Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

Olaszország – mint háborúvesztes állam – csak 1955 decembere óta tagja az Egyesült Nemzetek Szervezetének, részt vesz valamennyi szakosított szerv tevékenységében; az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezetének (FAO) székhelye Róma. Az ország alapító tagja a NATO-nak (1949), az Európa Tanácsnak (1949), a Nyugat-európai Uniónak (1955), az Európai Gazdasági Közösségnek (1958) – ma Európai Uniónak –, a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezetnek (1961), az Európai Biztonság és Együttműködés Szervezetének (1975). 1989-90-ben egyik kezdeményezője volt a közép-európai térség néhány – akkor még különböző szövetségi rendszerekhez tartozó – országa együttműködésének; ennek nyomán jött létre előbb négyoldalú – olasz–osztrák–magyar–jugoszláv – együttműködés, majd a Pentagonale (Olaszország, Magyarország, Ausztria, Csehország, Szlovákia), később Lengyelország csatlakozásával a Hexagonale, ma pedig a 16 délkelet-európai térséghez tartozó ország együttműködését célzó Közép-európai Kezdeményezés, trieszti titkársággal.

Olaszország viszonya szomszédaihoz baráti. A korábbi politikai jellegű nézeteltérések már a kilencvenes évek közepén kölcsönös megállapodások révén nyugvópontra jutottak Szlovéniával és Horvátországgal. Az 1992 táján támadt, a viszonyt egy időre megrontó feszültségek oka: Róma azt igényelte, biztosítsák kellően a két ország területén élő olasz kisebbség jogait, illetve az utódállamok fizessenek megfelelő kártérítést azoknak az olaszoknak, akiket a korábban Itáliához tartozó területekről a háború után a kommunista Jugoszlávia űzött el otthonaikból.

Itália külpolitikájában az alapvető célkitűzéseket az ország EU- és NATO-tagsága, valamint a mediterrán térséggel ápolt hagyományosan jó kapcsolata, különleges viszonya szabja meg. Az ország nemzetközi súlyát, tekintélyét a hatvanas-hetvenes években némileg csorbította gazdaságának ingadozó teljesítménye, a belpolitikai instabilitás, a gyakori kormányváltás, a megfékezhetetlennek tűnő terrorizmus. A hidegháborús években Olaszország külpolitikája szorosan illeszkedett nyugati szövetségeseiéhez. (A kelet-nyugati szembenállás idején Olaszország a Varsói Szerződéshez tartozó magyar hadsereg számára „célország” volt.) A nemzeti, az európai és az atlanti érdekek sokszor összemosódtak, és az ország külpolitikája gyakorlatilag öt évtizeden át szinte változatlan maradt, minden önálló kezdeményezés nélkül, ezért gyakran illették a „követő külpolitika” jelzővel. Az olasz politikára jellemző – máig is sokszor kitapintható – befelé fordulás, „köldöknézés” a hatvanas-hetvenes években alakult ki. Legfeljebb az olajválság éveitől erősödött a mediterrán térség irányába az aktivitás, mindenekelőtt az olajszükséglet fedezésének szüksége kényszerítette Rómát arra, hogy javítsa az arab államokhoz fűződő kapcsolatait. Craxi miniszterelnöksége idején néhány évig – az atlanti és európai elkötelezettség világos keretein belül – bizonyos önállóságra törekvés jellemezte Róma nemzetközi fellépését, kezdeményező „keleti politikát” folytatott.

A hidegháború lezárulása után módosult a feltételrendszer, a mozgástér némileg kiszélesedett, a NATO-tagság és a nyugat-európai szövetségi rendszerhez tartozás valamit veszített jelentőségéből. Ugyanakkor hatalmas megrázkódtatást jelentett a közvetlen szomszédságban zajló délszláv válság és polgárháború. Jugoszlávia szétesése, az etnikai konfliktusok megelőzése érdekében az olasz diplomácia a végsőkig ellenezte – az ország egybentartása szándékával – a volt Jugoszláviából elsőnek kivált Szlovénia és Horvátország függetlenségének elismerését, s ezt csak nyugat-európai szövetségesei nyomására fogadta el. Amikor Albánia is az összeomlás szélére jutott, Olaszország – ENSZ és EBESZ mandátummal – nemzetközi hadtestet szervezett és vezetett (Alba-hadművelet) a politikai és gazdasági viszonyok stabilizálására, az ország megsegítésére, azzal a nem titkolt céllal, hogy így előzze meg albán menekültek tízezreinek Olaszországba özönlését. Az Alba az európai biztonsági és védelmi önállósulás egyik modelljének számít azóta is. Később Olaszország katonai szerepet vállalt mind a boszniai (IFOR), mind a koszovói (SFOR) hadműveletekben. „Európa jövője meghatározó módon attól függ, mi történik a következő években Közép- és Dél-Európában, hogy a formálódó új biztonsági architektúra képes lesz-e elkerülhetővé tenni a jövőben a jugoszláviaihoz hasonló tragédiákat” – hangoztatta ezzel kapcsolatban az olasz kül- és biztonságpolitika filozófiáját fejtegetve Beniamino Andreatta honvédelmi miniszter 1998-ban.

E filozófia jegyében támogatta következetesen Olaszország a NATO bővítését is, Lengyelország, Csehország és Magyarország felvételét az atlanti szervezetbe. Ha csak Rómán múlt volna, bekerülhetett volna akkor az első körbe Szlovénia és Románia is. Olasz vélemény szerint ugyanis e két ország NATO-tagsága rendkívül fontos két okból, részben hogy területi folytonosság érvényesüljön a tagországok között (Magyarország jelenleg nem határos más NATO-országokkal), s hogy a dél-európai térségre, a Balkánra is kiterjedjen a NATO biztosította stabilitás. Szlovénia tagsága – azon túl, hogy biztosítaná a területi kapcsolatot Magyarországgal – azt az üzenetet is hordozná olasz vélemény szerint, hogy a szövetség nem csak a volt Varsói Szerződés országait veszi fel. Ugyancsak e törekvés, a közép- és kelet-európai térség stabilitásának növelése vezérelte azt az olasz kezdeményezést, hogy Szlovéniával és Magyarországgal még szorosabb együttműködést alakítson ki; ennek részeként olasz–szlovén–magyar vegyes katonai dandárt állítottak fel 1998-ban (a parancsnoksága Udinében van). Az utóbbi évek következetes törekvései nyomán e térségben Olaszország – Németország mögött – a második befektető és kereskedelmi partner; erős – bár még mindig elmarad a lehetőségektől – az olasz gazdasági jelenlét Horvátországban, Szlovákiában, Magyarországon és Romániában. Az olaszok erősen szorgalmazzák egy Trieszt–Ljubljana–Budapest–Kijev közlekedési folyosó (autópálya és vasútvonal) kiépítését, s a gazdasági-kereskedelmi kapcsolatok mellett a kulturális jelenlétet is ebben a térségben. Mindennek a már említett Közép-európai Kezdeményezés nevű együttműködési fórum ad keretet, amellyel Olaszország egyfajta hídszerepre törekszik a Balkánon és a Duna-medencében élő országok felé, semmiképpen sem hegemóniára.

A mediterrán térség ugyanakkor változatlanul az olasz külpolitikai törekvések homlokterében áll. Főként Olaszország szorgalmazta, hogy az Európai Unió fordítson nagyobb figyelmet, különböző kedvezmények biztosításával a térségre. Ennek nyomán jött létre 1995-bern Barcelonában az euro-mediterrán partnerségi fórum 27 (15+12) ország részvételével, amelynek célja hosszabb távon vámmentes övezet kialakítása a térségben. Elsősorban az energiaszállító, olaj- és földgáz-útvonalak védelme (Líbia, Algéria), a mérsékelt politikát folytató országok (Tunézia, Egyiptom) erőteljesebb támogatása, a tömeges bevándorlás (Marokkó) korlátozása a fő törekvés, átfogóbb politikai koncepció megvalósításához egyelőre hiányoznak az anyagi eszközök, noha 2006-ig az EU összesen 5,35 milliárd eurót fordít e térségre, ugyanannyit vagy többet, mint a bővítésre. Olaszország kétoldalú alapon a mezőgazdaság, a vízgazdálkodás, a televíziózás és az egészségügy fejlesztése terén nyújt segítséget földközi-tengeri partnereinek.

A közel-keleti konfliktust illetően Olaszország volt az első a nyugat-európai országok közül, amelyik közeledett a palesztinokhoz, hogy tárgyalásokra ösztönözze őket, és próbálja gazdasági eszközökkel is elősegíteni felemelkedésüket; az olasz politika – már korábban, mint az európai partnereké – egyenlő távolság tartására törekedett Izrael és a palesztinok között. S ugyanilyen úttörő szerepet játszott az olasz diplomácia abban, hogy 1998–2000 között nyitott Irán felé, abban a reményben, hogy a kapcsolatok elősegíthetik az ottani fundamentalista iszlám rendszer fokozatos demokratizálódását.

ENSZ és a G-8

Olaszországnak több mint 120 országban működik nagykövetsége, s az ENSZ valamennyi tagállamával diplomáciai kapcsolatot ápol. Noha napjainkban a világ hét legfejlettebb országa között tartják számon, tagsága ebben a szűk csoportban (G-7, majd Oroszország csatlakozásával G-8) nem volt kezdettől automatikus, nem kevés diplomáciai erőfeszítésbe tellett, hogy a hetvenes években odaengedjék ehhez az asztalhoz. Olaszország jelenléte e csúcsértekezleteken sohasem volt meghatározó, kivéve a 2001-ben olasz elnöklettel Genovában megrendezett tanácskozást, amelyet óriási globalizációellenes nemzetközi tüntetések kísértek, s ezek végül egy halálos áldozattal is jártak. Olaszország e tanácskozáson javasolta, hogy a hasonló globalizációellenes megmozdulások megelőzésére alakítsák át gyökeresen a G-8 csúcsértekezletek rendszerét és témáit, tűzzék napirendre a globális problémákat és hívjanak meg társadalmi szervezeteket is a tanácskozásokra.

Az ENSZ-ben szintén előállt reformjavaslattal a római diplomácia, mégpedig a Biztonsági Tanács bővítését célzó, a 90-es évek közepén napirendre került tervek kapcsán. Olaszország vétózta meg ugyanis akkor, hogy a BT jelenlegi öt állandó tagja mellé bekerüljön e fontos testületbe Németország és Japán, ahogyan az amerikai diplomácia szerette volna. Az olasz ellenjavaslat az volt, hogy bővítsék a BT-t 25 tagúra, és legyen tagja annak több középhatalomnak számító ország minden földrészről (így India, Brazília, Nigéria vagy Dél-Afrika, és persze Olaszország is), a szavazati jog pedig kétévenként mindig más tagokat illessen. E javaslat végül függőben maradt, az ENSZ és a BT reformja megrekedni látszik az utóbbi években, az azonban végleg lekerült a napirendről, hogy a világszervezet vezető testületében kizárólag a németek és japánok kapjanak állandó helyet a meglévő öt tag mellett.

Fontos szerepet játszott Róma az ENSZ keretében felállítandó Nemzetközi Büntető Bíróság létrehozásában is. Azt a nemzetközi konferenciát, amelyen erről döntöttek az alapszabály és az egyezmény formába öntésével, Rómában rendezték meg 1998-ban. A háborús bűnök, az emberiség elleni bűntettek elkövetőinek felelősségre vonására létesítendő új intézmény akkor kezdheti meg működését, ha kellő számban ratifikálták az erre vonatkozó egyezményt az aláíró országok. Róma szeretne véglegesen otthont adni ennek a rangos intézménynek, amely az emberi jogok és a jogállamiság eszméjének újabb érvényesülése a diktatórikus államok önkényével szemben.

Olaszország és az Európai Unió

Olaszország legnagyobb piaca mind a kivitel, mind a behozatal szempontjából Németország és Franciaország. Az olasz külkereskedelem 60 százaléka az Európai Unió (EU) tagállamaival bonyolódik. Tizenegy stabil külkereskedelmi partnere közül csak három, az Egyesült Államok, Japán és Svájc nem tartozik az EU-hoz. Az Európai Közösségek számára is sok gondot okozott a Mezzogiorno, az elmaradott olasz Dél. Az évtizedek alatt folyósított különböző segélyek és támogatások ellenére elmaradottságát máig sem sikerült fölszámolni. Ellenkezőleg, déligyümölcs- és zöldségtermelői alulmaradnak a portugál és spanyol konkurenciával szemben, ami újabb bonyodalmak forrása a segélyalapok elosztásában.

Az EU és az olasz kormány mindmáig nem jutott közös nevezőre a szociális kiadások ügyében. Márpedig Itália tartós költségvetési deficitjének egyik fő okozója a kiterjedt jóléti rendszer, amelynek megnyirbálásához Róma belpolitikai okokból nem szívesen járulna hozzá. A nyugdíjasok száma például Olaszországban jelentős mértékben meghaladja az unió átlagát, s a kifizetett milliárdok egyéb szociális programok végrehajtását veszélyezteti vagy húzza keresztül. A krónikus olasz túlköltekezés, amelynek eredményeként az évek során felhalmozódott államadósság a legmagasabbá vált az EU-ban, a 90-es évek elején nagy mértékben veszélyeztetni látszott, hogy Olaszország tagja lehessen a bevezetni tervezett közös pénz, az euró övezetének. Hosszú ideig úgy tűnt, Itália nem lesz képes lépést tartani szövetségeseivel, s nem tud eleget tenni az úgynevezett maastrichti mutatók támasztotta követelményeknek: az infláció, a kamatszint, a költségvetési hiány és az államadósság adott keretek közt tartásának. Sőt, 1992 szeptemberében Olaszország leértékelte a lírát, s kilépett az Európai Pénzügyi Rendszerből, a valuták árfolyamegyeztetési mechanizmusából, képtelen lévén fenntartani a rögzített árfolyamot. 1992–1995 között körülbelül a líra mintegy 35%-ot veszített értékéből a vezető európai valutákhoz képest, a maastrichti konvergencia-kritériumok egyike sem teljesült.

A Romano Prodi vezetésével 1996-ban hivatalba lépett baloldali kormány legfontosabb feladatának tekintette, hogy a pénzügyi egyensúly megteremtésével Olaszországot az euró-övezet részévé tegye. Hároméves gazdasági program keretében az infláció visszaszorítását, az államadósság a deficit csökkentését, a munkanélküliség mérséklését tűzte ki célul, s mindezt annak érdekében, hogy Itália visszatérhessen az Európai Monetáris Unióba. A pénzügyi-gazdasági szigorításoknak köszönhetően (Prodi a hiány csökkentésére még úgynevezett euró-adót is bevezetett) 1998-ra Olaszország végül is teljesítette a követelményeket, és a májusban meghozott brüsszeli döntés értelmében beverekedte magát az eurót bevezető tagországok körébe. Az eurózóna feltételei közül csak az államadósság haladja meg aggasztó mértékben a Maastrichtban megszabott arányt, a GDP 60%-át (jelenleg is 120% körüli), de a csökkenő irányzatra tekintettel ezt a többiek elfogadták.

Ausztria, Finnország és Svédország fölvételét az EU-ba 1995-ben Rómában nem kísérte egyöntetű helyeslés és öröm. Általában attól tartottak, hogy az újonnan fölvettekkel a német befolyás növekszik, s elterelődik a figyelem olyan témákról, amelyek Itália számára létfontosságúak: a regionális fejlesztési támogatások, a délvidéki mezőgazdasági termékek kellő garantálása. A „keleti bővítés” viszont Róma egyetértésével találkozik, kezdettől fogva támogatta ezt a folyamatot abban a reményben, hogy a jövendő „szegényebb” tagországok jelenléte segít majd kiegyensúlyozni az EU belső – olasz nézet szerint inkább a „gazdag északiak” javára billenő – erőviszonyait. „Mi azt szeretnénk – mondta Romano Prodi Budapesten 1997-ben –, ha Európában az EU bővülésével egyensúly jönne létre Észak és Dél között azáltal, hogy valamennyi ország és kultúra képviseltetné magát. Nem létezhet Európa a latin kultúrájú országok meghatározó részvétele nélkül.” Prodi azóta Brüsszelbe, az Európai Bizottság élére került, s e fontos funkciójában is elkötelezett híve az EU kelet-közép-európai kiterjesztésének. Ugyanakkor persze Itália nem hagyja figyelmen kívül a „keleti bővítés” kockázatait sem. Nevezetesen, a mezőgazdasági termelésben majdan jelentkező újabb konkurenciát. A kelet-európai térségben becslések szerint legalább 10 millió ember él az agrárszektorból, s a művelt földek nagysága eléri a 60 millió hektárt. A termelési költségek ebben a régióban 30-40 százalékkal elmaradnak a Dél-Olaszországban meghonosodottaktól. Itália számára az a kockázat, hogy a brüsszeli támogatásokból mind a mezőgazdaságra, mind a regionális fejlesztésre kevesebbet kap, ha majd az újonnan fölvett tagok is benyújtják igényeiket.

Jövőkép, tervek, prognózisok

A kilencvenes évek elején Olaszországban búcsút mondtak az első köztársaságnak, hogy a második köztársaságban megvalósítsák a szükséges társadalmi és gazdasági reformokat. Ez a törekvés csak részben járt sikerrel: nem sikerült tető alá hozni igazán az alkotmányreformot, a munkanélküliség nem csökkent olyan ütemben és mértékben, mint remélték, a Mezzogiorno elmaradottságának felszámolása tekintetében sem született áttörés. Fontos reformok – például a nyugdíjrendszeré – még váratnak magukra, ugyanakkor más fontos területeken, elsősorban a pénzügyi egyensúly helyreállítását illetően sikeres volt a reform, és megújult a politikai vezetőréteg. A kormányzati ingatagság csökkent, Silvio Berlusconi 2001 májusában elért választási sikere szilárd kormánytöbbséget ígért erre a törvényhozási időszakra.

Berlusconi modernizációt, nagy közmunkákat szeretne megvalósítani, az állami bürokrácia csökkentésére, a nyugdíjak emelésére kötelezte el magát. Egyenletes gyors fejlődés persze nem prognosztizálható az olasz gazdaság számára. A közintézmények – változatlanul rövid pórázra fogva – további takarékoskodásra kényszerülnek, ugyanakkor az adóprést a kormányzat enyhíteni kívánja. A munkaerőpiac rugalmatlanságán csakis a kormányzat segíthet, ami azonban konfliktusok árnyát vetíti előre a szakszervezetekkel. Mindent egybevetve, Olaszország helyzete – a vázolt problémák ellenére – az EU-ban éppúgy, mint tágabb értelemben a nemzetközi porondon megszilárdulni látszik. Várhatóan folytatódik a már elkezdett „keleti politika”, hiszen Olaszország rendkívül érdekelt abban, hogy a Balkán demokratizálódjék. Noha a Berlusconi-kormány európai elkötelezettsége időnként megkérdőjelezhető (kisebb-nagyobb konfliktusok utaltak erre az első időszakban), az igazodás a két legfontosabb európai partnerhez – Párizshoz és Berlinhez – aligha változhat meg a sok ezer szál miatt, ami immár Itáliát összeköti az Alpokon túl élőkkel. Valószínű, hogy Róma részéről továbbra is fokozott érdeklődés nyilvánul meg a mediterrán térség iránt, hiszen energiaszükségletét az arab államokból szerzi be, s a jövőben is javarészt rájuk szorul. A teljes jogú EU-csatlakozásra váró kelet-közép-európai államok közül Itáliának hazánkhoz fűződő hagyományosan jó kapcsolatai várhatóan tovább bővülnek. Erre mindkét oldalról megvan a politikai szándék, és nem hiányzik a kölcsönös ösztönzés sem.

Gyapay Dénes [Változó Világ 49.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010