Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

Interaktív mozgások

Piontellitől származik az intrauterin viselkedés legrészletesebb és legkomplexebb leírása. Érdemes pár szóval tisztelegni előtte, még fogjuk idézni őt. Alessandra Piontelli az első pszichoanalitikus, de egyben az első megfigyelő is a világon, aki három egyke és négy ikerterhességet követett nyomon rendszeres ultrahangos megfigyelésekkel a terhesség 14. hetétől, és születésük után tovább figyelte a babák fejlődését – a könyv megírásának idején – hároméves korukig.

Sajnos, néhány megfigyelt baba esetében, a korán fellépő pszichopatológiai jelenségek miatt, gyermekanalízist is kellett végeznie. Idézzünk részleteket az egyik ikerpár, Alice és Luca megfigyeléséből (a babák éppen 20 hetesek): "...a kisfiú (Luca) sokkal aktívabbnak látszott mint a kislány. Forgolódott, helyzetét változtatta, kezével ellökte magát a méhfaltól. A fáradtság legkisebb jele sem mutatkozott rajta. Időről-időre megszakította a motoros aktivitását, és figyelmét testvére felé fordította. A kezével felé nyúlt, és az életterüket elválasztó membránon keresztül gyengéden megérintette az arcát, és amikor testvére válaszul arcával felé fordult, odadörgölőzött hozzá, és arcukat egymáshoz érintve gyengéden simogatták egymást...".

Ez a megfigyelés önmagában is elegendő lenne arra, hogy eltemessük az értelem és érzelem nélküli, viselkedésképtelen magzat tévhitét. Később még látni fogjuk, hogy generációról generációra milyen nagy árat fizetünk azért (súlyos személyiségzavarok, pszichózisok, kötődésképtelenség, az agresszivitás egyre növekvő térhódítása stb.), mert dominánsan természettudományos pozitivista gondolkodásunk miatt szem elől tévesztettük az intrauterin fejlődési tér jelentőségét életünkben.

Visszakanyarodva Piontelli megfigyeléséhez; nem egyedülálló megfigyelésről van szó. Johnsonnak bokszoló ikrekről van videója, Arabin celluloidján pedig éppen puszilkodnak a magzatok.

Az ikermegfigyelések, de az egykék is emlékeztetnek bennünket arra, hogy az anyaméh a folyamatos interakciók helye. A babák, vagy anya és babája sosem különülnek el egymástól. Együtt alszanak, gyakorlatoznak, dohányoznak, szednek gyógyszert, vagy szenvednek el balesetet.

Az érzelem életünk folyamának a medre. Eredője a kapcsolat. A baba érzelmi élete anyjáétól nem választható el.  Hadd említsek illusztrációként egy egyszerű példát: Correira és Rossi vizsgálatában anyák szorongást keltő filmet néztek televízión. Babáik azonnal nyugtalanná váltak.

Másik vizsgálatuk: babák, kiknek anyja amniocentézisre várt, lényegesen nagyobb aktivitást fejtettek ki, mint azok a babák, kiknek anyja csak az egyszerű ultrahangos vizsgálatra várt. Külön tárgyaljuk az anyai érzelmeknek a baba fejlődésére gyakorolt hatását, amire egy sor empirikus vizsgálattal, és pszichoterápiás esetleírások százaival rendelkezünk.

Azokat a magzati érzelmi reakciókat nagyítsuk most ki, amelyek a különféle megfigyelési technikák révén direkt vagy indirekt módon láttatják magukat. Más összefüggésben addig számos példát hoztunk a kín és az öröm. a düh, az agresszió, a szeretet megnyilvánulásaira. Gondoljanak csak Piontelli megfigyeléseire, a magzatvízivásra és ujjszopásra, az amniocentézisre és vérvételre. De bármilyen intrauterin tanulási és emlékezési folyamat (anyai szívhang, zene, szövegfelismerés) döntően érzelmi hangsúlyok mentén történik.

Nem igazán érintettük még a magzati fájdalmat, amivel kapcsolatban nem kevés félreértés és félrehallás van. Giannakulopoulos mérési adatokkal is tudott szolgálni e kényes kérdéssel kapcsolatban. Intrauterin vértranszfúzió esetében mérte a fötális cortisol és béta-endorphin szintet, melyek 183, ill. 590%-os növekedést mutattak. Ez a hormonális stressz-válasz az első mért bizonyítéka az intrauterin fájdalom létének.

Ron és Pollisnek arról számolt be, hogy vannak olyan magzatok, akik amniocentézis során mozdulatlanná válnak, miközben a szívverésük felgyorsul. Mintha félelem vagy pánikállapotba kerültek volna. Regisztráltak olyan eseteket is, amelyekben a babák légzőmozgása lassult le, és csak napok múlva állt vissza a normál ritmusra.  Az érzelmek kifejezésének talán legkorábbi bizonyítékára bukkant Humphrey, aki a 12–15. hét közötti magzatok abortuszát vette filmre. A babák eltorzult arcáról az érzelmek széles skálája volt leolvasható.

Ugyancsak ő lelt bizonyítékokra a magzati sírással kapcsolatosan. A 21–23. hét közötti magzatok terápiás abortusza közben 140 esetben regisztráltak sírást, ami csak úgy lehetséges, ha a fötális larinx környékére levegő jut. Bizonyos körülmények között a levegő elérheti ezt a területet, és akkor hallható a sírás. Truby primus inter pares (első az enyenlők között) volt azon kutatók között, akik 26–27. hetes, 900 g súlyú koraszülöttek sírását elemezték spektogram segítségével. A készülék nagymértékű hangmintázati azonosságot mutatott a baba és anyja között, ami arra utal, hogy a hangmintázat nem genetikai örökség, hanem intrauterin tanulás és tapasztalat eredménye.

A baba születésekor fellépő érzelmei – így a sírása is – nem új tapasztalat. A sírásnak azonban ma már egészen más jelentése van mint korábban volt.  A hagyományos medicína és ennek hatására a köztudat is a születés után fellépő vagy kiprovokált sírást az életképesség jelének tartotta és tartja ma is. Főleg a gyengéd és háborítatlan szülészeti gyakorlatból tudjuk, hogy babák mosolyogva is világra jöhetnek (ahogy azt számtalan videofelvétel dokumentálja), nem sírnak, azonnal keresik anyjukkal a kapcsolatot, szívük közelébe húzódnak, mellükre másznak és szopni kezdenek.

A sírás a kommunikáció megerőltető formája, határterhelésnek teszi ki az újszülöttek szervezetét, ahogy ezt Pillai és James vizsgálatai szívszorító adatokkal demonstrálják: sírás alatt a babák szívritmusa labilizálódik, gyakran eléri a 200 ütés/percet, ami nem éppen jóindulatú jelenség. Különösen erős kommunikáció a sírás, amivel a baba környezete tudomására hozza kínállapotát.

Sajnos, századunk túlnyomó részében a szülészet-nőgyógyászat területén tevékenykedők rendületlenül kitartottak és kitartanak ma is amellett, hogy a babáknak nincsenek érzelmeik, nem éreznek fájdalmat, beleértve a születést, a körülmetélést, a sebészeti beavatkozásokat. Ennek a roppant nagy tévedésnek nem kevés szerepe van századunk megannyi szükségtelen szenvedésében.

A sírás ürügyén tegyünk egy rövid kitérőt az anya-csecsemő kapcsolat világába. Sajnos ezen a téren sem kevés hiedelem, dogma, és túlsúlyos racionalitás rombolja a kapcsolatot.  Különösen aggályos, hogy egy elsődleges spontán érzelmi folyamatokban zajló kapcsolatot, miképpen próbál meg a felnőtt elme elnagyolt "nevelési és szoktatási elvekkel" elidegenedetté, természetellenessé tenni. (Ez az az eset, amikor pl. a baba sírására ilyen hajmeresztő tanácsokat adnak: "ha felveszed, akkor jutalmazod a sírását" stb.)

Az anya-csecsemő kapcsolatban a gyermek könnyen hordozójává válhat anyja dühének, mérgének, s gyermekét arra használja (ez egy teljesen tudattalan működésmód), hogy saját énjének elutasított részeit kivetítse rá abban a reményben, hogy ezeket a kivetített érzelmeket manipulálni és kontrollálni tudja anélkül, hogy önmagát veszélybe sodorná. A pszichoanalízis a kivetítésnek ezt a kezdetleges formáját projektív identifikációnak nevezi.

Jó kapcsolat esetében a helyzet fordított: a gyermek használja a szüleit "méregtárolóként", vagyis mérgének, dühének hordozójaként. A jó anya a baba sírására megnyugtató viselkedéssel reagál. Így segíti gyermekét az elviselhetetlenné és veszélyessé váló érzelmi feszültségeinek a "méregtelenítésében". Ezzel azt közvetíti neki, hogy a világ nem annyira fenyegető, mint amennyire ő fél tőle. Ha azonban az anya elutasítja a babáját amikor sír, akkor megtagadja tőle ezt a "méregtelenítő" funkciót. Azt reméli, hogy a gyermek saját magát szabadítja meg emocionális feszültségeitől (mint Háry János meséjében Münchausen báró, aki saját hajánál fogva húzta ki magát a mocsárból). A kisbaba azonban erre még nem képes, neki még elemi módon van szüksége anyja szabályozó és tehermegosztó készségére.

Az anya ekkor azt erősíti meg babájában, hogy a világ valóban annyira veszélyes, mint amennyire ő fél tőle.  Ahelyett, hogy a babát szabadítaná meg a szorongásaitól, ő várja azt, hogy ezt a gyermeke tegye meg ővele. Feszültségeinek hordozójává és tárolójává saját gyermekét teszi. Az ilyen anyák valósággal csüngenek gyermekeiken abban a reményben, hogy manipulációjukkal saját pszichés problémáikat oldhatják meg. A csecsemő mosolya is lényeges kommunikációs eszköz. Jellemző, hogy a régebbi keletű fejlődéslélektani könyvek szerint a baba első "igazi" mosolya az első életév vége felé figyelhető meg. Később a tudományos "hatóságok" engedélyezték már a 6 hetes babák mosolyára illeszteni a "szociális mosoly" jelzőt.

Ezzel szemben koraszülötteknél is regisztráltak már mosolyt, ultrahangos megfigyelés alapján az első intrauterin mosolylelet pedig az 5. hónapból származik.

A babák rendkívül érzékenyen reagálnak a mimikára és az emocionális kapcsolatra. Ezt bizonyítják Tronic és Adamson kísérletei: vizsgálatukban anyák szándékosan deprimált arckifejezést öltöttek, mire a babák rövid időn belül elkezdtek sírni, és még napokon keresztül bizalmatlanok voltak anyjukkal szemben.

Törvényszerűnek tűnik, hogy Chamberlain és De Vries, akik depresszív terhes anyákat és babáikat vizsgálták, azt találták, hogy a babák születésük utáni első pár napos megfigyelés alatt excesszíven (féktelenül) sírtak, és anyjuk depressziós skálán mért pontszámaikkal csaknem azonos depressziós pontszámot értek el. Meltzoff és munkatársai a felnőtt arcvonásainak imitációs készségét a babáknál ugyancsak az amodális percepcióval magyarázták. A babák a felnőttek arcvonásait használják saját motoros kimenetükhöz (utánozzák a felnőtt mimikáját).

Tanulás és emlékezés

Az érzékszervek ismertetésekor számos vizsgálatról tettünk említést, melyek a prenatális tanulás és emlékezet bizonyítékai. Az intrauterin tanulás tulajdonképpen elkerülhetetlen, ezt Chamberlain különösen frappáns módon fogalmazza meg: "Az anyaméh iskola, és azt minden baba látogatja." Piaget korai fejlődéslélektani munkái nyomán elfogadott nézet volt, hogy kognitív (értelmi) kapacitásunk nem veleszületett, nem rendelkezik saját alapokkal, hanem a szenzomotoros tapasztalatokból épül fel. Kicsit hétköznapiasabban fogalmazva: a gondolkodás nem más, mint fejben lejátszott cselekvés. Ebből az következik, hogy az újszülött motoros fogyatékossága mentális szintjének mércéje, és akkor valóban egy tudatlan magzattal és újszülöttel állnánk szemben.

Minden, a könyvben eddig ismertetett vizsgálat és kísérlet közvetlen cáfolata Piaget kognitív fejlődési modelljének, és egyúttal Emde hipotézisét erősíti, miszerint a magzati tanulás kognitív asszimiláció, az emberi fejlődés egyik alapmotívuma: kognitív kapacitásunk, veleszületett.

A baba megtermékenyítésének pillanatától explorálja (kikutatja) szűkebb környezetét, az anyaméhet, kidolgozza belső válaszait, hogy miképp tudná minél kellemesebbé tenni saját maga számára a helyzetet. A prenatális tanulással kapcsolatos, addig ismertetett vizsgálatok főleg a habituációra (hozzászokás), az operáns és klasszikus kondicionálásra, és az imprintingre (bevésődés) vonatkoztak.

Kevés az olyan kutatás, ami a tanulás belső regulációs és motivációs folyamatát veszi górcső alá. A modern csecsemőkutatásban az utóbbi évtizedben ez a trend vált irány- és mértékadóvá. Eddigi új ismereteink az intrauterin tanulási folyamat percepciós komponenséről az, hogy szomatoszenzoros, vagyis az egész test részt vesz benne (pl.: egy hallási ingerre a baba teljes testével az ingerforrás irányába mozdul), amodális természetű (pl.: a hallási ingereket a bőr is vezeti, nemcsak a hallószerv), és keresztmodális összemérési szekvenciákkal dolgozik. Ez így önmagában is nagyon új, nagyon sok.

Kérdés, hogy az újabb kutatások fényében, miszerint a tanulás során hipotézisalkotás és hipotézistesztelés folyik (az újszülött- és csecsemőkutatás rengeteg ilyen kísérletet produkál), tudunk-e valami hasonlót felfedezni a magzati tanulási folyamatban. Sajnos jórészt még a szakmai köztudatban sem vert kellőképpen gyökeret a kompetens (hatékony) csecsemő képe, aki úgy tanul, hogy hipotéziseket alkot és tesztel. Ugyanezt a lehetőséget egy magzattal kapcsolatban felvetni, máglyára küldés veszélyével egyenlő. Pedig Sallenbach felvetette, sőt, vizsgálta is, és még mindig életben van, jó egészségnek örvendve vezeti az Egyesült Államokbeli Ketchikanban az Institute for Prenatal Studies-t.

Az újszülöttekkel kapcsolatosan Bower végzett vizsgálatokat hipotézisalkotó és kontrolláló viselkedésükről, ami két részt foglal magában: magas fokú aktivitást, majd szünetet, ami az aktivitás kontrollálásához kell. Felnőttekként elementáris pszichológiai eseménynek tekintjük az igazat vagy hamisat. (Pl.: azt hogy valaki megbízható-e vagy sem, alapvetően fontosnak tekintjük.) Ez logikai gondolkodásunk alapját képezi.

Az igaz vagy nem igaz kérdése a babánál úgy jelenik meg, és ez a mienktől eltérő gondolkodási rendszer, hogy egy esemény megtörtént, vagy nem történt meg.  Bower azonban csavar egyet a dolgon, és kijelenti, hogy egy bébi is képes hipotézis felállítására események közötti kapcsolatról.

A hipotézis nem más, mint egy lépés visszafelé a valóságtól, aminek következtében összetettebb értékelést lehet adni az igaz vagy hamis viszonylatában. Bower elegáns példával demonstrál: kísérletében a babák egy nagy képernyő előtt ülnek. Lábfejük magasságában egy traktor fényforrása van, ami ha megtörik, kiold egy vetítőt a képernyő mögött, ami mozgó jelet vetít a babákkal szemben levő képernyőre. A fényforrás úgy törhető meg, ha a baba lábát belemozgatja a fénysugárba.

A babák a kísérlet alapján becsülik, hogy van kapcsolat a lábmozgásuk és a mozgó jel között. Rájöttek egy egyszerű igazságra: ha van lábmozgás, van mozgó jel is. Írjuk le logikailag is : l -> m Tehát a két esemény párosítása igaz állítást eredményez. Ez kontingencia-megerősítés, ami nincs konfliktusban az operáns tanulási stílussal. Mi történik akkor, ha a lábmozgáshoz csak részleges kontingencia-megerősítés (arány...) társul? Vagyis nem minden lábmozgással lesz mozgó jel?

Bower ekkor a válaszmintában változást regisztrált: a babák aktivitási szintje megnőtt, ugyanakkor a szünetek időtartama is lényegesen hosszabb lett.  Ugyanerre az eredményre jutott 6–8 hetes babák csoportjánál is a kísérlet megismétlésekor. Itt 8 megerősítés után adott egy nonkontingencia-megerősítést: a 9. lábmozgás nem eredményezett mozgó jelet. Bower változást regisztrált a gyorsaságban, amit a meglepetés és tanulás jeleként értelmezett. A nonkontingens megerősítés a válaszgyorsaság növekedését eredményezte.

Bower szerint négy pár logikai esemény van, amelyet a babák nem a tudatosság, hanem a percepció szintjén hipotetizálnak és kontrollálnak:

a lábam mozog -> a jel mozog

a lábam nem mozog -> a jel mozog

a lábam mozog -> a jel nem mozog

a lábam nem mozog -> a jel nem mozog

A baba tehát abba a helyzetbe kerül, hogy hipotézist kell alkotnia a kapcsolatok érvényességét illetően. A két alapkonfiguráció: lábmozgás–mozgó jel, ill. nincs lábmozgás–nincs mozgó jel.

A négyféle viszonyulás között a babának meg kell állapítania az igaz és hamis állításokat. Bower arra a következtetésre jut, hogy a hipotézis igaz vagy érvényes, ha a logikai szimbólum "->" bal oldalán lévő komponensek értéke kevesebb vagy egyenlő a jobb oldalon lévők értékével. Az "igaz" állításhoz jó az első, a második és a negyedik propozíció. A harmadik kiesik, mert ebben a képletben (l=igaz és m=hamis) az igaz a hamishoz képest nagyobb érték. A másik három párosítás: i–i, h–i, h–h.

A babák a különféle propozíciók kipróbálására jelentős időt fordítottak. Sokan lefelé irányuló lábmozgásokkal próbálkoztak, ami a második propozíció melletti bizonyíték. Jöjjön hát Sallenbach, aki feltételezi, hogy az utolsó trimeszterben a magzat ugyancsak képes a környezetére vonatkozó hipotézisek felállítására és ellenőrzésre. Kísérletét már említettük, idézzük most újra fel: C. G-ről van szó, akinek intrauterin zenei dallamot játszottak le. Az ütemre ritmikus mozgásmintákkal válaszolt.

Az esemény tanulási hipotézisként a következőképpen írható le: "valahányszor mozgással reagálok, az ütem folytatódik: m -> ü". Amikor néhány ritmus erejéig disszonanciát iktattak be, az ütem kiesett, nem volt percipiálható. A baba kezdetben felhagyott a mozgással valószínűleg meglepődött a hirtelen fellépő ütemhiánytól. A következő hipotézisek állíthatók fel:

mozgok -> az ütem folytatódik

nem mozgok -> az ütem folytatódik

mozgok -> az ütem nem folytatódik

nem mozgok -> az ütem nem folytatódik

C.G. reakciójával hipotézist prezentált, ami a következőképpen hangzik: "ha nem mozgok, akkor nincs ütem". Eleinte ambivalens volt atekintetben, hogy melyik hipotézise a korrekt. Nagy a valószínűsége annak, hogy ez a hipotézise hamis is és igaz is lehet.  C.G. végül is (több próbálkozással) kiigazításokat tett, végezte a ritmus mozgásokat disszonancia alatt is, és az ütemet átvitte a magnó újbóli bekapcsolására.

Ez azt jelenti, hogy a "nem mozgok–nincs ütem" hipotézist elvetette és a "mozgok–van ütem" hipotézist elfogadta. A baba tevékenysége alatt tehát egy sor mentális és kompenzációs tevékenységet folytatott, hogy az egyensúly megbomlása következtében fellépő pszichológiai "űrt" korrigálja.

C.G.-vel születése után két héttel megismételték a kísérletet. A zene ritmusát karmozgásával rögtön átvette, és a disszonancia periódus alatt is folyamatosan csinálta. Már nem állt le, mint az intrauterin kísérlet alatt. Ez azt jelenti, hogy az m -> ü igaznak bizonyult hipotézisét, mely a prenatális periódusban megerősítést nyert, átvitte a posztnatális periódusra is. C.G-vel és még két másik babával végzett kísérlet történelmi jelentőségű. Általa az intrauterin experimentális kutatások új dimenziójába léptünk be.

Raffai Jenő [Változó Világ 14.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010