyban dolgozó lányok ügyeire (haszonbérleti ügyletek, adóssági perek, végrendeletek) vonatkozó feljegyzések. Valence és Lyon városában is hasonló volt a helyzet.

2. Tudjuk, hogy az apátnő kifejezést ebben az értelemben már G. de Malmesbury is használja (Gesta regum anglorum) a Guillaume de Poitiers által alapított bordélyházzal kapcsolatban. A hasonlat természetesen nagy sikert aratott. Megjegyzendő, hogy az apátnő kifejezést elsősorban azokon a vidékeken használták, ahol a fiatalok testvérületeit apátságoknak nevezték. Az apátnő vagy maga is a házban dolgozó prostituált, vagy olyan volt prostituált, akinek sikerült férjhez mennie. A XV. század végén és a XVI. század elején gyakran férfiak váltják fel a bordélyok vezetésében az apátnőket. Igazságügyi tisztviselők fogadják fel vagy utasítják el a jelentkező lányokat (Arles-ban és Tarasconban a tartományi bíró képviselője, Beaucaire-ben a várúr, Dijonban a főfelügyelő, Lyonban a csak ezt a feladatot ellátó felügyelő, a „szajha-király”). Az apátnő egyben a hatóságok besúgója is, s neki kell gondoskodnia arról, hogy a lányok tiszteletben tartsák a „mesterség” szabályait (a későbbiekben majd meglátjuk, mit jelent ez az erkölcsiek vonatkozásában). Õ felelt azért, hogy a bordély ne váljék kártyabarlanggá és más istentelen tevékenységek fészkévé; vagy például azért, hogy a vendégek ne szállhassanak meg egy éjszakánál hoszszabb időre a bordélyban (nehogy a ház gyanús csavargók tanyájává zülljék). Amikor 1467-ben Tarasconban meghalt az apátnő, utóda kijelöléséig két városi konzul vette át a ház irányítását. Dijonban, hasonló körülmények között, két városi tanácsnok előtt kellett a lányoknak „esküt tenniük”.

3. E „nem-bentlakásra” számos példa található Arles-ban, Dijonban, Tarasconban.

4. „Szegregációs” rendeletek: Dijonban 1410-ben a férfiak és a nők számára más-más fürdőket jelölnek ki. 1412-ben viszont két nap van fenntartva a férfiak, másik két nap a nők számára. A „kijelölt” napokon és órákon kívül azonban, úgy látszik, a fürdők egyszerre fogadhatták mindkét nem képviselőit. Besançonban a fürdők oly nyíltan működtek bordélyként, hogy üzemeltetőik az ott lakó leányok számának függvényében fizették adójukat. Lyonban a Tresmonnoye-fürdőház mintegy húsz szobát tartott fenn, a Pêcherie-fürdő pedig valószínűleg ennél is többet. Ezek az intézmények nem csupán a nagyobb városoknak dukáltak: még a kis Cavaillon is rendelkezett saját nyilvános fürdővel.

5. Tarasconban a lányok névsora a jegyzői hivatal irattárából maradt ránk, sajnos meglehetősen hiányosan; Lyonban a két bordélyban összesen húsz nyilvánosházi lány és titkos „hivatásos” állt rendelkezésre, a két legnagyobb fürdőben legalább harminc, s még legalább ugyanennyi a többi fürdőkben. Dijonban húsz-harminc leányt sorolnak fel „in prostibulo”, nyilván vannak még legalább ugyanennyien a fürdőkben is, s az 1486-ban nyilvántartott 18 magánbordélyban további hatvan lány dolgozott (Dijon lakosságát 1470-ben 2614 „tűzhely” – azaz háztartás – alkotta). Ezek a számok összecsengenek a más városokra felkutatott adatokkal. Amiens-ben 1453-ban legalább ötven prostituált működött. Reimsben 1422-ben egyedül csak a Szent Péter parókián tizenkét „kurtizán” nevét jegyzik fel, ami arra enged következtetni, hogy a városban mintegy ötször ennyien tevékenykedtek. Az összehasonlítás kedvéért: Dijonban 1872-ben 144 nyilvános leányt tartottak számon, csakhogy a város akkoriban már több mint 40 000 lakost számlált. „Aránylagosan” tehát, a XV. századi Dijonban legalább háromszor annyi volt a prostituált.

6. A dijoni igazságszolgáltatással kapcsolatban lásd C. Bertucat: La Juridiction municipale de Dijon, son étendue. Dijon, 1922. A városban és vonzáskörnyékén a vicomte-polgármester és a városi tanácsnokok ítélkeztek minden jogi kérdésben, és az egyébként hercegi fennhatóság alá tartozó ügyeket (nemi erőszak, visszaeső lopás, gyújtogatás, emberölés) is a polgármester hatáskörébe utalták. A polgármester teljes jogkörrel felruházva gyakorolta hatalmát a XV. században.

7. A tényleges és a regisztrált bűnelkövetések közötti arányról (a numerus obscurusról) Angliában, az USA-ban, Németországban és Franciaországban vidéki, illetve nagyvárosi körülményekre vonatkozó tanulmányok hozzávetőlegesen megegyező következtetésekre jutottak. Összefoglalásukat lásd R. Hood – R. Sparks: La Délinquence. Paris, 1970.

8. A megtorlás egyáltalán nem számít ritkaságnak, sőt még a város és a herceg közvetlen oltalma alá helyezett nőkkel szemben is előfordul. A családoknak többnyire jó okuk volt békés megegyezést kezdeményezni, elkerülve ezáltal a hatóságok beavatkozását, amely visszaüthetett volna az áldozatra vagy a panaszosokra, avagy kellemetlen „társadalmi következményekkel” járhatott volna az ügy nagydobra verése. A városi ügyész maga is a megegyezést szorgalmazza, amennyiben a támadók helybéliek, a megerőszakolt leány pedig nem szűz és nem „jó családból” származik.

9. Legalábbis ez a támadások szokásos menete. Vannak persze más változatok is. A rohamot az utcán indítják meg, az áldozatot a város körüli sáncok árkaiba vonszolják. Az éjszakai őrjáratozás mindig kapóra jön a „gáláns kalandra” éheseknek: le lehet lépni közben, vagy hivatalos minőségben lehet a kapuk kinyitását követelni. Az ilyen erőszak majdnem mindig elképesztő kegyetlenséggel zajlik (terhes nőket kivonszolnak a hóba stb.), de a támadók sosem kívánják súlyosan megsebezni vagy megölni áldozatukat.

10. E tekintetben nincs semmi különbség a gazdagok és a szegények szokásai között. Több oka van ennek: a férfi „fiatal nőhöz” való vonzódásán túlmenően bizonyára jelen van a biztonságról való gondoskodás igénye. A férj így „biztosítja” magát öregkorára; a nő pedig – már amennyiben választhat – talán nem is azért dönt a korosabb férfi mellett, mert az a fiatalnál jobb életkörülményeket teremt számára, hanem azért, mert – messzebb kerülvén az ifjúkor „bolondosságainak” kísértéseitől – nagyobb biztonságot tud már jelenteni. Bizonyára vannak ennél mélyebb okai is e jelenségnek: az életkorkülönbségek tekintetében ekkortájt igencsak nem egyformán ítélik meg a férfit és a nőt. Amint azt Eustache Dechamps Miroir de Mariage című munkájában kifejti, nőknél 30, férfiaknál 50 éves korban köszönt be az öregség. (Idézi J. Huizinga: A középkor alkonya. Magyar Helikon, 1976. 28. old.)

11. A korcsoportok viselkedésformáinak értelmezésekor persze óvakodni kell a falu és a város túlságosan éles elkülönítésétől. Bizonyos, hogy a „nőforgalom” elhanyagolható volt falun, s nagy volt a városban. Ugyanakkor a fiatal városlakókat semmiképp nem hagyhatta hidegen az idősebbek „nőorzása”, akik négy lány közül legalább egyet lecsaptak az életkorban hozzájuk illő várományosok kezéről.

12. A 18 és 24 év közötti ifjak számának megbecsléséhez egy Dijonhoz mérhető város – Reims – adataira támaszkodom. 1422-ben a mintegy 10000 lakos között 750 fiatalember esik ebbe a korosztályba. Hét év alatt Dijonban legalább hétszázan vettek részt nemi erőszaktételben. Ha levonjuk az említett kategóriákat, 350-400 nőtlen férfi marad.
     Hátravan még az a kérdés, hogyan engedhette a törvény e kollektív magatartásformák elterjedését. Képtelennek bizonyult volna az igazságszolgáltatás az efféle események számottevő mértékű visszaszorítására?
     1) Az erkölcsvédelem a városi közösségben a hatóságok feladata volt. Ha egy nő feltűnően botrányos módon viselkedett (látványos házasságtörés, elfogadhatatlan ágyasi viszony), a városi tanácsnokok az őrjárat kíséretében rajt’ütöttek a bűnösökön és pénzbírságot róttak ki rájuk. Néha azokat a nőket, akik fittyet hánytak a hivatalos feddésekre (s nem akadt befolyásos védelmezőjük), a hatóságok hivatalosan a bordélyházba toloncolták. Ne felejtsük el azt sem, hogy a „legálisan” és valószínűleg fizikai erőszak nélkül végrehajtott körbetáncolások és megszamaragoltatások igen durva erkölcsi megalázásnak minősültek. Ezt a fajta „erkölcsrendészeti” eljárást a hatóságok rendszeresen a fiatalok testvérületeire bízták (olykor-olykor olyan alkalmilag összeverődött csoportjaikra, amelyek a polgármestertől felhatalmazást kértek valamely ágyassal-háló személy – rendszerint egy-egy pap – tettenérésére, a bujálkodók megbüntetésére, s a feslett nőnek a városból való kiűzésére. A megadott engedély következménye gyakran a tiszta és egyértelmű nemi erőszak lett. De a fiatalok bandái – érthető módon – abban lelték legjobb szórakozásukat, ha (a hatóságok mindennemű engedélyétől függetlenül) a szeretőket éppen szerelmi tevékenységük folytatása közben sikerült meglepniük, ha „ajtóstul rontva a házba” rajtakapták a jegyespárt. Ha tehát megkívántak egy lányt s meg akarták kaparintani, nem volt nehéz „igazolniok” cselekedetüket. Levonhatjuk a következtetést: a kollektív nemi erőszak kultúra és szubkultúra határmezsgyéjén helyezkedik el.
       2) A hatóságok engedélye nélkül végrehajtott mindennemű erőszak büntetendő volt. De ha a megerőszakolt nő nem egy dijoni polgár felesége avagy gyermekleány volt, a cselekmény nem vont maga után példás büntetést. A felelősségre vonásnak szinte egyáltalán nem volt visszatartó hatása. Az azonosított bűnösöket (nem mindig sikerült azonosítani őket) bebörtönözték. Ha az áldozat visszavonta a feljelentést (nem ritka eset, a már említett nyilvánvaló okok miatt), a támadókat haladéktalanul szabadon bocsátották. Ha a panaszt továbbra is fenntartották, a támadókat általában óvadék ellenében szabadlábra helyezték, majd saját anyagi körülményeiket és az áldozat társadalmi hovatartozását és tekintélyét mérlegelve pénzbírságot szabtak ki rájuk. Amennyiben nagyon szegények voltak, „hosszú börtönt” kaptak (inkább pár hetet, mint egynéhány hónapot), esetleg megkorbácsolásra, vagy – ha idegenek voltak – a városból való kiutasításra ítélték őket.
     Mindezeken kívül a törvénykezés helyi és magasabb szintje közötti rivalizálás is mérsékelhette a városi ügyész vagy a polgármester hevességét. A városi hatóságok ugyanis teljes erőbedobással ragaszkodtak a polgáraikat megillető előjogokhoz, mentességekhez. Akárhányszor még bűnügyeket is sima kihágásnak minősítettek, csak azért, hogy a vádlottat (vagy javait) ne kelljen átadni a hercegi igazságszolgáltatás kezébe. Másfelől a herceg számos bűnöző ellen elejtette a vádat. Ráadásul kezdetben szokás volt, hogy a liliomos-címeres hercegek, mikor bevonultak a városba, amnesztiát adtak (kivéve az adósság miatt lecsukottaknak). Ilyen esetre hétszer került sor 1450 és 1475 között.
      Mivel a társadalom csak ritkán fogta a nemi erőszakkal szemben az áldozat pártját, egy dijoni ifjú nyugodtan megengedhette magának, hogy megerőszakoljon egy lányt, s ne kelljen attól tartania, hogy a bűnözők közé sorolják vagy „elvetemültnek” tartják. Egy-egy kézműves család sarja akár többször is követhetett el nemi erőszakot, vehetett részt fegyveres támadásokban és megszámlálhatatlan verekedésben, mire a polgármester elhatározta ideiglenes száműzetését. Ami a tehetősebbek gyermekeit illeti, az ifjúkorukban űzött kegyetlen játékok cseppet sem befolyásolták későbbi érvényesülésüket, és a város köztiszteletben álló polgáraiként élték le életüket. (vissza)

13. Az áldozatok és az elkövetők vallomásai egyaránt tükrözik a „jómódúakkal” kapcsolatban táplált bosszúszomjat. A legények jól tudták, hogy a fiatal és csinos szolgálólányokat gazdájuk (vagy a gazda fia) gyakran „kitartja”. Nem volt ritka, hogy a „felcsinált” szolgálólányt kártalanították és férjhez adták. Egy henteslegény azzal támad egy fiatal cselédlányra, hogy „gazdája kitartja”, ezért aztán „most az ő kedvére is szolgálnia kell”. Egy szövőmunkás fia így szól Jacquette-hez, egy bejegyzett jogász 22 esztendős szolgálólányához: „alaposan megművelem a »szántódat«, ahogyan mások is megdolgozzák”. Két kőmíveslegény az utcán leszólítja a vicomte-polgármester unokahúgát (16 éves, magatartása feddhetetlen): „majd jól megkefélünk; vagyunk olyan jók, mint a többi, akivel kefélsz”. Egy terhes asszonyról, aki papnál szolgál, így beszélnek: „Mi is leszünk néki éppoly jók, mint a papok”. Egy férj néhány napra elutazott Dijonból. Egyedül hagyott feleségét megfenyegetik: „Addig is a legények kedvére kell szolgálnia, az övékére, és éppúgy mindenkiére, aki megfizeti”.

14. N. Zemon Davis: „The reasons of misrule, youth groups and charivaris in sixteenth century France.” Past and Present, 1972. 50. sz.

15. Hogyan is feltételezhetnénk, hogy másképp is lehetne ez a városokban, ahol bármilyen „csoportosulás” eleve gyanúsnak számít? Néha még azért is elítéltek embereket, mert hatósági engedély nélkül rendeztek tekeversenyt...

16. A teológus-filozófus Jean de Gerson így válik a bolond-ünnepek védelmezőjévé, mert „megadják a lehetőséget a népnek, hogy kiforrja, kitombolja magát, ahogyan az új bornak is hagynak levegőt a hordóban, máskülönben szétvetné azt”. (Idézi C. Gaignebet – M. C. Florentin: Le Carnaval. Paris, 1974. 44. old.) Sok városi előkelőség hitt az ilyen ünnepségek „gyógyhatásában”, s a nemi erőszak eseteinek éves megoszlásával kapcsolatos megfigyeléseink igazolni látszanak ezt a nézetet. De nyilvánvaló, hogy egy mókás bolondozás semmiképp nem jelentheti egy fiatal számára a felnőtté válás ritusát, a „rite de passage”-t – amint azt C. Gauvard és A. Gokalp gondolják („Le charivari en France au Moyen Age”, Annales ESC, 1974, 704. old.) – mert az efféle tömeges megmozdulásokban mindenféle korcsoport csatlakozik a fiatalokhoz, s a résztvevők nincsenek is kitéve igazi próbatételnek.

17. A fiatalok apátját Beaucaire-ben négy „prior” segítette (kettejük a nőtlen fiatalembereket, a másik kettő a nős férfiakat képviselte). A nős férfiaknak ily módon csupán egy kisebb csoportja – valószínűleg a fiatalabbak – volt ekképp képviselve. A XIV. század végén, a XV. század elején már ez volt az általános helyzet.

18. Jellemző példája ennek egy asszony tanúvallomása során adott minősítése egy másik nőről. „Ez a Jacote az a fajta, aki sosem megy férjhez, a kis cafka.” Egy másik tanúvallomás jól példázza, mennyire általánossá válhat és beleivódhat a gondolatokba egyfajta „világnézet”. Egy szabó feleségét az utcán megtámadta három mesterlegény, s ha nem védekezik keményen ő is, szolgálója is, megerőszakolták volna. „Erényesb nőként viselkedett, mint amennyire szerény állapotától elvárni lehetett” – így az ügyirat szövege. A tehetősebbek gondolkodásában a „szerény állapot” természetadta módon kapcsolódik össze a „rossz cafka” képével.

19. Az esetek között találunk férje beleegyezésével elvált asszonyt; olyant, aki elhagyta a hitvesi otthont; olyanokat, akik – jóllehet mindig férjük társaságában! – feltűnően gyakran járnak más házaspárokhoz (vagy fogadnak otthon vendégeket). Egy ácsmester feleségét azért erőszakolták meg, mert „túlságig nevetős”, s az embereket az utcán nevükön szólítja. Hasonló sors várhat azokra a nőkre, akik az esti órákban az utcán találtatnak (még ha rokonságuk társaságában és kíséretével is), mert „nincsen Isten hírével, ha illy órán nők az utcán sétafikálva találtatnak”. És végül egy példa, mely mindennél jobban összegzi a frissen városba került fiatal nők kiszolgáltatottságát, s fényt vet az erőszakos cselekedetek zömére. Egy bizonyos, 15 éves Jehanne meséli el szerencsétlensége történetét. Odahagyta pecsenyesütő gazdáit, kiknél is az egyik szolga megerőszakolta volt. A városban egy nőnél kapott szállást, s a földeken vagy a városban vállalt alkalmi munkákat. Elégedett volt, mert jobban élt, mint cselédként. Előfordult azonban, hogy munka nélkül maradt. „És mivel mindenek látták volt, hogy jön s megyen és tétlenségben henyél, hamarost a város ifiú férfiai vadászni kezdtenek reá, nyomába eredvén, s végezetül teste birtoklásával csillapították vágyaik éhét.”

20. Álljon itt két jellemző eset, miért haboztak a családok feljelentést tenni. 1425 júliusában egy cseléd súlyosan megsértette egy tízesztendős leányka szemérmét. Nem erőszakolta meg, de „rendkívüli ocsmányságokra ragadtatá magát”. A hetipiac alkalmával történő nyilvános megkorbácsolásra ítéltetett. Az áldozat szülei kérvényezték (s el is érték), hogy a büntetés ne hajtassék végre, „hogy nevezett leányka becsűletén ne ejtessék csorba”. 1455-ben egy fiatalasszonyt anyósa prostitúcióra kényszerített. Kiderülvén, az anyóst száműzték a városból, ámde megbotozni nem botozták meg, „attól félvén, hogy ennek miatta fia majd elhagyná feleségét”.

21. A példák számosak. Egy terhes asszonnyal picardiai íjászok erőszakoskodtak. A város nyomozást indít, de a nő visszavonja a feljelentést. Csak miután gyermekét megszülte, tér vissza eredeti, „szégyenből” meghamisított vallomásához. Egy másik nő inkább elfogad egy suba alatti egyezséget, mert „fél, hogy a törvényes eljárás rossz hírbe keverné”. A 26 éves Catherine megtudja, hogy a hercegi íjászok – akik már napok óta erőszakoskodnak, randalíroznak – a bordélyházba akarják hurcolni: inkább önként megy oda, „mintsem még szégyenletesb módon történjék... s hogy elkerülje a szomszédok megbotránkoztatását”.
     Néhány példa a közvetlen környezet reagálására. 1483 decemberében Jeannette-et, ki két éve szolgál tisztességesen egy lakatosműhelyben, megerőszakolja egy banda. „Senki nem meri többé béfogadni, még volt gazdái sem.” 1527-ben egy megerőszakolt leányt anyja el akar vinni Dijonból, „mert sohsem szerezheti vissza becsűletét mondott városban”. Ugyanebben az évben három inas megtámad egy szolgálólányt. Emez elpanaszolja ezt szállásadónőjének, aki felmond neki, mert „e gonoszságokkal terheltetvén ő nem tarthatja magánál, hahogy be nem bizonyosodik róla, hogy jóravaló leány-e avagy lator-fajzat”.
     Amikor Szent Tamás felvázolta a bujálkodás lehetséges következményeit, természetesen a kor nézeteit visszhangozta a női szexualitásról: ha a csábító nem veszi feleségül – tettét jóváteendő – a megejtett nőt, amannak sokkal nehezebb lesz később férjhez mennie. Útja végül a bordélyházba vezethet, amitől érintetlen szemérme mindaddig megóvta.

22. Fizették a szállást és az őrt, valamint adót is kellett fizetniük (ugyanez a helyzet Besançonban). A férfit általában fél órára fogadták. A hatóságok is elfogadták, hogy ez az idő elegendő arra, hogy „szerződésüknek” eleget tegyenek; lejárta után a vendéget ki lehetett tessékelni a szobából. Tudjuk, hogy gyertyák szolgáltak az idő mérésére, s hogy Itáliában a lányokat „gyertyás lányoknak” nevezték.
     Ami a tarifákat illeti, természetesen bajos lenne egységesen érvényes összeget mondanunk. Az egy garas mégis elterjedt árnak látszik végig a XV. századon keresztül a legkurtább rutinszolgáltatásért. 1462 júniusában egy szőlőmunkás nő napibére 2 garas volt, de a 15-17 éves „titkos lányok” 2–6 garast kaptak. A St.-Philibert-fürdőházban a vendégek – ők persze fogyasztottak is – 3–4 garast hagytak Jehanne Saignant-nál egy kellemes estéért cserébe.

23. Ha nem számítjuk az olyan kikötővárosokat, mint Arles, csak kivételesen találkozunk provokatív magatartással (1501-ben Valence-ban az utcalányok szeméremsértő módon illegették magukat a mosodába igyekvő szüzek előtt). Ami a „mesterség” iránt táplált saját érzelmeiket illeti, egyikük azt mondja arról a nőről, aki bevezette a „szakmába”, hogy „egész életében átkozni fogja”; egy másik úgy nyilatkozik, hogy „pokolra vettetett”; egy harmadik azzal fenyeget egy 13 éves gyermekleánykát, hogy „ha megtudom, hogy ribanckodsz, kitekerem a nyakad”. Amikor azonban egy nemeshölgy erkölcstelen paráznának nevez egy nyilvánosházi leányt, az így vág vissza: „semmivel sem vagyok rosszab tenálad!” A beaucaire-i és tarasconi prostituáltak végrendeleteinek csak mintegy ötödében találni nyomát annak, hogy a leány aggódnék a kicsapongó élete miatt reá váró pokolbéli gyötrelmektől.

24. A XV. században a dijoni bordélyházból 43 prostituáltnak ismerjük az életkorát. 7 elmúlt 30 éves, a legfiatalabb 21 éves (az átlagéletkor 27,9 év). A XVI. században (1542-ig) 41 lány közül 3 elmúlt 30 éves, a legfiatalabb 16 éves (az átlagéletkor 24,9 év). A nyilvános prostituáltak életkora e jelentős csökkenésének talán a titkos prostitúció visszaszorításában elért eredmények, talán a női munkaerő értékvesztésének első hatásai lehetnek a hátterében.

25. Roppant sok példa van arra, hogy a prostituáltak házasságát a városi tanács vagy az egyház jótékonysági hivatalai támogatták. Beaucaire városában egy földműves feleségül vett egy bordélyházi lányt, kinek mivoltát és helyzetét a jegyző kezén átment házassági szerződés pontosan tanúsítja. Dijonban Húsvét előtt a Nagy Ház egyik leányát eljegyzik, s „remélhetőleg egy héten belül házasságra lép, s jó feleség lészen belőle”. P. Lacroix-Dufour idézi (Histoire de la prostitution chez tous les peuples du monde. Bruxelles, 1861. 4. kötet, 38. old.) a Párizsi Nagy Mészárszék céhes szabályzatát, amely szerint a mesterlegényeknek tilos feleségül venniök olyan nőt, aki nyilvános leányként dolgozik (vagy dolgozott korábban). Amennyiben pedig valamelyikük mégis feleségül venne egy nyilvános nőt, zárassék ki a Nagy Mészárszék tagjainak sorából, de legyen joga a Kis Híd hentesüzleteinek valamelyikében húst kimérni. Mindez azt jelenti, hogy az effajta esetek távolról sem voltak kivételesek.

26. A kifejezést egyaránt használják a prostituáltak maguk, a város lakói és a városi hatóságok is.

27. Nem szeretnék sem az ördög ügyvédje, sem a paradoxonok szaporítója lenni, egyszerűen felsorolok néhány tényt. 1) A kegyetlen korabeli erkölcsök tükrében a bordélyház szerepe a közbiztonság védelmében még jelentősebbnek látszik. 1439-ben Szent Katalin napjának előestéjén három mesterlegény „papi ágyast” keresett, „ficánkolódásra” (már tudjuk, mit jelentsen ez), de mivel egyikük egyszer már megütötte ilyesmiért a bokáját, inkább a Grand Champ utca (a prostibulum) felé vették útjukat. Ott aztán rendeztek némi hajcihőt (nem igazán súlyosat), amiről a hatóságok aztán jegyzőkönyvet is vettek fel. 2) A lyoni Pêcherie-fürdő elleni perek egyikében a védőügyvédek gondosan ecsetelik, hogy a közfürdők működését Franciaország királyainak rendeletei engedélyezik, de azt a jó városok gyakorlata – „ad evitandum majus malum” – is szükségessé teszi. Mert ezáltal kerülhető el „a jó leányok s szemérmes asszonyok megrontása”. 1535-ben, vagyis akkor, amikor a prostitúciót egyre szigorúbban kezdik elítélni a hatóságok (s a közvélemény is), Besançon kormányzói rendeletet adnak ki a bordélyházakról és fürdőkről, amelyben rögzítik, hogy „a fiatalságnak kellemetlenséget okozni semmi képp’ nem akarván, s a nagyobb baj kerűlése érdekében, a feslett leánykák házát az Egyház megtűri...” (D. Le Pileur: La Prostitution du XIIIe au XVe sie`cle. Paris, 1908. 109. old.)
     Véleményem szerint ezek között az érvek között a legerősebb az, hogy a prostitúció csökkenti a házasságtörő asszonyok számát. A társadalmi erkölcs szemszögéből a női házasságtörés a legsúlyosabb bűnök egyike volt. Ezért merem állítani, hogy amikor egy prostituált házas férfit fogad, ez még mindig a kisebbik rossz a közösség számára.

28. Casotte Cristal férje a lyoni pénzverde munkásainak felügyelője, Jeanne Saignant bátyja pap. A tarasconi és a beaucaire-i jegyzők gyakran járnak ki intézkedni a prostibulumba, egyiküknek-másikuknak jövedelme is származik onnan. Nîmes-ben a nyilvánosház lányai minden esztendőben Alamizsnálkodás napjakor küldöttséget menesztettek a városi tanácshoz, hogy a szegények számára kenyeret-kalácsot adjanak át. A főtanácsos megölelte az apátnőt, és cserébe bort vagy némi pénzt nyújtott át neki. Ale`s-ben a bordélyház bérleti szerződésében szerepelt, hogy az üzemeltető köteles „szép és bájos kurva leányokat” tartani ott, illetve „szép és vonzó kéjtársakat”. Pernes városa Szent Bertalan napján pénzdíjas versenyeket rendezett. Egy íjászverseny és egy gyermek-vágta mellett sor került a nyilvánosházi lánykák versenyfutására is. Tudjuk, hogy a hercegi bevonulások alkalmakor „élőképeket” adtak elő; mezítelen leányok jelenítették meg allegorikusan az Igazságot, a Gráciákat stb. (Márpedig az teljességgel elképzelhetetlen lett volna, hogy ifjú nemeshölgyek – vagy akár a céhes mesterek hajadon lányai – így bocsássák bájaikat mindenki szeme elé.) A lányok közérdekű feladatai tulajdonképpen mindenütt azonosak voltak. A köz leányainak Toulouse-ban, Besançonban vagy Amiens-ben tűz esetén részt kellett venniük az oltásban (ahogy a bujaság lángjait is ők csillapították).

29. Leszámítva, hogy ínséges időkben vegyest száműznek a városokból mindenkit: szegény csavargókat, koldusokat, ringyókat és titkos lányokat; illetve hogy böjt idején valamelyest jobban ügyelnek a tilalmak betartatására, az erkölcsi megtisztulásra, amely – jegyezzük meg – nem korlátozódik csupán a szexualitásra, egy-egy kivételes vallásos esemény nyomán támad csak hajlandóság. 1426-ban Dijonban Nagyböjtkor a prédikációt „a ferencrendi szerzetesek ékes szavú szónoka, a nagy bölcsességű J. Foucault testvér tartotta”, s ugyancsak felkavarta a városatyákat. Foucault testvér a fiatalok megrontóinak eltávoztatására szólított fel, a nyilvánosházi lányok „bezárására”, azonkívül az istenkáromlás és az ocsmány beszéd megtiltására, az árusok kitiltására a temetőkből, a piacok bezárására ünnepnapkor stb. Az első nyomozati eljárásra Jeanne Saignant ellen nem sokkal azt követően került sor, hogy a Domonkos-rendi barátok Dijonban káptalani gyűlést tartottak.

30. Lásd E. Sullerot: Histoire et mythologie de l’amour. Paris, 1974, 78. old.

31. Lásd erről: E. Le Roy Ladurie: Les Paysans du Languedoc.

32. Egy rendőrségi rendelet a következőképpen számol be a helyzetről: „Minthogy nevezett [szegény családból származó] rossz figyermekek zöme koldulásból él, semmi némű mesterséget nem tudván, tolvajlásra s más roszsz cselekedetekre adják fejöket, [...] és az ugyan e' családokból származó leányok kurválkodásra adják magokat, bordély házba kerülnek, és semmire kellő módon folytatják éltöket.” Ekkortájttól (kb. 1520-tól) a förtelmes ragályokat, az éhínséget és a természeti csapásokat rendre a bujálkodás, az istenkáromlás, az erkölcstelen magatartás miatt kirótt büntetésnek tekintik.

33. Az 1520-as évektől fogva a papok ágyasait és a titkos leányokat 4–5 évente összefogdosták és vagy kiűzték a városból, vagy a bordélyházba parancsolták őket. Lyonban a Tresmonnoye-, a Pêcherie-, a Chèvre-, a Sabiz-fürdő vagy bezárja kapuit, vagy lerombolják. Dijonban 1560 előtt bezárták valamennyi fürdőt. Puy-ben a bordélyházat „áttelepítették” egy közeli településre. Tarasconban, Cavaillonban ispotállyá alakítják át a bordélyt (1527-1528). Ale`s-ben 1553-ban szűnt meg, Dijonban pedig 1563-ban zárták be végérvényesen.