| | |
II. Vilmos 1849-ben meghalt, s fia, III. Vilmos (1849-1890) idején kezdetét vették a parlamentáris küzdelmek. Három párt, a 16. századi kálvinista tanok ortodox hívei, a városi polgári liberális protestánsok és a forradalomellenes, konzervatív katolikusok küzdöttek egymással a parlamentben. Az ellentétek különösen akkor éleződtek ki, amikor 1853-ban a római pápa öt új püspökséget alapított Németalföldön, de még inkább az iskolaügy váltott ki heves politikai harcokat. 1857-ben a liberálisoknak sikerült a felekezeti vallásoktatást kiiktatni az állami népiskolákból. 1862-ben megszüntették Kelet-Indiában a rabszolgaságot, és 1871-ben eltörölték a halálbüntetést. Közben erőteljes a gazdasági fellendülés: folytatják a mocsarak kiszárítását, a tengeri gátak építését, egymás után épülnek a vasutak, gyárak, csatornák, fellendült a mezőgazdaság is. A liberális szabadkereskedelemre építő politikával az ország visszaszerezte korábbi tranzitszerepének jelentős részét.
A következő évtized parlamenti küzdelmei az iskolatörvény konzervatív szellemben történő megváltoztatása, a kelet-indiai lázadások elnyomása, s a trónöröklési rend szabályozása körül folytak. Az örökösödési rendet 1884-ben úgy alakították át, hogy III. Vilmos első, majd másodszülött leányára, utánuk sorrendben következően a nővéreire, s ezek leszármazottaira terjesztették ki a holland trón öröklését, vagyis a trón női ágon is örökölhetővé vált. III. Vilmos 1890-ben bekövetkezett halála után a választójogi reform kérdése vált politikai küzdelem tárgyává. Ez hosszas viták után 1896-ban azzal végződött, hogy bevezették az általános választójogot, de még mindig jövedelmi és iskolázottsági cenzus, valamint huzamosabb ideig történő egy helyben lakás kikötésével. Így is megkétszereződött a választók száma, és a liberálisok már az első választásoknál többségbe kerültek a parlamentben.
A liberálisok nyomására fontos szociális törvények születtek a Nicolas Pierson vezette kormányok idején (1897-1901). Megerősödtek a szakszervezetek és az 1881-ben Ferdinanad Nieuwenhuis vezetésével létrejött szociáldemokrata unió. Egy másik, fontos és régóta vajúdó kérdés volt a hadsereg reformja, amit 1898-ban hoztak tető alá az általános honvédelmi kötelezettség bevezetésével. Ennek eredményeként a hollandok sikeresen viseltek hadat a gyarmataikon. Politikai kudarcot szenvedtek azonban a Dél-Afrikában kitört búr háborúban, amelyben a holland közvélemény a németalföldi eredetű búr telepesek mellé állt az angolokkal szemben.
A búrok Dél-Afrikában az Orange és Transvaal között fekvő vidék holland eredetű telepesei. Nevük a boeren (magyarul paraszt) szóból ered. A búrok magukat "Zuidafrikaaner boers", azaz dél-afrikai parasztoknak vagy egyszerűen afrikaanereknek (afrikaiaknak) nevezik. Első csoportjuk mintegy 390 évvel ezelőtt, a 17. század elején vándorolt ki Németalföldről, majd 1687-ben hugenotta menekültekkel, később angol, német, dán és norvég telepesekkel keveredtek. A keveredés ellenére a 20. századig megőrizték németalföldi etnikai és életmódbeli sajátosságaikat. Életmódjuk még a századelőn is eltért a bennszülött afrikaiakétól, nem falvakban, hanem tanyákon, gazdaságokban laktak, és nagy kiterjedésű birtokokat műveltek. Az angolokkal vívott búr háború kitörése előtt népességük 645 ezer körüli volt, az akkori dél-afrikai fehér lakosság 67 százaléka Fokföldön, Natalban és Orangeban. A 20. század elején Dél-Afrikában a holland és az angol nyelv egyaránt hivatalos volt. A 19. század végéig a búrok Transvaal Dél-afrikai Köztársaság néven önálló államot tartottak fenn, amelynek fővárosa Pretoria volt. Az 1895-ben kezdődött és 1902-ben befejeződött angol-búr háború Transvaalt végérvényesen angol koronagyarmattá tette, és az ettől kezdve a Dél-afrikai Unióhoz tartozott, annak egyik szövetségi állama lett. Ma Transvaal a Dél-Afrikai Köztársasághoz tartozik.
20. század
1898-ban a tízévesen megkoronázott Vilma királynő elérte a nagykorúságot, s a trónöröklés kérdése ismét foglalkoztatta a kormányt. A népszerű ifjú királynő 1901-ben ment férjhez Henrik Mecklenburg-Schwerini herceghez, de a házasságból férfi örökös nem származott, így az 1909-ben született Julianna hercegnő volt az alkotmány és a megállapított örökösödési rend értelmében a trón várományosa. A politikában az ellenforradalmi kálvinista párt és vezetője, Abraham Kuyper állt szemben az antiklerikális, szocialista és republikánus irányzatokkal. 1905-ben a szocialisták jelentős szociális reformokat harcoltak ki, 1917-re pedig sikerült kivívniuk az általános választójogot. Hollandia 1908-ban Venezuelával keveredett konfliktusba, amikor Castro venezuelai elnök megtiltotta a Curacaóba, a Holland Antillák részét képező gyarmatra tartó holland hajók kikötését a venezuelai partokon, és kiutasította a holland követet az országból. A kormány nyolc hadihajót küldött Venezuela partjaira, aminek hatására ott forradalom tört ki, Castrót elűzték, az új elnök pedig megszüntette a Hollandia elleni rendszabályokat.
Európában is támadt konfliktus: az 1910-i hadügyi költségvetésben a belga határon lévő vlissingeni erődítmény kiegészítéséhez 46 millió holland forintot irányoztak elő. Ez Belgiumon kívül érintette Angliát és Franciaországot is, mert azok a Schelde torkolatának elzárását Belgium semlegességének megsértéseként és Németország érdekeinek támogatásaként értékelték. Mindez már az első világháborút megelőző diplomáciai csatározások része. Az 1914-ben kitört első világháborúban Hollandiának sikerült azonban mindvégig megőriznie semlegességét. A háború után bevezettek néhány fontos alkotmányos reformot, így 1919-ben a nők is megkapták a választójogot, s elfogadták a munkaidő rövidítését, a 8 órás munkanapot, az oktatásügyi paktummal pedig pont került az iskolaháborúság végére: egyenrangúnak nyilvánították az állami és az egyházi (magán)oktatást.
Sok barátot szerzett az országnak, hogy az első világháború utáni esztendőkben a hollandok nagy áldozatkészséggel igyekeztek enyhíteni a háborúban résztvevő országok sok nélkülözést és szenvedést átélt lakosain. Így holland családok igen sok gyermeket befogadtak hosszabb-rövidebb időre, köztük magyar családok gyermekeit is, szerető és gondos ellátásban részesítve őket, és pótolva az otthon maradt családot.
Hollandia 1918 után még nagyobb ütemben indult meg a modernizáció utján. 1918-ban, megerősítve az első világháborúban vállalt semlegességét, tagja lett a Népszövetségnek. Semlegességével nemzetközi elismerést és tekintélyt vívott ki magának, így kerülhetett sor arra, hogy Hollandia fővárosát, Hágát jelöljék ki a Népszövetségen belül 1922-ben felállított Nemzetközi Bíróság székhelyéül. Ennek előzménye volt, hogy már 1899-ben a hágai békekonferencián létesítettek egy nemzetközi döntőbíróságot, s már ennek a céljára megépítették 1913-ban Hága mellett a híressé vált Békepalotát, amely azután a népszövetségi bíróságnak is a székhelye lett. Ma is itt működik - az első nemzetközi bíróság utódaként - a második világháború után az ENSZ Alapokmányával létesített Nemzetközi Bíróság, amely természetesen nem holland jogintézmény, hanem az ENSZ égisze alatt működő nemzetközi törvényszék, amely az államok közötti vitás ügyek eldöntésére hivatott.
Az első világháború befejezése után bőven volt feladata a Hágai Nemzetközi Bíróságnak, különösen a versailles-i békekötést követően Németország és Franciaország között, Németország és Belgium között (ekkor került Belgiumhoz három németajkúak lakta város, Eupen, Sint With és Malmédy is). Hollandia gyakran kényszerült ütközni a belgiumi flamand nacionalista mozgalommal, amely a "Nagy Németalföld" gondolatát hirdette, tehát a hollandok és a flamandok egy államban történő egyesítését szorgalmazta, amit a holland kormány és közvélemény nem pártolt. A holland belpolitikára viszont a protestáns pártok és a kormányzó katolikus konzervatív párt ellentétei nyomták rá a bélyegüket. Ezek az ellentétek különösen az 1929-33-as világgazdasági válság idején éleződtek ki. Ez a súlyos válság természetesen Hollandiát is elérte, a nyomor és a munkanélküliség miatt ezrével vonultak az utcákra a tömegek. Így került sor 1934-ben Amszterdamban és Rotterdamban barikádharcokra a munkanélküliek és a rendőrség között. Gondokat okozott a felerősödött indonéz nacionalizmus is, ami ismét a keresztény koalíciót segítette hatalomra a második világháború küszöbén.
A második világháború kitörésekor 1939-ben Hollandia ismét a semlegességet választotta, de szolidaritást nyilvánított a hitleri Németországgal szemben álló nyugati hatalmakkal. Amikor a náci Németország 1940-ben megszállta Franciaországot, a hollandok - a belgákkal ellentétben - segítették a francia ellenállókat. Ezután a németek Hollandiát is megszállták, ám a kormány nem volt hajlandó együttműködni, Vilma királynő és a kormány emigrációba Londonba menekült, s 1940-től ott dolgozott, miközben Hollandiában ellenállási mozgalom indult a megindult deportálásokkal szemben. A királynő által ösztönzött ellenállás szervezésében és irányításában a kommunisták is tevékenyen részt vettek, a mozgalom mentette meg sok ott élő zsidó életét. Különösen szép és megrázó példa erre egy serdülő leány története és fennmaradt írása, amely Anna Frank naplójaként vált világszerte ismertté. A Frank család három évig rejtőzött Amszterdam egy kis házának padlásán (a ház ma múzeum), amíg végül rájuk nem találtak a nácik. A holland ellenállási mozgalom egész Nyugat-Európának példával szolgált.
A háború végére Hollandiában már sok helyen éhínség dúlt. Az utolsó nagy ütközetet az ország felszabadításáért a szövetségesek Nijmegen és Arnhem mellett vívták, hogy átkeljenek az ottani folyókon. Ez volt a német hadsereg utolsó nagyobb ellenállása és próbálkozása, hogy megállítsa a szövetséges haderőt a német határon. Hollandia 1945 májusára szabadult fel végleg a megszállás alól. Az emigráns holland kormány már 1944-ben Londonban kezdeményezte Belgium, Hollandia és Luxemburg összefogását és gazdasági unióját. Ennek eredményeként született meg a Benelux-egyezmény, ami azonban csak 1948-ban lépett életbe. 1948-ban Vilma királynő ötven évi uralkodás után lemondott a trónról legidősebb leánya, Julianna javára.
A második világháború befejezése után nagy politikai és földrajzi átrendeződések történtek, s ezek keretében fellángoltak a gyarmati felszabadító mozgalmak is. Indonézia 1949-ben elnyerte teljes függetlenségét, ami rendkívül érzékenyen érintette Hollandiát. Az összetartozás látszatát egy ideig még fenntartotta a megalakult Holland-indonéz Unió, élén Vilma királynővel, ám ez az unió csakhamar, már 1954-ben felbomlott Indonézia kilépésével. Holland-Új-Guinea továbbra is Hollandia része maradt, és egy ideig holland gyarmat maradt még Holland-Guyana, Suriname is. 1954-ben azonban a holland gyarmatbirodalom végleg szétesett, s gyakorlatilag megszűnt.
Hollandia a 20. században mindkét nagy háborúban semleges maradt, ez azonban nem gátolta meg, hogy a németek megszállják; e tapasztalatból kiindulva a földrajzilag, politikailag és gazdaságilag egyértelműen a nyugati világhoz tartozó ország Európa kettéválásakor, 1948-49-ben feladta semlegességét, és az alapítók között csatlakozott az Észak-Atlanti Szövetséghez, a NATO-hoz. 1951-ben Hollandia ugyancsak az alapítók közé tartozott a Franciaország, Németország, Olaszország és a Benelux-országok részvételével megalakított Európai Szén és Acélközösségben, amely a nyugat-európai integráció alapját vetette meg. Ugyanez a hat ország írta alá néhány évvel később, 1957-ben Rómában az Európai Gazdasági Közösséget (EGK) és az Európai Atomenergiai Közösséget (Euratom) megalakító Római Szerződéseket. Az EGK-szerződéssel létrehozott vámunió a korábban létrehozott Benelux kedvező tapasztalataira is épített, amikor útjára indult. A szerződés alapján néhány év alatt kialakult a vámunió, amihez közös vámhatár, közös mezőgazdasági politika és kereskedelempolitika is társult, kiépült a Közös Piac, majd az egyre mélyülő és bővülő nyugat-európai integráció, az Európai Közösség. A nyersanyagforrásként és felvevő piacként is egyaránt fontos korábbi gyarmatbirodalom elvesztésével a modern és gyorsan növekvő holland gazdaság a nyugat-európai integráció keretében talált magának új és biztos piacokat, s ez nagyban hozzájárult fejlődése fenntartásához és meggyorsításához.
Az EK-ban, illetve az EU-ban Hollandia mindig tevékenyen részt vett a közös politika alakításában, mint a nemzetek fölötti intézmények támogatója. 1972-73-ban holland politikus, a közös mezőgazdasági politikát - a Zöld Európát - kidolgozó Sicco Mansholt állhatott az EK "kormányaként" működő Európai Bizottság élén. Az Európai Parlamentben, az EK parlamenti testületében, miután azt közvetlenül választották már meg, az első ciklus második felében, 1982 és 1984 között a holland munkáspárti Pieter Dankert töltötte be az elnöki tisztet. Ugyancsak holland politikus volt a NATO leghosszabb időt hivatalban töltött főtitkára, Joseph Luns a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején. Végül holland politikus és bankszakember, Wim Duisenberg tölti be jelenleg a frankfurti székhelyű Európai Központi Bank, a közös pénzt, az eurót igazgató európai pénzintézet igen felelősségteljes első elnökségét is.
A még megmaradt gyarmatok közül Új-Guinea 1963-ban önállósult, míg a Holland- Antillákon Suriname 1975-ben szakadt el a Holland Királyságtól, és 1978-ban alakult át Suriname-i Köztársasággá. Az 1954-ben elfogadott királysági statútum értelmében a Karib-térségben elterülő Suriname és a Holland-Antillák ugyan Hollandia egyenrangú partnerei lettek, ám e területek külkapcsolatait és honvédelmét Hollandia irányíthatta. Suriname 1975-ben független köztársasággá alakult. Aruba viszont 1986-ban kapott külön jogállást a királyságon belül, ami annyit jelent, hogy Suriname, Aruba és a Holland-Antillák (Curacao, Bonaire, St. Eustatius, Saba és St. Maarten szigetei) ma Hollandia "egyenrangú partnerei".
Az 1948-as alkotmányreform óta az országban végleg nem az uralkodó felelős az ügyek irányításáért, hanem pusztán az államfő szerepét tölti be. A trónon az orániai-nassaui ház leszármazottai ülnek, 1890 óta mindig királynők. Jelenleg az 1938-ban született Beatrix királynő, aki 1960-ban lépett trónra Julianna királynő utódaként. Beatrix férje Claus, Amsberg bárója, 1927-ben született. A királyi párnak három fia van: az 1967-ben született Vilmos Sándor, aki 1980 óta hivatalosan trónörökös, s így az orániai herceg címet viseli, az 1968-ban született János Friso és az 1969-es születésű Konstantin. A trón mind férfiágon, mind női ágon örökölhető, az elsőbbség az elsőszülött leszármazotté. A politikai felelősséget 1948 óta kizárólag a kormányfő viseli.
Hollandiát a múlt század óta hagyományosan erősen felekezeti színezetű katolikus és protestáns pártok irányították, versengve a liberális párttal. Ezekhez a század elején csatlakozott a szociáldemokrata hagyományra támaszkodó munkáspárt, amely főleg a második világháború után jutott vezető szerephez. A háború utáni újjáépítést és a jóléti állam kiépítését nemzeti egységkormányok végezték a katolikus párt vezető szerepe mellett. A háború utáni első kormány katolikus és munkáspárti koalíció volt, amelyben a nagyobbik párt a katolikusoké volt. A kormányfői tisztet a katolikus Luis Beel nyerte el, őt 1948-ban a szocialista Willem Drees követte a miniszterelnöki poszton. A munkáspárt 1958-ban több parlamenti összecsapás után ellenzékbe vonult. 1966-ban egy viharos kormányválság után, amely a "Schmelzer-puccs" néven vált ismertté, a korábbi koalíciók nem álltak többé helyre. A katolikus párt összeolvadt a "történelmi keresztény" protestáns pártokkal egy egységes kereszténydemokrata pártba (CDA), és ezután hosszú ideig ez a párt adta az egymást követő kormányok gerincét, felváltva hol a liberálisokkal, hol a munkáspárttal szövetkezve. A kereszténydemokrata kormányfők közül kiemelkedett a több ciklusban is miniszterelnökséget betöltő Andreas Van Agt, míg a munkáspártiak közül Joop den Uyl.
A CDA csak két parlamenti időszakban maradt ki a kormányból: 1973 és 1977 között baloldali, majd 1981-82-ben középbal koalíció volt kormányon. 1982 után hosszabb ideig kereszténydemokrata-liberális szövetség kormányozta Hollandiát az akkor Nyugat-Európa szerte alkalmazott egyensúly-helyreállító, szigorító gazdaságpolitika jegyében. Az 1982. évi választások után az akkor igen fiatalnak számító kereszténydemokrata Ruud Lubbers lett a miniszterelnök, akinek legnagyobb próbatétele az eurorakétáknak nevezett atomfegyverek telepítésének elfogadtatása volt a holland parlamentben. Ezt a telepítést hatalmas tiltakozás előzte meg, tömeges béketüntetésekkel, és Lubbers csak igen ügyes taktikázással tudta elérni, hogy a parlamentben végül megszavazzák azt. A hetvenes években bekövetkezett olajválságok elhúzódó hatása nyomán ez a gazdasági megtorpanás időszaka volt egész Nyugat-Európában, s a válság Hollandiát sem kerülte el. A lelassult gazdasági növekedés és a megbomlott pénzügyi egyensúly a Lubbers-kormányt gazdaságpolitikai váltásra késztette. A szigorító intézkedéseket a kormányzat az úgynevezett vassenaari megállapodás keretében tudta elfogadtatni a társadalmi partnerekkel, a szakszervezetekkel és az ellenzéki pártokkal. Ez az átfogó társadalmi egyetértést teremtő megállapodás átsegítette a holland gazdaságot a nehézségeken, hogy lépést tudjon tartani az Európai Unióbeli partnerekkel. A Lubbers-kormány három választási időszakon át vezette az országot kereszténydemokrata-liberális koalícióban, miután az 1986 májusában, 8,5 millió választó részvételével megtartott választásokon ismét ez a jobbközép koalíció aratott győzelmet.
Az 1990. évi parlamenti választásokat követően azonban szociáldemokrata vezetésű kormányok alakultak: a munkáspárt a liberális pártokkal lépett koalícióra, és a kormány élére a volt szakszervezeti vezető, majd a Lubbers-kormány miniszterelnök-helyettese, Wim Kok került. Az ő miniszterelnöksége idejére esett, hogy Hollandia 1992 második felében a soros elnökséget betölthette egy igen fontos időszakban az Európai Közösségben: ekkor tárgyalták meg és írták alá az Európai Uniót kialakító maastrichti szerződést, majd ugyancsak Wim Kok miniszterelnöksége idejére esett, hogy 1997 májusában Bill Clinton amerikai elnök látogatást tett Hollandiában a Marshall-terv ötvenedik évfordulója alkalmából, majd néhány hónappal később, júniusban aláírták az Európai Unió legutolsó alapokmányát, az Amszterdami Szerződést. A legutóbbi, 1998-ban megtartott választásokon ismét a munkáspárt győzött, és Wim Kok kapott kormányalakítási megbízást. Ez a kormány, amely a munkáspárt és a baloldali liberálisok szövetségén alapul, 1999 májusában több belső koalíciós nézeteltérés és parlamenti vita után lemondásra kényszerült, és ügyvezető kormányként maradt csak hivatalban.
Zeiler
Júlia [Változó Világ
32.] | | |
