0vid Uman*:
Elmentem, láttam, éltem, most itt vagyok újra…
Simon P. Miklós kiállítása a Liget Galériában
 
 

Simon P. Miklós életrajza alapján sikeres ember. A nehézségekkel megküzdő magyar emigráns elérte célját, művész lett Amerikában.
    Első ránézésre így tűnik, de a mostani kiállításra készült munkák alapján bonyolultabb, ellentmondásosabb, árnyaltabb kép bontakozik ki. A sikeres, kemény „túlélő” kép felszíne mögött érzékeny tartományok rejtőznek. Ennek a kettősségnek a feltérképezésén, feldolgozásán, összeépítésén dolgozik.
Simon P. Miklós tradicionális stúdiumokon képzett szobrász, de munkássága a performence-ot is beleértve több területet ölel föl.
    1960-ban született Magyarországon és 1981-ben emigrált az USA-ba. Egyetemi diplomát szerzett a The School of Art Institute of Chicago-n (SAIC), majd 1991-ben megkapta a Master of Fine Art (MFA) címet a University of Notre Dame-tól. Folyamatos résztvevője hazai és nemzetközi kiállításoknak. Több egyetemen tanított és tanít – SAIC, University of Notre Dame – jelenleg a Columbia College in Chicago tanári karának tagja. Feleségével és két gyermekével Chicagóban él.
Az életrajzi adatok természetesen még nem adnak választ arra a kérdésre, hogy ki is Simon P. Miklós, a művész? Az Elmentem, láttam, éltem, most újra itt vagyok című kiállítása erre tesz kísérletet. A kiállítás szeptember 11-én nyílik Magyarországon, Budapesten, a Liget Galériában. Ez már a negyedik bemutatkozása szülőhazájában és az eddigi legkomolyabb vállalkozása.
    Amikor Simon 1981-ben elhagyta az országot, azt még mindig a szovjet típusú kommunizmus uralta. Szerencsésnek számítottak, akik elmehettek. Történetesen közéjük tartozott. Szerencsés volt. Amerikában hamar megszokta az új, szabad világot, és tudta, hogy útja visszafordíthatatlan. Azt viszont még nem tudta, akkor, hogy amit lezárt és otthagyott a múltjában, mintha meg is halt volna benne. Mintha nem lett volna többé egész, mintha állandósult volna a hiány. Az idő múlásával csak nőtt a szakadék az új és a régi, a gyermek és felnőtt, a magyar és az amerikai világ között. Az egykori egység, az osztatlan személyiség, a belső azonosság megtapasztalása, elérése kísérti újra és újra.
    A kiállítás fő motívuma épp ez a hiány illetve annak kiegyenlítésére való törekvés. A címek némelyike közvetlenül, részben közvetetten utal erre. Például „A félbevágott ember öltönye, aki túlélte”. A mesterien szabott öltöny, amely egy hosszában kettéhasított emberre készült, gyomorba vágó látvány. Paradox igazsággal szembesülünk és a módszer közeli rokonságot mutat a zen buddhizmus koanjával. Az eljárás bepillantást enged a művész személyes világába. Ez a mű önarckép: melankolikus öngratuláció a sikeres túlélőnek.
    „Az én saját szigetem” a sziget fogalmát helyezi új kontextusba, egyben a tulajdoni igény bejelentése némi humoros felhangot ad. Bejelenti tulajdonjogát és figyelmezteti is a látogatót: Belépni tilos! Vagyis magánterületről van szó. Rejtekhely, amit maga teremtett magának. De létezik ilyen hely a valóságban? „Az én saját szökőkutam” hasonló módon kéri a látogató megértését. Biztos, nyugodt, belső helyet keres. Olyan magántulajdonnak képzeli, ahol egyedül lehet. Magával lehet? A spirituális utazások színtereit, ahol a lélek megpihen.
 

- 2 -

    A performance a kiállítás része. A művész komolyan, módszeresen poharakat mos. A gesztust magyarázza, hogy első megélhetési forrása Chicagóban a mosogatás volt egy magyar étteremben. A pszichológusok gyakran használnak eszközként elfelejtett-elfojtott eseményeket a széteső személyiségkép újra építéséhez.. Az esemény pillanatnyi, érzéki átélése lehetőséget teremt a múlt és a jelen közt húzódó szakadék áthidalására. A művészet az az eszköz, amely segít helyreállítani azt a bizonyos egységet.
    A performance maga cselekvés, a teljessé vált, megjelenített idő. Nem megérteni kell, hanem átélni, a szakralitás szabályai szerint. Mint az igazi térdhajtás – nincs szükség mások jóváhagyó megértésére, egyetértésére.
Az egyes művek önálló értelmezési tartománnyal bírnak, amik valamilyen összefüggésben állnak egymással, de semmiképpen sem életrajzi ihletettségű „életképek”. Legalább annyira vonatkoznak ránk, mint alkotójukra. Ha akarjuk, ha nem, részesei lettünk egy metafizikus utazásnak Simon vezérletével. Elutaztunk, visszatértünk és jó esetben magunkat találtuk a végén.
 

0vid Uman*:
I went, I saw it, I survived it, I'm back just for a short visit

By taking a quick glance at Miklos Simon's curriculum vitae one can conclude that his life is yet another success story of a hard working immigrant who made it as an artist in America.
    From a strictly material point of view this happen to be true. But that's only half of it.
    A closer look, at the work he has just completed for an upcoming exhibition, tells a much larger story. Beneath the veneer of this outwardly rugged individual lies a fragile and tormented soul hard at work trying to reconcile the schism of his inner self.
Miklos Simon, is a classically trained sculptor who works in a variety of media including time-based performance work. He was born in 1960 in Hungary, and immigrated to The United States in 1981. He graduated  from The School of The Art Institute of Chicago (SAIC), and went on to University of Notre Dame from where he received a Master of Fine Arts (MFA) in 1991. Since then he has continued to make and exhibit work both nationally and internationally. He has also taught at SAIC, and The University of Notre Dame. Currently he serves on the faculty of Columbia College in Chicago. He lives in Chicago with his wife and two children.

Knowing all this of course, answers much of the :"what" is Miklos Simon? But nothing of the :"who" is Miklos Simon? This current exhibition titled: I went, I saw it, I survived it, and I am back just for a short visit, is an attempt toward answering this question.
    One of the things worth noting from the beginning is that the show just mentioned, is scheduled to open on September 11, 2003, in Budapest, Hungary.
    The artist's native land. This is his forth major exhibition in Hungary and by far the most comprehensive in the scope of the work.
    When Simon left the country in 1981, Hungary was still suffering under the repression of a soviet inspired communism. Those who managed to get out were considered fortunate. He happened to be one of them. He was lucky. Once in America, he embraced this new found freedom and knew that he will never return. What he didn't know however, was that at the same time, somewhere deep inside, a part of him began to die. He was no longer 'whole'. A part of him was left behind. And with every day that passed this rift was widening.
    The gap between the old world and the new, between the child and the man, between the hungarian and the american grew larger and larger. Having felt complete once, having known an undivided identity in the past, and having experienced a coherent, integral self up until now, he will long  for this lost state of being for the rest of his life.
This feeling of loss along with the profound longing for a reconciliation haunts much of this current exhibition. Some of the titles make clear reference to this, while others do so covertly.
    For example, the conundrum posed by the appearance of the actual piece itself and that of its title in: The suit of the man who was cut in half and survived it. is dizzying. The obvious contradiction, a suit tailored as if meant to be worn by someone split in half, creates a state of nausea. We are faced with an impossible "truth". This koan, so utterly irreconcilable with our modes of perception forces upon us a fleeting insight into who Simon is.
    The work is a self-portrait. And it's title it's not a joke at our expense. But rather, the artist's, melancholic way, of congratulating himself of his own come through. This sort of rubber band semantics occur again and again throughout show.
In My private island  the sense of alienation conjured up by the 'island' is veiled in humor through the artist's use of the word  my.  He is claiming proprietorship and at the same time serves the audience with a warning: "No trespassing". This is his own private domain . His refuge. He has created it and it is for him alone. But really, is there such a place?  Similarly, My private fountain, begs our understanding of the subject's self-sufficiency by again employing oblique humor. The allusion to places of leisure and repose in both of these works gives us the impression that Simon is reaching for an "interior" space where he can be alone. This is the desperate cry of a man in need of a spiritual vacation. His soul needs rest.
    In the performance element of this show, the artist is seen  slowly and methodically washing a number of glasses. The significance of this act can be easily lost if one doesn't know that Simon's first means of subsistence in America were the wages he received from washing glasses in a hungarian restaurant. Therapists often use past regression as a tool in helping patients recovering "lost" parts of themselves. Here, by revisiting this temporal outpost the artist is constructing a bridge back across the distance separating him from the other self left behind. He is trying to earn him back through a sacrificial artwork. This act, the very performance, is his wage. He has now completed the cycle. There is no need for anyone else to understand. This  is a sacred act. A kneeling within.  And as such does not require the understanding of those around to be valid.
    The works in this Exhibition are not to be read as a narrative. They do not suppose to tell the story of Miklos Simon. They are more like the faces of a five sided "coin". Each standing on it's own while being part of a coherent whole. Each a looking glass in which we can see  not only him but us as well.
    In the end we can not help but feel like we've been taken along on  Simon's own metaphysical journey and came back having found ourselves.