| | | Károlyi Mihály emlékirat-töredéke 1938-ból.Az itt közölt szöveg eredetijét 25 évvel ezelőtt azoknak a spirál füzeteknek egyikében olvastam, amelyekbe az öreg Károlyi Mihály jegyezgette a dél-franciaországi Vence-ban, második emigrációjának utolsó lakhelyén az emlékeit. Károlyiné ezt a füzetet kölcsönadta Kardos Györgynek, a Károlyi-emlékiratok magyar fordítását publikáló Magvető Kiadó igazgatójának, akitől aztán, tudtommal, sohasem kapta vissza. Szerencsére Károlyi Katinka gépiratot is készített a fontosabb részekből. Ilyen ez a néhány oldal is, amelyre születésének 125. évfordulójára készülve, a napokban találtam rá a Politikatörténeti Levéltárban őrzött hagyatékban.
Károlyi a második világháború kitörését megelőző drámai hónapokban arra gondolt, hogy magyar emigráns kormányt vagy bizottságot kellene létrehozni tekintélyes szellemi emberekből, ismert művészekből (Bartók!), akik a háború után majd jobb pozícióból képviselhetnék a "másik Magyarországot" a győztesek előtt. Ezért kereste a kapcsolatot, többek között, Illyés Gyulával is, akit még a húszas évekből ismert. Az 1938-as találkozás azonban nagyon rosszul sikerült. Illyés is sokat változott tíz év alatt, Károlyinál pedig, aki a harmincas években már alig állt kapcsolatban hazai magyarokkal és a hazai valósággal, erősen éreztette hatását a jól ismert emigrációs pszichózis. Így minden torzítási szándék nélkül is torzulhatott leírásában a beszélgetés.
Jellemző, hogy közel egy évtizeddel később, 1947-ben, hasonló rövidzárlat támadt, ugyancsak Párizsban, az onnan éppen hazakészülő Illyés Gyula és a Duna táji búcsúlátogatásáról Amerikába visszatérő Jászi Oszkár között is. Illyés egy interjúban (lásd Kortárs, 1983. 11.) elmondta nekem, hogy a barátságos szállodai találkozó végén - úgy is, mint két nagy nemzedék vezéregyéniségei - már a teakészítés helyes módjáról beszélgettek.
Tanulságosak lehetnek a kudarcok is. Ne szégyelljük és ne rejtegessük, inkább ismerjük meg őket. Litván György
München, Illyés Gyula és Hatvany 1937-től kezdve a baloldal tisztában volt azzal, hogy Hitler politikája a világháborúhoz fog vezetni. Hiába írta, mondta, gondolta ezt a baloldal, a "gens bien pensants" nem akarták elhinni, hogy ha a dolgok így mennek tovább, a katasztrófa elkerülhetetlen. De nemcsak Hitlerre vonatkozott ez, Mussolini is a háborút készítette elő. Madame Tabouis, akit cassandrai jóslatai miatt a jobboldali lapok állandóan lesajnáltak és kigúnyoltak, jó előre megjósolta, hogy Mussolini Stres dacára át fog állni teljesen Hitler oldalára. - "Meglátja, Károlyi - mondotta -, Ausztria után Hitler Csehszlovákiát fogja megtámadni és mi (értve ezalatt Franciaországot és Angliát) - nem fogunk megálljt kiáltani, csak amikor katonailag és politikailag a lehető legrosszabb helyzetben leszünk, fogunk a Hitler által ránk kényszerített háborúba belemenni." Nitti is így gondolkozott. Összehozott egy amerikai olasz arisztokrata származású bankárral, aki azt mondotta, hogy biztosra kell venni, hogy Hitler igen rövidesen megindítja a háborút, mert tudja, hogy Anglia egyáltalában nincs felkészülve, Franciaország pedig csak nagyon gyengén. Pierre Comert barátom, az akkori francia sajtófőnöknek elmondottam, hogy Franciaország öngyilkosságot követ el, mikor nem áll fegyveresen ellen, mikor a locarnói megállapodás dacára Hitler bevonult a Ruhr vidékre. "A qui le dites-vous?" - felelte, teljesen osztva nézetemet. "Mais maintenant nous avons touché le fond." Sajnos ez sem volt igaz, még mélyebbre is süllyedt Franciaország a pozíciói feladásának a politikájában. Franciaország még München előtt is verve volt. Ezért nem lehet egyedül Flandint, Blumot, Daladiert felelőssé tenni. De a francia közvéleményt, amely mélyen defetista volt. Ennek a defetizmusnak két oka volt. Az egyik, hogy az első világháború alkalmával a többi szövetségeseihez képest aránytalanul nagy véráldozatot hozott. A franciák szaporodása stagnálóban volt már régóta. Mindezért úgy érezte, hogy egy ilyen második vérveszteség a francia faj végleges pusztulásához vezetne. A második ok a francia burzsoáziának osztályérdekéből származott. Akármennyire is ordította ez az osztály magáról, hogy ők egyedül az igazi patrióták, az ellenkezője volt igaz, ők voltak azok, akik vagyoni érdekeiket az ország érdeke elé helyezték. Ez ma is így van. Mindenképpen franciának érzem magamat. Meg tudom érteni a franciák első aggályát, azt, hogy a francia faj mint olyan forgott veszélyben. De azt tartom, hogy a francia burzsoázia, ha kevésbé önző és mint az angolok, elsősorban patrióták és csak másodsorban védik külön osztályérdekeiket, kikerülhették volna a háborút, ha Hitlerrel szemben több gerincet mutatnak. Ezt különösen akkor tehette volna, ha a locarnói megegyezés megszegése ellen fegyveresen lépett volna fel. Flandin, Léon Blum, Daladier mindig az angol nyomásra hivatkoztak, és ez a nyomás tényleg fennállt, de ennek a nyomásnak ellen lehetett volna állni. A valóság az, hogy nem is annyira az angol, mint a francia 200 familles nyomásának engedett még a szocialista Blum is.
1938-ban a francia burzsoáziának legnépszerűbb embere Chamberlain lett, akit a baloldal "J'aime Berlin"-nek gúnyolt. Mikor híre jött, hogy Chamberlain Daladier-val együtt kapitulált Hitlernek, Párizs örömmámorban úszott. Daladier, mondják, mikor Bourget felett lenézett repülőgépéről és meglátta a nagy tömeget, azt hitte, hogy meg fogják lincselni. Az ellenkezője történt. Magam is láttam az utca népét, amint zajos ovációval fogadta Daladiert, akár mint Napóleont Austerlitz után. Ezt látva alig tudtam düh-könnyeimet lenyelni. Ennek az országnak vége. Nem érzi a szégyent Csehszlovákia elárulásáért, nem látja, hogy ezzel végleg kiszolgáltatja magát a náciknak. Párizs utcáin kis esernyő-jelvényeket árultak, Chamberlain béke-esernyőjét, amelyet az emberek a gomblyukaikban hordtak. Autót, palotát akartak "J'aime Berlin"-nek adni és utcát is el akartak nevezni róla. Mi történt az én büszke francia népemmel? Valmy, Austerlitz, Gravelotte és Marne fiai hol vannak? Igaz, a francia burzsoázia 1792-ben Dantonon keresztül a coblenziekkel trafikált. 1871-ben Thiers Bismarck segítségével verte le a párizsi kommünt. A történelem megismétlődik. Daladier és Pétain a burzsoázia érdekében felhúzták a Hackenkreuz zászlót az Eiffel toronyra.
A müncheni szeptemberi napok idején a falukutatók egyik írója Budapestről jövet felkeresett. Bölönyi barátom hozott össze vele. Késő éjszakáig ültünk együtt egy kis bisztróban. A budapesti falukutató az iránt puhatolódzott, hogy hajlandó volnék-e csoportjukhoz csatlakozni? Mikor politikai kérdéseket tettem fel neki, azt felelte, hogy sem a csehekkel, sem a románokkal nem tudna együtt dolgozni, ezek lévén és maradván Magyarország ősellenségei. Egy bizonyos mértékben egy lefokozott nem-nem-soha elgondolásban lehetett összefoglalni politikáját. Más szóval megelégedni a Hitler által ajándékba kapott szlovák és erdélyi részekkel. Belpolitikailag moderált földreformista volt. Csak a zsidók földjét kellene felosztani, mondotta.
"De hiszen - feleltem - a latifundiumok és a papi birtokok felosztása nélkül nincs is elegendő föld ahhoz, hogy a földnélkülieket kielégítsük." Antiszemita érzelmeit egyáltalán nem titkolta. A zsidókat üldözni, a nagybirtokos osztályt megvédeni, a csehek és románokkal szemben tovább folytatni a gravaminális politikánkat, szóval nem kibékülni, és főleg nem federációba lépni velük. De hát, kérdeztem én, - az így magára maradt Magyarország kire támaszkodnék? Ugyebár csak a németekre, akik fasiszták? Ezt a logikus érvelésemet, mivel nem akart fasisztának tunni előttem, azzal ütötte el, hogy Magyarország egyedül is meg tud állni. Akár Carl Alberto híres mondása "L'Italia fara da se". Később megkérdeztem Bölönyitől: "Mondja, miért nem lép be ez a fiatalember a náci pártba? Teljesen oda illik." Pár napra rá együtt luncholtunk a Madeleine templom tájékán egy kis vendéglőben. Ekkor elmondotta, hogy mikor Imrédynek bemutatta könyvét, amelyet a magyar parasztság szörnyű állapotáról írt, ez azt kérdezte tőle, vajon valóban ilyen nyomorban él-e a magyar parasztság. "Kegyelmes uram, elhiheted, nincs egy betű túlzás abban, amit ebben a könyvben írtam." A kegyelmes úrnak erre állítólag potyogni kezdtek a könnyei. "És ön nem nevetett a kegyelmes úr képébe?" - kérdeztem. Nem, felelte, higgye el, Imrédy egy igazi hazafi.
Ezek a falukutatók egy különös ellentmondásban léteznek. Soviniszták, úrgyűlölők, amellett sznobok. A "te, kegyelmes uram"-ra nagyon tartanak. Antiszemiták, kisebb mértékben anti-grófok is. A grófokat meghagynák, de az első szerepet a kulákoknak szeretnék kiosztani. Ezek az intellektuális emberek azt tartják magukról, hogy minthogy parasztszármazásúak, egyedül ők képviselik a magyarságot. Mélyen antiszocialisták és antikommunisták, a földosztást úgy szeretnék keresztülvinni, hogy a kulákok osztálya erősödjék meg. Irodalmi műveltségük dacára horizontjuk végtelenül kicsi. A falu tornyáról nézik a világot. Nyugatiasak, egyben turanisták is. Hogy a világ egy nagy átalakulásban van, hogy a szocializmus domináns szerepet fog játszani, hogy a tervgazdálkodás általános lesz, hogy mind nagyobb és nagyobb csoportosulásokban fognak a kis nemzetek federálni, egybeolvadni, ezt ezek az öntelt irodalmárok nem látják. Extra Hungariam non est vita, Magyarország a világ közepe, Magyarország megengedheti magának, hogy izolációs politikát folytasson. Minek kapcsolódnék bele egy ilyen nyugati, szocialista féle világba? Turániak vagyunk, Kelet-Európa népei között a legműveltebbek, a tótok nem emberek, a kása nem étel. A románok oláh kecskepásztorok, a szerbek rác királygyilkosok, félig elmohamedánosodott, alacsony népfaj. Ezek a falukutatók csak annyiban különböznek az ébredő turáni magyaroktól, hogy nem analfabéták, mint amazok. Hűvösen, fagyos hűvösséggel váltunk el egymástól.
Egy ízben a Madeleine mögötti kis vendéglőben Hatvany Lajossal, Breitscheiddel, Hilferdinggel, Bölönyivel, Kéryvel együtt ebédeltünk. Breitscheid és Hilferding lelkendezve beszélt Franciaországról. Csakis ebben az országban, melynek nagy liberális tradíciói vannak, lehet még élni. Alig két évre rá, Breischeidet és Hilferdinget a franciák kiszolgáltatták a németeknek. Hatvany Lajosnak, miután végtelenül gyengén viselkedett az ellene lefolytatott pör alkalmával, midőn megtagadott minden közösséget a baloldallal és a bírák megnyerése érdekében hazafias könnyeit törölgette, tíz éven keresztül hátat fordítottam. De amikor 1939-ben másodízben is emigrálnia kellett, ez alkalommal a zsidóüldözésnek esve áldozatul - kibékültem vele. Illa, kitűnő művésznő mindkettőnknek barátja lévén, hozott minket össze. Ezzel a kibéküléssel az volt a célom, hogy demonstráljak a zsidóüldözések ellen. 1939-ben már a háború megkezdése után, Oxfordban gyakran összejöttem Hatvanyékkal. Sok estét töltöttünk Wellington square-i flatjében. A háború kimeneteléről és a jövőről vitatkoztunk. Mindig ellentétes nézeteink voltak. Hatvany mindvégig pesszimista volt, nem hitt Anglia győzelmében. Ami az én jövőmet illeti, azt mondotta: "Te, kedves barátom, soha nem fogsz visszatérhetni, akármennyire igazságtalan is, de a magyarság elhitte és elhiszi, hogy hazaáruló voltál." Ezen véleménye engem nem izgatott. Vederemo, gondoltam. Feleségem ellenben annál élesebben kikelt Hatvanynak ezen nézete ellen.
Hatvanyéknak Wellington squarei flatje idővel afféle kávéházzá vált. Az elégedetlen, ruspetáló, Oxfordban élő idegeneknek be- és kijáró helye volt, akiknek Loli, a háziasszony kitűnő teát csinálgatott. Hatvanyt leginkább akkor élveztem, amikor a múltról, a Ferenc József-i időkről szóló anekdotáit mondogatta el. És milyen kitűnően! Amikor együtt sétáltunk az utcákon, az emberek Hatvanyt nézték grófnak, engemet zsidónak. Különben Hatvany, akit a honvágy gyötört, akinek a nosztalgiája egy bizonyos kávéházi asztalhoz fűződött, ahol kegyelettel hallgatták és élvezték gúnyolódásait, ez a Hatvany hiába élt Oxfordban, Anglia nagy emlékeitől körülvéve - pesti maradt és annak légköre után vágyódott. Az emigrációt a legfájdalmasabban a "beau parleurök" és az írók érzik, akik ezen tehetségüket nem tudják az idegenben kiélvezni, vagy akár hasznosítani. Az arisztokratáknak, mint nekem, sokkal kevésbé elviselhetetlen a külföld. Az arisztokraták a háború előtt is sokkal inkább internacionálisok voltak, anyai ágról osztrákok, franciák, angolok stb. - első nyelvük nem is a magyar volt, hanem a francia vagy az angol. Szokásaik inkább az internacionális arisztokratáké voltak. A katolicizmus is internacionálisokká teszi őket. 1848-ban az arisztokraták lenézték a patriótákat, az akkori patrióták voltak a forradalmárok, akik 1789-ben a feudalizmust feldöntötték. Kitűnik mindebből, hogy az arisztokraták a legkevésbé nacionalisták. Az én rokonaimnál is így volt. Károlyiak, Esterházyak, Pálffyak, legtöbbször külföldi lányokkal házasodtak össze. A Pálffy család büszke volt arra, hogy 200 év óta csak külföldiekkel házasodtak. Hatvanyt odahaza destruktív jelzővel emlegették és Hatvanyt ellenségeinek ez az elkeresztelése egy cseppet sem bántotta. Ellenkezőleg, tetszelgett ebben a Mefisztó szerepben, ami szikár alakjának megfelelni látszott. Pedig a gúnyolódó pesszimista mögött egy jó, sőt lágyszívű ember volt. Károlyi Mihály
Károlyi és a politikai rendőrség- Hajdú Tibor történésszel beszélget Argejó Éva -- Egy helyütt utalnak rá, hogy Károlyi felesége nagy angolbarát, és valószínűleg angol kapcsolatokat tart fenn.- Az iratanyag nemcsak Károlyi miatt érdekes, hanem mert mutatja, hogy a politikai rendőrség már az 1945-48 közötti, félig-meddig demokratikus periódusban figyeltetett minden fontos politikust. Akkor még csak általános tájékozódásképpen tartották szemmel a politikai pártokat és a prominens személyiségeket, nem pedig azért - mint pár évvel később -, hogy perekhez, bebörtönzésekhez szállítsanak bizonyítékokat. Péter Gáborék kifejezetten a Kommunista Párt vezetése részére végezték. A politikai rendőrség Szovjetunióból hazatért ezredese, Szűcs Ernő szervezte meg a munkát, tanította be az embereket. Károlyiról is van olyan jelentés, amelyre rá van írva, hogy a Kommunista Párt mely vezetőinek kell látniuk, sőt, rajta vannak Gerő margóra írt megjegyzései is. Ami Andrássy Katinkát illeti, ő valóban nagy angolbarát volt, de az elképzelhetetlen, amire célozgatnak, nevezetesen, hogy kapcsolatban állt volna a brit titkosszolgálattal. - Károlyi hosszú vívódás után, ambivalens érzésekkel tért haza. Akkor már 26 éve élt emigrációban, és hazavágyódott, ugyanakkor pesszimista volt a magyarországi állapotokat illetően. Barátja, Jászi Oszkár Amerikából hozzá írt levelében például megerősítette Károlyit abbéli döntésében, hogy a pártokon kívül- és felülállni az egyetlen helyes út. De Károlyi csalódottsága már kevéssel hazatérte után érezhető volt. Mi volt az oka a korai kiábrándultságnak?- Károlyi csalódottsága helyzetéből következett. Elhatározása - melyet Jászi is erősített benne -, hogy pártok fölött álljon, azzal járt, hogy nem juthatott jelentősebb szerephez. Miután a választásokon a kisgazdapárt 57 százalékkal "túlnyerte magát", a pártok között politikai alku köttetett a fontos hatalmi pozíciók paritásos elosztásáról. Károlyi sértődöttsége abból is adódott, hogy 27 éves emigráció után nem tudtak vele mit kezdeni itthon. Csak egy év után tették diplomáciai pályára, és párizsi követként - maga köré gyűjtve a legjobb erőket - valóban nagyon jól működött, érvényesíteni tudta az egyéniségét és az ottani ismeretségi körét. Egyébként Rákosi kedvenc módszere volt, hogy tekintélyes, de útjában álló személyeket követnek nevezett ki. - A hosszú emigrációból hazatért Károlyi hogyan viszonyult a magyar politikai elithez?- Hazatértekor még nagyon jó véleménnyel volt Rákosiról, tisztelte őt a Rákosi-per és a 16 évnyi börtönélete miatt. Ebben Rákosi hasonlított a nyugati diplomatákhoz, mert amíg nem ragadta magához a hatalmat, joviális, művelt, mások problémái iránt érdeklődő embernek mutatkozott. Később azután Károlyinak - másokkal egyetemben - volt alkalma kiábrándulni Rákosiból. - Mely állomásai voltak ennek a kiábrándulásnak?- A legfontosabb állomás az volt, amikor rájött, hogy Rákosi nem mindig mond igazat. Károlyi tisztában volt azzal, hogy egy politikusnak néha olyan dolgokat is meg kell tennie, amit nem szívesen tesz, de azt nem szerette, ha hazudoznak neki. - Az iratokból az derül ki, hogy Gerőt nem nagyon szerette, de vele - Rákosival ellentétben - tudott tárgyalni, mert Gerő tömören és lényeglátóan kezelte a problémákat.- őt valóban nem szerette. Még a '20-as években ismerte meg Párizsban, ahova azért küldték ki Gerőt, hogy összefogja az ottani kommunista emigrációt. Nem szerette hideg természetét, az örökös titkolódzását és az őszintétlenségét. - Károlyi leginkább Rajkot kedvelte, egy visszaemlékezésében mégis mindössze bátor közkatonának és nem kezdeményezőkész vezérnek látja. "Puritán, ambíció nélküli embernek ismertem meg" - írta róla. Miért gondolta ezt Rajkról? - Ő ezt Rajk kivégzése után írta, és természetesen szépet és jót akart írni róla. Az ambíció nélkülit nyilván úgy értette, mint aki nem magának akar előnyöket kovácsolni, hanem a pártért vagy a hazáért dolgozik - és ez ennyiben igaz is volt. De nem láthatta ambíció nélkülinek Rajkot, hiszen úgy gondolta, ő sokkal alkalmasabb lenne kommunista pártfőtitkárának, mint Rákosi, és ennek megfelelően is viselkedett, amivel azután olyan ellenségeket szerzett magának, mint Farkas Mihály, aki maga is szívesen lett volna Rákosi utóda. De az kétségtelen, hogy Károlyinál igen nagy szerepet játszott a személyes szimpátia, és a két egymást követő kommunista külügyminiszter, Molnár Erik és Rajk László - noha nagyon különböztek egymástól - rokonszenves volt neki, különösen Rajk. - A Károlyi-dossziéban fennmaradt egy levél, amit Rajk írt Károlyinak a jugoszláv események kapcsán. - Ez a levél azért érdekes, mert Rajk, aki nagyon bizalmas viszonyban állt Károlyival, nem egy hivatalos szöveget akart beadni neki. Rajk saját, a Tito-féle vezetéssel szembeni kritikus véleményét fejtette ki Károlyinak, ami ellentétes azzal, amit ma is sokan gondolnak Rajkról, nevezetesen, ha az ellene felhozott vádak nem voltak is valósak, ő mégis valamiképpen Tito-barát volt. A Károlyinak írt leveléből azonban kiviláglik, hogy Rajk - mint minden másban - nagyon is tartotta magát a pártvonalhoz. - Lehet-e tudni, hogyan vélekedett Károlyi Nagy Imréről?- Érdekes módon korábban nem találkoztam Károlyi irataiban, nyilatkozataiban értékeléssel vagy megjegyzéssel Nagy Imréről, noha nyilvánvalóan ismerte őt. Most azonban a Károlyi-dossziéban találtam egy államvédelmi jelentést, amelyben párizsi emberük beszélget Károlyival, aki kifogásolja, hogy 1948-ban, Tildy után Szakasits Árpád lett a köztársasági elnök, és kifejti, hogy szerinte sokkal jobb lett volna Nagy Imre vagy Rajk László. - Mivel indokolta ezt?- Azzal, hogy hiába hiszik otthon, hogy Szakasits szociáldemokrata múltja miatt elfogadottabb lesz nyugaton, külföldön szívesebben vennének egy szimpatikus kommunistát, akit nem lehetne bármiféle kétértelműséggel vádolni. - Károlyi, bármilyen sikeres volt is követként, 1948-ban, egyéves párizsi diplomáciai munka után a lemondását fontolgatta. Mi történt ez idő alatt?- 1948 júniusában bekövetkezett a nyílt szakítás Sztálin és Tito között, s ez kényelmetlenné tette Károlyi helyzetét, aki nagyra tartotta Titót és Jugoszláviát, és nagyon jó viszonyban volt a párizsi jugoszláv követtel, Riszticcsel, aki - hasonlóan hozzá - nem volt tagja a kommunista pártnak. Károlyi, amikor már távozóban volt a követségről, Jugoszlávia ügyében nyíltan hangot is adott egyet nem értésének. - Végül is mi volt Károlyi lemondásának konkrét oka?- Több is volt. Az első megromlott egészségi állapota volt, a második a jugoszlávokkal való szakítás és ehhez kapcsolódóan a hidegháború felerősödése, mely Károlyi körül is légüres teret teremtett. A harmadik ok pedig maga az ÁVH volt, amely addig csöndben meghúzódott a háttérben, de ekkorra már mindenbe beleszólt, és ez Károlyit egyre jobban zavarta. 1948 őszétől már alig adtak ki útleveleket, amit a nyugattal egyre nehezebben lehetett elfogadtatni. Az iratokból kitűnik, Károlyi azt is jól tudta, hogy a követség munkatársainak jó része csak rá való tekintettel nem disszidált még, és ennek ő már nem akart részese lenni. - Károlyinak, párizsi nagykövetként két, komoly nemzetközi visszhangot is kiváltó ügyet, a Mindszenty- és a Rajk-pert kellett a világ előtt képviselnie, és ő nagyon eltérően viselkedett a két esetben. A hercegprímást ő maga is reakciósnak ítélte meg, a sajtótájékoztatón részt sem akart venni. Ezzel szemben Rajk László mellett aktívan kiállt. Egy ÁVH-nak küldött jelentés tanúsága szerint: "Károlyi és felesége eredmény nélkül megkísérelték baloldali írók és művészek mozgósítását Rajk érdekében, és tervbe vették a Francia Kommunista Párt vezetőségét is felkérni." Miért reagált ennyire különbözőképpen Károlyi?- Károlyi valóban nem rokonszenvezett Mindszenty merev politikájával, de nagyon rossz ötletnek tartotta egy katolikus országban letartóztatni a hercegprímást, függetlenül annak tetteitől. ő azt az álláspontot képviselte, hogy Mindszentyt ki kell utasítani az országból, éljen a Vatikánban vagy máshol külföldön. Rákosiék ezt nem akarták, mert Mindszentyt egyfelől komoly veszélyforrásnak tekintették, másfelől pedig a bebörtönzésével példát akartak statuálni. Egy ideig azért megengedték Károlyinak, hogy közvetíteni próbáljon a Vatikán felé, de ezek a tárgyalások megfeneklettek. A Rajk-ügyben viszont egész más volt a helyzet. Amint Károlyi értesült Rajk letartóztatásáról, azonnal beadta a lemondását, amit el is fogadtak. Ekkor még azzal ment vissza Párizsba, hogy átadja az ügyeket utódjának, Szántó Zoltánnak, és feleségével végleg hazatér Budapestre. Amikor azután napvilágra kerültek a Rajkkal kapcsolatos képtelen vádak - amelyek nagy részéről tudta, hogy nem felelnek meg a valóságnak -, akkor döntött úgy, nehéz szívvel, hogy végleg kint maradnak Franciaországban. Az ÁVH számára küldött jelentésekből kitűnik, hogy erről a kérdésről végig vitában állt a feleségével. - A Károlyi-dossziéból kiderül, hogy párizsi környezetében többen is figyelték, és folyamatosan jelentettek róla és feleségéről. Közülük kit érdemes említenünk?- A jelentések íróit három csoportba sorolnám. A legszorgalmasabb jelentők a politikai rendőrség emberei voltak, akiket "ráállítottak" Károlyira. A most feltárt dokumentumokból kiderül, hogy a követségnek is voltak olyan munkatársai, akik nyilvánvalóan kapcsolatban álltak az ÁVH-val, és jelentéseket küldözgettek haza. - Említhetünk konkrét személyeket?- A nevek egy részét még ellenőriznem kell más forrásokban is, de annyi bizonyos, hogy Havas Endre, Károlyi személyi titkára, aki a párizsi követségen is fontos pozíciót töltött be, írt jelentéseket. Az már felfogás kérdése, hogy ezeket minek tekintjük. Havas mindenesetre sok mindent megírt Károlyiról és a feleségéről, többek között személyesen Rajk Lászlónak is. Gyomai Imre sajtóattasé is gondosan figyelt mindent, ami a követségen történt - feltehetőleg nemcsak saját kezdeményezésére. Figyelmének kitüntetett tárgya Fejtő Ferenc volt, akiről kiásott mindenféle leleplező adatot, s végül nagy diadallal jelentette, hogy szerinte Fejtő úgy viselkedik, mint aki disszidálni akar. Rajtuk kívül időnként még alkalmi jelentgetők is tudósították az ÁVH-t a követség munkájához kapcsolódó eseményekről és személyekről. - Károlyi lemondása után ideiglenes utódja Szántó Zoltán lett, aki Károlyi távozása után még küldött róla jelentést. Ez mit tartalmaz? - Szántó Zoltán akkor még hivatalosan nem volt párizsi követ, de politikai megbízottként őt küldték ki a követség vezetésére. Szántó 1949. június 13-án a következőt jelentette elődjéről: "Budapestről való visszatérése óta Károlyi ideges, pánikszerű hangulatban. Hazai fejlemények megdöbbentették. Szerinte Rajkot, akit nagyon kedvelt politikai szempontból, valószínűleg titoizmus és tagállamtól való félés nacionalizmus vezették. (...) Aggasztja Mód Péter ismeretlen helyzete." Károlyi helyettesét, Mód Pétert, aki Rajk barátja volt, a követ távollétében hazarendelték Párizsból és letartóztatták, úgy, hogy Károlyit erről nem is informálták. - A dossziéban van egy Károlyinak írt hosszú levél "Katus" aláírással, amelyből úgy tűnik, a felesége sokkal reálisabban látta az itthon kibontakozó eseményeket. A levélben tájékoztatja férjét, hogy Mindszentyből kényszervallatással szedték ki a vallomását, és előrevetít egy víziót, miszerint "több Mindszenty-per fog következni Magyarországon, és koncentrációs táborokat fognak felállítani". Havas Endre egyik ÁVH-nak írt "jelentésében" hosszú jellemzést adott Andrássy Katinkáról, azt állítván róla, hogy "Nagy kérdésekben semmi esetre sem tudja férjét befolyásolni, legfeljebb kisebb bajokat, kellemetlenségeket, intrikákat idézhet elő". Mekkora szerepe volt Andrássy Katinkának Károlyi döntéseiben?- Volt olyan nézet, hogy először baloldali irányba befolyásolta őt, aztán pedig éppen ellenkezőleg, arra akarta rávenni, többé ne térjen vissza Magyarországra. Sokat beszélgettem erről Károlyinéval. ő azt mondta, a férje nagyon szerette őt, sok mindenre hajlandó volt, hogy a kedvébe járjon, de a politikai nézeteit nem lehetett befolyásolni. Ugyanakkor Károlyinénak volt szerepe abban, hogy 1946-ban férje olyan nehezen tért haza az emigrációból. Károlyiné nem akart hazajönni, és komoly szerepe volt abban is, hogy 1949-ben végül is a végleges emigráció mellett döntöttek, bár erre Károlyi nagyon nehezen szánta rá magát. Károlyiné világosan látta, hogy a Rákosi-rendszer megindult a lejtőn, tehát ő határozottan a kinnmaradás mellett foglalt állást, és ha ezzel meg nem is változtatta Károlyi elhatározását, mindenesetre siettette. - A most feltárt iratanyag ad-e új szempontokat Károlyi Mihály politikusi életpályájának megítéléséhez? - Igen. Amikor a történész azt hiszi, hogy sok mindent tud már valakiről - az én esetemben Károlyi Mihályról -, akkor rendszerint új adatok kerülnek elő. A Külügyminisztérium párizsi követségre vonatkozó anyagából és a Történeti Hivatalban előkerült belügyi, politikai rendőrségi és más iratokból most olyan tényekre és összefüggésekre derült fény, amelyek eddigi ismereteinket pontosabbá, árnyaltabbá teszik. A kutatónak az a dolga, hogy kutasson, és sosem szabad azt hinnie, hogy már mindent megtalált.
Emlékülés [Élet és irodalom, 2000. március 10.] | | |
