SZEMLE

Benkő Loránd, Név és történelem. Tanulmányok az Árpád-korról

Akadémiai Kiadó, Budapest, 1998. 186 lap

Kellemes meglepetéssel szolgált az Akadémiai Kiadó, amit akár karácsonyi ajándéknak is tekinthettek a magyar névkutatás művelői és rajtuk kívül a magyar történettudomány, művelődéstörténet iránt érdeklődők nagy tábora, amikor megjelentette Benkő Lorándnak ezt a jelentős tanulmánygyűjteményét. Kevés olyan kutatója van az egyetemes és magyar névtudománynak, aki sokoldalúságával s minden részterületen kiemelkedő teljesítményével túlszárnyalta vagy csak megközelítette volna az ő munkásságát, akár széles körű tudományos szervezőmunkán alapuló szintézisek irányításáról és benne végzett munkáról, akár pedig részterületek vagy mellékes kérdések aprólékos kutatásáról, vitás kérdések megvilágításáról és eldöntéséről legyen is szó. Az ismertetendő kötet ez utóbbi tudományos tevékenységi sorba tartozik, de világosan megmutatkoznak benne a nagy kitekintést és egy végső összefoglalást ígérő távlatai a magyar Anonymus-kutatásnak, ezen túl pedig az Árpád-kor személy- és helynévanyaga földolgozásának.

A kötet 19 tanulmányt tartalmaz, s a szerző nyilvánvaló szándéka szerint külön fejezetbe kerültek a Gesta Hungarorum tanulmányozása közben fölmerülő kérdések megválaszolásai. A tartalomjegyzéket fölületesen szemlélő számára ez a fejezet a cikkeknek csak egyharmadát jelenti, de ha figyelmesebben megnézzük, akkor a kötet terjedelmének több mint fele Anonymus munkájának problémáival, elsősorban tulajdonneveinek kérdéseivel foglalkozik. Ez nyilvánvalóan annak is eredménye, hogy a szerző évtizede vagy még régebb óta speciális kollégiumot tart az ELTE érdeklődő hallgatóinak az Anonymus-kérdésről, s e szemináriumnak oly nagy a látogatottsága (oktatók és hallgatók köréből egyaránt), hogy már protekcióval sem, csupán véletlen szerencsével (több órás föliratkozásra várással) lehet új részvevőként bejutni. A közölt nyolc tanulmány viszont kétségtelenül mutatja az oktatás és kutatás (vagy a kutatás és oktatás) egymásra hatásának nemcsak eredményességét, hanem szükségességét is. Nehéz elképzelni olyan magas (vagy inkább: megfelelő) szinten oktatót a főiskolákon, egyetemeken, aki ne írna legalább félévente egy-egy tanulmányt, s ugyancsak ritka az a kutató, aki ne vállalna legalább heti egy-két órát fölsőoktatási intézményben, hogy kutatásainak eredményét kipróbálhassa a gyakorlatban. Tulajdonképpen az órán bírálat alá veti formálódó gondolatait, mert azok elutasítása vagy elfogadása még a legjobban nevelt és tisztelettudó hallgatóság körében is érezhető, észlelhető (ha másként nem, az órák népszerűségével vagy elnéptelenedésével, a látogatottság növekedésével vagy csökkenésével). A mondanivaló érlelését, tökéletesítését mutatja az a tény is, hogy a tanulmányok egy része megjelent már valahol, most azonban bővítve, kiegészítve, más összefüggésekben látott napvilágot. A néhány teljesen változatlan formájú munka újraközlését az tette hasznossá és szükségessé, hogy alig hozzáférhető, kis példányszámú, eldugott tanulmánykötetekben, emlékkönyvekben jelentek meg előbb. Az pedig közhelynek számít a magyar tudományosságban, hogy az emlékkönyvek a tanulmányok temetői, s mindaddig, amíg nincs sok alapos, minden kiadványt számba vevő részbibliográfiája a magyar nyelvtudománynak, addig nemcsak jogosak, hanem szükségesek is az ehhez hasonló másodközlések. Jellemző e kötet hasznosságára, hogy a História című történettudományi ismeretterjesztő havilap (XXI [1999.], 1. sz. 5—7) máris átvette egyik cikkét (Mióta lehetnek Fehérvár helyneveink?), s egyszerűsített formában újraközölte.

Természetesen először az Anonymus-tanulmányokkal foglalkozunk, s azt kell megállapítanunk, hogy ezeknek száma hiányos. Nyilvánvaló terjedelmi okokból nem kerülhettek be nagyon fontos, de hosszú tanulmányok, mint például a Csepel helynév eredetét magyarázó (MNy. 1966: 134—46, 292—305), a Gesta monografikus földolgozásának szükségességéről írott (MNy. 1994: 131—7), Zalán nevét és személyét vizsgáló (MNy. 1995: 402—11), egy ómagyar szólás nyomairól szóló (MNy. 1996: 187—9), a mai Polgár helység nevét az anonymusi ciuiles-szel azonosító (MNy. 1998: 466—9), meg mindezeken kívül az a számtalan honfoglalásunkkal vagy őstörténetünkkel foglalkozó terjedelmes közlemény, amelynek egy-egy rövidebb-hosszabb fejezete Anonymus Gestája fölhasználásával, elemzésével keletkezett, s beillett volna ebbe a kötetbe is. Ha jól megnézzük azonban kétségtelen, hogy a hiányolt tanulmányok mindegyike a Magyar Nyelv hasábjain található, s eddig magam is valószínűnek tartottam, hogy ez minden magyar nyelvészettel (és történettudománnyal) foglalkozó polcán megtalálható. Az utóbbi évek terjesztési problémái azonban azt eredményezték, hogy sokunk könyvtárában hiányos a sorozat, s ami a legnagyobb baj: az Akadémiai Kiadó eladása, boltjainak bezárása nemcsak a publikálás területén hozta nehéz helyzetbe a kutatókat, hanem a hiányzó könyvek, sorozat- és folyóiratpéldányok beszerzésében is. Ez is indokolttá tette volna a szélesebb körű merítést a témakör tanulmányaiból, akár közismert, de a jövő vagy már éppen a mai fiatalabb nemzedék számára nehezen megszerezhető kolligátumokból is (pl. Őstörténeti tanulmányok). Az egyetlen Magyar Nyelvből átvett munka: Anonymus beszélő személynevei (28—39) érthetően kivétel (első megjelenése helyesen: MNy. 1997: 144—54).

Az első tanulmány (Helynév—személynév—történés korrelációjának szerepe P. magiszter munkamódszerében. 11—27) bevezetése (első pontja) Benkő beleélési képességéről tesz bizonyságot. Olvasásakor ott érezzük magunkat a Magiszter helyzetében, s valóban átlátjuk kora társadalmi, politikai stb. viszonyait, s belátjuk annak követelményeit, amelyekre építenie kellett maradandó munkáját. Szinte megelevenedik előttünk a kancellista, az író, gondolkodó tudós, az ember, aki minden elismerésünket kiérdemli. Még mindig a bevezetésnek tekinthető további lapokat akár módszertani útmutatónak is tekinthetjük. Ez olyan tudós személyiség közérthető megfogalmazása a kutatás, megközelítés, filológia lehetőségeiről, aki régóta foglalkozik a kérdéssel, többször elmondta már fiataloknak, s így az olvasó számára is hasznos, elengedhetetlen tájékoztatás. A tanulmány magja az a közel félszáz helynévleírás, amelyben megtalálható az esemény, az abban résztvevő személy és a helynév kapcsolata. A neveket három csoportba sorolja a szerző: a) megnevezett helyek, amelyeknek alakja megegyezik a velük kapcsolatos személyek neveivel, s az elnevezést is bemutatja, amely legtöbbször magától a személytől vagy a személyről ered; b) egyezik a hely és a személy neve, de nincs szó az elnevezésről (ide csak egy adat — Abád — tartozik); c) csak a személy neve van megadva, de filológiailag kimutatható a helynek Anonymus korában való keletkezése. Valamennyi magyarázatot természetesen nem lehet bemutatni, de a módszer szemléltetésére, az összefüggések érzékeltetésére érdemes megnéznünk a névcikkek általános fölépítését. Az 1. pont alatt megkapjuk a Gesztában és a korabeli oklevelekben előforduló helynévalakokat, valamint a mai lokalizálást. A 2. pont szövegkörnyezetben adja Anonymus személynévalakját, s tájékoztat annak korabeli használatáról megadva előfordulási formáikat. A 3. pontban az elnevezés körülményei olvashatók Benkő megfogalmazásában. A 45 szócikk után a tanulság levonása következik, amelynek lényege — Anonymus nagyságának és kiválóságának elismerése mellett — az, hogy a honfoglalás kori személynevek forrásául nem fogadható el a Geszta, mivel személynevei nagy részét helynévi kiindulással alkotta a Magiszter, hogy bizonyos nemzetségek birtoklási jogait igazolja általuk. Ez a tanulság óvatosságra inti a kor személynévkutatóját, de továbbra is lehetőséget ad a nevek kritikával történő elfogadására, hiszen Anonymus arra jött rá, hogy puszta személynevekből keletkeztek korábban helynevek, és ő megfordította a természetes létrejöttük sorrendjét: helynevekből alkotott személyneveket. Végül is élhettek ezek a nevek a honfoglalás utáni évtizedekben is, Anonymus korában is, de más forrásokból is meg kell erősíteni ezeket a föltételezéseket.

Már föntebb utaltam arra, hogy “Anonymus beszélő személynevei” (28—39) kivételezetten került be a kötetbe, hiszen könnyen hozzáférhető helyen, a Magyar Nyelv hasábjain jelent meg. Most arról a különlegességről szeretnék szólni, amely jó oka volt a kivételezettségnek. Maga a “beszélő név” különös kategória, s elsősorban az irodalmi névadásban szoktuk használni az egyes szereplők elnevezésekor alkalmazott, inkább a XIX. századra jellemző stilisztikai fogásként. A helynevekben a közszói jelentésnek a belemagyarázása a “népetimológia” fogalomkörébe tartozik. Anonymus névadásáról a föntiek alapján tudjuk, hogy nem szakadt el a teljes valóságtól, de nem is korhű, s nem is megbízható forrás a honfoglalás korára. Mindez együttesen közrejátszik személynevei megalkotásában: a népetimológia vagy inkább a “tudóskodó belemagyarázás” hoz létre olyan neveket, amelyeknek valóságalapjuk ugyan van, de mégsem valódi személynevek, vagy nem akkoriak, amikorra teszi előfordulásukat. Ezt a sajátságot még hangsúlyosabbá teszi olyan jelentéstartalommal bíró nevek használatával, amelyek utalnak a személynek a Gesztában való szerepére. Ezek közül első csoportba az úgynevezett “apaneveket” sorolja Benkő Loránd. Ide tartozik az Ügyek, Előd, Őse, Ősbő, Ócsád, Ónd, valamint a hasonló, de inkább asszociációs név: Magog. Az apanevek mellett “anyaszerepű” név az Emesü, s esetleg fiúszerepűnek tekinthető a Borsod. Áttételesen, mondhatni: asszociációsan jelentéssel bíró név az Álmos, Ménmarót, Aba, Lél és Botond. Az Álmos kivételével megkapjuk mindegyik névnek a valószínűsíthető etimológiáját, s ez igen nagy horderejű vállalkozás e kor személyneveivel kapcsolatban. Ugyanis a Földrajzi nevek etimológiai szótára (FNESz.) ma is élő helységneveink mindegyikének elfogadhatóan magyarázza eredetét, etimológiáját. Családneveink nagy történeti szótára, Kázmér Miklós munkája megadja a magyar családnevek etimológiáját. Ugyanakkor Árpád-kori személyneveinkről eddig csak kevés hasonló cikk, tanulmány jelent meg, amely összefüggő csoportban magyarázza a neveket. Nyelvtudományunk, elsősorban névtani és nyelvtörténeti kutatásaink adósak nemcsak az Árpád-kori személynévtár összeállításával, de a leggyakoribb nevek egy kötetbe foglalt magyarázatával is. A föntebb említett Álmos eddigi etimológiáinak megkérdőjelezése mellett az Ond új eredeztetése is figyelemre méltó Benkő Lorándnak ebben a tanulmányában. (Fontos a névkezdő magánhangzó hosszú ejtésének valószínűsítése az ou-diftongusból, így a török On ’tíz’ -d képzős változatának elvetése, s a ’régi, múltbeli’ ó melléknévnek -n + -d diminutív képzőkkel megtoldott magyar etimonú névalak elfogadása. Számtalan további hasznos, megalapozott, érdekes etimológia teszi nemcsak értékessé ezt a tanulmányt, hanem kiemelkedővé is, ami megindokolja egy nyelvészeti folyóiratból való újraközlését is.

A kötet egyik legterjedelmesebb darabja a Geszta “kun” vagy annak tartott 15 személynevének földolgozása (40—57). A kunoknak a honfoglalás idején való szerepeltetése kétségtelenül anakronisztikus. A kazárokkal való azonosításban kételkedik Benkő, a kun—kabar azonosságot pedig fikciónak tekinti. A kunokról P. mester csak nyugati forrásokból, közvetve tudhatott, s hazájuk, a terra Cumanorum távoli táj volt képzeletében. Fölveti viszont azt a gondolatot a tanulmány, hogy Anonymus a keleti “származástudat” alátámasztására használta föl a kunok szerepeltetését, s alkotta neveiket. Ezt a “névteremtést” igazolja a tanulmány további része, amely a nevek aprólékos etimológiai elemzése. Minden nevet és névalakot egybevet a korabeli magyar nevekkel, s kimutatja, hogy jórészt magyar etimonúak, s többnyire P. mester alkotásai ezek a “kun” nevek. Érdekes megjegyezni, hogy a Pota vagy Pata névvel kapcsolatban nem kerül szóba a TA.-beli putu uueieze, amely ugyan Bárczi (A Tihanyi Apátság alapítólevele mint nyelvi emlék. Bp., 1951. 23—4) szerint bizonytalan eredetű, de mindenképpen személynév.

Hasonló terjedelmű a szlávok népneveiről szóló igen érdekes és fontos tanulmány (58—75). Jóllehet a népnevek nem egyértelműen a névtan területére tartoznak, kiszélesítve azonban a névtudomány érdeklődési körét, mindenképp a “nevezéktan” tudományágához jutunk el, s ennek kutatási módszerei igencsak megegyeznek a névtanéval. A népneveknek a tulajdonnevek közé való fölvétele nem csupán az angol nyelvterületen általános, hanem minden nyelv névtudománya számára hasznos az ismereteket bővítő és tágító megoldás. Valószínűleg sokunk számára nagy meglepetéssel szolgál, hogy Anonymus már a XIII. század elején az egy Sclavi kivételtől eltekintve szinte
a mai nevek megfelelő latin alakjait használja az egyes népcsoportok megnevezésére. Benkő Loránd szerint ennek az az oka, hogy a nyelvek a laikusok által is könnyen fölismerhető nyelvi összetartozásuk ellenére területileg már jól elkülönültek, s arról a helyről vették nevüket, ahol megtelepültek. Az előforduló és a cikkben magyarázott nevek a következők: Rutheni (a mai keleti szlávok: orosz, ukrán, ruszin összefoglaló neveként), Poloni (lengyel), Bulgari (bolgár), Sclaui (a hazai, Kárpátokon belüli szlávságnak azon csoportja, amelyik nem orosz, illetve ruszin, nem lengyel, nem bolgár, nem cseh stb., tehát marad kizárásos alapon a szlovén, illetve szlovák, akiknek korabeli, talán még a honfoglalás előtti kalandozásokkor megismert tót neve volt az általános — itt kapunk szép magyarázatot e népnévre is, noha ebben a formában nem fordulhatott elő a Gesztában), Boemi (cseh és morva), [Chrouatia] (horvát — csak helynévként fordul elő), [Racy] (csak ’rác[ok] földje’ szókapcsolatban), Caranthini, Carinthini (korontál ~ kolontár: karintiai szláv), Macedones (makedón). Valamennyi népnévnek alapos történeti vizsgálatát és etimológiáját kapjuk ebben a tanulmányban.

“A korai magyar gyepűvédelem terminológiájához” című rész “Anonymus boroná-i” alcímet viseli. Ezzel ismertettük is a téma lényegét: a Borona ~ Baranya típusú helyneveknek a gyepűrendszer kapuival való összefüggéseit fejti ki a szláv eredetű brana ’kapu’ szóból való kiindulással, a többi néveredet cáfolásával. Hasonlóan történeti tanulságot is tartalmaz az “Adalékok várneveink történetéhez” című tanulmány, amely Anonymus két szatmári helynevével (ň aruuar más néven caň trum thoň u és forum thoň u, azaz Tas vására) kapcsolatos. Mindkét név lokalizálását és pontos magyarázatát megtaláljuk itt.

Az egyes vidékek, földrajzi egységek előfordulásainak, megnevezéseinek kérdéseit vizsgálja az Anonymus munkájával foglalkozó két utolsó tanulmány: “Erdély P. mester gesztájában” az egyik, a másik pedig: “Anonymus képe a Felső-Tisza vidékéről”. Ezekben sorra veszi Erdély megnevezéseit, Erdély, illetőleg Munkács és környéke hely- és vízneveit, megadja a Gesztában és a korai magyar történelemben való előfordulásaikat, magyarázza eredetüket, névátviteleiket stb. Legjelentősebb annak a fölismerése, hogy a honfoglalást megelőző időben még az ’erdő elve’ szemlélet nem a mai, nyugatról keletre tekintő volt, hanem fordítva: keletről tekintettek nyugat felé, vagyis az ’erdő’ a Kárpátok erdeit jelentette, amelynek ’előtte elterülő terület’ a mai Erdély.

A második rész a “Vegyes tárgyú névtani tanulmányok” címet viseli. Ebben tizenegy önmagában is helytálló munka található. Mint összefoglaló címe is mutatja, valamennyi a tulajdonnevekkel foglalkozik, azoknak történeti, általában Árpád-kori előfordulásait, változásait, etimológiáit, mai alakjaival való egyeztetéseiket vizsgálja. Fontos módszertani kérdéseket is taglal a latin vagy felemás magyar—latin szerkezetek formáival kapcsolatban. Hangsúlyozza, hogy névvizsgálatunk sok tekintetben elavult, megújulásra szorul, s a régebbi “véres torkú” névmagyarázatokat mindenképp fölül kell vizsgálnia a magyar névtudománynak. Ezek közé sorolja a török etimonúnak tartott helynevek egy részét, a krónikaírók naiv névmagyarázatainak kritika nélküli átvételeit, a személy- és helységnevek összefüggéseinek nem eléggé kidolgozott részleteit stb. Mint Benkő Loránd egyéb névtani munkáiban is, e fejezetben is jelentős súllyal kerül szóba a névtipológia: az -i, -d, -aj/-ej, -é stb. végződésű nevek csoportja. Szorosan kapcsolódik a névtipológiához a -vár utótagú nevek közül kettőnek a beható vizsgálata (Fehérvár, Földvár).

A székelyek sorsát, gondját már származása okán is mindig szívén viselte a szerző, s nem lehet véletlen, hogy ebben a fejezetben öt tanulmány is kapcsolódik valamilyen formában hozzájuk. Az egyikben a víznevek vizsgálata nyomán bizonyítja azt a régebbi megállapítását, mely szerint a nyugati határszélről költöztették a székelyeket (vagy egy részüket) a keleti határszélre az Árpádok idején. A Kebele Vas és Zala megyei adatai mellé székelyföldi (marosszéki és udvarhelyszéki) adatokat sorakoztat föl, amelyekhez hasonlót más vidékeken eddig nem találtak. Ugyanilyen vizsgálatoknak veti alá a Csík, Küsmöd, Gagy patakok neveit, s megállapítja, hogy etimonjuk többnyire ismeretlen, előfordulásaik e két vidékre (Nyugat-Magyarország és Erdély) korlátozódnak, ami nem lehet egyszerűen a véletlen eredménye. Ugyanezt az elméletet igazolja a bihari székelységgel foglalkozó tanulmány is, amelynek kezdő sorai olyan megállapítást tartalmaznak, amit föltétlenül idézni kell: “A korai Árpád-korra kikövetkeztethető magyar nyelvterületet valósággal körülövezik azok a stratégiai helyzetű területrészek, ahol az írásbeli dokumentáció, valamint
a helynévanyag vallomása alapján a székelység egykori jelenléte kimutatható” (139). Elsősorban vízneveket sorakoztat föl (Tekerő, Kösmő : Küsmöd, Jószás), de fölhasználja itt is Anonymus megjegyzéseit, a kunokról írott téves megállapításait, valamint a székely elemet tartalmazó helységneveket a székelység jelenlétének igazolására. Nem esik távol e témától a Kézd című dolgozat sem, amely főként az eddigi magyarázatot (a keszi törzsnévből való eredeztetést) cáfolja, s víznévi eredetét valószínűsíti. A Kis-Szamos völgyének helyneveit vizsgálja a következő tanulmány. Először a Szamos víznév előfordulásai között a Vyszamus ~ Vyzzomus följegyzéseket elemzi, s megállapítja, hogy a név előtagja a ’víz’ főnévi jelző lehet, ami egy azonos alaptagot tartalmazó párhuzamos névhez viszonyított megkülönböztetést fejez ki. A Szamosfalva helységnévben is megkülönböztető funkciójú az előtag, s mint ilyen, sok korabeli helységnévben található hasonló összetétel (1634: Hortobaghfalua, 1689: Talaborfalva). Az Erdéllyel kapcsolatos tanulmányok a Dés név magyarázatával zárulnak le. Cáfolja benne Melichnek a Deus ’Isten’ szóból való magyarázatát, s megerősíti azt a saját korábbi véleményét, hogy a Dezsidérius > Dézs rövidüléssel alakulhatott, éppen úgy, ahogyan a Pét, Lád, Bén megelőző hosszabb alakra mehet csak vissza.

Három, tematikailag nem csoportosítható tanulmány zárja a kötetet. Az egyik címével (Hímesudvar — Kőrév — Tokaj) meglepi a tájékozatlan olvasót első pillantásra, ugyanis akaratlanul keresi az összefüggéseket e nevek között, de már a cikk első bekezdésében megtudhatja, hogy e névhármas az eddigi föltételezések némelyike szerint azonos helyet, a mai Tokaj ~ Tokaji vár települést jelenti. Ezeknek az azonosságoknak a cáfolata után részletes leírást olvashatunk Tokaj történeti előfordulásairól, eredetéről, etimológiájáról. Végső megállapítása, hogy a Tok személynévnek a birtokjellel megtoldott alakulata a mai név. A sószállítás régi magyar terminológiájáról szóló tanulmány adatainak vizsgálata fölveti a közszónak alapos etimológiai vizsgálatát, s a nagyszámú Sahtos ~ Sajtos előtagú útnevek elválasztását a Só ~ Sós útnevektől, az utóbbiakat a német Schacht ’bánya, akna’ jelentésű jövevényszavakhoz kapcsolva. Foglalkozásnévként azonban a sac tos — sajtos ’sóaknában dolgozó, a sót a tárnából felszínre hordó, szállító munkás’ volt, így ennek következtében a Sajtos út is a sóhordással van kapcsolatban, csak etimológiája nem azonos a közszóval. A kötet utolsó tanulmánya a Begej névvel foglalkozik, s állhatott volna az Anonymus-ciklusban is, mivel a Gesztában történő előfordulásából indul ki. Az eddigi Bega ~ Béga víznévvel való azonosítás helyett azonban itt területnévként való följegyzést tart valószínűnek Benkő. A helynév alapszava nagy valószínűség szerint személynév volt, amelyhez a Tokaj vizsgálatakor említett -aj/-ej birtokjel járult. (Ebből egykor Melich arra következtetett, hogy először várnév lehetett a Begej, amiből később víznév alakult, de ez ellentmond annak a névtörténeti alapelvnek, hogy azonos helynevek közül majdnem mindig elsődleges a víznév, s másodlagos a településnév, a vár létezését pedig semmi sem bizonyítja.

Összefoglalva megerősíthetjük azt a véleményünket, hogy nagyon hasznos és szükséges volt a könyv megjelentetése. Ritkán kerülnek így tematikusan egymás mellé a különböző kolligátumokban szereplő tanulmányok. Még ha egyszer el is készülne a magyar névtudomány teljes bibliográfiája, akkor sem lenne mindenkinek lehetősége egyszerre elolvasni az egymást kiegészítő, továbbfejlesztő, mindenképpen összetartozó, minden magyar névtudománnyal foglalkozó számára nagy értékű dolgozatokat. De nem csupán a névtudomány számára nyereség a könyv, hanem ugyanígy örülhetnek megjelenésének a történészek is, hiszen jelentős lépésekkel viszi előbbre a történeti kutatásokat egy-egy nagyszerű, új etimológiája, névmagyarázata, különösen pedig a nevek közötti összefüggések bemutatása, a névtipológia területén kifejtett új nézete, megállapítása, talán nyugodtan mondhatjuk: törvénye, de legalábbis törvényszerűsége. Tankönyvbe illő részei, fejezetei sok segítséget adnak kezdő és tudományos szintű kutatóknak, kutatásoknak egyaránt.

Hajdú Mihály

Vissza a Tartalomhoz