A nyelvtörténetírás elvi kívánalmairól a német nyelv magyarországi története kapcsán*
Minél többet tudunk a nyelvről, annál többet tudunk kitalálni róla, ezért nem kell meglepődnünk, ha új ismeretek után kutatva új kutatási területekre tévedünk, ahol más tudományágak művelői már tevékenykednek.
R. T. Bell (1976: 187)
0. Bevezető megjegyzések
A magyarországi németség nyelvének és nyelviségének – mind a jelenre vonatkozó, mind történeti – kutatása kétségkívül a magyarországi nyelvészeti germanisztika egyik központi és legtöbbet kutatott tárgykörének tekinthető. Átfogó kutatási projektek foglalkoztak és foglalkoznak ma is a magyarországi német kisebbséggel, e kutatások sokrétűségének és interdiszciplináris jellegének köszönhetően napjainkra számos fontos tudományos ismeret birtokában lehetünk.
E tények ellenére azonban a kutatás máig is több „fehér folttal”, deficittel rendelkezik, melyek egy alaposabb tudománytörténeti áttekintés során, illetve a korunk modern elméleti nyelvészeti kutatásai révén megfogalmazott kívánalmak tükrében láthatóvá válnak. E tanulmány célja, hogy
(a) |
megvilágítsa a magyarországi német nyelv, illetve a német–magyar nyelvi kapcsolatok történeti kutatásának néhány aktuálisnak tűnő elméleti és metodológiai problémáját, majd |
(b) |
elsősorban a vonatkozó német szakirodalom alapján bemutasson egy olyan nyelvtörténeti elméleti koncepciót, mely módot adhat e problémák kiküszöbölésére. |
Ezáltal egy olyan elméleti keret adaptálásának szükségességére kívánja felhívni a figyelmet, mely a német nyelvtörténetírásban az utóbbi években zajló elméleti vita hozadékaként számos problémára irányította rá a figyelmet, egyúttal a nyelvtörténet tárgyának és feladatainak újraértelmezéséhez vezetett – és rendkívül gyümölcsözőnek bizonyult.
1. Problémafelvetés: A német nyelv története Magyarországon – kutatási helyzetkép
Ha (1) az egyes nyelvtörténeti korszakok feldolgozottsága, valamint (2) a kutatások elméleti háttere tekintetében alaposabban szemügyre vesszük a német nyelv magyarországi történetével foglalkozó munkák kérdésfeltevéseit, az alábbi kézenfekvőnek tűnő következtetéseket vonhatjuk le a kutatás mai állására vonatkozóan1:
(1) |
A német nyelv magyarországi történetének egyetlen többé-kevésbé szisztematikusan feltárt nyelvtörténeti korszaka a 14. század közepétől 1686-ig számított korai újfelnémet kor. A német nyelv magyarországi jelenlétének korábbi évszázadait, tehát a közép, illetve ófelnémet kort mindössze néhány munka tárgyalja érintőlegesen, ami – legalábbis részben – azzal magyarázható, hogy a magyarországi német írásbeliség kezdetei a 14. század elejéig nyúlnak vissza, korpusznyelvészeti vizsgálatok tehát ennek megfelelően az ezt megelőző időszakra vonatkozóan értelemszerűen nem születhettek. Nem magyarázható azonban a forrásanyag hiányával a korai újfelnémetet követő évszázadok, az újfelnémet kor feltáratlansága, mely alól kivételt egyedül a 20. század, azon belül is elsősorban a második világháborút követő évtizedek – és a jelenkor képeznek. Különösen szembetűnő a 19. század szinte teljes feldolgozatlansága. A történeti kontaktológia legkimunkáltabb területe, a nyelvi kapcsolatok lexikális transzferenciákon alapuló vizsgálata sem jut tovább a 18. századi jövevényszavak elemzésénél, leírásánál. Ezt a helyzetet tükrözi az a körülmény is, hogy a magyarországi német nyelv, illetve a német–magyar nyelvi kapcsolatok történetét tárgyaló, az eddigi kutatási eredményeket összefoglaló, áttekintés-jellegű munkák a 19. századot egyáltalán nem vagy csak néhány mondat erejéig érintik (vö. Mollay 1984, Bassola 1995b, Hessky 1997). Mindezek alapján megalapozottnak látszik a következő tétel megfogalmazása: |
|
(T1) |
A német nyelv magyarországi történetének 19. századi korszaka mindmáig feldolgozatlan. |
|
(2) |
Szintén szembetűnő, hogy a német nyelv magyarországi történetével foglalkozó vizsgálatok mindegyike – leszámítva a 20. század második felére, illetve a jelenre vonatkozó kutatásokat – egy rendszertörténetként meghatározódó nyelvtörténet elméleti keretében született, tehát a német nyelv magyarországi változatainak belső rendszerében, a különböző nyelvi szinteken végbement változásokat vagy az éppen adott, szinkrón nyelvi állapotot tárgyalja. Ugyanígy a nyelvi kapcsolatok történetének feldolgozása is jórészt kimerül a lexikális transzferenciák leírásában. Ha tehát a történeti nyelvtudományban bevett – ám nem túl szerencsés – terminusokkal kívánunk élni, azt mondhatjuk, hogy az eddigi kutatások súlypontját, a nyelvtörténeti érdeklődés középpontját – máig is – egyértelműen a „belső” nyelvtörténet, a nyelvi rendszer részrendszereinek története, röviden: a történeti grammatika képezi.2 A nyelvtörténet másik komponense, a „külső” nyelvtörténet iránti tudományos érdeklődés, mely a nyelvi változások egymáshoz és a nyelvi közösséghez való viszonyát, a nyelv, illetve a nyelvhasználat nyelven kívüli tényezők általi meghatározottságát lenne hivatott feltárni, a magyarországi német nyelv történeti kutatását ezidáig nagyrészt elkerülte. Második tételünk ennek megfelelően így hangzik: |
|
(T2) |
A német nyelv magyarországi történetének kutatását a rendszerszemléletűség dominanciája jellemzi. |
|
Két felállított tételünkből kiindulva a továbbiakban arra a két konkrét kérdésre próbálunk választ keresni, hogy
(1) |
mely okok vezettek a 19. század mint nyelvtörténeti korszak periférikus jellegéhez, feltáratlanságához a német nyelv magyarországi történetének kutatásában, valamint |
(2) |
minek köszönhető a nyelvtörténet külső komponensének „elhanyagoltsága” a hazai németség nyelvének és nyelviségének vizsgálatában. |
2. A nyelvtörténet tárgya és célja – a nyelvtörténetírás aktuális elméleti kérdéseiről
A hetvenes évektől a nyugat-európai, így a németországi történeti nyelvtudományban is ismét a figyelem középpontjába került a nyelvi változás elméletének kérdése, megalkotásának lehetőségei, ennek kapcsán pedig a nyelvtörténetírás tárgyának és feladatainak problémája. E vita a német nyelvű országokban a nyelvtörténeti kutatások fellendülését eredményezte, de legfontosabb eredménye talán mégis az az általánosan megfogalmazott kívánalom volt, mely szerint a nyelvtörténet tárgya – a nyelvtörténetírás hosszú tradícióival ellentétben – nem redukálható a nyelvi rendszer történetére, a történeti grammatikára. Feladatának kell tekintse a rekonstruált nyelvi rendszerek szociokommunikatív kontextusba helyezését, rekonstruálnia kell társadalmi funkciójukat is, hiszen a nyelvi rendszer önmagában, e lépés megtétele nélkül keveset árul el a nyelvről mint a kommunikáció eszközéről, arról, hogy a nyelvhasználatot milyen nyelven kívüli tényezők határozzák meg, s arról, milyen funkciót töltenek be az egyes nyelvi változatok a kommunikációban. Ha tehát a nyelvet ily módon nem pusztán rendszerként, hanem a kommunikáció eszközeként, a nyelvhasználatot pedig társadalmi cselekvésként értelmezzük, a nyelvi változás elméletének nemcsak a nyelvben mint rendszerben végbemenő változásokat kell leírnia és magyaráznia, hanem legalább annyira tárgykörébe tartozik a nyelvhasználatban, azaz a kommunikációban végbemenő változás is. E felismerés a korábbi, hagyományos nyelvtörténetírás egy égető problémájára hívja fel a figyelmet, illetve maga is abból fakad.
2.1. Nyelvtörténet mint rendszertörténet
Kétségtelen tény ugyanis, hogy a nyelvtörténet tulajdonképpeni, kizárólagos, illetve elsődleges tárgyát sok kutató szemében máig is a nyelvi rendszerben végbemenő hangtani, alaktani, mondattani stb. változások jelentik, célját pedig ebből adódóan e rendszerbeli változások leírása, magyarázata. Ezt a felfogást tükrözik a magyar – és kevésbé a német – nyelvtudományban máig kiemelt helyet elfoglaló történeti grammatikai kérdésfeltevések és – az első pontban elmondottaknak megfelelően – ugyanígy a magyarországi német nyelv történeti kutatásának eredményei is. Álljon itt ennek szemléltetéseképpen néhány idézet.
Stefan Sonderegger egyik közismert nyelvtörténeti munkájában például a következőket olvashatjuk:
„Im Zentrum einer Darstellung der deutschen Sprachgeschichte hat das deutsche Sprachsystem mit seinen verschiedenen Teilsystemen und deren gegenseitigen Bezügen zu stehen, wobei es insbesondere darum geht, den diachronischen Wandlungs- und Umformungsprozeß von Sprachstufe zu Sprachstufe zu erkennen.” (Sonderegger 1979: 25.) (Kiemelések tőlem M. P.)
Ezt a nézetet tükrözi a mű címe is: Grundzüge deutscher Sprachgeschichte. Diachronie des Sprachsystems.
Ugyanilyen beszédesek azok a sorok, melyeket A magyar nyelv története című, mára számos kiadást megért egyetemi tankönyv bevezetésében olvashatunk:
„Egy nyelv tudományos vizsgálatában két fő szempont érvényesülhet. Leírhatjuk a kérdéses nyelv rendszerét (nyelvtanát és szókészletét) úgy, ahogyan az egy bizonyos időpontban (például napjainkban) érvényben van. […] A gondolkodó ember azonban nem elégszik meg a tények ismeretével és célszerűségük megállapításával, hanem keresi az okot is, a miért?-et: az, ami van, miért olyan, amilyen; hogyan lett azzá, ami. […] A nyelv történeti produktum, amelyet a társadalom fokozatosan formál, s ezért mai szerkezetének sajátságait, bonyolult titkait is csak úgy lehet igazán megérteni, ha megismerkedünk a hosszú fejlődés folyamatával. Nyelvtörténet nélkül nincs igazi, mélyebb, tudatos nyelvismeret, legföljebb a nyelv ösztönszerű használata, mely a gondolkodó embert, aki szeret a dolgok mélyére tekinteni, nem elégítheti ki. […] A nyelvtörténetet, azaz a nyelvi rendszer fejlődését, időbeli egymásutánját diakróniának, a fejlődésre irányuló kutatást diakronikus vagy diakrón kutatásnak nevezzük […]” (Bárczi–Benkő–Berrár 1967: 7k.) (Kiemelések tőlem M. P.)
E sorok explicit módon mutatják azt a felfogást, mely szerint a nyelv történeti vizsgálatában privilegizált helye van a történeti grammatikának, s mely szerint a nyelvtörténetnek valójában kizárólagos tárgya a nyelvi rendszer változása, célja pedig e változások leírása és magyarázata. Ezen túl azonban, ha implicit módon is, az idézett rész kezdő sorai még egy másik, meglehetősen radikális megállapítást is tartalmaznak: egy nyelv tudományos vizsgálatát a nyelvi rendszer – szinkrón vagy diakrón – vizsgálata jelenti. A nyelvészeti kutatás kizárólagos tárgya tehát a grammatikai rendszer, legfeljebb annak megközelítése lehet többféle. Ha e gondolatot továbbvisszük, akár arra a következtetésre is juthatunk, hogy egy tudományos igénnyel fellépő nyelvtörténetírásban a nyelv és a nyelven kívüli valóság, illetve a beszélő közösség viszonya (szociolingvisztikai, pragmatikai) vizsgálatának nincs létjogosultsága. Ezt a felfogást véljük felfedezni egyébként az idézett mű címe és tartalma közti viszonyban is: A magyar nyelv története cím alatt – néhány rövid kitekintéstől eltekintve – a magyar nyelv rendszertörténeti vizsgálatát nyújtja a hangtantól a szókincsig. Mindez azonban nyilvánvalóan nem jelenti azt, hogy – akár a német, akár a magyar – történeti nyelvészet tárgyköréből teljes egészében hiányozna a külső nyelvtörténet. Hiszen már más, korszerűbb nézőpontot tükröz például Benkő Loránd A történeti nyelvtudomány alapjai (1988) című elméleti munkája is, s ugyanígy részletesen tárgyal a magyar nyelv külső történetét érintő kérdéseket Bárczi Gézának A magyar nyelv életrajza című monográfiája (1966). Ennek ellenére is kétségtelen tény viszont, hogy az empirikus nyelvtörténeti kutatásokban a történeti grammatika mellett máig is háttérbe szorulnak a nyelvnek a nyelven kívüli tényezők általi meghatározottságával foglalkozó vizsgálatok.
Látnunk kell tehát, hogy a nyelvtörténetírást alapvetően a rendszerszemlélet jellemzi, aminek logikus következménye, hogy a nyelv külső történetének tárgyköre a kutatás periférikus területévé vált. De ez aligha történhetett másképp, hiszen mind az ó- és újgrammatikusok nyelvfelfogása, akiknél a modern történeti nyelvtudomány gyökereit találjuk, mind az ezt követően a nyelvtudományt meghódító és a nyelvtörténetírásba is utat találó strukturalista nyelvszemlélet a nyelv(ek) vizsgálatának középpontjába a nyelvet mint bonyolult struktúrát, illetve absztrakt jelrendszert állította. Valószínűleg ez tehát az oka a rendszernyelvészeti vizsgálatok domináns szerepének a német és a magyar nyelvtörténetírásban – de ugyanígy a magyarországi német nyelv történeti kutatásában is. És ezzel egyben megadtuk a választ a (T2) tételünk kapcsán feltett kérdésre.
De részben – két másik ok mellett – a 19. századra irányuló tudományos érdeklődés hiányát is a rendszerszemléletűségre véljük visszavezethetőnek. E három ok nézetünk szerint tehát a következő:
Ezáltal megválaszoltnak tekinthetjük a (T1) tételünk kapcsán megfogalmazott kérdést is, és a továbbiakban arra keressük a választ, milyen keretek között adódhat lehetőség a két tétel által sugallt kutatási deficit kiküszöbölésére.
2.2. „Pragmatikai fordulat” a nyelvtörténetírásban
A 20. század második felében – köztudottan – egy új paradigma jelent meg a nyelvtudományban, amelyet ma „pragmatikai fordulatként” tartunk számon. Ennek a valóban nagy horderejű fordulatnak köszönhette létrejöttét, illetve felvirágzását számos nyelvészeti diszciplína, több úgynevezett nyelvészeti határtudomány, így a nyelvészeti pragmatika vagy a szociolingvisztika is. A nyelv innentől kezdve már nem pusztán, illetve nem elsősorban grammatikai rendszer, hanem funkcionálisan definiált társadalmi jelenség, egy nyelvi közösség kommunikációs eszköze, a nyelvhasználat kommunikatív cselekvés, és mint ilyen csak társadalmi és kommunikatív-pragmatikus kontextusban írható le, fogható meg lényének egészében.
A szinkrón nyelvészetben e pragmatikai fordulatról és konzekvenciáiról beszélni ma már közhelynek számít, maga a pragmatikai fordulat tudománytörténeti momentum lett. Az azóta eltelt néhány évtizedben ugyanígy például a szociolingvisztikai szakirodalom is áttekinthetetlen nagyságúra nőtt.
Más azonban a helyzet a nyelvtörténeti kutatás kontextusában. Tény ugyanis, hogy a nyelv(ek) diakrón, történeti vizsgálatát, és különösen a nyelvtörténetet, így a német nyelv történetét is ez a „pragmatikai hullám” hosszú ideig elkerülte. A pragmatikai fordulat hiányára, a külső nyelvtörténetre vonatkozó kutatások szisztematizálásának és elmélyítésének szükségességére a nyolcvanas évek elején kezdett ráébredni a nyelvtörténetírás. A nyelvtörténészeknek is be kellett látniuk,
„hogy a nyelvleírás csak akkor tekinthető viszonylag teljesnek, ha a kutató a nyelv működésének belső feltételeivel és törvényszerűségeivel párhuzamosan (belső nyelvészet) vizsgálja, és leírja azt a közeget is, amelyben a nyelv a mindennapi életét éli (külső nyelvészet)” (Máté 1998: 266).
Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a nyelvtörténetírás ezt a kívánalmat korábban ne fogalmazta volna meg. J. Ch. Adelung, a németországi nyelvtudomány talán legjelentősebb előfutára, a 18. század meghatározó grammatikusa és lexikográfusa már 1782-ben egy pragmatikus szemléletű nyelvtörténet szükségességét hangsúlyozza, még akkor is, ha pragmatikafogalma (még) meglehetősen ködös, és csak részben fedi a modern nyelvészet pragmatikafogalmát. Soraiban kétségtelenül megjelenik azonban az a nézet, mely a fenti idézetből is előtűnt:
„Eine gründliche Sprachlehre ist gewisser Maßen eine pragmatische Geschichte der Sprache; soll sie eine wahre Geschichte und kein Roman seyn, so muß sie die Sachen nicht so vortragen, wie sie seyn könnten oder seyn sollten, sondern wie sie wirklich sind; sie muß bey Aufsuchung der Gründe, welche hier das Pragmatische ausmachen, der Sprache keine Gründe unterschieben, welche der ganz rohen und sinnlichen Vorstellungsart ihrer Erfinder nicht angemessen sind. Alle als Sprachgründe angegebenen Ursachen, welche auf spitzfindige Unterschiede, auf abstracte, tiefsinnige Betrachtungen, und auf Endzwecke, welche dem sinnlichen Menschen unbekannt oder unnütz sind, hinaus laufen, sind schon um deßwillen verwerflich, weil sie der Denkungsart des Volkes, welche Sprache schafft und nach dunkel erkannten Ähnlichkeiten ausbildet, nicht angemessen sind” (Adelung 1782: Vk; szintén idézi Cherubim 1983: 398).
A nyelvtörténetírás „pragmatizálásának” igénye tehát már korán megfogalmazódott. Pusztán arról van szó, hogy a
„korai gondolatokat, megfigyeléseket, fölismeréseket, előzménymozaikokat sokáig nem követték tudatos, tervszerű vizsgálatok, elemzések, az előremutató megfigyelések megrekedtek az alkalomszerűség szintjén”
– ahogy azt Kiss Jenő a szociolingvisztika mint tudomány kezdeti szakaszáról általánosságban megállapítja (Kiss 1995: 17). Ez a felismerés vezetett például a német nyelvtörténetírásban a nyelvtörténet fogalmának átértékeléséhez, tárgykörének kiszélesítéséhez, különféle programadó nyelvtörténeti koncepciók, mint a „szociopragmatikus nyelvtörténet”, a „nyelvi kommunikáció története” vagy a „szociokommunikatív nyelvtörténet” megfogalmazásához (vö. Mattheier 1998: 2). Napjainkra kikristályosodóban van a nyelvtörténetírás egy új elméleti kerete, amelyet – e koncepciók szuverenitását, a köztük lévő eltéréseket tiszteletben tartva – szociopragmatikai irányultságú nyelvtörténetnek nevezhetünk. Ezen elgondolások mindegyikének közös vonása ugyanis, hogy a nyelvnek – dominánsan – kommunikatív tevékenységként való értelmezését, a nyelv és a nyelvhasználat társadalmi és pragmatikai faktorok általi meghatározottságát hangsúlyozzák. Ennek az új áramlatnak köszönhetően a német nyelvtörténészek figyelme fokozatosan és egyre inkább a kutatás e „fehér foltja” felé fordul, a nyelvtörténetírást – annak új impulzusokat adva – rég nem látott mértékben megélénkítve. Ennek a szisztematikus, valóban önkritikus tudományos reflexiónak köszönhetően mára komoly, sokrétű empirikus eredmények születtek.3
Visszautalva az 1. pontban mondottakra, e helyen kell hangsúlyoznunk azt is, hogy egy dominánsan rendszerszemléletű nyelvtörténetírásban a német nyelv magyarországi története korai (ó-, illetve középfelnémet) szakaszának vizsgálatát a német nyelvű források hiánya eleve lehetetlenné tette ugyan, a szociokommunikatív viszonyok (például nyelvhasználati jogok, nyelvhasználati szokások, kollektív többnyelvűség, nyelvi tudat stb.) feltárásához viszont, még ha – természetesen – korlátok között is, egyéb (például latin, magyar stb.) nyelvű források (törvénykönyvek, egyéb hivatalos okiratok, naplók, feljegyzések stb.) is jól használható korpuszt jelentenek. Az e korszakok nyelvi viszonyainak feltárására irányuló szociopragmatikai szemléletű nyelvtörténeti kutatás ennek megfelelően már közel sem reménytelen vállalkozás.
A következőkben arra teszünk szerény kísérletet, hogy főbb vonalaiban közelebbről megvilágítsuk egy szociopragmatikai irányultságú nyelvtörténetírás tárgyát, célját, néhány alapvető, konkrét kérdésfeltevését és metodológiai problémáját.4 Ezután megpróbálunk bizonyos kérdésfeltevéseket, melyek konkrétan a nyelvi kapcsolatok történetét érintik, a magyarországi német nyelv, a német–magyar nyelvi kapcsolatok történeti kutatására kivetíteni, ezáltal rámutatni arra, milyen távlatokat nyithat, mely problémákra mutat rá e kutatási irányvonal a magyarországi német nyelv történetírásában.
3. Egy szociopragmatikai irányultságú nyelvtörténet tárgya, módszerei, célja
Ahogy azt az előző pontban már láthattuk, a német nyelvtörténeti kutatások megélénküléséhez vezető döntő momentum a nyelv funkcionális szempontból való megközelítése, a nyelvnek, illetve a nyelv használatának szociokommunikatív cselekvésként való értelmezése volt. Ez a nyelvfelfogás önmagában természetesen nem új, a nyelv(ek) szinkrón leírásában már több évtizede legitim. Szintén említettük, hogy ez az elméleti háttér volt az alapköve például a szociolingvisztika mint autonóm tudomány létrejöttének is, mely a társadalom és a nyelv, illetve nyelvhasználat közti viszony feltárását tűzte ki céljául.
A szociolingvisztikai vizsgálatokban azonban egészen napjainkig meglehetősen szűk teret kap a történeti aspektus. Egy szociopragmatikai orientáltságú nyelvtörténetírás egyik központi tárgykörét ugyanakkor – per definitionem – éppen a nyelv és a társadalom kölcsönhatása, a nyelv és a nyelvhasználat társadalmi vonatkozásai, ezek időbeli változásai szolgáltatják. Ha a mai nyelvi helyzetet szinkrón nézőpontból vizsgáló szociolingvista számára – Fishman szavaival élve – az a kérdés, hogy „ki beszél (vagy ír), milyen nyelven (vagy nyelvi változaton), kihez, mikor5 és miért” (idézi Wardhaugh 1995: 22), akkor a történeti szociolingvista számára ez a kérdés a következőképpen módosul: A nyelv és a társadalom története folyamán ki, milyen nyelven (vagy nyelvi változaton) beszélt (vagy írt), kihez, mikor és miért, és mivel magyarázhatók a szociolingvisztikai szférában megfigyelhető változások?
Egy szociopragmatikai orientáltságú nyelvtörténetben tehát kiemelt szerepet kap a történeti szociolingvisztika, a kommunikációtörténet. Szemléletét tekintve ez a tárgykör feleltethető meg nagy vonalakban a hagyományosan külső nyelvtörténetnek nevezett összetett kérdéscsoportnak, illetve abból nőtt ki, de természetesen nem fedi azt.
A szociopragmatikai szemlélet tehát a nyelven kívüli faktorok figyelembevételének szükségességét hangsúlyozza a nyelv(ek), a nyelvi változás leírásában. Ez azonban nem jelenti azt, hogy tagadná a nyelv rendszerjellegét, hogy ne adna helyet a belső nyelvtörténetnek, a nyelv rendszertörténeti vizsgálatának. Éppen ellenkezőleg: a nyelvtörténetírás pragmatikai fordulata a történeti grammatikára nézve is fontos következményekkel jár. Új problémakörként jelenik meg a nyelvi struktúrák pragmatikai tényezők általi meghatározottságának kérdése, napjaink szinkrón nyelvleírásának is egyik központi, sokat kutatott problémája, a grammatika és a pragmatika viszonya. Látnunk kell azt is, hogy egy szociopragmatikai orientáltságú nyelvtörténetben a nyelvi szintek közül megkülönböztetett figyelmet érdemel a szöveg, hiszen a szöveg az a nyelvi-kommunikatív egység, amely direkt módon válaszol a társadalmi viszonyok által támasztott kommunikációs szükségletekre. Ennek megfelelően itt sem elsősorban a szöveggrammatika érdemel figyelmet, mint sokkal inkább a szövegpragmatika, a szövegtípusok és -fajták nyelvészete. Ezen belül pedig nemcsak, sőt, nem elsősorban az írott szöveg a vizsgálat tárgya, hanem a beszélt nyelvi: a párbeszéd, a beszélgetés, a diskurzus6. Erről a pontról pedig már felsejlik a következő újabb kérdéskör is: a nyelvtörténetírás sem nélkülözheti a beszédaktus- és konverzációelemzési kutatásokat, ha teljes képet kíván kapni a nyelv és a nyelven kívüli valóság viszonyáról a történetiségben.
Az eddigiekben vázolt alapvető koncepcionális kívánalmaknak megfelelően Mattheier a nyelvtörténet négy nagyobb tárgykörét különíti el, amit az 1. ábra mutat be (vö. Mattheier 1998: 3kk.).7:
(1) |
a nyelvi rendszer története, |
(2) |
a nyelvhasználat története; a Coseriu által felállított nyelviváltozat-modellt alkalmazva a különböző diatópikus (területi), diasztrátikus (társadalmi-szociokulturális) és diafázikus (szituatív) nyelvi változatok és nyelvi stílusok használatának története (vö. Coseriu 1988: 24k.), |
(3) |
a nyelvi kapcsolatok története az adott zárt nyelvterületen belül és kívül, |
(4) |
a nyelvi tudat története, a különféle, a nyelvhasználatot befolyásoló, illetve irányító nyelvi attitűdök8 és beállítottságok története. |
Ami ebből a felosztásból a nyelvtörténeti kutatások eddigi kérdésfeltevéseinek és eredményeinek tükrében mindenesetre világosan látszik, az egyrészt a nyelvtörténet tárgykörének lényeges bővülése, másrészt – az új kérdéskörök megjelenésével szoros összefüggésben – az arányok eltolódása a belső és a külső nyelvtörténet szerepe és helyzete között.
1. ábra. A nyelvtörténet tárgykörei
![A társadalmi viszonyok és folyamatok története. (A szociokommunikatív viszonyok története. (A nyelvhasználat története: a nyelvi változatok és stílusok szocioszituatív használatában bekövetkezett változások története.) <-> (Nyelvészeti pragmatika. (Szövegnyelvészet. (A nyelvi rendszer története. A nyelv részrendszereinek története.)) [Funkcionális stilisztika.]) <-> (A nyelvi tudat története: a kommunikatív mentalitások és beállítottságok története.) <-> (A nyelvi kapcsolatok története.))](images/12441201.gif)
Bármennyire elfogadhatónak és indokoltnak tűnik is azonban első pillantásra e modell, véleményünk szerint problémákat is rejt magában. A nyelvtörténet e négy komponense közül ugyanis valóban jól körülhatárolható az (1), (2) és (4) pontban megnevezett három komponens tárgya. Ezek egymástól is jól elkülöníthetők. Problematikusnak tűnik azonban a nyelvi kontaktustörténet tárgyának elkülönítése, e komponens – akár csak relatív – autonómiája. Miben áll a probléma?
(1) |
Két (vagy több) nyelv (vagy nyelvi változat) kapcsolata ugyanis egyfelől eredményez(het) különböző interferencia- és transzferencia-jelenségeket az érintkező nyelvek (vagy nyelvi változatok) mindegyikének mikro- és makrostruktúrájában. Az érintkezés e következményei azonban, miután a változások a nyelvi rendszerben, annak főként lexikai részrendszerében mennek végbe, a „nyelvi rendszer története” komponens keretein belül leírhatók, e komponens tárgykörébe tartozónak tekinthetők. |
(2) |
Az érintkezésnek köszönhetően másfelől az érintkező nyelvek használatában is lejátszód(hat)nak mind kvalitatív, mind kvantitatív változások, eltolódások. Ezeknek a jelenségeknek a vizsgálatára viszont az idézett felosztás egy önálló komponenst kötött le, „a nyelvhasználat története” nevezetűt. |
(3) |
Harmadszor pedig – ahogy ez a szociolingvisztikában ma már általánosan elfogadott nézet – a nyelvi érintkezésnek a nyelvhasználatra nézve döntő fontosságú szociálpszichológiai aspektusai is vannak. Az érintkezésnek köszönhetően a nyelvi közösségben kialakuló két-, illetve többnyelvűség során ugyanis a nyelv megőrzését, a nyelvvesztést, illetve nyelvváltást szociálpszichológiai tényezők, az adott nyelvvel (vagy nyelvi változattal), illetve annak használatával szembeni beállítottságok, nyelvi attitűdök (language attitudes) determinálják. Beállítottságokról, attitűdökről van tehát szó, ezek vizsgálatára azonban az említett modell ismét csak elkülönített egy önálló komponenst „a nyelvi tudat története” elnevezéssel. |
A leírtaknak megfelelően – összegzésként – feltétlenül hangsúlyozni kívánjuk a nyelvi kapcsolatok jelenségének komplexitását, interdiszciplináris megközelítésének szükségességét. A bemutatott modellben azonban mindenképpen kérdésesnek látszik egy önálló „a nyelvi kapcsolatok története” nevű nyelvtörténeti komponens létjogosultsága, hiszen tárgykörét, miután az eltérő, alsóbb tárgyszinten helyezkedik el, teljes egészében lefedi a modell által tartalmazott másik három komponens. Elfogadhatónak tűnik viszont számunkra a „nyelvi rendszer története” – „a nyelvhasználat története” – „a nyelvi tudat története” felosztású hármas tagolás, így mi a továbbiakban a nyelvtörténet e három komponensét fogjuk egymástól megkülönböztetni.
A szociopragmatikai orientáltságú nyelvtörténet metodológiai hátterére rátérve a továbbiakban az alkalmazandó és alkalmazható módszerek, a vizsgálandó és vizsgálható korpusz néhány problémáját kívánjuk érinteni, különös tekintettel a nyelvi mentalitások, attitűdök történetének kutatására. Ezen belül nem elsősorban a rendelkezésre álló források mennyiségéből adódó nehézségekre szeretnénk kitérni, hanem az azok milyenségéből, jellegéből adódóakra.
Kevésbé releváns ez a probléma a történeti grammatikai kutatásban, hiszen a nyelvi rendszerek rekonstrukciójához minden létező írásos és (a 19. századtól) hanghordozón rögzített beszélt nyelvi forrás felhasználható. Nyelvhasználat-történeti és a nyelvi tudat történetét érintő vizsgálatok esetében a deskriptív adekvátság biztosítása azonban már jóval nagyobb problémát jelent, gondos metodológiai szelekciót kíván. Ennek elsődleges oka természetesen a vizsgálandó nyelvi közeg, illetve közösség létének hiánya, elérhetetlensége. Ez a tény ugyanis eleve kizárja a szinkrón szociolingvisztika számos empirikus módszerének (például interjú, résztvevő megfigyelés, kérdőív) alkalmazását, alkalmazhatóságát. A korpusz tervezése, összeállítása során nem hagyható figyelmen kívül, hogy gyakorlatilag teljes egészében le kell mondanunk a tudatosan közölt szubjektív nyelvi adatokról, amiket például egy szociolingvisztikai kérdőív vagy interjú szolgáltathatna. Ez különösen a nyelvi tudat történetének kutatásában jelent nehézséget. A kutatás itt, úgy tűnik, mindössze két forrástípusra támaszkodhat.
(1) |
Számításba jöhetnek egyrészt a laikustól, a „hétköznapi embertől” származó, a nyelvre, illetve nyelviségre vonatkozó, többnyire spontán, nem tudatosan tett, a legkülönbözőbb szövegfajtákban elrejtve fellelhető metanyelvi kijelentések. Ezeknek azonban – éppen elszórtságuknak köszönhetően – puszta fellelése is komoly problémát jelent, gyakorlatilag a véletlenre bízható; szisztematikus, akár csak megközelítően teljes feltárásuk tehát lehetetlennek tűnik. Ugyanakkor talán éppen e források tekinthetők a legértékesebbnek, ugyanis spontán jellegüknél fogva a legkülönbözőbb társadalmi csoportok, rétegek, osztályok különféle mentalitásáról, nyelvi attitűdjeiről nyújthatnak hiteles információt. |
(2) |
A másik forrástípus egy már sokkal jobban körülhatárolható írásos anyagban, a korabeli grammatikákban, szótárakban, egyéb szaktudományos (jellegű) szövegekben (például sajtóban) található, éppen ezért nagyrészt tudományos igényű reflexiók képviselik. Az első típushoz hasonlóan e kijelentések is nyelvi ideálokra, normákra, más nyelvek (vagy nyelvi változatok) kedvezőnek vagy károsnak ítélt hatására, preferált vagy elutasított nyelvi magatartásformákra stb. vonatkoznak. A lehetséges források e második típusa által szolgáltatott adatokon keresztül azonban, miután ezeken keresztül – szemben az első forráscsoporttal – egy lényegesen szűkebb társadalmi csoport, a társadalmi és nyelvi elit szólal meg, a nyelvi tudat történetének csak egy kisebb fragmentuma írható le. |
Ebben a kontextusban is látnunk kell továbbá a nyelvtörténeti kutatás általános, alapvető metodológiai problémáját: akármilyen forrástípusról legyen is szó, minél inkább haladunk az időben visszafelé, minél régebbi korok nyelvi képét akarjuk megrajzolni, annál kilátástalanabb a helyzetünk. A források sűrűségének csökkenésével együtt csökken az adatok szignifikanciaszintje is.
Kanyarodjunk most vissza a 19. századhoz. Az említett probléma itt már sokkal kevésbé súlyos: a 19. századból származó, a nyelvtörténetírás számára használható szövegkorpusz – az írásbeliség tömegessé válásának következtében – már mind kvalitatív, mind kvantitatív szempontból igen kedvező képet mutat, és sokrétű, kiterjedt kutatásokra ad módot. E területileg és társadalmilag is rendkívül differenciált forrásanyag cizellált képet festhet az egyes nyelvek és nyelvi változatok, a nyelvhasználat társadalmi dimenzióiról, szociokommunikatív helyzetéről, funkciójáról.
A következő fejezetben a 19. századot mint egy szociopragmatikai orientáltságú nyelvtörténet tárgyát járjuk röviden körül. Célunk azon – a magyarországi német nyelv történetírásában máig figyelmen kívül hagyott – szempontok némelyikének vázlatos bemutatása, melyek a 19. század vizsgálatának kiindulópontjául szolgálhatnak.
4. A 19. század mint egy szociopragmatikai orientáltságú nyelvtörténet tárgya
A 2.1. pontban a magyarországi német nyelv 19. századi történetére irányuló tudományos érdeklődés hiányát a nyelvtörténet rendszerszemléletűségével véltük magyarázhatónak. Az ezt követő fejtegetések után azonban e ponton már láthatjuk, illetve látnunk kell, hogy a nyelvtörténet fogalmának szociopragmatikai irányú kiterjesztése gyökeresen átértékeli a 19. század nyelvtörténeti jelentőségét. Az újfelnémet kornak ez a szakasza ugyanis egy történeti grammatikus számára – a nyelvi rendszerben végbemenő változások csekély mértékének köszönhetően – valóban nem sokat ígér, szociopragmatikai megközelítésben azonban egy változásokban gazdag, jól elhatárolható, önálló nyelvtörténeti korszakot testesít meg. Mi e helyen a 19. századi nyelvtörténet két elhanyagolt kérdéskörére, illetve ezek nyelvtörténeti jelentőségére kívánjuk felhívni a figyelmet.
(1) |
Társadalmi változások hatása a nyelvi változásra a 19. században A 19. században, mint tudjuk, kontinensünk valamennyi már létező vagy éppen ekkor születő államában rendkívüli horderejű társadalmi változások mennek végbe, melyek természetesen az adott államok és közösségek nyelvi képére is rányomják bélyegüket – és már a mai nyelvi helyzet közvetlen előzményeinek tekinthetők.9 Amennyiben az ilyen társadalmi változások nyelvi következményeinek leírását a nyelvtörténet céljának tekinti, márpedig nézetünk szerint – a 2. pontban elmondottaknak megfelelően – annak kell tekintenie, akkor a 19. század esetében vizsgálnia kell például az iparosításnak, az urbanizációnak, a polgárság „hatalomra jutásának”, a nacionalizmus térhódításának és ezzel párhuzamosan a nemzetállami törekvések megélénkülésének stb. a nyelvre, nyelvhasználatra, ezen belül a többnyelvűségre, valamint a nyelvi kapcsolatokra és a nyelvi tudatra gyakorolt hatásait. Mindezen érvek azonban, miután a bennük rejlő állítások a magyar nyelv 19. századi történetére és történetírására szintén igaznak tűnnek, nemcsak a német, hanem legalább annyira a magyar nyelvtörténetírás számára is indokolttá teszik az újfelnémet, illetve az újmagyar koron belül a 19. század elkülönítését, önálló nyelvtörténeti korszakként való kezelését. |
(2) |
A német–magyar nyelvi kapcsolatok története a nyelvhasználat szintjén a 19. században Már fejtegetéseink elején felhívtuk a figyelmet arra, hogy a német–magyar nyelvi érintkezések történetének kutatása jórészt kimerül a lexikális transzferenciák, elsősorban is a magyar nyelv német jövevényszavainak feldolgozásában. Ez ugyan minden kétséget kizáróan szerves és fontos része a nyelvi kontaktustörténetnek, ám a nyelvi kapcsolatok jelenségének komplexitása a tudomány számára valóban megfoghatóvá szociolingvisztikai, sőt szociálpszichológiai megközelítésben válik csak igazán, társadalmi összefüggéseibe beágyazva. Hiszen a nyelvi érintkezések nemcsak lexikális transzferencia formájában jelentkeznek, (hogy a nyelvi rendszer többi alrendszerében előidézett szerteágazó transzferencia- és interferenciajelenségeket ne is említsük), hanem a szociolingvisztikai szférában is változásokat eredményeznek: két-, illetve többnyelvűséghez, adott esetben nyelvvesztéshez, nyelvcseréhez, az autochton és az allochton nyelvek, illetve nyelvi változatok funkciójának változásához vezetnek – a társadalmi, politikai, ideológiai stb. háttérnek megfelelően. Ilyen irányú vizsgálatok megszületése azért is lenne fontos, mert a magyarországi német nyelvszigetekben ma regisztrálható nyelvi regresszió okainak feltárása gyakorlatilag kimerül a 20. század második felének, különösen is a 40-es és 50-es évek nyelvpolitikájának, e nyelvpolitika következményeinek hangsúlyozásában. A 19. századra vonatkozó kutatások igazolhatnák azt az intuitíve elfogadhatónak tűnő feltevést, hogy az egyre teljesebb nyelvi asszimiláció gyökerei jóval mélyebbre nyúlnak, mint a második világháborút követő események és nyelvpolitikai döntések, nagyrészt éppen a 19. században találhatók. |
Láthatjuk, hogy e két kérdéskör mögött rendkívül sokrétű történeti, társadalmi és nyelvi folyamatok húzódnak meg, melyek indokolttá teszik a 19. század önálló nyelvtörténeti korszakként való elkülönítését. Ezt a lépést a német nyelvtörténetírás időközben már megtette.10 Ennek köszönhető az a tendencia is, mely napjaink német nyelvtörténetírását egyértelműen jellemzi: a német nyelvű országokban folyó nyelvtörténeti kutatások súlypontja az utóbbi években egyértelműen áthelyeződött az újkorra, különösen is a 19. századra. Felismerve a nyelvtörténetírás e deficitjét a kilencvenes években egyre-másra születnek a német nyelv 19. századi nyelvhasználat- és mentalitástörténetét tárgyaló munkák (vö. például Cherubim–Mattheier 1989, Wimmer 1991, Linke 1996, Cherubim–Grosse–Mattheier 1998).
5. Összefoglalás és kitekintés: A német nyelv története Magyarországon – kívánalmak és perspektívák
Az eddig elmondottak összefoglalásaként, visszautalva problémafelvetésünk során megfogalmazott két tételünkre, általános kívánalomként azt tartjuk szükségesnek hangsúlyozni, hogy a szociopragmatikai nyelvszemlélet
(K1) |
utat találjon a magyarországi német nyelv, illetőleg a magyar nyelv történeti kutatásába is, kiegészítve azon ismereteinket, melyeket az eddigi alapos rendszernyelvészeti és filológiai vizsgálatoknak köszönhetünk, |
(K2) |
egyúttal pedig ráirányítsa a figyelmet a 19. század nyelvtörténeti jelentőségére, előmozdítva az erre a korszakra irányuló szisztematikus nyelvtörténeti kutatások megindulását, megélénkülését. |
A német nyelv mai magyarországi helyzetének, illetve állapotának eredőjét ugyanis sok tekintetben a 19. században találjuk, ahonnan azonban még hosszú út vezet odáig, míg napjaink rendkívül összetett és differenciált nyelvisége kialakul, a magyarországi német nyelv pedig a lét és nemlét határára sodródik. Ennek az útnak a megrajzolása azonban még a magyarországi német nyelv történetírására vár.
SZAKIRODALOM
Adelung, J. Ch. 1782. Umständliches Lehrgebäude der Deutschen Sprache, zur Erläuterung der Deutschen Sprachlehre für Schulen. Leipzig.
Bárczi G. 1966. A magyar nyelv életrajza. Budapest. Gondolat.
Bárczi G.–Benkő L.–Berrár J. 1967. A magyar nyelv története. Budapest. Tankönyvkiadó.
Bassola P. 1995a. Deutsch in Ungarn – in Geschichte und Gegenwart. Heidelberg. Julius Groos Verlag (Sammlung Groos 56).
Bassola P. 1995b. Deutsche Sprache in Ungarn einst und jetzt. In: Bassola P. 1995a. 221–7.
Bell, R. T. 1976. Sociolinguistics. Goals, Approaches and Problems. London. Batsford.
Benkő L. 1988. A történeti nyelvtudomány alapjai. Budapest. Tankönyvkiadó.
Besch, W.–Reichmann, O.–Sonderegger, S. (szerk.) 1984. Sprachgeschichte. Ein Handbuch zur Geschichte der deutschen Sprache und ihrer Erforschung. 1. kötet, Berlin, New York. de Gruyter.
Cherubim, D. 1983. Zur bürgerlichen Sprache des 19. Jahrhunderts. Wirkendes Wort 33. 398–420.
Cherubim, D.–Mattheier, K. J. (szerk.) 1989. Voraussetzungen und Grundlagen der Gegenwartssprache. Sprach- und sozialgeschichtliche Untersuchungen zum 19. Jahrhundert. Berlin, New York. de Gruyter.
Cherubim, D.–Grosse, S.–Mattheier, K. J. (szerk.) 1998. Sprache und bürgerliche Nation. Beiträge zur deutschen und europäischen Sprachgeschichte des 19. Jahrhunderts. Berlin, New York. de Gruyter.
Coseriu, E. 1988. Sprachkompetenz. Grundzüge der Theorie des Sprechens. Tübingen. Francke (UTB für Wissenschaft: Uni-Taschenbücher 1481).
Gardt, A.–Mattheier, K. J.–Reichmann, O. (szerk.) 1995. Sprachgeschichte des Neuhochdeutschen. Gegenstände, Methoden, Theorien. Tübingen. Niemeyer (Reihe Germanistische Linguistik 156).
Goebl, H.–Nelde, P. H.–Starý, Z.–Wölck, W. (szerk.) 1997. Kontaktlinguistik. Ein internationales Handbuch zeitgenössischer Forschung. 2. kötet, Berlin, New York. de Gruyter.
Hessky R. 1997. Ungarisch–Deutsch. In: Goebl, H.–Nelde, P. H.–Starý, Z.–Wölck, W. (szerk.) 1997. 1723–1731.
Kiss J. 1995. Társadalom és nyelvhasználat. Szociolingvisztikai alapfogalmak. Budapest. Nemzeti Tankönyvkiadó.
Kiss J. 1998. A magyar nyelvtörténet új tankönyve – keletkezéstörténeti észrevételek. In: Hajdú M.–Keszler B. (szerk.): Emlékkönyv Abaffy Erzsébet 70. születésnapjára. Budapest. ELTE Magyar Nyelvtörténeti és Nyelvjárási Tanszéke, 104–6.
Lerchner, G. 1988. Der Diskurs im sprachgeschichtlichen Prozeß. Zeitschrift für Phonetik, Sprachwissenschaft und Kommunikationsforschung 41. 3. 279–92.
Linke, A. 1996. Sprachkultur und Bürgertum. Zur Mentalitätsgeschichte des 19. Jahrhunderts. Stuttgart, Weimar. Metzler.
Máté J. 1998. A 20. századi nyelvtudomány történetének főbb elméletei és irányzatai. Budapest. Nemzeti Tankönyvkiadó (Elméletek, irányzatok és módszerek 2).
Mattheier, K. J. 1998. Kommunikationsgeschichte des 19. Jahrhunderts. Überlegungen zum Forschungsstand und zu Perspektiven der Forschungsentwicklung. In: Cherubim, D.–Grosse, S.– Mattheier, K. J. (szerk.) 1998. 1–45.
Mollay K. 1984. Ungarisch–Deutsch. In: Besch, W.–Reichmann, O.–Sonderegger, S. (szerk.) 1984. 893–7.
Petty, R. E.–Cacioppo, J. T. 1981. Attitudes and Persuasion: classic and contemporary approaches. Dubuque, Iowa. Wm C. Brown.
von Polenz, P. 1989. Das 19. Jahrhundert als sprachgeschichtliches Periodisierungsproblem. In: Cherubim, D.–Mattheier, K. J. (szerk.) 1989. 11–30.
Sitta, H. (szerk.) 1980. Ansätze zu einer pragmatischen Sprachgeschichte. Tübingen. Niemeyer (Reihe Germanistische Linguistik 21).
Sonderegger, S. 1979. Grundzüge deutscher Sprachgeschichte. Diachronie des Sprachsystems. Band 1. Einführung, Genealogie, Konstanten. Berlin, New York. de Gruyter.
Wardhaugh, R. 1995. Szociolingvisztika. Budapest. Osiris–Századvég.
Wimmer, R. (szerk.) 1991. Das 19. Jahrhundert. Sprachgeschichtliche Wurzeln des heutigen Deutsch. Berlin, New York. de Gruyter (Jahrbuch 1990 des Instituts für deutsche Sprache).
Maitz Péter
SUMMARY
Maitz, Péter
On desiderata of the historiography of language with respect to the history of German in Hungary
The author raises, in connection with the history of the German language in Hungary, some current theoretical problems and desiderata in the historiography of language. He shows that the reason for the lack of scientific interest taken in the developments of the past few centuries and especially of the 19th century is the fact that the systematic nature of language has been overemphasized. This shortcoming may be amended by adopting a socio-pragmatic view of language which has already been established in synchronic linguistic description. He specifies the subject matter, the methods, and the aims of a socio-pragmatically oriented version of historical linguistics and goes on to outline the topics that should serve as the basis of the historiography of language in the 19th century.
* Az e tanulmányban vázolt elvek és módszerek egy a magyarországi német nyelv 19. századi korszakának mentalitástörténeti vizsgálatán alapuló, készülő disszertáció részét, egy kiterjedt empirikus vizsgálat elméleti alapvetését képezik. Értékes és hasznos megjegyzéseikért, tanácsaikért, valamint építő kritikájukért ezúton is szeretnék köszönetet mondani mindenekelőtt témavezetőmnek, Molnár Annának (Debrecen), továbbá Klaus J. Mattheiernek (Heidelberg), Peter Wiesingernek (Bécs), Bassola Péternek (Szeged/Budapest), A. Molnár Ferencnek (Debrecen) és Kertész Andrásnak (Debrecen). Köszönettel tartozom Wild Katalinnak (Pécs) is bibliográfiai vonatkozású megjegyzéseiért, tanácsaiért. A tanulmány létrejöttét a Magyarországi Nemzeti és Etnikai Kisebbségekért Közalapítvány és a Soros Alapítvány támogatta.
1 Az alábbiakban szereplő tudománytörténeti vonatkozású következtetések bibliográfiai adatokkal történő alátámasztása e tanulmány keretei közt, valamint annak célkitűzését figyelembe véve – már csak terjedelmi okokból is – lehetetlen. Ezért szerzőket és címeket csak ott említek, ahol valamilyen oknál fogva valóban elkerülhetetlennek látszik a konkrét utalás.
2 A „grammatika” fogalmának használata és értelmezése – mint tudjuk – elméletspecifikus. A nyelvtörténetírásban a hagyományokhoz híven máig is többnyire a grammatikán kizárólag a morfológiát és a szintaxist értő felfogás a legelterjedtebb. Ezzel szemben mi e tanulmányban – nem egyedülálló módon – egy strukturalista felfogást követve a grammatika komponenseinek tekintjük a fonológiát, a morfológiát, a szintaxist, a szemantikát és a lexikont, a „történeti grammatikát” tehát a „nyelvi rendszer történetének” szinonímájaként kezeljük.
3 A német nyelvtörténetírás mai fejlődési tendenciáit, ezen belül kiemelten a 19. század szerepét és helyzetét részletesen tárgyalja, valamint az idevágó kutatásokra vonatkozóan részletes bibliográfiát hoz Mattheier 1998. Kifejezetten az újfelnémet korral, kutatásának állásával és perspektíváival foglalkozik Gardt–Mattheier–Reichmann 1995. Empirikus kutatásokat dokumentál például Cherubim–Mattheier 1989, Cherubim–Grosse–Mattheier 1998, Linke 1996, Wimmer 1991.
4 Egy teljes koncepció bemutatására e dolgozat keretei között nem vállalkozhatunk, de azt nem is tekintjük célunknak. A szociopragmatikus nyelvtörténetírás elméleti hátteréhez, annak különféle részproblémáihoz lásd például Sitta 1980, Cherubim 1983, Gardt–Mattheier–Reichmann 1995, Cherubim–Grosse–Mattheier 1998, utóbbiban különösen Mattheier 1998.
5 A mikor kérdőszó itt nyilvánvalóan nem temporális jelentésben áll, hanem a „milyen körülmények között?” kérdés szinonimájaként a nyelvhasználat szituatív aspektusaira kérdez rá.
6 Diskurzuson – Lerchnerhez kapcsolódva – a szöveget mint konkrét nyelvi megnyilvánulás működését értjük egy konkrét kommunikációs eseményen belül, vagyis mint társadalmi interakciós formát értelmezzük, nem pedig mint a mondaton túlmutató izolált nyelvi egységet (vö. Lerchner 1988: 287).
7 A mattheieri koncepciót idézi Kiss Jenő is a készülő új magyar nyelvtörténeti tankönyv munkálatairól szóló rövid tudósításában (vö. Kiss 1998: 105). Ebben a szerző is kimondja, hogy „az előmunkálatok ma még nem adnak lehetőséget arra, hogy teljes nyelvtörténet [készüljön]”, éppen ezért a megjelenés előtt álló kötet a nyelvi rendszer történetéről fog szólni, ám – örvendetes módon – „amennyire a nyelvi rendszer történetének magyarázatához elengedhetetlen s az előmunkálatok lehetővé teszik, [tárgyalni fogja] a másik három területet is” (uo., kiemelés tőlem M. P.).
8 A nyelvi attitűd fogalma úgy értelmezendő, mint valamely nyelvre (vagy nyelvi változatra) vonatkozó, általános és időben hosszan tartó pozitív vagy negatív érzelem (vö. Petty–Cacioppo 1981: 7).
9 E helyen tűnik célszerűnek hangsúlyoznunk azt, hogy a 19. század alatt „Európa hosszú 19. századát”, tehát a francia forradalom (1789) és az első világháború lezárása (1918) közé eső időszakot célszerű érteni, hiszen mindkét esemény kétségkívül éles határvonalnak, (nyelv)történeti fordulópontnak tekinthető, mindkettő egy korszak lezárását és egy új kezdetét jelenti.
10 A 19. századdal mint a német nyelvtörténeti korszakolás problémájával foglalkozik például von Polenz 1989.
