Oldalak: 134 135 136 137 138 139 140

Mészöly Gedeon születésének 120. és halálának 40. évfordulója alkalmából Sárbogárd város önkormányzata és a Madarász József Városi Könyvtár emlékülést rendezett Sárbogárdon, a jeles nyelvész és műfordító szülőföldjén 2000. május 29-én. Az alább közlendő két emlékező előadás ott hangzott el.

A dialektológia és a néprajz szerepe
Mészöly Gedeon munkásságában

Meggyőződéssel vallom, hogy a hagyományok megőrzésének az egészen kis létszámú közösségektől a kisebb-nagyobb településeken át az azonos nyelvet beszélő és közös kulturális örökséghez tartozó nemzetig — évszázadokkal ezelőtt ugyanúgy, mint napjainkban — mindig volt s lesz is szerepe az egyén és a társadalom életében egyaránt. Ez a gondolat gyakran fölmerül bennem, ha például tanszékünknek mint munkahelyi közösségnek a helyzete kerül valamilyen formában szóba. Ez jutott eszembe akkor is, amikor fölkérést kaptam arra, hogy a Sárbogárdon tartandó Mészöly Gedeon-emlékülésen tanszékünk hagyományainak, kutatási irányának kialakításában nagyon fontos szerepet [134] betöltő professzorról, a magyar nyelvtudomány jeles alakjáról én is megemlékezzem, hiszen az ő egész munkássága — eredményeiben, módszerében, szemléletmódjában egyaránt — követésre érdemes példaként szolgálhat a Magyar Nyelvészeti Tanszék jelenlegi oktatói számára, sőt ezenkívül a testvértanszékek Szegeden és más egyetemeken tevékenykedő munkatársainak is.

Jómagam Mészöly Gedeonnal személyesen sohasem találkoztam, hiszen amikor 1959-ben fölvettek a Szegedi Tudományegyetemre, ő már — éppen egy évvel korábban — nyugdíjas lett. Nevét, munkáit és szellemét-szellemiségét azonban tanáraimtól, elsősorban Nyíri Antal professzor úrtól és Velcsov Mártonnétól hamarosan megismerhettem, hiszen előadásokon és szemináriumi foglalkozásokon, ha nyelvtörténeti, etimológiai kérdésekről volt szó, gyakran elhangzott Mészöly neve és véleménye az adott jelenség, lexéma vagy valamely kifejezés, szólás magyarázatával kapcsolatban. A nyelvemlékek olvasása, elemzése során sem lehetett megkerülni őt, hiszen például A tihanyi apátság alapítólevelét, a Halotti Beszédet, az Ómagyar Mária-siralmat Mészöly olvasatában és többnyire az ő nyelvtörténeti magyarázatainak szellemében ismertük meg. S amikor — bizonyos kitérő után — 1970-ben a JATE Magyar Nyelvészeti Tanszékére kerültem, és egyik feladatomként nyelvtörténeti szemináriumokat vezettem Nyíri professzor úr előadásaihoz, akkor magam is elsősorban Mészöly nyomdokain haladtam, de nagyrészt ezt az irányt követtem akkor is, amikor néhány évvel ezelőtt vendégtanárként a pozsonyi Komenský Egyetem Magyar Nyelvi és Irodalmi Tanszékén nyelvtörténetet tanítottam.

Mészöly Gedeon cikkeinek, tanulmányainak olvasásakor már egyetemi hallgató koromban szokatlan volt számomra sajátos stílusa, a szóban forgó írásának tárgyától időnként látszólag el-eltérő, kissé elkalandozó gondolatmenete és a más tudományszakok eredményeire, adataira való hivatkozások viszonylagos gyakorisága és részletessége, amely színes (szépirodalmi, néprajzi, nyelvjárási stb.) példák megemlítésével és idézésével mindig és folyamatosan ébren tartotta figyelmemet, és — túlzás nélkül mondhatom — nemegyszer annyira lebilincselte érdeklődésemet, hogy egyvégtében elolvastam a kézbe vett dolgozatát. Számomra az ő tanulmányai szellemi izgalmat jelentettek és jelentenek ma is, mégpedig nem csupán tartalmuk, meggyőző érvelésük, hanem a magával ragadó, a beszélt nyelvhez közelítő, eleven, színes és szemléletes stílusuk miatt is. Ezenkívül érdekesnek és hasznosnak találom azokat a — helyenként másnak talán hosszadalmasnak tűnő — hivatkozásait, amelyek például szépirodalmi, népiség-, vallás- és tárgytörténeti forrásokra utalnak. Ezek a részletek — azonkívül, hogy jól beleillenek Mészöly gondolatmenetébe és főképpen érvelését, véleményét támasztják alá — sokféle tárgykörben nyújtanak gazdag ismereteket az olvasónak, hiszen a szófejtéseiben, nyelvtörténeti magyarázataiban felhasznált forrásai — például a legközelebbi nyelvrokonaink, a vogulok és osztjákok néhány nyelvi-nyelvjárási sajátságának, sámánhitének bemutatásától a régi halászat, vadászat és pásztorélet egykori mozzanatainak, eszközeinek fölidézésén át az általa nagyra értékelt, kortárs szegedi írók (Juhász Gyula és Móra Ferenc) műveiig — igen széles skálán mozognak. Hogy a látszólag csapongó gondolatmenet, a rá jellemző szemléletes, színes stílus mennyire egyéni tulajdonsága, mennyire egyedi vonása Mészölynek, és mennyi lehet ebben az őt fölnevelő szűkebb és tágabb (családi és rokoni) környezetétől átörökölt, szülőfalujának lakóitól átvett közösségi sajátság, s hogy van-e közöttük összefüggés, azt természetesen nem lehet igazán eldönteni. Mindenesetre érdekes, hogy szülőfalujának lakóit, a tabajdiakat kanyargós beszédű, de igaz szavú embereknek nevezi: „Az én Fejér megyei szülőfalumnak, Tabajdnak népe a háború előtt még nem szégyellte a népviseletet, sőt büszke volt, hogy a bicskei piacon meg a fehérvári vásáron mindenki megismerte a tabajdi embert lajbijának két sor gülügombjáról. Sohár Béla bátyámnak, aki Fehérváron volt törvényszéki bíró és a pártatlan magyar bíró mintaképe volt, ötvenéves pályája alatt [135] egyetlen részrehajlása az volt, hogy ha a tanúk között két sor gülügombos mellényűt látott, annak minden szavát készpénznek vette! Mivelhogy Béla bátyám Tabajdon töltötte ifjúkorát, s jól tudta, hogy a tabajdi ember nem hamis ember. Kanyargós beszédű ugyan, minek is a szóval sietnünk, hiszen abban nem ver benn az eső, mint a szénagyűjtésben, de akármerre kanyarog is a tabajdi ember szava, az a szívével, a gondolatjával mindig megegyez” (Mészöly Gedeon, Népünk és nyelvünk. Válogatta, szerkesztette Szathmári István. Bp., 1982. 499). Ha az iménti részletről, amely „A tabajdi gatyás költő” című írásából való, nem tudnánk, hogy Mészöly a szerzője, azt is gondolhatnánk, hogy valamelyik szépírónk vetette papírra, a stílusa ugyanis annyira szemléletes, színes. Ez nemcsak azzal függ össze, hogy írása rádióbeli fölolvasásnak készült, hanem sokkal inkább írói hajlamával.

Mészöly nagyon vonzódott a szépirodalomhoz, és emellett irodalomtörténeti kérdések is foglalkoztatták. Ezt mutatja például az a tény, hogy kunszentmiklósi gimnáziumi tanárként írt első könyve irodalomtörténeti tárgyú munka, amely „Tinódi Sebestyén” címmel pályája elején (1906-ban) jelent meg. Ezen művéről és szerzőjéről helyesen állapítja meg Ilia Mihály, hogy „alig halad valamit Tinódi élettörténetének ismertetésében, gyorsan kimutatkozik a nyelvész, aki filológiai bizonyítékok helyett az ö-ző nyelvjárásban író Tinódi születési helyét éppen a dunántúli ö-zés lokalizálásával igazolja. Ezt a jellemző eljárást minden későbbi irodalomtörténeti munkájában tetten érhetjük, akár Pálóczi Horváth Ádámról ír, akár Csokonairól” (MNy. 1981: 284). — Az irodalomtörténeti kutatások — tudtommal — máig sem tisztázták pontosan Tinódi születési évét, melyet 1505—1510 körülre tesznek, s némi bizonytalanság jellemzi születési helyének megállapítását is. Századunk elején eléggé általános volt az a vélemény, hogy a Fejér megyei Tinódi nemzetség sarja lehet, Mészöly szerint azonban — egyrészt a Tinódi származására utaló adatok miatt, másrészt a műveiben föllelhető nyelvi-nyelvjárási sajátságok alapján — nem Fejér megyében, hanem a Dél-Dunántúlon kell a históriásének-szerző szülőhelyét keresnünk. Minthogy Mészöly Gedeon már kunszentmiklósi tanárként élénken érdeklődött a nyelvtörténet és a nyelvjárások iránt is, ezért korántsem meglepő, hogy Tinódi életútja és főképpen históriás énekeinek nyelvezete alapján kísérletet tett arra, hogy a költő születésének helyét a lehetséges pontossággal meghatározza. Ehhez elsősorban a labiális ö-zést elemezte részletesebben, amely Tinódi írásaiban meglehetősen gyakran fordul elő. Vizsgálódásainak eredményét a következőképpen összegezte: „A dunántúli ö-ző nyelvjárás területén köll tehát Tinódi eredetét keresnünk. Magába foglalta pedig e nyelvjárás a XVI. század elején Somogyvármegye déli felét és Baranyát a Mecsek hegységig s onnét a Dunáig. E vidéktől északra, nyugatra ë-ző a nyelvjárás. Fehérvármegyének egykét ö-ző falva (például: Vál, Lovasberény) későbbi, alulról fölhúzódott telepítés. Ha már most hozzávesszük ennyi utmutatóhoz azt, hogy a XVI. század elején volt Baranyavármegye délnyugati szögén, Szigetvárhoz közel egy Tinód nevű falu vagy puszta, bizonyossá bontakozik ki előttünk az, hogy onnét származott Sebestyén deák, a lantos, onnét nevezték családját, magát Tinódinak, deák módra: de Thynó” (Mészöly Gedeon, Tinódi Sebestyén. Nagykőrös, 1906. 8). Mészölynek Tinódi szülőhelyére vonatkozó kutatási eredményeit a magyar irodalomtörténet-írás is lényegében véve elfogadta, és napjainkig valószínűnek tartja (vö. A magyar irodalom története 1600-ig. Szerk. Klaniczay Tibor. Bp., 1964. 389), amint erre — utalva Mészölynek Tinódi szülőföldjével kapcsolatos kiváló nyelvjárástörténeti fejtegetéseire — Nyíri Antal is rámutatott (vö. A nyelvtudós Mészöly Gedeon: MNy. 1981: 265).

Érdekes vonása Mészöly egyes tanulmányainak — különösen akkor, ha írásának témája szűkebb pátriájához vagy más vidékek tájszólásához kapcsolódik —, hogy helyenként nyelvjárási elemeket (pl. különféle hangtani jelenségeket, valódi tájszókat, népnyelvi [136] fordulatokat) használ föl szülőfalujának, Tabajdnak tájnyelvéből. Így például a Tinódi Lantos Sebestyénről írott tanulmányában a következő alaki tájszókat (elsősorban labiális ö-zést mutató szóalakokat) találjuk: böcsül (31), bötű (7), elűl (26), emberhöz (60), éneköl (20), férjhöz (30), föstette (12), izenet (112), köllött (12, 15), körösztölő (18), ösmerték meg (3), rendölés (92), versölés (125) stb. — Még gyakrabban kerülnek tollára anyanyelvjárásának sajátságai akkor, ha dolgozatának tárgya szülőfalujához kapcsolódik. Nagyon szépen példázza ezt a már említett „A tabajdi gatyás költő” című írása, amelyben szülőfaluja költőjének, a hegypásztor Kis Bátori Józsefnek s egyszersmind Tabajd népének is örök emléket állít, meghitt, meleg hangon és némi büszkeséggel visszaemlékezve a gyönyörű vidékre, a község lakóinak egykori életmódjára, erkölcsi tisztaságára, gondolkodásmódjára. Úgy érzem, hogy ezen írásának témájához szervesen, szinte magától értetődő természetességgel tartoznak hozzá a tabajdi tájszavak, mondanivalójának megértését egyáltalán nem nehezítik meg, sőt szemléletességük révén nemegyszer elősegítik azt, és stilisztikai értéküknél, környezetfelidéző szerepüknél fogva sajátos, kedves hangulatiságot teremtenek. Ez nemcsak a könnyebben megérthető alaki tájszavakra érvényes (ilyenek pl. a drágásson, köll, mosóteknyő, röstell, szóga, vësárnap, viaksz stb.), hanem többnyire még a jelentésbeli és a valódi tájszókra is (ilyenek pl. a cepedli, dolmány, féhaj, kűlik, kántálás, kolëdálás, kurjász, lucsak, puttonyos, szapuló, szárán <nadrág>, törkölös hordó stb.), hiszen ezeknek a szövegkörnyezete és a helyenként hozzájuk fűzött magyarázatok általában elég jól megvilágítják jelentésüket. Mindezt jól mutatja a következő részlet is: „A szérűskertek helyett — vagy amint Tabajdon mondanák: »szürük helëtt« — azonban mégis szívesebben járta Kis Bátori József a szőlőhegyeket, a diófák közül fehérlő présházakat — vagy amint Tabajdon mondják: »féhaj«-okat. Szántás-vetésnél kedvesebb munkája volt a szőlőmunka. Legszebb is az: Cicero, a régi rómaiak ékesszóló főembere, a szőlőmívelést tartotta a legnemesebb mulatságnak: még öreg korunkban is újítton újítja kedvünket. Kis Bátori József sokáig volt a mi vincellérünk, később pedig a Fölső Szőlőhegynek becsületes hegypásztora; ötven esztendő szomorú messzeségéből még most is hallom hegyőrző sípjának vidám rigófüttyét. Egyik verse pedig, mely az 1878-i »Bő bortermésről« szól, mihelyt ritmusának kerekei megindulnak, menten elszállít engem a tabajdi hüss féhajokba »pinceszërëznyi«.

»Pinceszërzés« nyelvjárástanulmányi száraz és tökéletlen meghatározás szerint: »Szőlőhegyen présházban férfiaknak borozgatással és társalgással való szórakozása«. Tökéletlennek azért tökéletlen az ilyen meghatározás, mert a pinceszerzésnek vagy rövidebben: pinceszernek igaz mivoltját, a melegséget, békességet, ártatlan vidámságot, magyar életbölcsességet — nem, nem, ezt a legnagyobb író sem tudja pennával megírni, hacsak tabajdi hegypásztor nem volt” (i. m. 503).

Mészöly Gedeon nyelvszemléletének, gondolkodásmódjának kialakításában nemcsak a jeles elődökre méltán büszke, nagy műveltségű Mészöly-család játszott fontos szerepet, hanem szülőfalujának népe és a gyerekkorában tőle kapott gazdag ismeret- és élményanyag is (l. részletesebben: Nyíri i. m. 266—7). Nyilvánvalóan ezzel is összefügghet, hogy a legkülönbözőbb tárgykörökben íródott nyelvtörténeti magyarázataiban és szófejtéseiben szinte lépten-nyomon föllelhetők olyan adatok, melyeknek forrása a nyelvjárás és a néphagyomány. A kutatott kérdéskörben nemcsak a magyar tájszólásokat fogja vallatóra, hanem a rokon nyelvek (különösen a vogul, osztják és finn) nyelvjárásait is, mégpedig természetesen főképpen akkor, ha dolgozatában finnugor eredetű nyelvi elemeket, jelenségeket tárgyal. Jól megmutatkozik ez például „A cserény szó eredete”, „Az esküszik szó eredete”, „Székesfehérvár nevéről meg a szík szó eredetéről” című tanulmányaiban, továbbá a tankönyvnek készült „Ómagyar szövegek nyelvtörténeti magyarázatokkal” című munkájában, amelynek értékes kutatási eredményeiből és komplex (stílustörténeti, [137] gazdag néprajzi, nyelvjárási és szépirodalmi példaanyagra épülő) módszereiből még napjainkban is sokat meríthetnek a nyelvtörténet művelői és más szakemberek is. A népnyelvi adatok felhasználásának értékét, Mészölynek ezzel kapcsolatos felfogását jól jellemzi tankönyvének az a részlete, melyet a sió, sík, síkság szavak magyarázatához példaként idéz a magyar nyelvjárásokból: „E sorok írója a szülőföldjén (Tabajdon, Fehér m.) a mai ’sík föld’ helyén mindig »igenyës főd«-et hallott, de sík víz-et annál többet. Az én megfigyelésem és sok más, papirosnyelvtől épen maradt beszédű ismerősöm megfigyelése szerint a sík szót — nem az irodalmi nyelv után, hanem a szorosabb értelemben vett anyanyelvük szókincséből — inkább ebben a kapcsolatban szokták mondani az alföldiek: sík víz. Jó záporeső után teleszalad az udvar: ’sík víz az udvar!’ Átcsap az áradás az úton is: ’sík víz az út!’ Elönti a vadvíz a szántást is: ’sík víz az egész fődem’. Ha pedig a Nagy Alföldnek a lecsapolások előtti földrajzával összefüggő néprajzi viszonyait kutatjuk, azt tapasztaljuk, hogy a síkvíz az alföldi régi rétségi élet sajátos műszava volt, a »rétes emberek« mesterszava” (Mészöly i. m. 27). Ugyanebben a kiadványban az -at/-et főnévképző kialakulására is a nyelvjárási adatokból nyer magyarázatot: „... az -at, -et képző azokon a főneveken jelentkezett először, melyek időfogalom-tartalmúak voltak. A búzavetet, krumplikapálat, búzaaratat v. aratat, búzahordat v. hordat, szénahordat, kukoricaszödet, szőllőmetet (met- a metsz gyökérszava), szüret (Ormánság), ezek az -at, -et képzős főnevek a magyar földmívesek nyelvében időfogalom-tartalmúak. Eredeti ősi szavunk a tavasz, nyár, ősz, de az évszakokon belül pontosabb időmeghatározásra alkalmazzák ezeket az -at, -et képzős szavakat, melyek mindenike egy-egy általános fontosságú mezei munka elnevezése. Az ősi idők magyarjainak még tél múltával az volt a legfőbb dolga, hogy legeltetésre, illetőleg legelőfoglalásra kikeljenek: ezért lett a vitézek és pásztorok szava az -et határozóragos kikelet, illetőleg az ebből vált -et képzős kikelet. Ezekben az -at, -et révén utóbb tárgyalt nyelvi jelenségeken is megfigyelhető az emberek munkája és nyelve történetének szoros kapcsolata, mely a nyelvfejlődés természeténél fogva egységesen kihat a szóra, ragra, időjelre, képzőre, mondatra” (Mészöly i. m. 196).

A nyelvjáráskutatás és a néprajz — amint az régóta közismert — egymáshoz közel álló, egymás eredményeit felhasználni tudó rokon tudományok. Az a dialektológus, aki például nyelvjárási szövegeket vagy pedig tájszavakat tesz közzé, a néprajztudományt is gazdagítja, mégpedig elsősorban akkor, ha adatközlőitől a szóban forgó tárgykör néprajzi értékeiről is igyekszik adatokat nyerni, más szóval a néprajzi kutatások szempontjait is figyelembe veszi a gyűjtés során. Ugyanígy lehet a dialektológiai vizsgálódások segítője az a néprajzos, aki például a különféle munkafolyamatok, eszközök, népszokások megnevezéseit a nyelvi valóságnak megfelelő hangalakban (legalább fonematikus átírással) jegyzi le a szóhoz kapcsolódó jelentés(ek) pontos megadásával együtt. Mészöly Gedeon saját nyelvi-nyelvjárási adatainak és néprajzi ismereteinek felhasználásával ezt tette, tanulmányaihoz pedig szerencsésen választotta ki a legmegfelelőbb tájnyelvi és néprajzi forrásokat, s ezeknek példaanyagát nagy hozzáértéssel ötvözte dolgozataiban, mégpedig akképpen, hogy azok fejtegetéseinek, gondolatmenetének minél érthetőbbé és meggyőzőbbé tételét szolgálják. Aligha véletlen, hogy néhány szegedi folyóiratnak, évkönyvnek a programja és címe az ő javaslatához, illetőleg kutatásainak szelleméhez kapcsolódik (Népünk és Nyelvünk, Nép és Nyelv, Néprajz és Nyelvtudomány), amint azt Nyíri Antal is megemlíti (i. m. 267).

Mészöly kutatói tevékenységének kedvelt részterülete volt a szófejtés, amelynek kapcsán nemcsak a vizsgált szókészleti elem nyelvföldrajzi elterjedtségét, magyar és/vagy rokon nyelvi-nyelvjárási előfordulásait, alakváltozatait tárta fel rendkívüli alapossággal, hanem a szó jelölte fogalom tárgytörténetét, funkcióját, a hozzáfűződő néphagyományt is, egyszóval mindazt, ami eredetének megállapításában figyelembe veendő körülménynek, [138] fontos mozzanatnak látszott. Mészöly komplex szófejtő módszerét Nyíri Antal — nagyon találóan — így foglalta össze: „Szófejtéseiben ott van a nyelvtudomány minden részdiszciplinája; ha kell, etnográfia, etnológia, társadalomtörténet, földrajz vagy egyéb; egyszer az egyik, máskor a másik, esetleg mindegyik, aszerint, hogy mit kíván a megoldás. Ilyen összetett kutatási módszer birtokában és felhasználásával — a megfejtendő szó rég elrejtezett ősi jelentésének a feltárása közben — olykor nemcsak a régi idők társadalmi viszonyai, kenyérszerzésük módjai tűnnek elő, hanem a kezdetlegesebb gondolkodásmód némely mozzanata is, és fejlettebb gondolkodásmódjuk első jelentkezésének nyelvi tükröződései is kibontakoznak előttünk” (i. m. 279—80). Ehhez csupán azt lehet még hozzátenni, hogy Mészöly kutatási módszerének sokoldalúsága nyelvtörténeti magyarázataiban is megmutatkozik, amint azt egyetemi tankönyve is meggyőzően igazolja. Mindamellett az is jellemző, hogy tanulmányaiban a néprajzi adatok vallatóra fogása megkülönböztetett szerephez jut. Erre szófejtései, szótörténeti magyarázatai közül szinte bármelyik példaként szolgálhat. Így a magyar és a rokon nyelvek tájszólásainak felhasználására a már említett írásai mellett például a „Mióta lovas nép a magyar?”, „Juhász Gyula darvadozása és Petőfi rónája”, „Az ugorkori vadászélet magyar szókincsbeli emlékei” című tanulmányai nemcsak arról tanúskodnak, hogy szerzőjük milyen jól ismerte a magyar falut és népéletét, hanem annak bizonyságául is szolgálnak, hogy nyelvrokonaink néphagyományairól is alaposan tájékozódott, és a róluk nyert néprajzi adatokat alkotó módon, meggyőző érveléssel építette bele fejtegetéseibe. S nem csupán arról van szó, hogy felhasználta a néprajzi szakirodalmat, forrásmunkákat, hanem ennél jóval többről: a tehetségéből, neveltetéséből fakadó eredeti szemléletmóddal, ötletekkel és újabb eredményekkel is gazdagította a néprajztudományt, amint arra a „Megemlékezés Mészöly Gedeonról” című előadásában Tálasi István rámutatott (MNy. 1981: 261—5). Mészölynek a néprajzi anyagot felhasználó dolgozatait Végh József is mintaszerűnek tartotta, nagyra értékelte (vö. A magyarországi néprajz és nyelvtudomány: ÁNyT. VIII. 1972: 233—4).

Mészöly Gedeon a magyar nyelvtudomány olyan kimagasló képviselőjének tekinthető, aki nemcsak tudósként teremtett maradandó értékeket, hanem egyszersmind nagy hatású pedagógus, kiváló tanár is volt. Egyik tanítványa, Tóth Béla, a jeles szegedi író például így emlékezik előadásaira: „Áldó, ágyú, csalfa, cserény szavaink fölfejtésében az első órán olyan világot bontott ki előttünk, amit őseinkkel eltemetett volna az idők mindent eltemető hamuja, ha meg nem őrzik a kövületté vált szavak, amelyek Mészöly csiszoló műhelyében verik most ki magukból a magukat értelmező szikrát. És a régi magyar csillagnevek, pásztorszótárak, a gyűjtögető életmódot folytató egykori mivoltunk száz szava, kötetnyi magyarázata hömpölyög előttünk. Csuda kapukat nyitogat bennünk, amelyen át világosan megláthatjuk egykori mivoltunkat, benne önnön magunkat. — 69 éves volt akkor, csoszogott, fájós lába miatt néha mamuszban lépett a katedrára, tar fejű bölcs varjú, pápaszemes. Óriás dioptriájú üvege szeme íriszét fölnagyította, mintha kék nefelejcs szirmait mutatta volna a lupe. S benne a jámborságig menő ránk áradó áldott jóság. Nyílt tekintet, derűs, amely felett olykor ott szaladozott, mint tavaszi nap előtt, némely báránygondfelhők árnyéka” (MNy. 1981: 283).

Negyven év telt el azóta, hogy Mészöly Gedeon 80 éves korában eltávozott az élők sorából. Amint már előadásom elején említettem, személyesen nem ismerhettem, csak munkáiból és azokból a történetekből, anekdotákból, melyeket alakja, kedves, jó humorú, szellemes és okos személyisége köré szőtt diákjainak, kollégáinak emlékezete. Ezekből mégis kirajzolódik elém, elénk a kiváló tudós és egy nagyszerű ember portréja, vonzó egyénisége, azé az emberé, aki élete végéig hű maradt tudósi eszményeihez, a magyarságkutatáshoz és nem utolsósorban szűkebb pátriájához, ahogy ezt Nyíri Antal olyan [139] szépen megfogalmazta: „Mészöly Gedeon egyéniségének, tudósi és művészi szemléletének, komplex látásmódjának kialakulásában, ezek állandósulásában és jellemzőiben ... nagy szerepe volt annak is, hogy jubilánsunk lelkileg sohasem szakadt el szülőfalujától,
a kies Váli Völgyben fekvő Tabajdtól — ő maga mondotta szülőföldje táját »kies Váli Völgy«-nek —, melynek népét és nyelvét meg a tájat mindig együtt látta, és munkáiban gyakran idézte. — De nemcsak szülőfaluját, annak népét és nyelvét szemlélte együtt, hanem az egész magyar népet és nyelvét is egységben látta, és nyelvének történetét is ebben az összefüggésben kutatta, s ez lett nyelvtudományi munkásságának is a programja” (i. m. 267).

S hogy a szülőföld, a szűkebb haza sem feledkezett meg nagy fiáról, annak bizonysága ez a mai emlékülés is. Bárcsak a magyar nyelvtudomány művelői sem feledkeznének meg róla, tudományos hitvallásáról, eredményeiről és kutatási irányáról! Több jele van ugyanis annak, hogy a Mészöly Gedeon képviselte magyarságkutatás az utóbbi időben háttérbe szorulóban van. Úgy tűnik, hogy a fiatal nyelvészek nemzedékének a gyors sikert, látványos eredményt nemigen ígérő, s ugyanakkor sok időt, energiát, sok mikrofilológiai munkát igénylő nyelvtörténeti kutatások egy ideje kevésbé vonzóak, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Óriási hiba, nagyon nagy mulasztás volna, ha a nyelvészeti utánpótlás-nevelésben megfeledkeznénk a magyar nyelvtudomány sajátos feladatairól, s ezek között arról, hogy nyelvünk történetének kutatásában is sok még a teendőnk. Ezen jövőbeli feladatainkhoz a Mészöly-iskola hagyományainak felújításával is lehet és kell közelednünk és annak szelleméhez továbbra is hűnek kell maradnunk.

Szabó József

Vissza a Tartalomhoz

Ethnography- and dialectology-based linguistic research makes up a significant part of the late Professor Mészöly’s wide-ranging oeuvre. He was born in a village himself, he spent his youth in the country, thus he knew rural speech from his own observations. Also, in his extensive study of the specialist literature, he could rely on ethnographic and Finno-Ugristic results of his days. His interdisciplinary experiences were mainly put to use in his work on Hungarian historical linguistics and etymology where he devoted a lot of attention to the cultural historical background. He was aware of the fact that a complex study of components of traditional popular culture could contribute to an understanding of remote ages that are not rich in extant documents and other historical data. Ethnographic and dialectological knowledge is also discernible in Mészöly’s writings on standard literary Hungarian.

József Szabó

Back to Contents