Klió 1995/2.

4. évfolyam

XX. SZÁZAD

A kommunizmus eretnekei

(Szerk.: T. Bergmann és M. Kessler)

Theodor Bergmann és Mario Kessler életrajzi gyűjteménye olyan személyiségeknek állít emléket, akik az első világháború során kommunistákká váltak, de életük további menete során szembefordultak a Szovjetunióban megvalósuló sztálini modellel, s annak nyílt vagy kevésbé nyílt ellenfeleivé váltak, akik tehát – mint a szerkesztők jelzik – valamilyen mértékig egyfajta alternatívát jelentettek a sztálinizmussal szemben. Tulajdonképpen olyanféle kötettel állunk szemben, mint amilyen az 1987-ben Béládi László és Krausz Tamás tollából megjelent Életrajzok a bolsevizmus történetéből c. kiadvány volt, azzal a különbséggel, hogy Bergmann és Kessler az egész világ kommunistáiból válogatott, míg Béládi és Krausz megmaradtak a szovjet közegben, bár természetesen sokan szerepelnek mindkét kötetben.

Ez a kötet olyan személyiségek életútját mutatja be, mint Rosa Luxemburg, Trockij, Thalheimer, Arthur Rosenberg, Gramsci, Rakovszkij, Buharin, az indiai M. N. Roy, a spanyol Nin és Maurín, Hruscsov, Liu sao esi, Fanon, Deutscher, a jugoszláv és a csehszlovák kommunista pártok politikája (a csehszlovák KP. I968-hoz vezető útja), s végül Gorbacsov. A vezérfonal, amelyre az életrajzokat a szerzők felfűzik, a kötet alcíme: Alternatíva a sztálinizmussal szemben.

S éppen ebben a problematikában látjuk a kötet legnagyobb ellentmondását: nincs igazi alternatíva. Nyilvánvaló, hogy Trockij, az a Trockij, aki aktív politikusként a sztálini megoldásoknál jóval szélsőségesebbeket javasolt az I920-as években, nem jelentett igazi alternatívát, amit az is jelez, hogy irányvonalait (merttöbb is volt egymást követően) a többség rendre elutasította. Rakovszkij, Buharin és a többiek vele összehasonlítva jóval kisebb politikai súllyal s lehetőségekkel rendelkeztek, s legfeljebb egyes részleteket módosíthattak volna a sztálini koncepción. Az alapkérdés ugyanis adott volt: győzött az orosz forradalom, de egyidejűleg hamvába holt tulajdonképpeni előfeltétele, amelynek megvalósulását feltételezte, a világforradalom. A kérdés a 'hogyan tovább?' dilemmája, s erre a válasz csak az lehetett, amit sztálinizmusnak neveznek: a szocializmus építése egy országban. Egy győztes forradalom megvalósítóinak a forradalom feladását javasolni (mint az egyetlen és ésszerű álláspontot) aligha lehetett volna. Ettől a ponttói kezdve a dolgok már a maguk logikáját követték, s ha azon lehet is elmélkedni, milyen módon lehetett volna elkerülni a forradalom Sztálin személyiségéből adódó torzulásait, az vitathatatlan, hogy mindazt elérni, amit a Szovjetunió rövid másfél-két évtized alatt elért, lényegesen más módon nem lehetett volna. Külföldi tőke nem állt rendelkezésre, így csak a belső felhalmozás drasztikus mértékű növelésével lehetett iparosítani, a parasztság és a munkásság életszínvonala rovására. Részletekben persze lehetett volna módosítani, erre a helyzet kényszere folytán olykor sor is került, de a képlet adott volt.

A bemutatott személyek mintha maguk is tudatában lettek volna ennek a helyzetnek, elsősorban a sztálini rendszernek azokkal a vonásaival viaskodnak, amelyeket a „humánum” szférájába sorolhatunk. Csökkentenék az iparosítás ütemét, hogy ezzel mérsékeljék a parasztság terheit, kerülnék a politikai nyomást, toleránsabb pártpolitikát sürgetnek, stb. Azt mondhatjuk, az aktív politikusok, a hatalomban lévők alternatívája a sztálini modellel szemben olyasféle mérséklés, mint amit Nagy Imre képviselt nálunk 1953 és 1956 között. Ez azonban csupán mérséklés, a „hibák kijavítására”, de nem igazi alternatíva.

Azért ne legyünk igazságtalanok! Ma még ezekről a kérdésekről nagyon nehéz megalapozottan szólni, hiszen annak ellenére, hogy az utóbbi években sok levéltári anyag napfényre került, a korszak igazi története megíratlan, a történész alapvető forrásai hozzáférhetetlenek, különös en az 1920-50-es évek szovjet története gyakorlatilag feltáratlan. A szükségszerű és a lehetséges megítélése pedig attól a tudástól függ, amivel még nem rendelkezünk. Ami számomra mindezek ellenére és mindeneken túl meghatározó, az tulajdonképpen Rosa Luxemburg álláspontja: Luxemburg 1919 januárjában meghalt, mégis, mindaz, amit a bolsevizmussal kapcsolatban írt, s amit életrajzának szerzője, Jack Jacobs tőle idéz, arra mutat, hogy gyakorlatilag ő az, aki már nagyon korán, rögtön a forradalom győzelme után szinte mindazt előre látta, ami bekövetkezett, ami a torzulásokhoz, a forradalom elfajulásához, vagyis a sztálini eredményekhez vezetett, mindazokat a módszereket, amelyekkel a pártot hadsereggé változtatták, mindazokat az antidemokratikus megoldásokat, amelyek később megvalósultak. Ez annál nagyobb teljesítmény, mert – mint jeleztem – mindezt mások még csírájában sem sejtették.

Sok mindent fel lehetne még sorolni, ami érdekes a kötetben. A legfőbb tanulság azonban, ami számomra mindebből kiderül, a következő: nem a sztálinizmus és a kommunizmus eretnekei között húzódik az alternatíva, hanem a kommunizmus és a renegátok között, azok között tehát, akik hátat fordítottak a lenini eszméknek. Az lett volna, illetve az volt az igazi alternatíva. Más kérdés, hogy ez sem igazán felemelő álláspont.

Ketzer im Kommunismus. Altemativen zum Stalinismus. (A kommunizmus eretnekei. Alternatívák a sztálinizmussal szemben) Szerk.: Theodor Bergmann és Mario Kessler. Decaton Verlag, Mainz, 1993. 381 p.

Gunst Péter