Bolla Kálmán 70 éves *
A Magyar Nyelvtudományi Társaság vezetőségének határozata nyomán az a megtiszteltetés ért, hogy Bolla Kálmánt, a nemzetközi hírű tudóst, közismert egyetemi tanárt, sokoldalú tudományszervezőt és közéleti szereplőt köszönthetem hetvenedik születésnapján. Idő hiányában [507] lehetetlenség ismertetni teljes munkásságát, sokoldalú tudományos tevékenységét, valamennyi tisztségét és érdemét, amely fölhalmozódott e termékeny élet folyamán. Minden bizonnyal fölösleges is, hiszen mindvégig a tudományos érdeklődés, a nyelvet és a nyelvtudományt megbecsülők figyelmének és elismerésének előterében dolgozott, alkotott. Ki kell mégis emelnem életéből néhány olyan mozzanatot, amely indokolja azt, hogy nem csupán a hazai nyelvészek megbecsülésének és elismerésének birtokosa, hanem a nemzetközi nyelvtudomány is számon tartja munkájának eredményeit.
Indulásának és iskoláinak körülményei érthetővé teszik számunkra érdeklődési körének kialakulását, a fonetika tudományában való elmélyedésének okait, tudósi pályájának alakulását, ugyanakkor megmagyarázzák a magyar nyelvért, elsősorban a helyes és szép magyar kiejtésért vívott több évtizedes küzdelmét, amely remélhetőleg nem marad szélmalomharc, s hosszabb távon meghozza a mindenki által várt eredményt.
Szülőfaluja, a Vas megyei Gérce, majd középiskoláinak színhelye, Szombathely is az egyik legkülönösebb magyar nyelvjárással ismertette meg fiatal és fogékony elméjét, s kétségtelenül fölhívta figyelmét a köznyelvtől való eltérésekre, a nyelvjárások szépségére és értékeire. Természetesen ez nem lett volna elegendő a nyelvészeti kutatások megkezdéséhez, hiszen akkor minden nyugat-dunántúli középiskolásból fonetikus lenne, de Bolla Kálmán az egyetemen találkozott Bárczi Gézával és másokkal, akik szerencsés módon irányították érdeklődését a dialektológiai kutatás irányába. Első tudományos dolgozata is e témakörben készült (A zárt í -zés esetei a gércei népnyelvben), s ma is példamutató rendszerezésével, gazdag adattárával elnyerte a Magyar Nyelvőr népnyelvgyűjtő pályázatának kiemelt díját, majd meg is jelent e folyóirat hasábjain (Nyr. 1960: 83—96). A nyelvjáráskutatáshoz később sem lett hűtlen: évtizedeken keresztül részt vett az egyetem által szervezett nyelvjárásgyűjtő utakon, ahol kiváló magnófölvételeket készített, amelyeket bemutatás, tanulmányozás, lejegyzés céljából a magyar szakos hallgatóknak rendelkezésére bocsájtott.
Sokirányú képzettségét bizonyítják orosz nyelvi tanulmányai, amelyeket a budapesti orosz intézetben, majd aspiránsként a moszkvai egyetemen végzett, s amelynek eredménye a számtalan orosz hangtani témájú tanulmány mellett az orosz hangtani atlasz (A Conspectus of Russian Speech Sounds. Budapest—Köln—Wien, 1981.) és az „Orosz hangalbum” (Bp., 1982.). Sokoldalúságára jellemző, hogy egyrészt önállóan elkészítette az orosz, az angol, az amerikai angol beszédhangok atlaszát, társszerzőként pedig részt vett a lengyel és a német fonetikai atlasz megszerkesztésében.
Legfontosabb kutatási területe azonban mindvégig a magyar hangrendszer vizsgálata volt, ezt bizonyítja a „Magyar hangalbum” (Bp., 1980.), „Szupraszegmentális elemzések” (Bp., 1992.), „A magyar beszéd szegmentális elemei 1—2.” (Bp., 1993., 1994.), „A magyar beszédhangok akusztikus jellemzői” (Bp., 1994.) és a tankönyvként is használatos „Magyar fonetikai atlasz” (Bp., 1995.) című önálló kötete, valamint nagy számú cikke, tanulmánya. Itt kell még megemlékeznünk bibliográfiai tevékenységéről is, amely előbb a Molnár Józseffel együtt szerkesztett „A magyar hangtan válogatott bibliográfiája 1970-ig” (Bp., 1977.), majd az önállóan összeállított folytatásban, az 1971 és 1995 között megjelent anyag bemutatásával (Bp., 1996.) került publikálásra.
Bolla Kálmán tudományos munkái mellett értékelnünk kell azt a kiváló szervezőképességet, amelynek Magyarország két fonetikai laboratóriuma köszönheti meglétét (egyik a Nyelvtudományi Intézetben, másik az ELTE Fonetikai Tanszékén). Ugyanakkor több könyvsorozatot is megindított és szerkesztett vagy szerkeszt még most is. Ezek egyike a Magyar Fonetikai Füzetek, amelynek első 20 kötete, másik pedig az Egyetemi Fonetikai Füzetek, amelynek immár 26 száma ünnepeltünk szervezőkészségének eredményeként jelent meg. Hasonló jelentős vállalkozás „A hetvenes évek magyar nyelvészei (Pályaképek és önvallomások)” címmel megindított sorozat, amely közben átalakult „Magyar nyelvész pályaképek és önvallomások” cíművé, s 1994-től jelenik meg folyamatosan. Ezek a sorozatok azokra a videófölvételekre épülnek, amelyeket a jelentősebb magyar nyelvészekről készített ünnepeltünk az 1970-es évek elejétől kezdődően egészen máig. Ezeknek a képes-hangos visszaemlékezéseknek és ars poetikáknak a száma már eléri a hetvenet, s éppen [508] fele, harmincöt a kortársak, pályatársak méltatásaival és a lehetőségek szerinti teljes bibliográfiákkal kiegészülve már igen mutatós kiadványként meg is jelent.
Bolla Kálmán tudományos és szervező tevékenysége mellett mindig kivette részét a közéletből, a felsőoktatás irányításából és a nyelvtudomány, elsősorban természetesen a fonetikához kapcsolódó helyes beszéd védelméért, népszerűsítéséért folyó küzdelemből is. Egy ciklusban dékánhelyettese volt az ELTE Bölcsészettudományi Karának, két évig dolgozott az Oktatási Minisztérium osztályvezetőjeként, s hosszú éveken keresztül volt a Fonetikai Tanszék vezetője. Ugyanakkor a Kazinczyról elnevezett kiejtési verseny, az Anyanyelvápolók Szövetsége, az Egyetemi Anyanyelvi Napok szervezésében, kuratóriumi munkájában, zsűrijében végzett eredményes és maradandó hatású munkát. Tagja a Permanent Council of the International Congresses of Phonetic Sciences-nek, s nem utolsó sorban választmányi tagja a Magyar Nyelvtudományi Társaságnak, amelynek nevében kívánok most Bolla Kálmán professzor úrnak további eredményes munkát és hozzá jó egészséget.
* Elhangzott a Magyar Nyelvtudományi Társaság 2000. június 6-i felolvasó ülésén.
Hajdú Mihály