Nyelvi intuíció és elfogadhatósági ítéletek

1. A nyelvi intuíció (kompetencia, nyelvérzék) a természetes beszélő nem reflektált nyelvi tudása, ösztönös megérzése, amelyet spontán módon alkalmaz nyelvhasználata során. Olyan tudásforma, amely a nyelvi megnyilatkozások létrehozása előtt adva van a beszélőben. A nyelvi intuíció azon a velünk született emberi képességen alapul, hogy el tudjuk sajátítani valamely konkrét nyelv szabályait, ennek következtében pedig meg tudjuk különböztetni azon nyelvben a szabályost a szabálytalantól.

Hogyan alakul ki a nyelvi intuíció? Úgy, hogy velünk született nyelvi képességeink a nyelvi szocializáció során a környezet nyelvhasználatának az indukáló hatására mintegy kitöltődnek, konkrét tartalmat nyernek. J. K. Chambers megfogalmazásában: “A nyelvelsajátítás tartalma társadalmilag határozódik meg, bár biológiailag van beprogramozva” (Sociolinguistic Theory. Linguistic Variation and Its Social Significance. Oxford, 1995. 158; Tolcsvai Nagy Gábor, A nyelvi norma. NytudÉrt. 144. sz. 20). Kiefer a nyelvi kompetenciáról (más megnevezéssel: belső nyelvről) azt írja, hogy az “az ontogenezis folyamán az organizmusban az előre megadott lehetőségek (ez az ... univerzális grammatika) és a tapasztalattól függő ismeretek alapján alakul ki” (MTud. 1998: 308). Tegyük hozzá: a környezet általános és specifikus (szociolektális, dialektális stb.) nyelvi normái alapján.

A nyelvi intuíciónak szűkebb és tágabb értelmezése egyaránt van. A generativisták korábban a szűkebb értelmezés szerint jártak el, ma már (Kiefer Ferenc szóbeli közlése szerint) többségükben a tágabb értelmezést követik. (A kérdéskörhöz l. még Herman József in Zoltán András szerk., Nyelv, stílus, irodalom. Köszöntő könyv Péter Mihály 70. születésnapjára. Bp., 1998. 231—8.) A tágabb értelmezés szerint a nyelvi kompetencia nemcsak az egyetemes nyelvtan elveit, illetőleg a nyelvtani “mag”-hoz tartozó szabályokat, hanem a “perifériá”-ba tartozókat is tartalmazza. Tanulmányomban a nyelvi intuíciónak kizárólag azzal a részével foglalkozom, amelyet nyelvi kompetencia (belső nyelv) megjelöléssel (is) szoktunk emlegetni. Nem foglalkozom a kommunikációs kompetenciával. Ez utóbbi csak specifikus, ti. kultúrakötöttségű normák alapján alakul ki, szemben a nyelvi kompetenciával, amelynek kialakulását univerzális és specifikus normák szabják meg (l.: H. Löffler, Germanistische Soziolinguistik. Berlin, 1985. 109; R. Bartsch, Sprachnormen: Theorie und Praxis. Tübingen, 1985. 163; l. még BaŃczerowski: Nyr. 1994: 277—86). Ezért fogalmaztam föntebb úgy, hogy szociális és dialektális tényezők is befolyásolják a nyelvi intuíció alakulását (l. Th. Lewandowski, Linguistisches Wörterbuch. Heidelberg, Wiesbaden, 1990. 2: 495). Az ember vele született nyelvi alapképességei azonosak. De mert a nyelvi környezet számos és sokféle, ezért a “kitöltődés” eredményeként létrejövő intuíciók (az idiolektális nyelvi kompetenciák) szükségszerűen maguk is változatosak, eltérők. Az eltérés lehet kisebb és lehet nagyobb. Az azonos beszélőközösségekbe tartozók esetében az idealizált nyelvi kompetenciánál tágabban értelmezett nyelvi intuíció tartományának túlnyomó többségét, messze legnagyobb részét az azonos mag, a közös invariáns rész teszi ki. Természetes éppen ezért, hogy a nyelvi intuíció legmagasabb fokú egyezése, azaz a nyelvhasználat és a nyelvi ítéletek legnagyobb fokú hasonlósága a beszélőközösség azonos társadalmi csoportokba tartozó beszélőire jellemző. Minél kisebb a szociokulturális okokra visszamenő különbség az egyes társadalmi csoportok között, annál kevesebb, minél nagyobbak a különbségek, annál több eltéréssel számolhatunk a csoportok tagjainak a nyelvi intuíciójában, tehát elfogadhatósági ítéletében is. (Hymes, Halliday és mások idevágó nézeteire vonatkozóan l. Tolcsvai Nagy i. m. 19 kk.) Tudvalevő példának okáért, hogy a nyelvközösségek egy- és kétnyelvű csoportjai tagjainak a nyelvi elfogadhatósági véleményében különbségek vannak. A kétnyelvű beszélők olyan szerkezeteket is használnak, jónak tartanak, amelyeket egynyelvű anyanyelvtársaik nem. (Megjegyzendő, hogy a két- és többnyelvűségre vonatkozó empirikus és neurolingvisztikai vizsgálatok azt mutatják, hogy ezen esetekben a nyelvi kompetencia nagyobb mértékben alapul tanuláson, elsajátításon, mint az anyanyelv esetében, vö.: R. Dietrich in U. Ammon et alii ed., Sociolinguistics. An International Handbook of the Science of Language and Society. Berlin, New York, 1988. 1: 352—8; N. Dittmar, Grundlagen der Soziolinguistik. Tübingen, 1997. 253.)

Az Olvasó megértését kérem, hogy nagyon szűkmarkúan bánok a hivatkozásokkal. A témakörnek óriási az irodalma, célom a jelen esetben azonban csupán annyi, hogy egy korlátozott körű vizsgálat eredményéről s ehhez kapcsolódó néhány észrevételről adjak számot.

A) A kérdés. — A kérdés, amelyre választ keresek, ez: mennyiben, illetőleg statisztikailag mennyire kimutathatóan befolyásolja magyar anyanyelvű beszélők nyelvi intuícióját az a tény, hogy nyelvi tudásukat a nyelvjárási környezet is formálja? A kérdést így is meg lehet fogalmazni: mennyiben befolyásolja a kettősnyelvűség a beszélők nyelvi intuícióját? Figyelmem középpontjában tehát a regionális kötöttségű mondatok véleményezése áll, s válaszra váró legfontosabb kérdésem az, hogy a táji sajátosságokat tükröző mondatok megítélésében mutatkozik-e szignifikáns különbség az azonos életkorú falusi és fővárosi iskolások között. További kérdés: milyen különbségek mutatkoznak az általános iskolások és magyar szakos egyetemisták nyelvi elfogadhatósági ítéleteiben? Illetőleg: vannak-e, s ha igen, milyen különbségek nyelvészek és nem nyelvészek elfogadhatósági ítéletei között? (Szembesíteni kívánom a magyar generatív szemléletű leírások némely mondatának egyéni intuíción alapuló elfogadhatósági minősítését nem nyelvész adatközlők véleményével.)

B) A hipotézis. — 1. A nyelvi intuíciót befolyásolja az a tény is, hogy a beszélők anyanyelvük melyik, illetőleg hány változatát birtokolják. E szerint különbségeknek kell mutatkozniuk az adott nyelvet egyes- és kettősnyelvűként beszélők nyelvi intuíciójában, tehát a köznyelvi beszélők és a nyelvjárási beszélők, illetőleg a köznyelvi beszélők és a köznyelvet s valamely nyelvjárást egyaránt beszélők nyelvi intuíciójában. — 2. A magyar szakos egyetemisták a felső tagozatos általános iskolásokkal szemben életkorukból s tanulmányaikból következőleg nyelvileg (is) jóval tapasztaltabbak, anyanyelvi tudásuk (is) tágabb, mélyebb és tudatosabb, s mindebből következő differenciáltabb nyelvi szemléletüknek köszönhetően a köznyelvi normatudat túláltalánosító hatása körükben kevéssé érvényesül, mint az általános iskolásokéban. Várható tehát, hogy az egyetemisták nagyobb arányban tartják elfogadhatónak a nem köznyelvi normák szerint alakult mondatokat, mint az általános iskolás köznyelvi beszélők.

Tehát: statisztikailag kimutatható különbségek várhatók egyfelől kettősnyelvű és köznyelvi egyesnyelvű felső tagozatos diákoknak, másfelől pedig felső tagozatos tanulóknak és magyar szakos egyetemistáknak magyar mondatokra vonatkozó elfogadhatósági ítéletei között.

C) A módszer. — A nyelvi tudás implicit. Megállapítása, leírása s kifejtése a nyelvész feladata. A kutató két felfogást követhet. Vagy elvonatkoztat a konkrét nyelvhasználattól, és saját induíciójára támaszkodva jut megállapításokra (a generatív grammatikai vizsgálatokból jól ismert eljárásról van szó), vagy a konkrét nyelvhasználatot, más beszélők nyelvi gyakorlatát, illetőleg nyelvi ítéletét tekinti kiindulási alapnak (l. például Kenesei: MTud. 1998: 1388). Magam a tényleges nyelvhasználat meghatározott mondat-, illetőleg szerkezettípusait teszteltetve vizsgálom mások nyelvi intuícióját, s deduktív általánosítással, a kvantitatív szociolingvisztika alapkövetelményeit (szociológiai és statisztikai értelmezhetőség) szem előtt tartva következtetek a csoportszintű különbségekre.

A nyelvi elfogadhatóság egyik legjobb vizsgálati módja a kérdőíves. Egyrészt azért, mert alkalmas nemcsak tényleges mondatoknak, hanem lehetségeseknek a véleményeztetésére is. Másrészt pedig azért, mivel így (= azonos kérdésekkel s azonos megítélendő mondatokkal) biztosítható leginkább az összehasonlíthatóság, illetőleg kérdőívvel az anyaggyűjtés egyidejűsége és gyorsasága, az adatok ellenőrizhetősége és megismételhetősége. A követett módszer a kísérletes (elicitációs) volt: kérdőívben megadott mondatokról kellett az adatközlőknek nyilatkozniuk, hogy azok érzésük szerint spontán beszédben elhangozható, ilyen értelemben elfogadható magyar mondatok-e vagy sem.

A kérdőív mondatainak egy része a nyelvtan magjába, másik része a perifériába tartozó típusokat reprezentál. (A kérdőívbe fölvettem néhány olyan mondat- és szerkezettípust is, amelyeket egyelőre csupán tájékozódási alapnak, véleményezésüket szúrópróbának tekintettem. Ezekről érdemlegeset csak nagyobb mennyiségű példamondat teszteltetése után lehet mondani.)

A kérdőív mindegyik mondata magyar anyanyelvűtől származó tényleges (elhangzott, adatolt) mondat. A maga eredeti környezetében mindegyik helyes mondat volt. (Ahogy nyilvánvalóan hibás performancia egy budapesti tudományos tanácskozáson 1998-ban elhangzott megnyilatkozás második fele: “Ezt én nem tudom eldönteni, ezt a bizottság hozzon állásfoglalást.”) Tehát a kérdőívben föltett kérdésre a maradéktalanul helyes válasz az lett volna, hogy mindegyik mondat elfogadható magyar mondat. Egyetlen adatközlő sem válaszolt így. Sőt nem volt senki sem, aki a mondatok 80%-át elfogadhatónak minősítette.

Három vizsgálati csoporttal dolgoztam. Az egyik csoportot egy nyelvjárásdomináns falu (szülőfalum, Mihályi) felső tagozatos általános iskolás tanulói, a másikat a budapesti Deák Téri Evangélikus Gimnázium 10—14 éves diákjai, a harmadikat pedig az ELTE véletlen kiválasztással toborzott magyarszakos hallgatói alkották: 64 fő mindegyik csoportban. Azért ennyi, mert a mihályi általános iskolában ennyi felső tagozatos volt a vizsgálat idején (tehát a teljes mennyiséggel, az alapsokasággal dolgoztam). Az általános iskolások nyelvjárási környezetben nőttek föl, illetőleg élnek, s a kettősnyelvűség ilyen-olyan fokán állnak. A fővárosiak köznyelvi egyesnyelvűek. Az egyetemisták döntő többsége budapesti, de a vidéki származásúak sem tekintik kettősnyelvűeknek magukat, azaz mindnyájan köznyelvi egyesnyelvűek, néhányan minimális nyelvjárási nyomokkal. — Az eddigi szociolingvisztikai kutatások szerint a nyelvi intuíció vizsgálatában a lakóhelynek és az iskolázottságnak mint szociológiai változóknak fontos szerepe van. Az adatközlők kiválasztása ennek megfelelően történt.

Az általános iskolások az iskolában, tantermükben, tanári felügyelet mellett töltötték ki a kérdőívet. Az egyetemisták tanáruk jelenlétében adtak választ (gondolkodási időt ők minimálisat kaptak). A kérdőívek kitöltetésében nyújtott segítségéért Rabi Zoltánnénak (Mihályi) és Kerepeszky Anikónak (Bp.) tartozom köszönettel.

Az intuíciót csak közvetett módon ismerjük (introspekcióval, a konkrét nyelvhasználatból, mások és magunk verbális megnyilatkozásainak kijavításából stb.), ezért az intuícióknak, tehát a beszélők nyelvi kompetenciájának a leírásában vannak bizony problémáink (A. von Stechow in J. Jacobs et alii ed., Syntax. An International Handbook of Contemporary Research. 1. Halbband. Berlin, New York, 1993. 6—7; J. M. Moravcsik i. m. 2. Halbband, 1995. 1480). A nyelvi elfogadhatóság vizsgálatának leginkább gátló tényezője a konkrét esetben az, hogy az adatközlők a nyelvi elfogadhatóságot többé vagy kevésbé a köznyelvi helyességgel azonosítják, s e szerint alkotnak véleményt. (Példák: nem is kevés egyetemista a Nem tudom, el-e jön ő is mondatot nem fogadta el. Pedig nekik tudni illik, sőt kell arról, hogy ez a szerkezettípus nyelvi realitás a mai magyarban. A másik: a mihályi iskolások számára nap mint nap hallható nyelvi tény a jön ige gyün formában való használata. Ennek ellenére 14 diák nem a fülének hitt, hanem nyelvi helyességi beidegződését követte, s elfogadhatatlannak, azaz a kérdőív értelmezése szerint elő nem fordulhatónak ítélte a Meggyüttek a szénszállítók mondattípust (= mondat alaki tájszóval). Mindkét említett esetben a köznyelvi normatudat túláltalánosító hatásával, más szóval a kommunikációs normának a nyelvi normát is befolyásoló hatásával magyarázható a nyilvánvalóan téves értékelés. Hiszen köznyelvi normatudatuk, tehát az explicit, az akként tanult/tudatosított (köznyelvi) norma ismerete, a nyelvileg “helyes” reflexe hagy nyomot elfogadhatósági ítéletükben. Általános jelenségről van szó: a nyelvészetileg naiv beszélők — eltérő mértékben ugyan, de mindanynyian — ennek hatása alatt állnak. Így a bizonytalansági tényezők ellenére is lehetséges az intuícióbeli eltérések föltérképezése, különösen akkor, ha szociológiailag és statisztikailag értelmezhető adatokkal s nagy számú adatközlővel dolgozunk.

Általános tapasztalat, hogy az iskolások a nyelvi elfogadhatóságot nagyobb mértékben kapcsolják össze a köznyelvi szempontú nyelvi helyességgel, mint a felnőttek, illetőleg elsősorban azok, akiknek nyelvi műveltsége az átlagot jóval meghaladja (például a magyar szakos egyetemisták).

A vizsgálatot erre való tekintettel is jobban előkészítendő 1998 tavaszán próbafelmérésnek vetettem alá a mihályi nyolcadikosokat. A tapasztalatok birtokában két ponton is módosítottam az eredeti kérdőíven. Egyrészt nem szerepeltettem a feladatmegjelölő, bevezető szövegben a helyes, jelzőket, csak az elfogadható-t, illetőleg körülírtam, hogyan gondolom az elfogadhatóságot (ha magyar anyanyelvű ember mondja vagy mondaná; ha magyar anyanyelvűek Budapesten, Erdélyben, Palócföldön, Dunántúlon vagy bárhol másutt mondhatnák). Másrészt elhagytam bizonyos mondatokat, újakat vettem be, s a kérdőívet a következő típusú mondatokkal véglegesítettem: 1. a mihályi nyelvjárásra jellemző szerkezettípusúakkal, 2. a köznyelvre jellemzőkkel, 3. sem a mihályi nyelvjárásra, sem a magyar köznyelvre nem jellemzőkkel. Iskolásokról lévén szó fontosnak tartottam közölni, hogy a válaszokat senki sem osztályozza. Ezzel kívántam csökkenteni a diákokban minden írásos iskolai feladatnál jelentkező azon belső késztetést, hogy úgy válaszoljanak, ahogy tanáraik elvárják tőlük (tudniillik “helyesen”, azaz köznyelviesen).

2. A mondatok és elfogadási arányuk csoportok szerint
Regionális szerkezetek

A mondat

Az igenlő válaszok száma

A különbség

 

Mihályi

Bp.

ELTE

Mihályi és Bp.
között

01. Én is írni kellek neki levelet.

61

03

05

58 = 90.6%

02. A szomszédék kertjük teli van gazzal.

47

08

13

39 = 60.9%

03. Ilyen nagy gyerek nem illik már
00. babával játszani.

37

07

18

30 = 46.9%

04. Meg leszel mondva, ha árulkodni mersz!

58

32

35

26 = 40.6%

05. Kiék ezek a lovak?

44

18

25

26 = 40.6%

06. Kovácsék disznójuk a hidas ajtaját zörgeti.

27

05

09

22 = 34.4%

07. Már hideg van, s nekik még nincs elegendő ruha.

41

21

32

20 = 31.2%

08. Ez a gyerek túlságos magas.

30

10

14

20 = 31.2%

09. Nem tudom, el-e jön ő is.

35

18

18

17 = 26.6%

10. Soha adta meg nekem a tartozását.

20

03

10

17=26.6%

11. A virágoknak a szél levitte a levelüket.

50

36

34

14 = 21.9%

12. Megbántott, ezért soha kérek tőle
00. valamit is.

13

03

02

10 = 15.6%

13. Meggyüttek a szénszállítók.

50

41

62

9 = 14%

14. Kovácsék disznaja a hidas ajtaját zörgeti.

57

50

63

7 = 10.9%

15. Ezek házuk igen magas.

10

04

06

6 = 9.4%

16. Mikorára te megjössz, akkorára én is otthon leszek.

23

20

63

3 = 4.7%

17. A farakás hegyibe tette a paradicsomot, hogy gyorsabban beérjen.

48

47

48

1 = 1.6%.

A mondatok elfogadottsága (összesített adatok): Mihályi 651 = 59.9%, Bp.-Deák tér 326 = 29.9%, Bp.-ELTE 461 = 42.3%. Azaz: a szóban forgó mondatokat a mihályi iskolások fogadták el a legnagyobb, a Bp.-Deák tériek a legkisebb arányban. A statisztika nyelvén: a mihályiak kétszer nagyobb arányban tartják elfogadható magyar mondatoknak a kérdőív regionális, a mihályi nyelvjárásra jellemző jegyeket is fölmutató mondatait, mint a budapesti diákok. Ez szignifikáns különbség, s mint ilyen vitán felül bizonyítéka annak, hogy a köznyelvi egyesnyelvű, illetőleg a nyelvjárási környezetű kettősnyelvű tanulóknak, tehát a két vizsgálati csoport tagjainak az anyanyelvi intuíciója empirikusan megállapítható, igazolható módon eltér egymástól.

Minél gyakoribb használatú egy regionális nyelvi szerkezettípus, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy a nyelvjárási hátterű iskolások az erős köznyelvi normaorientáltság s a nyelvjárások stigmatizáltsága ellenére elfogadhatónak tartják őket. Az Én is írni kellek neki levelet (a nyelvjárási ejtésmód: én is irnyi köllök neki levelet) mondatot például mindössze három tanuló kivételével mindegyik mihályi adatközlő elfogadta. Érthető: a szerkezettípus ma is aktív nyelvjárási jelenség, sőt a vidék regionális köznyelviségének is része (még). Ugyanígy érthető a budapestiek azonos arányú elutasítása: ők a számukra nyilván ismeretlen mondattípust három kivétellel nem fogadták el.

A példamondatokba rejtett nyelvjárásiasságok között vannak a szóban forgó településen ma is általános használatúak (például az 1., 4.), de vannak visszaszorulók (2., 3., 9., 11., 14.), sőt erősen visszaszorultak (10., 12., 15.) is, azaz gyakori, ritka és nagyon ritka használatúak. Tévedés volna azonban azt gondolni, hogy a vizsgált falu iskolásainak szűkebb nyelvi környezete nagyjából azonos. Családonként olykor nagy különbségek vannak: a gyermekeket tudatosan (regionális) köznyelven szocializáló szülők állnak az egyik, a nyelvileg archaikusak s otthon nyelvjárásban beszélők a másik oldalon. A falu eme rétegzettségére korábbi vizsgálatok már fényt derítettek, s éppen az iskolások közötti nyelvjárási tudásbeli különbségek világítottak rá arra a tényre, hogy egy többségében nyelvjárási nyelvhasználatú faluban milyen különbségek lehetnek a felnövekvő nemzedék tagjai között a nyelvjárási jelenségek ismeretében. A jelen vizsgálat azonban éppen azt mutatja, hogy az archaikus regionális szerkezeteket a várhatónál nagyobb arányban fogadták el a mihályi iskolások. Ezt pedig a családon kívüli környezet hatásával, tehát azzal magyarázom, hogy az összességében nyelvjárásdomináns településen a köznyelvi orientáltságú családokban született gyermekek is találkoznak a nyelvjárási grammatikai archaizmusok nagy részével. (A lexikaiakkal kevésbé, mert azok többnyire konkrét tárgyakhoz, dolgokhoz kötődnek, amelyekkel már nincs vagy csak elvétve van módjuk találkozni, l. MNy. 1996: 406 kk.)

Ellenpróbaként olyan mondatokat is véleményeztettem, amelyeket Mihályiban s tágabb környezetében sem használnak. Föltételezhető volt, hogy ezeknek az elfogadási aránya alacsonyabb lesz a mihályi diákok körében. Íme:

A mondat

Elfogadta

 

Mihályi

Bp.-Deák tér

ELTE

Vevé a kalapját, s mene elfele.

28

36

55

Mit kell tegyek?

31

41

55

Összesítve:

59

77

110

Az egyetemisták a regionális mondatokat jóval (egymáshoz viszonyítva: 41%-kal) nagyobb arányban fogadták el, mint a köznyelvi általános iskolások. A hipotézist az adatok itt is alátámasztják. A kérdőívet kitöltötte az ELTE tíz magyarnyelvész tanára is. Az ő válaszaikban volt a legtöbb elfogadás és a legkevesebb elutasítás. Ezzel az említett hipotézis további támogatást nyert.

3. A mihályi nyelvjárás mondattani jelenségeit vizsgálva a hetvenes évek derekán-végén az tűnt föl egyebek mellett, hogy a nyelvjárásban a mondatátszövődés jóval gyakoribb, mint a köznyelvben (Nyr. 1979: 66, MNyTK. 164. sz. 70). Hogy ez így van, elsősorban azzal magyarázható, hogy a mondatátszövődés elsődlegesen és tipikusan beszélt nyelvi jelenség (Haader: Nyr. 1998: 232). A helyzet mára annyiban módosult, hogy a nyelvjárások és a beszélt köznyelv között a mondatátszövődés gyakorisági különbsége csökkent. Éspedig azzal, hogy e jelenség a beszélt köznyelvben is egyre inkább terjed. Ennek oka az, hogy néhány évtizede fölerősödött a nyelvhasználókat a beszélt nyelv felől érő, s számottevően csökkent az írott nyelv oldaláról jövő hatás (l. Haader i. h.). A különbség csökkent, de nem egyenlítődött ki. Ebből kiindulva föltételeztem, hogy a megítéléses feladattípusokra adott válaszokból az derül ki, hogy a nyelvjárási környezetű tanulók nagyobb, a köznyelvi egyesnyelvű iskolások kisebb arányban tartják elfogadhatónak a mondatátszövődéses mondattípusokat. (A példamondat-típusok a mihályi nyelvjárásban mind előfordulnak.) Lássuk az eredményt!

A mondat

Az igenlő válaszok száma

A különbség

 

Mihályi

Bp.

ELTE

Mihályi és Bp.
között

01. Kire gondolod, hogy szavaztak?

40

5

31

35 = 54.7%

02. A képek jók, a Pali azért látszik,
00. hogy beteg.

45

17

56

28 = 43.7%

03. A nyulat láttam, hogy meg van dögölve.

40

15

28

25 = 39%

04. A szemüvegeket szeretném, ha tudnád, hogy nem ott van a helyük.

29

8

8

21 = 32.8%

05. Az anyámmal megmondtam, hogy nem
00. engedem, hogy rosszul bánjatok.

27

9

46

18 = 28.1%

06. Náluk nem tudom, hogy lett volna az valaha is.

39

22

45

17 = 26.6%

07. Nekem nem bánom, ha nem hoznak ki széket.

28

11

47

17 = 26.6%

08. Jóska is szeretnénk, ha velünk jönne.

23

8

13

15 = 23.4%

09. Jánost azt mondták, hogy azt nem kell megvárni.

20

6

19

14 = 21.9%

10. Péter azt mondta, hogy moziba szeretné, ha mennénk.

22

13

27

9 = 14%

11. Mari senkit sem szeretne, hogy meghívjunk.

25

18

23

7 = 10.9%

12. Karcsi meccsre mondta, hogy szeretné, ha mennénk.

9

2

6

7 = 10.9%

13. Mari Jánost ígérte meg, hogy meghívja.

18

13

23

5 = 7.8%

14. Be akarja Mari, hogy írassuk a tanfolyamra.

9

4

19

5 = 7.8%

15. Azt a lányt nem tudom, hol a táskája.

3

0

0

3 = 4.7%

16. János azt mondta, hogy azt szeretné, ha moziba mennél.

49

48

57

1 = 1.6%

17. Jancsi Juliskát hallottam, hogy elveszi feleségül.

17

60

21

–43 = –67.2%.

A mondatok elfogadottsága (összesített adatok): Mihályi 443 = 40.7%, Bp.-Deák tér 259 = 23.7%, Bp.-ELTE 469 = 43%. Azaz: az átszövődéses mondatokat a mihályi iskolások 71,7 százalékkal nagyobb arányban fogadták el, mint a Deák tériek (az egymás közötti viszonyítás szerint). Figyelemre méltó, hogy a 17 mondat közül 16-ot nagyobb arányban fogadtak el, mint a fővárosiak. Az önként adódó következtetés: az itt is jelentkező eltérés fő magyarázata a környezet megszabta nyelvi kompetenciabeli különbségben rejlik.

Feltűnő, hogy az átszövődéses mondatokat az egyetemisták a mihályi diákoknál is valamivel nagyobb arányban fogadták el, s hogy a fővárosi általános iskolások hozzájuk képest mennyire “szigorúak” voltak. Az okokra l. föntebb, a hipotézis megfogalmazásakor említetteket.

4. A mondatok elfogadhatóságának megítélésében előfordulnak bizonytalanságok. Ennek a nyelvben levő bizonyos átmenetek, változatok és a beszélő nyelvi tudásában meglevő bizonytalanságok egyaránt lehetnek okai — és persze azon körülmények (izgatottság, az összpontosítás zavarai, az emlékezet kihagyásai, a figyelem, az érdeklődés elterelődése), amelyeket Chomsky mint grammatikai szempontból érdektelen körülményeket figyelmen kívül hagyott, mondván, a nyelvésznek az a feladata, hogy megállapítsa, mit tudnak a beszélők nyelvükről, nem pedig annak megállapítása, hogy mit csinálnak nyelvükkel. Bizonytalanságok előfordulnak akkor is, ha a legjobban birtokolt anyanyelvi változat mondatairól van szó. Empirikus vizsgálatok igazolták ugyanis, hogy a beszélők metanyelvi ismeretei a nyelvi szabályokról nem megbízhatóak (N. Dittmar i. m. 267). Magától értetődik, hogy szaporodik számuk, ha anyanyelvünk nem vagy kevésbé ismert változatából merítjük a példákat, vagy ha mi magunk szerkesztünk “fogós” mondatokat. A kérdőív regionális kötöttségű, tehát az adatközlők többségétől nemigen hallott mondatokat is tartalmazott. Várható volt éppen ezért, hogy a szóban forgó szerkezetek megítélésében megnövekszik a bizonytalanság. Hogy erről többet megtudjak, adatközlőim egy részét, 32 egyetemi hallgatót és 7 egyetemi kollégát arra kértem, hogy jelölje meg, mely mondatok esetében válaszolnának úgy, hogy nem tudnak dönteni, illetőleg hogy inkább nem döntenek. A válasz: 33 esetben az 55-ből. Az adatközlők tíz százaléka vagy annál több volt bizonytalan a következő mondatok megítélésében:

A mondat

A bizonytalanság aránya %-ban

Már hideg van, s nekik még nincs elegendő ruha.

18

Mari senkit sem szeretne, hogy meghívjunk.

15

Kívánok egy boldog új évet!

15

Péter azt mondta, hogy moziba szeretné, ha mennénk.

13

Náluk nem tudom, hogy lett volna az valaha is.

13

Természetesen, hogy segítek otthon én is.

13

A képek jók, a Pali azért látszik, hogy beteg.

13

Jancsi Juliskát hallottam, hogy elveszi feleségül.

10

Holnap valószínű érkezik.

10

Volt János ügyes.

10

Ilyen nagy gyerek nem illik már babával játszani!

10

Nekem nem bánom, ha nem hoznak ki széket.

10

21 esetben a bizonytalankodók száma 3 és 1 között mozgott.

5. A vizsgálat lehetőséget kínált arra, hogy nyelvész(ek) intuícióját szembesítsem jóval nagyobb számú nem nyelvész intuíciójával. A magyar nyelv generatív szemléletű mondattani leírásaiban, jelesül É. Kiss Katalin több tanulmányában olvasható átszövődéses mondatok közül hetet vizsgáltam (minimális, a tárgy szempontjából lényegtelen változtatásokkal). Az É. Kisstől elemzett mondatokra l.: Dezső L. szerk., Contrastive Studies Hungarian—English. Bp., 1982. 56 és Kenesei I., Pléh Cs. szerk., Approaches to Hungarian. Volume Four. The Structure of Hungarian. Szeged, 1992. 70, 85, 87, 89, É. Kiss K.—Kiefer F.—Siptár P., Új magyar nyelvtan. Bp., 1998. 156 kk. Helykímélés miatt nem közlöm újra a mondatokat, csupán sorszámukat adom meg zárójelben (l. őket följebb, az átszövődéses mondatok között). É. Kiss a 4. sorszámú mondat elé két kérdőjelet tett, a többi előtt nincs jelzés, tehát ezek a szerző szerint elfogadható mondatok. A három szóban forgó vizsgálati csoport tagjainak, azaz 3 x 64 = 192 személynek a véleménye százalékban kifejezve és a sorrenddel is jelölve (a legmagasabb elfogadási ponttól haladva a legalacsonyabb felé) a következő:

50 százalék fölött fogadták el: 1. (16.) 80.2% — 2. (17.) 51%;

50 százalék alatt fogadták el: 3. (5.) 42,6% — 4. (1.) 39.5% — 5. (11.) 34.3% — 6. (10.) 32.1% — 7. (12.) 8.7%.

Azaz: minősített többség csak a János azt mondta, hogy azt szeretné, ha moziba mennél mondattípust tartja elfogadhatónak. Minimális (51%-os) többséggel fogadták el a Jancsi Juliskát hallottam, hogy elveszi feleségül mondatot. Valamennyi többit nem tartja elfogadhatónak a többség. Az É. Kisstől két kérdőjellel jelölt mondat (4.) 39.5%-os minősítésénél három mondat még rosszabb szavazatot kapott.

A szóban forgó mondatok közül hármat (1., 6., 7.) Kontra Miklós 103 diákkal (70 bölcsész, 33 gimnazista) véleményeztetett (NyK. 1983: 232—3; DialSzimp. 2: 133). A jelen vizsgálat eredményei lényegében megegyeznek az övéivel (a 7. mondatot Kontra adatközlőinek közel 80 százaléka, az enyéimnek 91.2 százaléka tartotta elfogadhatatlannak). Talán nem elsietve vonjuk le ebből azt a következtetést, hogy a képzett grammatikus és a többségében nyelvészetileg naivnak tekinthető többi adatközlő intuíciója között néhány mondattípus esetében meglehetősen markáns különbség mutatkozik. Ez természetesen egyik részről sem hiba. Csupán tény. Tény, amelyet azonban ajánlatos figyelembe venni akkor, amikor mondatok elfogadhatósága a vizsgálat tárgya.

6. A vizsgálat eredményei természetesen inkább csak jelzés értékűek, hiszen kevés adatközlővel dolgoztam. De mert a vizsgált csoportok, különösen pedig az egyes- és kettősnyelvű általános iskolások válaszai markáns különbséget mutatnak, nagy valószínűséggel mégiscsak föltehető, hogy az e vizsgálattól alátámasztott hipotéziseket a nagyobb merítésű elemzések igazolni fogják. Nevezetesen azt, hogy:

1. A kettősnyelvű beszélők nyelvi intuíciója — megfelelő módszerű vizsgálattal igazolhatóan — bizonyos regionális szabályokat is magába foglal, következésképpen eltér a köznyelvi egyesnyelvűek intuíciójától.

2. Minél nagyobb, differenciáltabb valakinek a nyelvi tudása (mert például felnőtt már, s nem gyerek, vagy mert nyelvileg művelt), annál több szerkezettípust tart elfogadhatónak.

7. Végezetül néhány kapcsolódó észrevétel. — “A szerkesztett mondatokról többnyire az anyanyelvét beszélő nyelvész maga is el tudja dönteni, hogy helyes monda-e” (Kiefer in: Strukturális magyar nyelvtan, 1. Mondattan. Szerk. Kiefer F. Bp., 1992. 8). Igen. Ha azonban nemcsak a nyelvtani “mag”-ra gondolunk (erre l. É. Kiss K. és Szabolcsi A. in: Kiefer F. szerk. i. m. 29), akkor hozzá kell tennünk, hogy: arra a nyelvváltozatra nézve, amelyben kompetens. S mivel valamennyi természetes nyelv nyelvváltozatok egymásba szövődő kontinuuma, senki sincs, aki anyanyelvének minden változatában kompetens volna. Ezért a legképzettebb és legsokoldalúbb nyelvész szóban forgó döntési képessége is korlátozódik. Tudniillik “azt a perspektívát, ahonnan a nyelvet látjuk”, illetőleg ahonnan egy adott nyelvet látunk, az a nyelv és az a nyelvváltozat határozza meg, amelyben otthon vagyunk (Tolcsvai Nagy: NytudÉrt. 144. sz. 14). Csűry Bálint annak idején mondogatta, hogy a valamely nyelvjárást elsődleges anyanyelvi változatként beszélő nyelvjáráskutató (ő is ilyen volt) sem tekintheti magát ugyanolyan kompetensnek, amilyenek a nyelvjárást kizárólagosan beszélő helybeliek (Végh József szóbeli közlése). Mert a köznyelvet is birtokló nyelvésznek a nyelvi tudása eltér a nyelvjárási beszélőkétől. Tehát éppen azoknak a nyelvi jelenségeknek a megítélésében lehet adott esetben bizonytalan, amelyek a “periféria” tartozékai (erre l. É. Kiss—Szabolcsi i. m. 29). Márpedig a “perifériá”-ra vonatkozó nyelvi tudás is része a (tágabb értelemben vett) nyelvi intuíciónak.

Az elméleti nyelvészet és a szociolingvisztika viszonyáról szólva írja Kenesei, hogy “kedvező esetben a két felfogás vagy irányzat között nincs »vérre menő harc«, hiszen más mind vizsgálati tárgyuk, mind vizsgálati módszerük” (MTud. i. h.). Ez nyilván nem azt jelenti, hogy amit az egyik csinál, az nem tartozik a másikra. Nyilván nem arról van szó, hogy kiki saját paradigmája sáncai mögé bújik, s ami azon kívül van, arról nem vesz tudomást. A tudománytörténet azt tanítja, hogy a különböző szemléletek, irányzatok kölcsönhatása (s ebben ütközéseik is bennefoglaltatnak) minden szembenállásuk ellenére nemcsak kívánatos, hanem — előbb vagy utóbb — szükségszerű is. A szociolingvisztika például legalábbis részben Chomsky kompetenciaközpontú elméletének az ellenhatásaként született (Kiefer: MTud. 1990: 1032). Kenesei szerint a tudomány központi problémahalmaza Chomsky színrelépése óta lényegesen megváltozott (i. m. 1387). Kétségtelen igazság. Az idő azonban nem állt meg. Labov színrelépése, illetőleg a szociolingvisztika kibontakozása (a sornak ezzel nincs vége) óta a nyelvtudomány központi problémahalmaza nem azonos már azzal, ami Chomsky színrelépését követően volt. Időközben módosult a generatív iskola is, éspedig nemcsak a generatív diskurzus önmozgásának a következtében, hanem a más szempontú megközelítések eredményeinek a kényszerítő hatására is. Nincs ebben persze semmi rendkívüli, éppen ellenkezőleg: a tudomány előrehaladásának természetes mechanizmusáról, a tudománytörténetből jól ismert útjáról-módjáról van szó. (l. például Szemerényi: MNy. 1992: 13).

Magam a “kedvező eset”-ből indulván ki azt mondom tehát, hogy a generatív nyelvelmélet és a szociolingvisztika között levő alapvető szemléleti és egyéb különbségek ellenére vannak mindkét felet egyaránt érintő kérdések, például a nyelvi intuícióval kapcsolatban is — quod erat demonstrandum.

Kiss Jenő

Vissza a Tartalomhoz