Robert Castel
„Problematizáció” és történelemolvasat
A problematizáció fogalma nem foglal el kimondottan központi helyet Michel Foucault munkásságában. Ennek ellenére azt kívánom bebizonyítani, hogy írásai módszertanának egyik jellemző sajátossága pontosan elemezhető e fogalom keretei között. Nem tartom magam ortodox „foucauldiánusnak”, így aztán elsősorban nem arra kívánok rávilágítani, hogy a problematizáció fogalma miképpen illeszthető be Foucault munkásságának rendszerébe, hanem inkább azt szeretném megvizsgálni, hogy miként hasznosítható a történelem a jelen vizsgálatában. Hogyan használta Foucault a történelmet, és miképpen lehet a történelmet arra felhasználni, hogy egy kortárs kérdést „problematizáljunk”? Előre kell bocsátanom, hogy nem a problematizáció dicshimnuszát akarom elzengeni, sőt, szeretném érzékeltetni, hogy a fogalom maga sem mentes a problémáktól, és, éppen ezért, jól példázza egyrészt Foucault a történelemhez való viszonyának nehézségeit, másrészt pedig azt, hogy általánosságban miként viszonyulnak a történelemhez az egyéb tudományágak olyan művelői, magamat is beleértve, akiknek a kutatásaiban a történelem fontos szerepet játszik; hiszen a problematizáció a történelem felhasználásának olyan módja, mellyel maguk a történészek nem szükségszerűen értenek egyet. Célom tehát az, hogy megvizsgáljam, vajon bír-e bármilyen létjogosultsággal a „jelen történelme” megalkotásának kísérlete, továbbá pedig az, hogy a történettudomány módszertani követelményeinek alkalmazásával rámutassak a kísérlet veszélyeire és korlátaira.
I. Problematizáció: egy problematikus fogalom
A
problematizáció fogalmának vizsgálódásunk kiindulópontjául szolgáló leírása,
mely akár annak meghatározásaként is olvasható, egy olyan interjúból származik,
melyet Foucault nem sokkal halála előtt adott: „A problematizáció nem egy korábban
is meglévő tárgy reprezentációja, és nem is egy nem létező tárgy diszkurzus
útján történő megteremtése. A problematizáció a diszkurzív és nem diszkurzív
gyakorlat teljessége, amely az igazság és hamisság játékába emel egy létezőt,
és ezáltal a tudat tárgyává teszi azt.”1
A
problematizáció tehát a „tárgyiság” elemzése; ezt Foucault a L’Ordre du discours-ban
még „pozitivitásnak” nevezi, s valami olyasmit ért rajta, ami nem öröktől fogva
adott, de nem is kizárólag a diszkurzus hozza létre. A „diszkurzív és nem diszkurzív
gyakorlat teljessége” az adminisztratív intézmények, szabályok és törvények
összességét jelenti, és ebbe az építészet jellegzetességei éppen úgy beletartoznak,
mint a tudomány, a filozófia és az erkölcs alapkérdései. A pszichiátria is egy
ilyen típusú intézményrendszer; a tudományosságra való törekvés, intézményi
keretek, szakképzett személyzet, szakmai mitológia, sajátos törvények és szabályok
jellemzik. Egy ilyen típusú intézményrendszer önmagában tekintve nem igaz és
nem is hamis, de egy adott pillanatban az igazságra és a hamisságra vonatkozó
vita résztvevőjévé válhat, a vita során keletkező elméletek pedig elkerülhetetlenül
gyakorlati következményekkel járnak. Így az igazságról és hamisságról folytatott
vita maga is a befolyásolás, vagyis a kormányzás eszköze, ami azt jelenti, hogy
hatással van arra, ahogyan az emberek viselkednek. Ahogy Foucault
írja: „Én arra vagyok kíváncsi, hogy miképpen befolyásolják az emberek egymást
és önmagukat igazságok létrehozásával. (Ismétlem, az igazság létrehozásán nem
egy igaz kijelentés létrejöttét értem, hanem azoknak a kereteknek az intézményesítését,
amelyek között az igazság és a hamisság gyakorlatilag válik szabályozhatóvá
és relevánssá.) Röviden, azt szeretém, ha az igazság és a hamisság létrehozásának
mikéntje kerülne a történelmi elemzés és politikai vita középpontjába.”2
Van
valami, amiről feltétlenül szót kell ejtenünk az ilyen típusú intézményrendszerek
történelmi problematizációjával kapcsolatban. A vizsgálódás kiindulópontját
és irányultságát a jelen helyzet határozza meg, vagyis az, ahogy a kérdés
napjainkban megfogalmazódik. A korábban már idézett, a Magazine littéraire-ből
származó cikkben, Foucault a következőket mondja a problematizáció fogalmának
ismertetése után: „a problémát először a jelenben vizsgálom, azután megpróbálom
megrajzolni a genealógiáját, a genealógia pedig azt jelenti, hogy elemzésem
a jelen helyzetből indul”. A Felügyelet és büntetésben, a börtönök történetétek
vizsgálata során pedig így fogalmaz: „a jelen történelmét írom”.3
A „jelen történelmének” megírása azt jelenti, hogy egy probléma történetét abból
a szempontból vizsgáljuk meg, ahogy az a jelenben látható. Szeretnék néhány
megjegyzést tenni e nézőpont előnyeivel és buktatóival kapcsolatban. Kiindulási
alapom az az általam is osztott meggyőződés, hogy a jelen a múltból örökölt
elemek és a kortárs újítások egysége. Másként fogalmazva, a jelen magán viseli
a múlt terhét, és az a feladata, hogy aktualizálja ezt a terhet, amire azért
van szükség, hogy megérthessük annak jelenlegi vonatkozásait. Egy kortárs kérdést
elemezni annyit jelent, hogy abból a történelmi perspektívából vizsgáljuk, amely
a kérdés megjelenését eredményezte, megértésünket tehát a kérdés átalakulásainak
folyamatára alapozzuk. A múlt nem ismétli önmagát a jelenben, de a jelen a múlt
örökségét felhasználva játszódik le és újul meg.
Lássuk,
milyen problémák származhatnak ennek a megközelítésnek a történelemírás „klasszikus”
módszereihez és a történész eszköztárához való viszonyából? Legalább ötféle
problémát kell megvizsgálnunk:
Ha
a problematizációnak nevezett megközelítés alaposságra törekszik, két, egymásnak
látszólag ellentmondó elvet kell összehangolnia. Egyrészt ott van a történettudomány
és a történészi szakma iránt érzett alázat kérdése. Senkinek sincs joga a történészek
által tanulmányozott anyag „jobb” értelmezését megkísérelni, amíg nem dolgozott
maga is elsődleges forrásokkal, és nem követte szigorúan a történettudomány
módszertanának szabályrendszerét. Másrészt viszont, a problematizáció nyújtotta
értelmezésnek a történész értelmezésétől eltérőnek kell lennie.
Az ugyan elméletileg elképzelhető, hogy csak
a történész munkájának megismétlésére kerül sor, ám a problematizáció által
felvetett kérdéssorozatnak – a „jelen történelmére” vonatkozó kérdéseknek –
önálló értelemmel kell bírnia. Foucault például nem a börtön vagy a bolondokháza
történetét írta meg, hanem valami mást. Ha írása eltér is attól, amit egy történész
írna – és ez így is van –, munkájának akkor is alaposnak és konzisztensnek kell
lennie. Botorság lenne azt gondolni, hogy egy problematizáció a források teljes
újjáértelmezéséhez vezethet. Ezért tehát a lehető legerősebb hangon kell feltennünk
a kérdést: milyen alapon nyerhet bárki is a történészekétől eltérő olvasatot
pusztán a történettudomány anyagára alapozva (beleértve ebbe a történészek írásait),
ha nem elemezte maga a forrásokat, és ha nem tud többet (sőt gyakran még annyit
sem) az adott korról, mint maguk a történészek?
A fentiekben csak néhányat soroltunk fel azon
kérdések közül, amelyeket a problematizáció és a történelem tudományos igényű
követelményrendszerének viszonya vet fel. Vajon áthidalhatatlanok-e ezek az
ellentétek? Könnyű lenne átsiklani felettük, mondván például, hogy a történészeket
is befolyásolja a mindenkori helyzet vizsgálódásuk tárgyának kiválasztásában,
vagy, hogy a történészek sem teremtik újra a múlt korszakainak teljességét,
és igenis válogatni kényszerülnek a lehetséges történelmi források gyakorlatilag
végtelen tömegéből. Ez így van. Csakhogy ezek a szinte mindenki által elfogadott
közhelyek bizony nem elegendőek ahhoz, hogy félresöpörjék a problematizáció
fogalma által felvetett nehézségeket.
Először is, a jelennek a múlt
olvasatára tett befolyásával kapcsolatban, a kérdések megfogalmazásának sorozatát
nem lehet annyira leszűkíteni, hogy azt állíthassuk, egy kortárs probléma képes
arra, hogy a történész figyelmét a múlt egy bizonyos aspektusára irányozza.
A problematizációkban a jelen diagnosztizálása irányítja a múlt olvasatát, és
arra késztet, hogy a történelmet a jelen megértésének fényében dekódolja. Foucault
szerint például a Felügyelet és büntetés célkitűzése az volt, hogy megértse
„a jelenlegi tudományos-bírósági együttes genealógiáját, amelyre a büntetés
hatalma támaszkodik, amelytől önigazolást kap, amelyből szabályait meríti, amelyekre
kiterjeszti hatását, s amellyel elfedi rendkívüliségét”.5
Hasonlóképpen A szexualitás történetében Foucault azt vizsgálja,
hogy korunk társadalmában miért annyira hangsúlyos a szexről történő beszéd,
és olyan kérdéssel fordul a történelem felé, amely korábban sohasem fogalmazódott
meg, hiszen nagyon is kortárs kérdés.
Másodszor, a problematizáció nem egyszerűen csak
azt jelenti, hogy egy kérdést kiemelünk a múltbeli kontextusából. Igaz ugyan,
hogy a történészek néha pontosan ezt teszik, de csak azért, hogy jobban megérthessék
a múlt általuk vizsgálni kívánt időszakának folyamatait. Foucault ezzel a módszerrel
keresi meg az általa vizsgált kortárs kérdés történelmi előzményeit. A fenti
példához kapcsolódva tehát, igaz, hogy már a gyónás is a szex szavakká
történő alakításának egy formája, amely a szerzetesrendekben jött létre, de
a XVII. századra már általánossá vált a kereszténység körében.
Ahogy Foucault fogalmaz: „A keresztény lelkipásztori szolgálat azt az alapvető
feladatot tűzte ki célul maga elé, hogy mindent, ami a szexualitással kapcsolatos,
»beledaráljon« a beszéd szakadatlanul őrlő malmába.”6
Ez nem a gyónás történetének rekonstrukciója,
és nem is a gyónás a XVII. századi társadalom aszketikus kultúrájában betöltött
szerepének vagy jelentőségének vizsgálata. A gyónás technológiáinak elemzésével
arra mutat rá, hogy ez fontos összetevője a modern hatalom gyakorlatának. A
szerzetesrendek gyónási szokásai, és a gyónás a XVII. század során végbemenő
„demokratizálódása” csak annyira kap teret a vizsgálódásban, amennyi ahhoz szükséges,
hogy Foucault rámutathasson, hogyan vezetett ez a fajta történelmi gyakorlat
a jelen viszonyainak kialakulásához. Úgy látszik, hogy alapvető, már-már ellentétszámba
menő különbség feszül a „jelen történelmének” megírása és a történészek munkája
között – ez még akkor is így van, ha a modern történettudománynak sikerült lemondania
az abszolút történelmi objektivitás és a múlt totális újjáteremtésének mítoszáról.
A
Foucault megközelítése és a történettudomány módszerei közti különbség legjobban
egy Foucault és a történészek egy csoportja közötti vitát tartalmazó kötetben
válik láthatóvá, mely gyakran süketek párbeszédének tűnik.7
Azt például, ahogy Foucault Bentham Panoptikumát felhasználja, nem lehet
azon az alapon kifogásolni, hogy Foucault nem szentel kellő figyelmet annak,
hogy mi is történt „valójában” a XIX. századi börtönökben. Foucault célja nem
a börtönök „mindennapi valóságának” leírása, hanem egy a tér keretei közé zárt
emberek viselkedését szabályozó programot kíván bemutatni, és a program jelentése
nem pusztán abban merül ki, hogy „működött”-e vagy sem. Az,
ahogy általában véve is elítélik Foucault elemzéseinek „absztrakt” jellegét,
mondván, hogy nem arról szólnak, ami „valójában történt”, jól mutatja, mennyire
félreértik őt. Ahogy Foucault fogalmaz: „Amikor »felügyelt társadalomról« beszélek,
nem »fegyelmezett társadalomról« beszélek. Amikor a felügyeleti módszerek terjedéséről
beszélek, nem azt kívánom bizonyítani, hogy »a franciák engedelmesek«.”8
Bármennyire
hangsúlyosan támaszkodik is a történelemből merített bizonyítékok sorozatára,
ez a fajta megközelítés nem mehet el odáig, hogy a történelmet saját kívánalmainak
megfelelően alakítsa. Foucault először lefekteti a történettudomány módszertanának
két alapvető követelményét (ezek elemzését meghagyom a történészeknek), mondván,
hogy „valamennyi forrást alaposan át kell tekinteni” és „a vizsgálni kívánt
kronológia minden aspektusának egyformán figyelmet kell szentelni”, majd, kicsit
talán túlságosan is könynyedén, kivonja magát ezek hatása alól:
„Ezzel
szemben mindazoknak, akik egy adott időpontban megjelenő problémát [Foucault
kiemelése] kívánnak tanulmányozni, más szabályokat kell követniük: az anyagot
a vizsgált probléma függvényében kell kiválasztaniuk, az elemzésnek azokra az
elemekre kell koncentrálnia, melyektől elvárható a probléma megoldása, és olyan
összefüggéseknek a feltárásra kell törekedniük, amelyek elősegítik ezt a megoldást.
Nem kell kötelességnek érezniük, hogy mindent elmondjanak, és nem kell mindenáron
megfelelniük a korszak válogatott szakértői által támasztott elvárásoknak sem.”9
Ez
rendben is volna, de nem annyira az a kérdés, hogy „mindent el tudunk-e
mondani” – amúgy is kétséges, hogy valóban ez lenne-e a történész feladata –,
hanem inkább az, hogy mennyit fogunk elmondani. Más szóval, azzal, hogy lemondunk
a totalitásra törekvés mítoszáról, még nem mentesülünk a források kiválogatását
szabályozó kritériumok vizsgálata alól. Azért is rendkívül nehéz ez a feladat,
mivel ezek a kritériumok nem a történettudomány módszertanának alapkövetelményeiből
származnak.
A
különböző módszertani beállítódások általános vizsgálatát tekintve ez egy elvont
kérdés marad. Illusztrációképpen vizsgáljuk meg, hogy mi módon kezeli a történelmi
forrásokat egy-egy konkrét problematizáció. Két példát fogok felhasználni, Foucault
L’Histoire de la folie című könyvét, és egy saját munkámat, amelyben
egy hosszabb történelmi perióduson keresztül vizsgálom a munkásosztály és a
hátrányos helyzetű néposztályok instabil körülményeinek változásait, és ezen
az alapon próbálom megérteni, hogy miért növekedett meg korunkban a társadalmi
instabilitás tényezőinek száma (munkanélküliség, gyengülő szociális védőháló,
fokozódó kirekesztettség és így tovább).
II. Történelem és problematizáció a L'Histoire de la folie-ban
(1)
A L’Histoire de la folie à l'âge classique vitathatatlanul
sokat tett hozzá a pszichiátria történetére és társadalmi szerepére vonatkozó
ismereteinkhez. Előtte és utána is megjelentek ugyan egyéb színvonalas, az elmebaj
kezelésének történetével foglalkozó írások – ezek a művek azonban a pszichiátria
tudományának fejlődését követik nyomon, vagy belülről (tehát a pszichiátriai
tudás és intézményrendszer fejlődését, illetve a szakma képviselőinek a páciensekhez
fűződő viszonyát vizsgálva), vagy pedig az erkölcsi, társadalmi és politikai
rendszer változásainak nézőpontjából (ilyen Pinel híres esete, aki a francia
forradalom hatására megszabadította láncaiktól az őrülteket). Foucault megközelítése
szakít a korábbi gyakorlattal, ugyanakkor felhívja a figyelmet értékeire (a
hatásosabb kezelésre való törekvés kétségtelenül egyike volt az elmebaj gyógyítását
célzó orvosi gyakorlat fejlődését kiváltó hajtóerőknek). Ennek ellenére, egy
intézményrendszer története nem feltétlenül a fejlődés története, nem a tudás
gyarapításának, és nem is a különböző krízishelyzetekkel dacolva egyre érettebbé
váló intézményi gyakorlat története. A változás zökkenőkkel jelzett folyamatában
gyakran megmaradnak archaikusnak számító elemek. Így, annak ellenére, hogy addigra
a szakma már túl volt három forradalmon – Pinel hatása, Freud befolyása, és
a második világháborút követő korszak szociopszichiátriai mozgalma – a L’Histoire
de la folie megírásának idején az elmebaj kezelésének legfőbb módja még
mindig az elzárás volt. A szegregáció gyakorlatának ilyen alkalmazása nem a
rég elfelejtett múlt egy darabjának idejétmúlt továbbélését jelenti. Jelen van
még a legmodernebbnek tartott pszichiátriai intézetekben is, és folyamatosan
befolyásolja a leghétköznapibb döntéseket, gátat vet a fejlődésnek, és néha
még a legmerészebb újításokat is kivitelezhetetlenné teszi. Azzal, hogy egészen
a középkori lepratelepekig visszamenőleg felfejti a pszichiátria hagyományának
rétegeit, Foucault elemzése olyan értelmezési hálót teremt meg, amely képes
felszínre hozni a napjaink gyakorlatát meghatározó rejtett mechanizmusokat.
Lehet, hogy nem ez a pszichiátria egyetlen lehetséges története, de legalább
ellenszerként használható az olyan típusú történelmi leírásokkal szemben, amelyek
egyszerűen csak az elmeorvosi gyakorlatnak az érett tudományosság és a gyakorlati
hatékonyság felé vezető útját kívánják visszafelé végigjárni. Ez
az „episztemológiai fordulópont” a feltétele a jelen pontról pontra történő
szinkronikus elemzését elkerülő racionalitás felfedezésének és elemzésének.
Teljesen más utat jár ugyan be, de Foucault-nak az eltolás olyan szintjére sikerül
eljutnia, amilyet Erving Goffman ért el Asylums című könyvében.10
Mindketten olyan irányba terelik a vizsgálatot, amely lehetővé teszi az intézményi
gyakorlat és a szakmai ideológia összetevőinek egyesítését, az elmebetegség
orvosi kezelését célzó terapeutikus igény fényében. Ez természetesen nem az
elmebetegségként ismert gyakorlati és elméleti tünetegyüttes „totális” magyarázata,
de véleményem szerint mindenképpen alapjaiban bővíti ki a tárgykörbe vágó objektív
ismereteink halmazát.
A „jelen történelme” tehát kettős visszapillantást
tesz lehetővé a történelem számára. Megmutatja, hogy miképpen működik a kortársi
gyakorlat, közben pedig feltárja az annak szerkezetét meghatározó hagyomány
elemeit. Arra is rámutat, hogy az elmezavar kezelésének történeti gyökerei jóval
a gyógyítás igényének megjelenése előttre nyúlnak vissza, s ezzel új megvilágításba
helyezi annak egész fejlődési folyamatát. Igaz ugyan, hogy azok, akik az elmegyógyintézeteket
létrehozták, szembefordultak az elzárás akkoriban uralkodó gyakorlatával (a
XIX. század elején felháborítónak találták, hogy az elmebetegeket a bűnözőkkel
együtt kezelték és ugyanazokba az intézetekbe zárták; ennek hatására ismerték
fel, hogy „különleges”, terapeutikus célú „intézetek” felállítására van szükség),
mégsem szakítottak az elzárás rendszerével, hanem átalakított formában ugyan,
de megőrizték annak hagyományát. Esquirol szerint a „terapeutikus
izolációra” azért volt szükség, hogy a beteget a család és társadalom kötelékéből
kiszakítva „próbálják leszoktatni a delíriumról”.11 A betegek
elszigetelése többé nem egyszerűen önkényes döntés, hanem már a kezelés feltétele.
Az elzárás, amely valaha a lepratelepek, majd
az hôpital général szerveződésének központi eleme volt, hirtelen megújul
és átalakul. Meg kell felelnie a filantrópia és a lassan fejlődni kezdő orvostudomány
elvárásainak. Az elzárás mindaddig differenciálatlan tere darabjaira hullik,
megjelenik az elmegyógyintézet, a szegényház és a börtön. Az elszigetelés gyakorlata
viszont mindhárom intézményre jellemző marad.
Vajon származhatna-e ilyen típusú elemzés egy
„igazi” történésztől is? Azzal, hogy ezt a kérdést feltesszük, máris behódolunk
az elemzés akadémikus gyakorlatának. Az mindenesetre biztos, hogy Foucault-nak
a problematizáció keretein belül sikerült elvégeznie ezt az elemzést – kiindulási
alapja az, hogy érzékenyen rátapint a kortárs pszichiátria belső ellentmondásaira
– és hogy ez a problematizáció gazdagon hozzájárult az elmebetegség kezelésének
múltjáról és jelenéről való ismereteinkhez.(2) Ennek ellenére, találhatunk kivetnivalókat
abban, ahogy Foucault a forrásait kezeli.
A következőkben elsősorban
a „nagy elzárás” témakörének vizsgálatára szorítkozom, amelynek közismerten
nagy szerepe van a L’Histoire de la folie-ban. Foucault XIV. Lajos 1657-es
„Párizs bel- és külvárosi szegényeinek és koldusainak elzárását szolgáló szegényápolda
(hôpital général) felállításáról”12 szóló királyi
rendeletét olyan alapító rendelkezésnek tekintette, amely újraéleszti a középkorban
a leprások elzárására szolgáló zárt terek gyakorlatát, és amely a későbbiekben
az Erving Goffman által „totális intézmények”-nek nevezett kereteken belül meghatározza
majd a „problematikus populációk” ellenőrzés alatt tartásának mikéntjét. Foucault
hôpital général-értelmezésével kapcsolatban három, az intézmény megalapításának
időpontjára, az érintett populációra, és az ott alkalmazott szociális technikákra
vonatkozó fenntartásunknak kell hangot adnunk.
Itt van mindjárt a dátum: Medici
Katalin már 1612-ben alapított egy hasonló típusú intézményt; az 1614-ben Lyonban
megnyílt Hôpital Saint-Laurent „javíthatatlan koldusoknak” adott otthont, lakóit
munkára és kötelező imára fogták. És ez csak Franciaország. Londonban 1554-ben
alapították a Bridewellt, nem sokkal később létrejött Amszterdamban a Rasphuis,
amelynek példáját nemsokára több mint tucatnyi holland város követte.13
Úgy látszik, mintha ez a sok szegényápolda mind önmagát megelőzve jelent
volna meg. Vitathatatlan, hogy az intézmény 1657-ben, Párizsban, királyi rendelet
értelmében jött létre, és a dolog jelentőségét az is fokozza, hogy 1662 után
a királyi intézkedés „a királyság valamennyi városára és nagyvárosára” kiterjed,
ennek ellenére az hôpital général nem feltétlenül kizárólag a királyi
hatalom megnyilvánulása. Sőt, egy 1662-es rendelet pontosan arra kötelezte a
városokat, hogy saját erejükből és saját forrásaikra támaszkodva hozzanak létre
szegényápoldákat. Az Oltáriszentség Szövetsége elnevezésű, katolikusokból
álló csoportosulás például tevékenyen részt vett az hôpital généralok
felállításában, tehát nem állíthatjuk, hogy az államhatalom egyszerre csak a
semmiből hozta létre ezeket.
Nemcsak a szegényápoldák esetében figyelhető
meg, hogy a központi hatalom teret enged a törvényhozás helyi rendszereinek.
Ugyanez történt a XVI. században a városok működését szabályozó „törvénykezések”
viszonylatában. Azokat a támogató jellegű újításokat, amelyeket a francia városok
az 1530-as években a köz érdekében hoztak, egy 1566-os királyi rendelet országos
szintre emelte. Hasonló folyamat figyelhető meg Flandriában is, ahol egy V.
Károly által 1531-ben életre hívott rend vállalta magára a flamand és holland
városok tevékenységének szabályozását és összehangolását.
Látható tehát, hogy nincs hirtelen
váltás az elzárás újonnan alkalmazott gyakorlata és a „szegények és koldusok”
viselkedését korábban meghatározó szabályok között. A XVI. században a közszolgálat
elemeit még főként városi alapon szerveződő kezdeményezések adják, a társadalom
azzal a feltétellel hajlandó vállalni az erre rászoruló rétegek terhét, hogy
azok alávetik magukat a városi közösség törvénykezésének.14
A városokban a támogatás rendszerét egyfajta lakóhelyre alapozott „összetartás”
jellemezte, a közösség ezekkel az eszközökkel igyekezett magában tartani azokat
az egyéneket, akiket a szegénység, munkanélküliség, betegség vagy fogyatékosság
réme otthonuk elvesztésével fenyegetett. Foucault szerint a XVII. században
az elzárás éppen ezzel ellenkező, elszigetelő szerepet tölt be; a koldusok és
a közrendet veszélyeztetni látszó egyének elzárásával a társadalom megfosztja
ezeket az egyéneket a hovatartozástól, és kiveti őket magából.
Ez persze egy nagyon is vitatható értelmezés.
Az hôpital général lakóit nem annyira elszigetelték a társadalomtól,
inkább csak áthelyezték őket, tehát speciálisan meghatározott körülményeket
biztosítottak számukra. Ezen felül, a kényszermunka és az ima olyan pedagógiai
eszközöknek tekinthetők, amelyeknek célja az hôpital général lakóinak
reszocializációja volt. Következésképpen az elzárás csak egy átmeneti szakasz,
egyfajta kapocs, amely az egyén korábbi rendszertelen, és a közösséghez fűződő
kötelékeit a végletekig megterhelő életszakaszát köti össze a gyógyulás
folyamatával, melynek során az egyén a munka és az ima erejének köszönhetően
újra megleli majd helyét a közösségben. Tehát az elzárás módszerét a társadalmi
kötelékeket fenntartani kívánó közösségi gyakorlat szempontjából vizsgálva kitűnik,
hogy az elzárás célja nem a kötelékek elszakítása, hanem inkább a fenntartása.
A városok XVI. és XVII. századi rohamos növekedésének
köszönhetően a kölcsönös társadalmi segítségnyújtás közvetlen útja többé már
nem járható. Az elzárás egy új, az addiginál energikusabb (és brutálisabb) gyakorlat,
de célja még mindig nem az, hogy kizárja az egyént a társadalomból, hanem, hogy
benne tartsa, amennyire csak lehetséges. Az intézkedés radikális voltát az indokolja,
hogy a veszélyeztetett populációk egyre inkább a deszocializáció felé sodródtak.
Így elmondhatjuk, hogy az elzárás egy, a közösségbe visszavezető kerülőút: az
elzárt személy csak egy időre szakad ki a közösségből, nem pedig egyszer és
mindenkorra.
Mi
sem példázza jobban a fenti állítás igazságát annál, hogy az eredetileg elzárni
kívánt populáció nem tartalmazta a társadalom legkevésbé szocializált, legkevésbé
kívánatos és legveszélyesebb elemeit, a csavargókat. Kezdetben a szegényápolda
lakói kizárólag ép és egészséges koldusok, illetve helybéli fogyatékosok voltak,
olyanok, akik még „Jézus Krisztus eleven teste”, nem pedig „az állam hasznavehetetlen
tagjai”.15 A kor nyelvén ez azt jelentette, hogy csak a közösség
tagjai kerülhettek be a szegényápoldába. Az elzárásra nem jogosult (tehát abból
kizárt) elemek, az olyan csavargók, akiknek nincs otthonuk és nem tartoznak
sehová, ezek voltak a korszak társadalmának legveszélyesebb és leginkább aszociális
elemei. Három napon belül el kellett hagyniuk a várost, és
közben folyamatosan brutális rendőri intézkedések sorozatának voltak kitéve.
Az elzárásra nem voltak „méltók”, mivelhogy egyáltalán nem tartoztak a közösség
tagjai közé.16
A
reformerek elzártság-utópiája persze nem valósul meg (ez az ancien régime társadalmának
összes szociálpolitikai eleméről elmondható). Az hôpital généralba nemsokára
válogatás nélkül kerülnek be a nemkívánatos elemek, amint azt Foucault érzékletesen
leírja; az elmebetegek és a csavargók nemsokára koldusok, betegek, nyomorékok,
libertinusok, rosszféle nők és állami elítéltek társaságában találják magukat.
Ennek ellenére az elzárás eredetileg nem az elszigetelést célozta. Nem is az
hôpital généralba kerülés jelentette az elszigeteltség maximumát. A csavargók
még ennél is sokkal rosszabb helyzetben voltak, nem tartoztak sehova, még a
szegényápoldába sem kerülhettek be, egyszerűen elűzték vagy gályarabságra ítélték
őket.
Látható,
hogy az hôpital général alapításának dátuma körül kibontakozó vita nemcsak
a történelmi kronológiára vonatkozik. Foucault 1657-et teszi meg az alapítás
pillanatának, mert így akarja szemléltetni a problémás populációk ellenőrzésének
gyakorlatában történő hirtelen változást. Ha viszont megvizsgáljuk azt, ahogy
a kronológia a történelmi dokumentumokból kibontakozik, azt tapasztaljuk, hogy
egységes folyamatról van szó. Világos, hogy a XVII. századi nagy elzárás a közösség
keretein belül élő koldusok ellenőrzésének kontextusában jelenik meg. Tulajdonképpen
a helyi törvénykezés egy szélsőségesen elnyomó változata, de továbbra is őrzi
az eredeti szándékot, azt, hogy a lakosság társadalmi rendre veszélyes elemeinek
jó részét igyekezni kell a közösségen belül tartani.
Vajon
gyengítik-e ezek a részletek Foucault érveit? Nem. Továbbra is igaz, hogy az
hôpital général hamarosan a különböző nemkívánatos egyének és elmebetegek
társadalomból való kizárásának eszközévé vált. És ez nem véletlen, a „totális
intézmény” elviselhetetlen súlya merő fikcióvá változtatta a keretein belül
végrehajtani szándékozott, munkával és imával elérni kívánt reszocializációt.
Az is igaz, hogy a XVIII. században ez a struktúra anélkül esett szét, hogy
megszüntették volna, ami aztán az intézmény elzáró jellegét továbbvivő elmegyógyintézetek
megjelenését eredményezte. Az elmegyógyintézet tehát a tizennyolcadik századi
elzáró gyakorlattal mutat kontinuitást. De hogyha az elmegyógyintézet az hôpital
général keletkezésénél munkáló reszocializációs igényt is örökölte, akkor
viszont az azt megelőző közösségben tartó igénnyel mutat kontinuitást. A
már említett „terapeutikus izoláció” két egymástól elválaszthatatlan művelet
végrehajtását szolgálja: egyrészt azért kell elzárni a beteget, hogy így „próbálják
leszoktatni a delíriumról”, másrészt pedig, egy a külvilágtól elválasztott terápiás
tér létrehozásával igyekeznek a beteg gyógyulását elősegíteni. E „szerencsés
véletlennek”17 köszönhetően (amely persze gondos megfontolás
eredménye), megszűnik a beteg érdekei és a rendet a veszélyes elemek kiküszöbölésével
fenntartani kívánó társadalmi érdekek közötti ellentét. Ebben a kontextusban
érthetővé válik az is, hogy a „tisztességes kezelés” gondolata miért kap olyan
központi szerepet az elmegyógyintézetekben, hiszen ez az hôpital généralban
bevezetett munka és ima terapeutikus megfelelője. Foucault nem nagyon hangsúlyozza
ezeknek a benntartó technikáknak a jelenlétét, mivel őt az elmegyógyintézet
és a szegényápolda esetében is a szegregáció gyakorlata érdekli. Tekintve, hogy
a józan ész birodalma és az őrültség radikális mássága közötti különbségeket
akarta bemutatni, mondhatjuk, hogy Foucault helyesen cselekedett. Ebből a szempontból
a pszichiátria fejlődésének az e másság felé mutató elemét kellett megtalálnia,
ez pedig az intézményi gyakorlat szegregációs jellege. Ennek ellenére vitathatatlan,
hogy Foucault a szegényápolda és az elmegyógyintézet céljai közül csak az egyiket
tárja fel részletes alapossággal, pedig a történelmi források azt mutatják,
hogy ezt a szegregációs célt nem lehet az integrációra való törekvésről leválasztani.
III. A problematizáció
veszélyei
Három
okból mondtam el mindezt a L’Histoire de la folie-val kapcsolatban. Először
is, jól nyomon követhetők benne azok a nehézségek, amelyeket korábban általánosságban
már felvázoltam, hogy a problematizáció folyamatában milyen problémákhoz vezethet
a források kezelése és a korszakok behatárolása. Az, hogy Foucault kísérlete
a bírálatok kereszttüzébe került, annál is inkább jelentős, mivel ő ennek a
megközelítésnek a legnagyobb mestere. Nincs merszem azt állítani, hogy képes
volnék Foucault munkájába belejavítani, egyszerűen arra szeretnék csak rámutatni,
hogy milyen rendkívül nehéz feladatra vállalkozott.
Másodszor, látható, hogy a problematizáció mennyire
függ a történelmi forrásoktól. Esetünkben, ha a „nagy elzárást” történelmileg
pontosabban értelmezi – feltéve, hogy helyes az értelmezésem – Foucault talán
eljut a problematizáció kiterjesztéséig, és részletesebben foglalkozik az elzárás
másik céljával is. (Ez a javítás nem veszélyezteti a problematizáció célját,
nem mond ellent az azt kiváltó kérdésnek, és nem veszélyezteti Foucault vizsgálatának
kereteit; a totális intézmények szegregációs gyakorlatára alapozva olyan fontos
értelmezési hálóra talált rá – még ha nem is ez az egyetlen ilyen lehetőség
–, amely nemcsak az intézmények korunkban jellemző struktúráira, hanem egész
történeti fejlődésükre érvényes.)
Harmadszor – és elméleti szempontból talán ez
a legizgalmasabb –, ezek a kommentárok saját problematizációs kísérletem eredményeképpen
jelentkeztek. Foucault-hoz fűződő viszonyomban nem próbáltam megjátszani a történészt,
hiszen én is egy kortárs problémát szem előtt tartva olvastam újra az általa
használt forrásokat.
Azért tértem vissza a „nagy
elzárás” által érintett populációk kérdésére, mert fontosnak tartottam hangsúlyozni
a nélkülözők két típusát érő bánásmód különbözőségét. Akiknek volt állandó lakhelyük,
azok kaphattak valamiféle segítséget. Azokat viszont, akiket megbélyegző módon
csavargóknak, „semmirekellőknek”18 neveztek, kétszeresen
is kirekesztették, a társadalomból is, és a munkamegosztás rendszeréből is.
Csakhogy ez a különbség nemcsak a XVII. században figyelhető meg. Ha alaposan
megvizsgáljuk, hogy a keresztény Nyugaton, az iparosodást megelőző időszakban
melyek voltak a szociális segítség vezérelvei – koldulásra és csavargásra vonatkozó
rendelkezések, ispotályok és más jótékonysági intézmények igénybevételének feltételei,
a nélkülözők munkára fogására tett erőfeszítések, és így tovább –, rögtön észrevesszük,
hogy azok két, egymástól eltérő típusú populációra vonatkoznak. Az egyik csoporton
igyekeznek segíteni, hiszen annak megvannak még a közösséghez fűződő kötelékei,
a másodikkal szemben pedig csak rendőri intézkedéseket hoznak, hiszen ebbe fedél
nélküli egyének tartoznak, akik ráadásul munkakerülők hírében állnak.
Nézzük meg, vajon megtalálható-e
a folyamat kezdete. Nagyjából a XIV. század közepére tehető, ekkor jelennek
meg ugyanis az olyan mozgékony populációk, amelyek nem tartoznak a munkamegosztás
rendszerébe. III. Edward angol király 1349-ben kiadott Statute of Labourersje
ezt a helyzetet kívánta megoldani. Letelepítette a városokban és vidéken élő
kétkezi munkaerőt, és elítélte az ép és egészséges embereknek nyújtott alamizsna
gyakorlatát. Ezzel kezdetét vette a csavargás évszázadokon keresztül fennmaradó
tilalma.19 A Rendelet passzusai nemcsak Angliát jellemezték.
A következő évek során Franciaországban, a Portugál, Kasztíliai, Aragóniai és
Bajor királyságban éppúgy, mint az olasz és flamand városok többségében – tehát
a „fejlett” Európa jókora részében – kezdetét veszi az a gyakorlat, hogy csak
a helyben lakókat segítették, igyekeztek helyhez kötni a munkaerőt, és csavargásnak
nevezték az ép és egészséges szegények vándorlásait.
Mi szükség van ezekre a történelmi adatokra,
és miért kellene őket a munka kényszere és a segítségnyújtás kettős tengelye
mentén elrendezni? Azért, mert napjaink Nyugat-Európájában megjelent egy olyan
típusú populáció – a tartós munkanélküliek és munkahelyhez jutni képtelen fiatalok
– amelynek társadalmon belül elfoglalt helyzete azokéhoz hasonlatos, akiket
a iparosodás előtti társadalmakban „semmirekellőknek” tartottak. „Létszám felettiek”,
tehát alkalmazhatatlanok – a végbemenő gazdasági és társadalmai változások eredményének
köszönhetően képtelenek arra, hogy megtalálják társadalmon belüli helyüket.
Problémát jelentenek a társadalmi segítségnyújtás rendszere számára, mivel elvileg
képesek lennének a munkára, és így elesnek a segítség hagyományos formáitól,
ugyanakkor nincs biztosításuk és nem is tartoznak bele a munkanélküliség rendszerébe,
pontosan azért, mert nincs munkájuk.
A probléma egyszerre régi és új. Új azért, mert
az 1960-as években a nyugat-európai társadalmakban úgy gondolták, hogy az instabil
munkaerőben rejlő veszélyek többségét végleg kiküszöbölték, mivel a bérből és
fizetésből élők helyzete a rájuk vonatkozó jogi garanciák következtében megszilárdulni
látszott, és ezért csak azokat részesítették segítségben, akik képtelenek voltak
a munkára. Csakhogy mindez a folyamatos gazdasági növekedés és az elenyésző
mértékű munkanélküliség függvénye volt. Mára ezek a társadalmak egy vadonatújnak
látszó problémával szembesülnek: – mi legyen azokkal a szükséget szenvedő populációkkal,
amelyek munkaképesek, mégsem dolgoznak? Egy minimális mértékű segélyben kell
őket részesíteni? Vagy új intézkedéseket kell hozni, olyanokat, mint Franciaországban,
ahol a munkaerőpiac elfogadott határain kívül próbálták megkeresni a foglalkoztatás
társadalmilag elismert lehetőségeit?
De történelmi kontextusából is őriz valamit a
probléma. Sokak számára mindennapi a társadalmi instabilitás, az, hogy „napról
napra” kell élni, és hogy a munkához fűződő viszonyokat a véletlen határozza
meg. Így hát a társadalmi instabilitás napjainkban megélt tapasztalata paradox
dolog. Részben új, hiszen a kérdést most a szociális védőhálók XIX. század óta
alakuló rendszerével párhuzamba állítva kell szemlélnünk. A probléma legfőbb
oka a jóléti társadalom erős garanciáinak hirtelen meggyengülésében keresendő.
De a biztonság napjainkban érzett hiánya a hátrányos helyzetű társadalmi osztályok
korábbi helyzetét visszhangozza: törékenyek az őket a munkához fűző szálak,
az pedig, hogy a jövővel szemben örökké bizonytalanok, sebezhetővé teszi őket.
Vajon meg tudjuk-e állapítani, hogy mi az újdonság korunk társadalmi instabilitásában,
és mi a múlt öröksége? Maga az instabilitás és a hozzá fűződő viszony megváltozott.
Azonban változásaik ellenére is ugyanannak a problematizációnak a keretein belül
maradtak. Úgy is meg lehet próbálni megírni az instabil jelen történetét, hogy
megpróbáljuk rekonstruálni az azt eredményező történelmi változás folyamatát.
Utaltam rá, hogy ez a történet a XIV. század közepe táján kezdődött el, de lehet,
hogy csak azért ekkorra tesszük a megjelenését, mert a kor történelmi dokumentációja
ekkoriban elég széles körű már ahhoz, hogy a megjelenést egyáltalán észrevehessük.
Arra is utaltam, hogy külön-külön kellene megvizsgálni a segítségben részesülő
nincstelenek és az ebből kizárt csavargók helyzetét. Ebben a korban a koldusok
és a csavargók a társadalom legszélsőségesebben sebezhető elemei, ezeket a populációkat
az iparosodás előtti társadalom instabil és rendszertelen munkaviszonyai hozták
létre, helyüket az iparosodás kezdeti szakaszában a munkásosztály alsóbb rétegei
foglalták el, napjainkra pedig azok a csoportok vannak ebben a helyzetben, amelyeket
az iparosodás lényegében nem is érintett, és amelyeket „Negyedik világ” néven
szokás emlegetni. Az instabilitás nincs folyamatosan jelen, nem változatlan
történelmi paraméter. Más és más csoportok osztályrésze, és sokféleképpen próbálják
megoldani. De azért van néhány állandó jellemzője: ezeket a munkához vagy a
munka hiányához, illetve a segélyekhez vagy a segélyek hiányához fűződő viszony
határozza meg.
Ha a jelen valóban a múlt hatásainak és a különböző
újítások hatásainak összegződéséből jön létre, képesnek kellene lennünk arra,
hogy megtaláljuk a jelent megformáló „diszkurzív és nem diszkurzív gyakorlatok”
alapját. Esetünkben ez annyit jelent, hogy meg kell próbálnunk megtalálni ismereteink
azon elemeit, amelyek meghatározzák a szociális kérdések szerkezetét, ebből
a szempontból pedig mindenképpen kulcsfontosságú az a felismerés, hogy a munkaerőpiac
aljára és a társadalom határmezsgyéjére sodródott csoportosulások kirekesztésének
veszélye napjainkra a sokszorosára nőtt. Fölvetődik a kérdés, hogy helyzetük
mennyiben különbözik a múltban hasonló körülmények közé kényszerült néposztályok
helyzetétől, hiszen azokat is a sebezhetőség és a bizonytalanság jellemezte.
Csak abban az esetben mondhatjuk, hogy mindez ugyanabba a problematizációba
tartozik, ha képesek vagyunk igazolni, hogy a probléma megoldását végig ugyanazokra
az elemekre, tehát a csoportoknak a társadalmi segélyrendszerekhez és a munkához
fűződő véletlenszerű viszonyának konstans elemeire alapozva igyekezték megtalálni.
Az
eddig elmondottakkal vállaltam egy készülő munkám felvázolásának kockázatát.20
Foucault munkásságának sajátos elemeit vizsgálva arra az eredményre jutottam,
hogy bármenyire feltétlenül tisztelem is őt, mégis kénytelen vagyok a kritika
útjára lépni. „A problematizáció veszélyei”: minden problematizáció hordoz magában
bizonyos kockázatot, erre talán érdemes részletekbe menően kitérni. A problematizáció
ugyanis legtöbbször nem azokat a kategóriákat használva kívánja újraolvasni
a történelem anyagát, amelyek szerint a történészek azt elrendezték, hanem más
kategóriákat alapul véve kívánja elvégezni ezt a feladatot – esetünkben ezek
olyan szociális kategóriák, mint az instabilitás, sebezhetőség, kirekesztés,
betagozódás és mások. Másként tehát, mondhatjuk, hogy a problematizáció egy
újabb beszámolót készít a történészek által felhasznált anyagból. Ez
viszont nem mondhat ellent a történészek beszámolóinak. Így tehát elmondhatjuk,
hogy a problematizáció két olyan követelménynek kell, hogy egyszerre megfeleljen,
amelyekről elképzelhető, hogy teljességgel inkompatibilisek egymással.
Először
is hozzá kell tennie valamit mindahhoz, amit a történelemtudomány a saját eszközeivel
mindaddig létrehozott. Ez a megállapítás persze tautologikusan hangzik: ha a
problematizáció ugyanazokra az eredményekre jut, mint a hagyományos történelmi
megközelítés, akkor már semmilyen alapunk sincs arra, hogy a két dolgot egymástól
különbözőnek tekintsük. De milyen alapon tudjuk eldönteni, hogy létrejött-e
ez a „többlet tudás” vagy sem? Ezt nem pusztán a történészi szigornak kell megítélnie.
Ha a „jelen történelme” megírásának eredeti célja a jelenről szóló ismereteink
kibővítése, akkor azt kell kipróbálni, hogy nyerünk-e a módszer által új, a
jelen megértését segítő megközelítéseket. Foucault esetében például feltehetjük
a kérdést, hogy a vizsgálat, amelyet Foucault az elmebaj kezelésének történetével
kapcsolatban végzett, mivel tud hozzájárulni olyan más kortárs megközelítések
eredményeihez, mint például az empirikus szociológia, a pszichiátriai gyakorlat
etnográfiája, a pszichiátria tudományának szakirodalma és így tovább. Esetleg
azt is megkérdezhetnénk, hogy a napjaink társadalmait érintő disszociációs tényezők
fentiekben nyújtott értelmezése vajon képes-e bármit hozzátenni az olyan megközelítésekhez,
amelyek a problémát kizárólag csak a gazdasági válság és a jóléti társadalom
meggyengült szabályrendszere hatásának tudják be.
De
van itt még egy második kritérium is, amely legalább ennyire fontos ahhoz, hogy
egy problematizáció érvényességét megítélhessük. Az, amit a problematizáció
hozzátesz a jelenről való ismereteinkhez – már ha hozzátesz valamit egyáltalán
– semmiképpen sem mehet a történelmi múltról szerzett ismereteink rovására.
Más szóval, ha egy problematizáció történelmi alapokon nyugszik, de ellentmond
a történelmi tapasztalatnak, akkor el kell vetni, és ennek szükségességét kizárólag
csak a történészeknek áll jogukban megítélni. Az, hogy jogunk van tetszőlegesen
átrendezni vizsgálódásunk anyagát, és megtehetjük, hogy egy minket érdeklő probléma
köré fókuszáljuk azt, vagy hogy a nekünk tetsző – például szociológiai – kategóriák
alapján vizsgáljuk, még nem jelenti, hogy engedélyünk volna a történelem újraírására.
Nincs jogunk hibákat ejteni, tehát nem tehetünk olyan kijelentéseket a történelemről,
amelyeket egy történész meg tud cáfolni. A történelem ilyen típusú újraolvasása
során tehát nem azért tilos akár csak a legkisebb mértékben is módosítani a
történelmi adatokon, mert azok megváltoztathatatlanok, hanem azért, mert csakis
a történészek rendelkeznek a megváltoztatásukhoz szükséges szakmai ismeretekkel.
E
két követelmény összeegyeztethetősége nem nyilvánvaló, és mindenképpen megvitatásra
szorul. Az egyik legfőbb célom pontosan az volt, hogy találjak néhány olyan
kérdést, amelyek egy későbbi vita tárgyai lehetnek, hiszen ezek egyformán érintik
a történészeket és azokat is, akik problematizációval foglalkoznak.
Dragomán György fordítása
Problematization: a Way of Reading History. In: Goldstein, J. (szerk.): Foucault and the Writing of History Today. Cambridge: Blackwell, 1994.
Jegyzetek
1. Michel Foucault: „Le Souci de la vérité”, Magazine littéraire, 1984. 207. 8.
2. Michelle Perrot (ed.): L’Impossible Prison: Recherches sur le système pénitentiaire au XIXe siècle, Paris: Seuil, 1980. 47. old.
3. Michel Foucault: Surveiller et punir: Naissance de la prison Paris: Gallimard, 1975. 35. old.; magyarul: Felügyelet és büntetés – A börtön története. (ford.: Fázsy Anikó) Budapest: Gondolat, 1990. 44. old.
4. Az, hogy a történészek nem foglalkoznak problematizációval, nem azt jelenti, hogy megelégednének a puszta leírással, és ne próbálnának elméleteket konstruálni. Az igazán nagy történészeknek, mint Fernand Braudel, megvannak a történelem egészére és a jelenre vonatkozó elméleteik, ezek viszont nem problematizációk. Anélkül is lehet a jelen számára történelmet írni, hogy a jelen történelmét írnánk meg. (Lehet, hogy éppen ez az, amit a történészek csinálnak.)
5. Michel Foucault: i. m. 27. old.; (magyarul: Felügyelet és büntetés. 33. old.)
6. Michel Foucault: Historie de la sexualité, vol 1: La Volonté de savoir. Paris: Gallimard, 1976. 30. old.; magyarul: Michel Foucault: A szexualitás története – A tudás akarása, (ford.: Ádám Péter) Budapest: Atlantisz, 1996. 23. old.
7. Michelle Perrot (ed.): L’Impossible Prison
8. I. m. 35. old.
9. I. m. 32. old.
10. Erving Goffman: Asylums: Essays on the Social Situation of Mental Patients and Other Inmates. New York: Anchor Books, 1961.
11. J.-E.-D. Esquirol: „Mémoire sur l’isolement des aliénés.” In: Des maladies mentales considérées sous les rapports médical, higiénique et medico-legal. Paris: Baillière, 1838. vol. 2, 413. old.
12. Michel Foucault, L’Histoire de la folie à l’âge classique Paris: Plon, 1961. – a rendelet a mű első kiadásának függelékében található
13. Lásd Catherina Lis – Hugo Soly: Poverty and Capitalism in Pre-Industrial Europe Hassocks: Harvester Press, 1979.
14. Lásd Bronislav Geremek, La Potence ou la pitié. Paris: Gallimard, 1987.
15. Az 1657-es Királyi Rendelet Indoklása, közli Foucault, L’Histoire de la folie. (első kiadás) 644. old.
16. A következő 1662-es királyi rendelet, amely elrendeli, hogy a királyság nagyobb városaiban hozzanak létre szegényápoldát, megismétli, hogy a helybéli koldusokat el kell zárni, a csavargókat pedig első letartóztatásuk alkalmával gályarabságra ítéli, erre pedig akkor kerül sor, ha kétszer visszautasítják a szegényápoldába történő elzárás „jótékony ajándékát”; ld. A.-J.-L. Jordan, Decrouzy, és F. Isambert: Recueil général des anciennes lois de la France depuis l’an 420 jusqu’à la révolution de 1789. (29 vols.) Paris, 1821–33. vol. 18.
17. Ez a kifejezés egy, az 1838-as, az elmebetegekre vonatkozó törvényről szóló beszámolóból származik: „Az elmebetegek elszigetelése megóvja a társadalmat bűnös túlkapásaiktól, ugyanakkor pedig, tudományos nézetek szerint gyógyulásukat is nagyban elősegíti. Olyan szerencsés véletlen ez, amely a betegek és a közjó érdekeit összehangolva kényszerít bennünket szigorú intézkedések megtételére”: Ministère de l’intérieur et des cultes, Législation sur les aliénés et les enfants assistés. Paris: 1880. vol. 2. 316. old.
18. Hogy egy tizenötödik századi csavargó ítéletét idézzük Bronislav Geremek könyvéből: „Semmirekellő embernek bizonyult ez világban, ki is méltán ítéltetett arra, hogy latorságáért felakasztassék”. Lásd Les Marginaux Parisiens aux XIVe et XVe siècles. Paris: Flammarion, 1976. 310. old.
19. III. Edward rendeletének szövegét lásd: C. J. Ribton – Turner: History of Vagrants and Vagrancy, and Beggars and Begging. 1887. repr.: Montclair, NJ: Patterson Smith, 1972, 43–44 old.
20. Les Métamorphoses de la question sociale. A metamorfózis metaforájával az azonos és a különböző, a jelen és a múlt, a problematizációra oly jellemző ellentétét szeretném áthidalni. „Társadalmi kérdés”-en a társadalom önnön széthullásának megállítására, illetve a folyamat ellensúlyozására tett kísérleteit értem, – ezért jelent problémát a csavargás az iparosodás előtti társadalomban, a szegénység az iparosodás kezdeti szakaszában, és a kirekesztés napjainkra jellemző gyakorlata.