Oldalak: 192 193 194 195 196 197 198 199 200

A nyelv átértékelődése a posztmodern költői stílusban
Parti Nagy Lajos: elrepullman

A magyar irodalomban a hetvenes évek végére tett korszakküszöb egy új nyelvi magatartás kiérlelődését jelzi. A nyelvhez való viszony gyökeres átalakulása elsősorban „a nyelv uralhatatlanságának tapasztalatára” (Kulcsár Szabó Ernő, A magyar irodalom története 1945—1991. Argumentum Kiadó, Bp., 1993. 149) vezethető vissza, vagyis a nyelv kérdésének hangsúlyossá válását az irodalomban a nyelvbe és a nyelv által leírt világba, az elmondhatóságba vetett bizalom megingása okozza. E nyelvi fordulatnak is nevezett jelenségnek „egyik legfőbb oka a nyelvi kommunikáció bizonyos funkcióinak problémává válása, és ezzel együtt más funkcióinak előtérbe kerülése. Ennek a változásnak a hátterében pedig a közölhetőséggel szembeni kétely áll. Így szorult háttérbe a nyelv referenciális funkciója és került előtérbe emotív és különösen metanyelvi funkciója. Az alkotók vizsgálják saját lehetőségeiket, a nyelv által adott lehetőségeket. Nemcsak az a fontos, hogy mit tudnak mondani, hanem az is, hogyan teszik ezt. Keresik a megfelelő nyelvi-formai megoldásokat, a közlés és a kifejezés lehetőségeit, és eközben állandóan reflektálnak saját nyelvhasználatukra. Így válik a tárgynyelv metanyelvvé, a forma maga tartalommá” (Fabó Kinga, „Nyelvi fordulat” az irodalomban: MNy. 1980: 196).

A referenciális funkció szerepének megváltozása és csökkenése azt is jelenti, hogy a szöveget nem tekinthetjük elsődleges dolgok másodlagos nyelvi kifejeződésének, hanem sokkal inkább nyelvi tapasztalatok nyelvi feldolgozásaként foghatjuk fel. A mű nem ábrázolja vagy kifejezi, hanem létrehozza a tárgyát, a költő kimondja a szót, és a dolog létrejön (vö. Kemény Gábor, Mi a stílus? (Újabb válaszok egy megválaszolhatatlan kérdésre): Nyr. 1996: 12). A nyelv uralhatatlansága és a nyelvi megelőzöttség tapasztalata új stílusvonásokat is előhív, hiszen a beszéd tárgya helyett éppen a beszéd módja válik hangsúlyozottabbá.

A stíluselemzés szempontjából azért lehet lényeges ez a folyamat, mert a stíluselméletben sokan kiemelt jelentőséget tulajdonítanak a referenciális funkciónak: „a stílus fogalma egy változatlansági előfeltevést hordoz: a referenciális funkcióét. A stilisztikai variáció változatlanul hagyja a valóságértéket. Épp ezért mihelyt a referenciális funkció elhomályosul, a stílus fogalma veszít érvényességéből. Stílusról tehát csak akkor van értelme beszélni — tehetjük hozzá —, ha a valóságvonatkozás (referencia) szilárd, állandó, következésképp szilárdan azonosítható” — írja Kemény Gábor Robert Martin nézeteit ismertetve (i. m. 11). A referencialitás elbizonytalanodása napjaink irodalmában nem jelentheti azonban a stílus fogalmának érvénytelenedését, mivel minden szöveg nyelvi megformáltságának vannak sajátossá tevő vonásai, van tehát stílusa. Ráadásul nem is igazán választható szét a műalkotásokban az ergon, vagyis a tematikus lényeg és a megjelenítési technika, vagyis az ezt hordozó parergonális keret (vö. Derrida, Jacques, The Truth in Painting. The University of Chicago Press, Chicago, 1987.), amely nyelvi műalkotás esetében lényegében maga a stílus, a kettő csak egymást feltételezve létezik. Nem válik lehetetlenné tehát a stilisztikai megközelítés a legújabb irodalom esetében, hiszen ezekben a művekben gyakran éppen a megformáltság mikéntje az elsődleges. A stilisztika viszont saját kategóriáinak átértékelésére kényszerül, mivel a stílus így nem lehet továbbra is egy adott valóságvonatkozáshoz választás és elrendezés eredményeként rendelt sajátos nyelvi forma. A stilisztikai elemzés arról adhat számot, hogy egy adott szövegértelmezés egyedi és egyszeri folyamatába milyen nyelvi, szerkezeti sajátosságok felismerése vonódik bele, illetve hogy ezek a stílust érintő sajátosságok milyen szerepet játszanak [192] az értelemadás műveletében. A megformáltságból, a stílusból eredő értelem-összetevő szerepének megnövekedése révén a megértés és értelmezés aktusa is elsősorban a megformáltság sajátosságaira irányul, s az értelmezésben — ugyan egyéb vonatkozásairól lehánthatatlanul — éppen a stílus kérdése kerül előtérbe.

A magyar irodalom nyelvi fordulata a prózában kezdődött meg Esterházy és Nádas műveivel, majd elsősorban Tandori Dezső, Oravecz Imre, Petri György költészetével a lírában is bekövetkezett az a trónfosztás, amellyel a „jelentéshordozó nyelv helyét egy jelentésteremtő nyelv foglalja el” (Kemény i. m. 12). Ebben a Margócsy István által („Nagyon komoly játékok”. (Tanulmányok, kritikák). Pesti Szalon Kiadó, Bp., 1996. 260) „nyelvkritikainak” nevezett költészetben olyan nyelvi-poétikai változások mentek végbe, amelyek átalakítják a szépirodalmi szöveggel és a hagyományosan hozzá kapcsolódó stílustípusokkal szembeni elvárásainkat. Az elvárt stílustípus átformálása igen gyakran annak ironikus, jelentését és önazonosságát vesztett felidézésével is együtt jár.

Parti Nagy Lajos a nyelvi fordulat utáni állapot lírájának egyik legmarkánsabb képviselője, „költészete az egyik legkarakteresebb minőségként illeszkedik újabb irodalmunk azon törekvéseinek sorába, amelyek a megkötő hagyományok, gátló konvenciók lerombolására irányulnak” (Keresztury Tibor, Parti Nagy Lajos: Csuklógyakorlat. Alföld 1987/5: 77). 1982-ben „Angyalstop” címmel megjelent első verseskötete nyelvi merészségével, sajátos hangjával hívta fel magára a figyelmet, s azóta tovább érlelődött nyelvi, stílusbeli eredetisége. Az irodalmi kritikák szerint „beszédmódspektrumainak nincsen belső, nyelvi határa, a mondhatóságnak a zárt rendszeren belül nincsen akadályoztatása, származzon bárhonnan is, bármilyen hagyományból is a nyelvi minta” (Bombitz Attila, Kinek nevezzelek Sárbogárdi Jolán?: Jelenkor 1997: 1129). Költészetében megvalósul és kiteljesedik a Szathmári István által a nyelv „felbomlásának” nevezett, az újabb költői stílusra jellemzőnek tartott folyamat (A nyelv (és benne a mondat) „felbomlása” az újabb költői stílusban. In: Tanulmányok a mai magyar nyelv mondattana köréből. Tankönyvkiadó, Bp., 1977. 189).

Az elsősorban a szövegből kiinduló hatásimpulzusokra összpontosító stilisztikai elemzés elutasítja ugyan a szerzői szándék rekonstruálhatóságát, mégis tanulságos lehet az a párhuzam, amely az elemzésben megállapítottak és a költő saját műveivel, nyelvhasználatával kapcsolatos nyilatkozata között fennáll. Parti Nagy így jellemzi költészetének nyelvi világát: „Játék a nyelvvel, rontása, törése, nyüstölése. De hát minden nyelvi mű létrehozása ez, játék a nyelvvel, kirakósdi, térbeli, időbeli dominó. Elemek megfelelése, viszonya, anyag, gyűrhető, alakítható, kiismerhetetlen és csodálatos anyag. Nyelvhús. Teremtés, munka, melyből és mely által létrejön, ha létrejön valami, ami működni kezd és működtében elhagy, több, legalábbis más lesz, mint amire szántad, szánódott. Valami, ami még konszenzuális, tehát hagyományozható, de már egyedi, egyszeri sosemvolt” (Keresztury Tibor, Félterpeszben. (Arcképek az újabb magyar irodalomból). Magvető Kiadó, Bp., 1991. 168).

A Parti Nagy költészetéből elemzésre kiválasztott vers 1986-ban jelent meg először a „Csuklógyakorlat” című kötetben, majd az 1990-es „Szódalovaglás” címűben a „mintamondatokhoz” kapcsolható lábjegyzet lett belőle, így az 1995-ben megjelent „Esti kréta” című gyűjteményes kötetben két különböző manifesztációja is szerepel.

Az elsőként megjelent vers szövege:

A néhány évvel később megjelent lábjegyzet:

Az a gesztus, amellyel Parti Nagy egy korábbi kötetben szereplő versét — a kötet több más verséhez hasonlóan — lábjegyzetként rendeli egy kétsoroshoz a következő kötetében, jelöltté, reflektálttá teszi azt a tényt, hogy bármely szövegünk csak más szövegek erőterében jöhet létre, és bármely szöveget csak más szövegek ismeretében olvasunk és olvashatunk épp az adott módon, vagyis hogy „a szövegek nem önmagukban, hanem más szövegek bizonytalan, változó kereszteződésében léteznek, intertextuálisak” (Bókay Antal, Irodalomtudomány a modern és posztmodern korban. Osiris Kiadó, Bp., 1997. 383). Az írás két változata párbeszédbe lép egymással, össze is kapcsolja, egymásra is vonatkoztatja a két kötet szövegeit. A két különböző forma játéka mutatja az extralingvális eszközök térnyerését is napjaink költészetében (Szathmári i. m. 194).

A lábjegyzetként, a verseskötetben megjelenő sajátos kölcsönműfajként történő értelmezést a vizuális megjelenési forma segíti elő, hiszen a lap alján, kisebb betűmérettel szedve, a sorok határainak jelölése nélkül mintegy prózaként találjuk a verset. A cím hiányán, a tördelésen és a központozáson kívül egyetlen, a szókincset érintő különbség van a szöveg két létmódja között. Értelmezésemben mindkét változat szerepet játszik, a mondatok és sorok határairól szólva azonban a verssorokba tördelt szöveget vettem figyelembe. [194]

A verset tartalmazó „Csuklógyakorlat” című, jól szerkesztett kötet négy ciklusból áll, amelyeknek címei: „Pacsirthák”, „Lamenthák”, „Fragmenthák”, „Diletták” egyaránt jelzik a költő játékos szóalkotó fantáziáját és a lírai műfaji hagyományhoz való ironikus viszonyát.

Az első, vagyis a „Pacsirthák” ciklusba tartozó vers olvasásának és értelmezésének folyamatában szövegszerűtlenné tevő széttartó és egységgé összefogó erők küzdenek: az első olvasásra értelmetlennek tűnő, a referencialitás és az összefüggőség mikéntjének átértékelődése miatt a dadaista-szürrealista szövegépítkezésre, az automatikus, kontrollálatlan írásra emlékeztető szövegben megtalálhatjuk azonban a szerkesztettség, az erőteljes stilizáltság nyomait is.

Az írás címe: elrepullman a költő sajátos szóalkotó leleménye, a nyelvi elemek szabadságának olyan megnyilvánulása, amit Margócsy a „lexika robbanásának” (i. m. 153) nevez Parti Nagy költészetében, s amely a szó- és kifejezéskészlet nagyarányú kitágulását jelzi (vö. Szathmári i. m. 191). Ebben a szófaji határokat áttörő kontaminációban egy főnév és egy ige „csúszik egymásba”: a ’kényelmes, különleges rugózású vasúti kocsi’ jelentésű pullman egy igekötővel kezdődő, az elrepül szó hangalakjára emlékeztető szóelemmel vonódik egybe. Az ilyen grammatikai elcsúszások az egész szövegre jellemzők: a szerző „nem is egyszerűen neologizál, hanem minden grammatikai kötöttséghez hozzányúl, szabad száguldozásában eltörli a szófajok közötti határokat, eltörli a (grammatikailag kötött) mondatrészek esetleges meghatározottságait” (Margócsy i. m. 154). A címben felismerhető szavak jelentésmezejének metszetét az utazás archetipikusnak számító gondolatköre adja, s bár a szóképzés módja jelzi a referencialitás átértékelődését, „a világra-vonatkoztatottságról elszakadó jelszerűséget” (Kulcsár Szabó, A különbözés esélyei. Szempontok a posztmodern fogalmának meghatározásához: Literatura 1987—88: 144), a cím mégis átfogó és előre utaló jellegű, mivel az itt kijelölődő szemantikai tér töltődik majd tovább a szöveg jelentéslehetőségeinek feltárulása során.

A versben az összefüggőség minden fajtája átlényegül, az egységnek tartható szöveg eggyészövődése nem a lírai művektől hagyományosan elvárható módon valósul meg. Az elsődleges széttartó erő a jelentésbeli egységek — s részben a nehezen azonosítható jelentésű jelölők — kapcsolata, hiszen a referencialitás problémája éppen abban mutatkozik meg, hogy megnehezedik az a folyamat, amelynek során a szöveghez összefüggő valóságdarabot tudunk rendelni.

A széttartó erők mellett azonban az írás egységének, megszerkesztettségének képzetét számos formai tényező erősíti. A vers jambikus lejtése, erőltetett páros rímei a prózai formába tördelt lábjegyzet formáján is átütnek, megfelelve a lírai szöveggel kapcsolatos alapvető formai elvárásainknak. A keretes szerkezet, a nyitó tagmondat változatlan megismétlése a befejezésben a lezártság, a kerek és megformált szöveg benyomását kelti. Az indításban kijelölt beszélői pozíció, az egyes szám második személyű megszólítás vagy önmegszólítás az egész szövegen végigvonulva szintén egységet teremt. Az önmegszólítás azonban ebben a versben a lírai művekben megszokott szemantikájától (létkérdések, érzelmi helyzetek feltárása) megfosztva van jelen, ironikus módon idézve meg ezáltal a művészi magatartás dignitását hangsúlyozó lírai megszólalásmódot. A szerkezet retorizáltsága, az egyes szám második személyű beszélő konstituálása révén tehát az erre a stílustípusra vonatkozó elvárásainknak a formát tekintve látszólag megfelelő szöveg jön létre; a látszólagos megfelelés azonban ellentétbe kerül a szemantikai tartománnyal: a kanonikusnak számító stílusszerkezet polemikus stilizációval (vö. Balbus, Stanislaw, Oximoron és intertextualitás: Helikon 1993: 521), ironizált módon jelenik meg.

A nyitó felszólításban az irreverzibillé határozó azon túl, hogy a tudományos regiszterbe tartozó, a lírától elvárt kifejezéskészlethez viszonyítva szokatlan elemmel újítja [195] meg az idő múlását ábrázoló költészeti hagyományt, az értelmezésben nyelvi kétely elé is állít. A fogyó melléknévi igenév argumentumaként meglepő ez az eredményhatározó, amely ráadásul nem a melléknévi alakból, hanem annak tövéből képzett forma; az adott helyzetben megszokottabbnak tűnő módhatározóként történő értelmezéshez azonban egyrészt feltételeznünk kellene a latinos határozószói forma használatát, másrészt magyarázatot kellene találnunk az l hang megnyúlására is. A Parti Nagy-féle jelentéselbizonytalanításra törekvő, a jelentéslehetőségek megtöbbszörözésével játszó beszédmód akár mindkét lehetőséget megengedi, éppen az értelmezés nehézségeire építve stílusának hatását.

A felszólítás folytatásában is akadályozódik a nyelven túlira, a „valóságra” vonatkoztatás szándéka. A költemény meghatározhatatlan megszólítottja ugyanis a szövegben megteremtődő világban válhat menetté, sőt akár menetrenddé is. E két szó viszonya — az egyik szóalak része a másik birtokos jelzői alárendelő szóösszetételnek — s ezeknek a szövegbeli logikai relációba (ha nem ez, legalább az) rendeződése azt is mutatja, hogy a nyelvi elemek elsősorban önmagukra vonatkoznak: a jelölők hívnak elő jelölőket s nem a jelentések jelentéseket.

Ennek a felszólításnak, a vers második sorának vége (légy menetrend) a keretbe épülve, de részben variálva ismétlődik meg az utolsó előtti sorban (légymenetrend): ez a grammatikai homonímiát felhasználó jelentésbeli variáció a szöveg egésze felett átívelve épül be a vers többértelműségekre alapozódó szemantikai játékterébe.

Az indítást követő két tagmondat már nem a megszólítotthoz fordul, hanem tájleírást idéz; a napszak antropomorfizálásának konvencionalizált stilisztikai megoldása szokatlan nyelvi elemekkel, a grammatika és a szemantika szabályait is áthágva valósul meg. A fazöldjét szó esetében, mivel egybeírt formáról van szó, a birtokos személyjel nem utalhat vissza a fá-ra, hanem valószínűsíthetően a tagmondat alanyára, az esté-re vonatkozik. A beékelődő hasonlításban (mintha száját) szereplő birtokos személyjelet ugyancsak az esté-re vonatkoztathatjuk a parallel viszony, az azonos mondatrészi szerep miatt, azonban így még a hasonlatban szükségszerűen meglévő két eltérő jelentéssíkot figyelembe véve is további szemantikai összeférhetetlenség jön létre.

A kifejezésmódjainkhoz rendelhető jelentések bizonytalanságára figyelmeztethet a leíró részbe tartozó következő sor kezdete is (a mély lukak, az erdők, megfeslenek veresre): a kötőszó hiánya miatt nem válhat eldönthetővé, hogy felsorolásról, vagyis halmozott alanyról vagy pedig a tájleírás képszerű szervezettségébe illeszkedve értelmező jelzős szerkezet formájában megvalósuló teljes metaforáról van-e szó. Sőt az eredeti központozású szövegben a mély lukak és az erdők egyaránt vesszők között szerepelnek: így csak a szövegben őket megelőző tagmondat alanyához tartozhatnának, bár ebben az esetben szokatlan az alany és az állítmány számbeli egyeztetésének hiánya. Ha azonban az erdők után szereplő vesszőt hibaként fogjuk fel — a szabálytalan szóképzések és mondatalkotások analógiájára akár szándékos helyesírási vétségként is — (különben a lábjegyzet formájú változatban nem szerepel), akkor ezek az elemek a következő állítmányi részhez is tartozhatnak. Ez a kettőség azt jelenti, hogy bár nem a grammatikai szabályok által megengedett módon, de mindkét állítmány alanyaként értelmeződhetnek; vagyis a zárt mondatszerkezet felbomlása, az anakoluthia is hozzájárul a szöveg értelmezésének nehézségeihez.

A megfeslenek az igekötő sajátos társítása révén lesz egyéni szóalkotás, s mivel a hozzá kapcsolódó eredményhatározó szín jelentésű szó, asszociációs körünkbe bevonódhat a hasonló hangalakú fest szó is. A nyelvben adott, etimologikusan nem is összefüggő hasonló hangzású tövek esetleges egybejátszása jelzi annak egyik lehetőségét, ahogy a nyelv „alkotótárssá” (vö. Kulcsár Szabó, A nyelv mint alkotótárs. Nyelviség és esztétikai tapasztalat újabb irodalmunkban: Alföld 1995/7: 59) válhat a szövegalkotás és [196] szövegolvasás folyamatában. A színnévnek a köznyelvben ritkábbnak számító, de Parti Nagynál gyakori veres alakváltozata hozzájárul a szövegrész zárásának kakofóniába hajló hangzásához. E leíró rész nyelvi megformálása felesel egyrészt a tájleírások eljárásmódjainak hagyományával, másrészt megkérdőjelezi a nyelvben a grammatikai és jelhasználati szabályok által rögzített evidenciák érvényességét.

A megszólítást továbbépítő második mondatban sem csak a világra vonatkoztatás igénye akadályozódik folyamatosan, hanem a nyelvi elemek szabályszerű egymásra vonatkoztatása is nehézkessé, sőt néhol lehetetlenné válik. Az olvasás lineáris folyamatát időről időre megakasztja a különböző értelemadási lehetőségek számára nyitva hagyott szöveg. Az első tagmondatban a hol és a mennyit szavak több mondatrészi szerepben is elképzelhetők. Bár kijelentő mondatról van szó, lehetségesnek tarthatjuk mindkettő kérdőszóként való értelmezését is, hiszen a szövegrészek modalitásának váltakozásait a központozás mindvégig figyelmen kívül hagyja, a felszólító és leíró részek sem különülnek el: négy, ponttal záródó egységre tagolódik a vers. Valószínűsíthető lehetne a két szó vonatkozó névmási szerepe is, azonban ebben az esetben vonatkozásuk felfedése jelent nehézséget. A mennyit szó esetében az egyik legelképzelhetőbb lehetőség az, ha névmással kifejezett idő- vagy számhatározó értékű tárgyként értelmezzük.

Az ezt követő célhatározói mellékmondatban ismét azonos hangalakok feleselnek egymással: a homonim tőhöz járuló homonim toldalékmorféma jelzi a többértelműség elszabaduló lehetőségeit (másod — másodosztály). A más jelentésben már előfordult hangalak megismétlése egy szóösszetételben a második sorban értelmezett (menetté — menetrend) retorikai eljáráshoz hasonlít. A lábjegyzetnek ebben a tagmondatában található az egyetlen, nem a központozást és a tördelést érintő eltérés a korábbi szöveghez képest. A két szövegváltozat párbeszédében sajátos értelmet kaphat az a tény, hogy a párnás pozitív töltetű jelző helyett a „Szódalovaglás” című kötetben a lappadt egyéni alkotású, negatív jelentésárnyalatú hangulatfestő szó áll.

A teljességgel uralhatatlannak érzett nyelv lenyomatait találjuk a két következő sorban: a mostanra légyüveg sík tagmondatban nemcsak a jelentések, hanem a mondatrészi szerepek is azonosíthatatlanná válnak. Itt is érzékelhetjük azt, hogy „Parti Nagy számára nincsen zárt grammatikájú szintaxis — a mondatoknak nincs biztos tagolhatóságuk; a mondat részei hol ide, hol oda, hol ehhez a mondatrészhez, hol a másikhoz kötődnek vagy köthetők: mindennek köszönhető, hogy az egyes szavak aztán megtehetnek magukkal bármit” (Margócsy i. m. 154). A légyüveg önmagában nehezen értelmezhető egyéni szóalkotás, amelynek értelemlehetőségei a következő mondat által megszabott irányban alakulnak, majd a vers lezárásában egy azonos előtagú összetett szó (légymenetrend) jelentéskörnyezetének révén szűkülnek tovább.

A vers legrövidebb mondatának szedése törést jelent a vizuális megformáltságban: az azonos szótagszámú, de hosszabbra nyúló verssor végének letörése és külön sorba tördelése egy szinte üres sort eredményez. S ez az üres rész sajátos tükörtengelyt képez a szövegben: e mondat előtt és után egyaránt nyolc-nyolc sor olvasható. Bár maga a tengely képileg nem pontosan középen helyezkedik el, a szöveget keretező részek kisebb jelentésbeli fénytöréssel egymás tükörképeiként is felfoghatók. Az extralingvális szint ilyen metaforikus értelmezésének lehetőségét erősítheti az a tény, hogy a „tükör-mondatba” bevonódó jelentésimpulzusok is a tükröződésre, a légyüvegben visszatükröződő képre utalnak (pl. nézel és visszanézel). A vizuális megjelenés és a szövegjelentés ilyen egymásra vonatkozása a posztmodern regényekkel kapcsolatban kimutatott öntükröző jelleg (vö. Szerdahelyi Zoltán, Posztmodern kompozíciós jegyek mint egy lehetséges csoportosítási kísérlet összetevői: Studia Poetica. Szeged, 1990. 188) lírai megvalósulásaként is értelmezhető. A jelentésképződésben gondot jelent az is, hogy mire [197] vonatkoznak a mondatban szereplő birtokos személyjelek: a mögötte legvalószínűbbnek tartható előzménye a légyüveg, bizonytalanabb a kérdés a hozzá esetében. Ez a határozóragos névmás ráadásul a mondat két kifejezését tekintve (kedve van vmihez, köze van vmihez) is kötött, kötelező vonzatnak számít; a második kifejezésben azonban verbálisan nem szerepel, s így, bár a hiány érzete megmarad, mindkettőhöz tartozónak érezhetjük és értelmezhetjük az egyszeri előfordulást.

A következő leíró rész kezdetén egy hangalak hasonló hangalakot hív elő: e romlott légű resti holnapra légüres tér. Az eddigi szövegrészekben azonos hangzású, de eltérő jelentésben felismerhető szópárok léptek egymással játékba, itt viszont a paronímia kelti azt a képzetet, hogy a nyelv hangteste uralja a szöveget, irányítja a szöveg alakulását, vagyis a nyelv folyamatosan megelőzi a róla való tudásunkat.

A reptér megszemélyesítésébe (elmávadt arcát festi fapirosra) is egyéni szóalkotások épülnek: önmagában is meglepő az arcát festő nővel azonosuló repülőtér képe, az arc jelzőjének (elmávadt) értelmezése pedig a mozaikszóból igét s abból igenevet alkotó szóképzés merészségén túl felidézheti az adott jelentéskörnyezetben elvárható, hasonló felépítésű és hangzású elsápadt melléknévi igenevet. Ez a párhuzam sejteti, hogy az elmávadás azonosíthatatlan jelentése valószínűleg valamilyen gyengülésre vonatkozik. A másik, a megfejthetetlenséggel szembesítő, a szemantikailag egymással nehezen kapcsolatba hozható elemekből álló szóösszetétel a festi állítmányhoz tartozó fapirosra eredményhatározó. A képtelen szín az adott szövegvilágban mozgásba hozza az azonos előtagú fazöldjét szót is.

A következő tagmondatban (varjakkal zsír az árnyék) egy újabb szövegalakítási eljárásban ismerhetjük fel a hagyományos jelentésképzés elvi elutasítását: a szavak szemantikai összeférhetetlenségéből adódik a szövegrész szürrealisztikus képisége. Ezután a két határozószó mondattanilag hiányos hasonlító viszonyba kerülése (az innen mintha túlnan) ismét a tükröződés képzeteihez kapcsolhat vissza; s az ezt követő tagmondat nyelvi szabálytalansága, vagyis az, hogy egyes számú ige mellett szerepel határozóként az egymásba kölcsönös névmás, szintén csak valamilyen megkettőződéssel magyarázva oldható fel.

A vesszők között található, így külön egységet képező ültőhely mondatrészi szerepe bizonytalan, s főnévi alakja ellenére szófaja is az, hiszen itt ismét a nyelvi elemek sajátos átgyúrásával találkozunk: ezt a szót csak határozóragos formájában használjuk, természetesen határozóként, s ez az elvonással létrejött forma is megőrizheti az értelmezésben e szófajiság emlékeit. Ezt követően a cím ismétlődik meg, szintén vesszők közé emelve, ezért elképzelhető talán az is, hogy két egymás utáni megszólításról van szó, sőt a szerkesztést tekintve a megszólítottak azonossága sem zárható ki. Talán a jelentés azonosíthatatlanságát is jelképező, a címben is kiemelt elrepullman lenne az egész szöveg megszólítottja? Ez a jelentésadási mód szélesre tárja az értelmezések lehetőségeit. Ha ugyanis ebben a bizonytalan referenciájú szóban fejeződik ki a vers megszólítottja, a nyelven kívüliség elutasításával eljuthatunk odáig, hogy magát a szóalakot tekintjük a szöveg címzettjének. S így a szöveg játékos autoreferenciája, a nyelv önmagára vonatkozása jelenik meg az egymásba csúszol szépen kifejezésben is, a szóelemek összekapcsolódásának módját ábrázolva.

A megszólítás folytatása ismét jelentésbeli elbizonytalanodások színtere: a vállak tönkje lehet birtokos jelzős szerkezetű teljes metafora, de értelmezhető valódi birtokviszonyként azonosítatlan vonatkozással is, a közéje legvalószínűbben a vállak tönkjé-re utal vissza, azonban az adott szövegben kijelölődő nyelvi világ szabályai nem követelik meg szükségszerűen ezt az azonosítást. [198]

Az azonos előtagú összetett szavak jelentésmezői egymásba játszatásának korábban már szereplő eljárása ismétlődik meg a következő sorban: az arcél szavunkat követi az annak mintájára képzett arcfok egyéni formálású szó, s e szavak utótagjaihoz általánosan rendelt jelentések metszetében (él — fok) a geometriai idomok világa jelenik meg. Az arcél jelzője (csorba) az utótag egyik önálló jelentését idézi meg, s hasonló jelentéstani viszony van az arcfok és jelzője (tompa) között is, s ez a szókapcsolat újra a geometria fogalomkörébe gyűjti a jelentésnyalábokat.

A szöveg lezárása az első két sor részben módosult ismétlődése. A szófaji kategóriákat ismét egybemosó elérzékenyre hűlnél tagmondat a keret egészen új része: ebben egy melléknévi formához igekötő kapcsolódik anélkül, hogy igét képeznénk belőle. A teljes kifejezés hangalakja ebben a szavak testét kiemelő szövegvilágban elképzelhetővé teszi azt a jelentésadási műveletet is, amelyben a megszokottabb elérzékenyülnél ige hangalakja lép kölcsönhatásba a szövegben megjelenő formával, a szót megszakító hüppögés hangzását is felidézve. A keret átalakuló részében a légy nem a második sorban szereplő igei jelentésben, hanem főnévként jelenik meg egy összetett szó előtagjaként predikatív szerkezetű teljes metaforába épülve. — Az utolsó sor változatlan ismétlődés, amely lineárisan lezárja a verset, a zártság, a befejezettség illúzióját adva ezáltal az értelmezés számára oly sok helyen nyitva hagyott szövegnek.

A vers stílusa a hasonló és azonos hangalakok egymásba játszásával, az egyéni és bizonytalan jelentésű szóalkotások gyakoriságával, a szóképzés és a szóösszetétel lehetőségeinek kitágításával, az alaktani és szintaktikai szabályok folyamatos megszegésével, vagyis grammatikai metaforák sokaságával, a mondatszerkezet zártságának felbontásával, a hagyományos költői képek (pl. az este megszemélyesítése) megújításával és a kétféle vizuális megjelenés intertextualitásával írható le átfogóan; vagyis minden a stilisztika által vizsgált nyelvi szinten olyan alakításmódok jellemzik, amelyek szüntelenül felmutatják a közlés nehézségeit és a jelentés kikerülhetetlen többértelműségét és meghatározhatatlanságát. A nyelv-centrikusság ebben a szövegben nem a kifejezhetőség problémájának tematizálódását, a nyelvhasználat reflektáltságát jelenti, hanem olyan küzdelmet a nyelvvel, amelynek során a nyelv felhasználásában érvényesnek tekintett eljárásmódok lehetőségei kitágulnak.

A „posztmodern vonásokat idéző nyelvi eltengelytelenedés” (Krommer Balázs, A nyelv, ami történik. (Egy Parti Nagy Lajos-novella poétikai megközelítése): Jelenkor 1997: 1124) miatt sosem lehetünk benne biztosak, hogy ebben a szövegvilágban mi mivel is azonos: a vers a szavak és a szubjektum egyidejű identitásvesztésének megjelenítődése (vö. Szabó Zoltán, A posztmodern irodalom főbb stiláris sajátosságai: Nyr. 1998: 46—57).

Az „egymásba csúszó” grammatikai kategóriák és jelentéselemek, az értelemadás, a jelentéstulajdonítás nehézségei összességében olyan helyzetet jeleznek, amely találóan jellemezhető Lyotardnak a posztmodern művészről, alkotásról megfogalmazott gondolataival: „felidézi a megjeleníthetetlent magában a megjelenítésben; ami nem fogadja el a formák nyújtotta vigaszt, az ízléskonszenzust, amelynek révén átérezhetővé válik a lehetetlen iránti nosztalgia; ami új megjelenítéseket harcol ki, nem azért, hogy élvezetet szerezzen, hanem, hogy méginkább érezhetővé tegye a megjeleníthetetlent” (Mi a posztmodern?: Nagyvilág 1988: 426).

A jelentésképzés, a nyelvi kifejezhetőség nehézségei ellenére több egységesnek tartható jelentéssík ismerhető fel a szövegben, s bár a fogalmi tartalmak nem a hagyományos módon elevenednek meg, felrajzolódik előttünk egy utazás, egy táj, a vasúti kocsi ablakának tükröződése. Ezeknek a dolgoknak a kimondatlansága, felidéződésük módja mutatja az elmondhatóságnak, a közölhetőségnek erre a szövegre érvényessé tett szabályait. [199]

Ez a költemény tehát és hasonló módon Parti Nagy egész költészete nem csupán elénk állítja a nyelvi közölhetőség dilemmáját, hanem sajátos szövegalkotó eljárásaival meg is teremti a mondhatóság egy lehetséges újfajta feltételrendszerét; hisz végül, bár áttételes utakon, de megjelenik a nyelven kívüli, a nyelven túli is: a jelölés, a referencia problémáinak felmutatásán túl és annak ellenére, mégiscsak rendelhetünk a szöveghez bizonyos valóságreferenciákat, „megmutatkozhat Parti Nagy nyelvének világteremtő ereje, feltárulhat az önkényes szerző által újrarajzolt, újraalkotott univerzum képe” (Bazsányi Sándor, Grammantika. (Parti Nagy Lajos: Esti kréta): Alföld 1996/9: 78), megteremtődhet egy másfajta összefüggésrendszer és egy másfajta referencialitás lehetősége.

*Az irreverzibillé fogyó időn merengj el. Ha nem lettél menetté, legalább légy menetrend. Fazöldjét, mintha száját, beszívja kint az este, a mély lukak, az erdők megfeslenek veresre. Merő romantikából hol mennyit ácsorogtál, hogy tán kiadja másod a lappadt másodosztály, mostanra légyüveg sík, sötétül, végre lágyul, s késő nem elfogadni az arcod állagául. Nézel és visszanézel, s ha ott is vagy mögötte, nem lesz több kedved hozzá, és nem lesz több közöd se. E romlott légű resti holnapra légüres tér, elmávadt arcát festi fapirosra a reptér. Varjakkal zsír az árnyék, az innen mintha túlnan, egymásba csúszol szépen, ültőhely, elrepullman. Megnő a vállak tönkje, fejed közéje hajtod, s kiüt a csorba arcél fölött a tompa arcfok. Elérzékenyre hűlnél, az ablak légymenetrend, az irreverzibillé fogyó időn merengj el.

Domonkosi Ágnes

Vissza a Tartalomhoz

The aim of this paper is to present and discuss some characteristics of usage in present-day Hungarian poetry via a detailed stylistic analysis of Lajos Parti Nagy’s poem entitled elrepullman [Pullmanoeuvre]. The poem can be described in terms of blending homophones or quasi-homophones into one another, frequent occurrence of nonce coinages of idiosyncratic form and vague meaning, broadening of the possibilities of derivation and compounding, permanent violation of morphological and syntactic rules, disintegration of sentence structure, reformation of traditional poetic imagery and intertextuality effects between two different visual presentations of the text. The poem is thus characterised, at all linguistic levels within the purview of stylistics, by manners of speaking that not only permanently set forth difficulties of communication and the unavoidable ambiguity and vagueness of meaning, but also create a novel possibility of poetic text production by transfiguring and reforming poetic diction.

Ágnes Domonkosi

Back to Contents