Bozsik Péter

Más nap

Nocturne Z. Gyulának

(Elõrebocsátom az itt következõ történet ilyen formában sohasem történt meg, következésképp az csak részigazságokat tartalmaz. Viszont és efelõl nincsenek kétségeim bármikor megtörténhet. Amikor megtörténik, akkor válik nem is olyan téves emlékezéssé.)

Ébredezek, és mintha halálba, visszazuhanok újra az álomba, pontosabban csak felé, valami fél álomba. Nyelvem a számban száraz tapló. Mit csináltaqm már megint, mit csináltam! Persze ittam. Mit ittam, vedeltem! Hirtelen mozdulattal fölülök, és elhatározom, hideg zuhanyt veszek. (Hülye nyelv, elképzelem, amint rögtön bejön a vízdíjszedõ, és én, alkalmi vendégzuhanyozó, elõre fizetek.) És teszem. Prüszkölök a víz alatt, mint valami herélt kandúr, és érzem, hogy újra kering szennyes vérem. A tisztálkodó ember, gondolom. OMO SAPIENS. Vizet nem iszom, hallottam valahol, a környék vize ciános. Ehhez nem értek, de az negyon mérgezõ lehet, fölsejlik még valami Göringrõl, meg plombákról, de igyekszem a feladatra összpontosítani. És azt is mondják, hogy kemény (mármint a víz), ami tudvalevõ vesekövet okoz. Szerencse, hogy csak belülrõl káros.

Eszembe jut, hogy piacra kell mennem. Akkor még kínzom magam egy kicsit. Különben a horoszkópomban benne van, hogy szeretek piacra járni, sört meg ott is lehet inni, igaz, csak mûanyag pohárból, ahhoz meg mit szól a Gyula, bár már õt is rajta kaptam, hogy mûanyag széken ült. No, jó, bevallom én is ittam már plexibõl. Legutóbb dalmát vörösbort, égett is a pofám magam elõtt kellõképpen. Gyula, legyünk ezzel kvittek! A piacon marhahúst veszek majd, és egy francia recept szerint fogom elkészíteni. Gombát kell vennem, jut még eszembe, meg vörösbort, meg gyöngyhagymát. Magyarul rozsdás marhafelsálnak hívják az ételt, vagy valami ilyesminek. Kimegyek a tönkretett Anyós utcára, nem ez a neve, de leveleim egy részét így címezik, az ÉDÁSZ-tól vagy valahonnan máshonnan, nem tudom, úgyhogy használom, irodalmi fogásként. Rossz fogás, nem én vagyok Hemingway öreg halásza. A mû anyaga vagyok.

A nap, millió zsilettpenge, a szemembe vág. Szédülök, enyhe hányinger gyötör. Persze, cigarettáztam is. Füstöltem, mint egy téglagyár kéménye, de errõl csak rémlik valami. Homályban tapogatózom a vakító fényben. Föltántorgok az Óváros térre. A nátókatonák megint visszatértek; laza csatárláncban, mint valami csetnik horda szállják meg a város vendéglátóipari létesítményeit. Elszántan, mint Bruce Lee, veszem az irányt a madár fészke felé. A Madárfészek az egy kisvendéglõ, a félreértések elkerülés végett, ahol porzó taplóm majd pohár sörbe márthatom. Valami, mintha balladai félhomályban, emlékeztet, hogy a pincérnek ígértem egy légycsapót, mely véletlenül sem lehet plasztik: bõrbõl és sötétbarna fából kel készüljön. Zoli pincér a légycsapót nem teljesen a funkciójában szándékszik használni. A bõrbõl és fából készült mûtárgy, mert az lesz, ebben biztos vagyok, arra szolgál majd, hogy a részeg és hülyeségeket beszélõ törzsvendégeket homlokon üsse vele, és a csattanás mintegy jelezze, stop, hallgass, ne tovább, unalmas vagy, mint a hasmenés. Olyan jelzõkészülék lesz ez, mint a rézcsengõk magas borravaló esetén. Zoli pincér tudja, hogy bizonyos emberfajták irtóznak a mûanyag érintésétõl. De Zoli pincér sem tökéletes. A kocsma udvarán, min hipózott komondorok, állnak mûanyag székei, asztalai.

Ettõl elkedvtelenedek. Igyekszem kilúgozni gondolataimat.

Mégsem most megyek a Madárfészekbe, szenvedõ, kiszikkadt eb, akivé tett a tegnap. Szeretek egy kicsit szenvedni, no. Nem nagyon, épp csak annyira, hogy bûnhõdés élményem legyen, hogy ezzel letudjam szégyenérzetemet. Még nem tudom, miért kell szégyenkeznem, de biztos vagyok benne, hogy valamiért majd kell, ha másért nem, azért, mert ismét cigarettáztam, holottt elõtte már egy hónapig nem. Vagy hülyeségeket beszéltem (ez biztos.) Máris szégyellem magam. Gyönge homo novus, akivé tettek az égetett szeszek.

Kávét nem szabad innom.

A kávétól agyamba tolul az összes vér, amit nehezen viselnek meszes véredényeim, aztán egész nap a tarkólövésre gondolhatok. A Gizella udvarnál, hiszen a Királynék városában caaplatok (bár én Pap János városának érzem, ahol mintha utóvédharcot folytatna szelleme) lobogó szoknyájú gimnazista lányokat látok. lobog elõl, lobog hátul, lobog minden oldalárul, enyhe merevedésem támad, sliccemre pillantok, látszik. Még látom, nyugtázom, hízásnak indult indulatos poéta, ahogy a város költõfejedelme írta rólam jóindulatúan. Óvatosan, mintha zsebkendõt keresnék, a jobb zsebembe nyúlok, magam is balfasz vagyok, bal felõl hordom a farkam, és óvatosan megfricskázom a jobb herémet. Fölszisszenésemet köhögéssel álcázom. A módszert (mármint a here megfricskázását) egy szexológiai tanácsadó könyvben olvastam még kamasz koromban, hogy tudniillik nem közösülés közben ezt kell cselekedni, megakadályozandó a gyors ejakulációt.

A piacon óriási a tömeg, péntek van. Elfojtom tömegiszonyomat (a horoszkópkészítõ elszámolt valamit), és a romló testek közé vetem magam. Sült kolbászt kéne ennem, gondolom, ám az agy morfondírozására ellenkezõleg jelez a gyomor. Különben nem tudnak már egy tisztességes sült kolbászt sem megcsinálni (ez nem egészen kognitív disszonancia redukció, ahogyan a szociológusok mondanák, de majdnem), a morzsálódó, félig sült darálthúsmassza gondolatától pedig ismét kavarogni kezd a gyomrom. Megveszem a hátszínt a mogorva hentestõl és a gombát a túlpúderezett gombaárus lánytól, füstölt szalonna van otthon, gyöngyhagymát nem kapok, vörösbort visszafelé veszek, mély lélegzetet pedig, mikor mindezekkel végeztem.

A Madárfészekben a festõvel találkozom, aki Gyula szerint úgy issza a sört, mint egy gyerek. A festõ, két harmad gyomra nélküle korog, nem mentes az ideológiától, ha szeszrõl van szó. A gyomorsavhiány (hipoaciditás) az egyik rögeszméje, ezért általában fröccsöt iszik, a másik pedig, hogy fejfájás ellen legjobb sört inni. Most sört iszunk mindketten, mert abban megegyezünk, hogy a másnapot (The day after) a sör gyógyítja legjobban. túl sok szakirodalmat olvastunk. Különféle receptekrõl beszélgetünk egy keveset, és megy ki-ki sürgõs dolga után. Nekem nincs, õ csak úgy tesz.

Aztán már nem történeik semmi érdemleges. A pincér nem emlékeztet a légycsapóra, lehet csak , gondoltam, hogy megígértem neki (téves emlékezés?, más napokon is elõfordul velem), a rozsdás marhaszeletek jól sikerülnek gyöngyhagyma nélkül is, kocsmában (Panoráma) ahova még valmilyen ürüggyel leosonok a szocialista érzelmû kocsmáros Torgyán Viktort szidja, az apehellenõr valamilyen elméleti cikket akar velem közvetíttetni az ÉS-be az adóról és adóztatásról, de gyorsan visszatáncol, mert fél, hogy kirúgják, otthon némi vita támad, melyik gyereknek ki olvas mesét, kisebb csetepaté a dédivel, aki a tegnapi rizsköretet a levesbe szórta, hogy sûrûbb legyen, kicsit korrigálom Herend történetét és a jugó-német meccs ismétlésének végén tompán fölriadok. nem sikerült visszavágni a második világháborúért, mondom még a feleségemnek, aki értetlenül néz rám. Magam sem értem, mit és minek mondtam, ezért a fal felé fordulok. Még mondanék valamit a vendégmunkásként nyugaton dolgozó koszovói albánokról, hogy évi szabadságuk ideje alatt vívnak egy kis szabadságharcot, aztán majd idõben megjelennek munkahelyükön, de nem teszem. Horkoltál, hallom még életem párját. Nofene, morgok vissza.

Buktával dicsérd a másnapot, gondolom még, és mindennapi halálomba ájulok.



Tartalomjegyzék