Sudár Balázs

Reggel, dél és este van

Ahogy kishalak emléke,
pikkely és néma
suttogás,
a tenyérbõl
nadrágszáron
elkent csillogás, idõvel
és sok vízzel kijön.








Mintha már megtörtént volna, hogy errõl beszélek, nem tudtam, hogy megtörténik majd, és mégis. Tudhattam volna. Semmi nem tûnik el attól, hogy nem szólít meg. Egyszerûen csak elnémul, de a csendben mégis valóságos marad, ami nem beszél. Nincsenek különálló emlékeim; nincs saját hangjuk, egymással történnek meg. Akkora szükségem van rájuk, hogy egyenként csak a csendben találnak helyet maguknak. Kimondom, úgy hagyom csupaszon, egyedül: eltûnik. Mint egy találkozás, nincs az a mondat, ami megtartaná magában.
        Az iszapba süllyed, Luca Brazzi a halakkal alszik. Halak szemébõl néz vissza kifejezéstelen nyugalommal. A szicíliai üzenet: aludj! Vége a repüléseknek, lebegés tartja az emléket, a vízben csapkodó kar ernyedése: aludj! Halak szeme, néz bele a parttalanságba és otthon van, nem mérlegel. Ezen a képen úszott ki a félelem és lett újra vízszagú a csend.
        De mégis, élni az más. Ezek az elveszés képei, visszavágyódás oda, ahová nem érhetsz el. Talán az elsõ levegõvétel teszi, és a hangok: elválni a csendtõl. Partra fúródott bálnák küzdelme, hogy inkább saját súlya préselje ki belõle a levegõt. Kavicsok éles peremén dörzsöli sebesre bõrét, és a fájdalomban érzi meg a lebegés csapdáit. Egy hal soha nem mászna ki a partra.

Az emlékeim kezdetén egy gyerek fekszik, vagy annál, amit a kezdetnek gondolok.Kitalált valami megszûnést, és egyedül maradt vele, a szoba sötétjében és a szorosra zárt szemei elõtt futkosó zöld és lila karikák között. Kinyitni, becsukni. Elképzeli, hogy a különbség megszûnik. Valahogy csapdába ejteni az idõt, ami elszabadult. Rábízza magát a sodrásra, de úgy, hogy visszafelé is pörögjön, forogjon és ne csak valami elé. Egyszerû számolás: eltelt kilenc év. Mennyi van még hátra, meddig lehet élni. Eddig még félelmetes. Hányszor lehet elosztani ezzel a kilenc évvel azt az optimista egész számot, amit az elvárható életkorként hallott a tévében. Ez azt jelenti, hogy még hétszer ennyi idõ. És aztán visszafelé elképzelni, milyen sok az a kilenc év. Egyre távolabb, újabb és újabb folyosókat, utakat jár be, amíg el nem alszik a képek egymásbafonódó sorozatában. Véges számú elembõl kitalálni egy végtelent.
        Déja vu: egy helyrehozhatatlan szakadás a hálón, rádöbbenés, hogy nem lehet kerékbe törni az idõt, nem lehet halogatni. Minél inkább próbálna megfeledkezni róla, annál gyakrabban történik. Kereket csinál, és mire észbekapna, már egy kocsit is tettek a kerekek fölé, hadd guruljon. Déja vu.
        A rakpartra kiszaladt a folyó, a hullámok alatt rejtélyes kék ábrák a betonon: laknak odalent. Amint visszahúzódik a víz, újra unalmas és észrevétlen lesz. Pontosan olyan mint a Tisza. Nem vagyok hal a vízben.

Déja vu, presque vu: két öregember: az egyik a nagyapám, a másikról még semmit sem tudok.
        Nagyapám, aki teljes súlyával ránehezedett a dolgokra, úgy bízott az idõben, ahogy nyáron este egy meleg kõfalhoz lehet dõlni, gond és napsütés nélkül, egyszerûen csak bízva a melegben. Elszánt dolgokat mûvelt, pedig semmi elszántság nem volt benne. Aztán egyszer elesett, fejjel elõre, és úgy maradt, teljes súlyával ránehezedve a földre. Lelépett az idõszalagról, egyetlen mozdulattal lerakott mindent, körülnézett és már nem volt mihez képest lenni.
        Onnét, ahonnét visszanézett, minden pillanat és minden emlék déja vu, egy sosemvolt hely, ahol már megtörtént minden. Többet nem tudtam számokba feledkezni.
        A másik öregember is még gyerekkoromból van. Azelõtt jutott eszembe, hogy egyáltalán ismertem volna azt a szót, hogy presque vu. Alacsony, barna öltönyös férfi, mindennap ugyanattól a megmerevedett mosolytól ráncolt arccal, egy narancssárga, koszos, skálakópés szatyorral. Ez a kép jelent meg, meg az, hogy söröskupak van az orrán. A söröskupak nem hagyott nyugodni. Valami más helyett került oda mint emlék.
        Féltem tõle, és a kupakkal akartam megszelidíteni. Elõször azt gondoltam, hogy mindig részeg. Részeg az, aki sört iszik. Aztán meg azt, hogy úgy bolond, ahogy a cirkuszban a bohócok szoktak: hazamegy, átöltözik és nincs semmi baj. Gondolom a krumpliorrból meg a sörbõl öltöztettem be.
        Azért féltem tõle, mert idõnként elordította magát, mindig pontosan délben, és mindig ugyanazt a mondatot: "Dombóvár végállomás, nem megy tovább!" Ennyire emlékeztem, meg arra, hogy Kakukkos Józsinak hívták. Aztán már ez az egyetlen mondat járt vissza egész nap, nem tudtam kiverni a fejembõl, kellett, hogy története legyen. (És talán ez a történet várta, hogy legyen ez a szó:presque vu.)
        Dombóvárnál egy vasúti átjáróban gázolták el a családját. Biztos voltam benne, hogy így kell kezdõdnie.
        Ha az idõnek van kereke, akkor ezen a pillanaton nem tudott tovább gördülni, bent szorult a saját maga vájta barázdába és oda-vissza gurul. Csapdába esett, és lett a jövõben soha megtörténõ emlék.
        Azóta utazik ugyanazon a vonalon, ismer mindet fát, a horizont véget nem érõ, monoton közeledését. Egészen addig, a kificamodott, visszaáramló idõ cseppfolyósodásának pillanatáig még megtörténhetne bármi. De az az emlék nem történhet meg, utána pedig csak azoknak van, akik kívül maradtak.
        Megtartott egy mondatot, elmondja az embereknek, ami rájuk tartozik. Mint órában a kakukk, körben járó mutatók, összeakaszkodó kerekek és rugók között lakik. Kipattan a dobozából, aztán vissza. Megbízható õrült, hozzá lehet igazítani az órát. Egy átfordulás, a mutatók billenése, tizenkettõ után egyre megy. Nem nekem kell forgatni az idõt. A bennem mozgó mozdulatlanság tudata és egy érzés, hogy én megmozdítom az õ emlékeit is.
        Egy együttlét után, ami újra csak a hajnalba érkezett. Hazamegyek, próbálom elhinni, hogy nem újra történt valami, az ismétlõdéssel csak a képzeletem játszik: déja vu.
        És közben óvatosan kerülgetem a kérdést, miért nem elég emlékírások között keringetni azt, ami egy helyzetben belesimulhat a hallgatásba.


Tartalomjegyzék