Szirák Péter

Ösztön és nyelv

Aligha könnyű feladat amire most vállalkozunk, amikor a prózaepika elemzésének újabb keletű kérdéseit Móricz Zsigmond néhány művének újraolvasási lehetőségeivel kapcsoljuk össze. Több okból sem, egyrészt mert az elbeszélő prózai szövegek elemzésének módszertan a napjainkban is folytonos átalakulásban van, másrészt mert Móricz Zsigmond írásművészete azok közé az életművek közé tartozik, amelyek a mindenkori és szinte egyöntetű elismerés mellett sem sorolhatók a legolvasottabbak közé. Irodalomtörténeti távlatból a Móricz-olvasás nem nevezhető dinamikusnak, a megelőző néhány évtized olvasási ajánlatai1 megmerevedtek az időben, napjaink kanonizációs, újraértékelő folyamatai pedig – szemben a magyar modernség más jeleseivel, például Krúdyval, Kosztolányival, Máraival vagy éppen Szentkuthyval – alig látszanak érinteni a Móricz-hagyomány továbbörökíthetőségének dilemmáit. Mindez persze az irodalomtörténészek puszta mulasztásán túl azzal is összefüggésbe hozható, hogy az előbb felsorolt írók műveit több évtizeden át kirekesztették a “hivatalos” kánon centrumából, s e centrumban formálisan éppen Móricz ábrázolói realizmusa, a szociális emancipációval összefüggésbe hozható ún. “kritikai realista” írásművészete állott. Ezzel magyarázható, hogy a kultúraideológia távlatából “polgárinak” bélyegzett és esztétikai szempontból is leértékelt íróknak a nyolcvanas-kilencvenes években egyszerre esztétikai és szociokulturális természetű rehabilitációja nagyobb energiákat mozgatott meg és szélesebb érdeklődést váltott ki. A Móricz-olvasást viszont tartósan meghatározta és “be is fagyasztotta” a lukácsi esztétika történet- és társadalomfilozófiai, s legalább ilyen mértékben a népi mozgalom diskurzusának etikai-szociális elvárásrendszere. Ezen túlmenően sokaknak úgy tűnt, a kortársi élő irodalom történései sem kényszerítik ki Móricz-újraértését. Esterházy több mint tíz évvel ezelőtt megjelent, akkor nagy visszhangot kiváltó Móricz-esszéje hosszú idő után először figyelmeztetett ennek az írásművészeti hagyománynak az értékességére, többértelműségére, vagyis elfelejtett, de újrateremthető elevenségére, egyszerre “világszerű” és “nyelvszerű” vonásaira (“A múlt századi Párizsról a legfontosabb mégiscsak Balzactól tudható. Hogy milyen Magyarország, az a Magyarország, az a parasztság, az a magyarság, az a szegénység – az Móricztól. [...] Kosztolányi nagyon tud magyarul, Móricz meg nagyon magyarul tud”).2. A kilencvenes években aztán keletkeztek már olyan irodalomtörténeti távlatú értekezések,3 amelyek kisérletet tettek ennek a termékeny többértelműségnek a kanonizációjára is, megmutatva a Móricz-művekkel való újfajta esztétikai kommunikáció lehetőségeit.

Mik is voltak ennek a párbeszédnek a feltételei? Móricz néhány művének valóságos újraolvasását nyilvánvalóan elősegítette az értelmező nyelveknek, az olvasási szokásoknak az a fajta átalakulása, amely az évtizedfordulón végbement. Így a valóságábrázolói hitelesség és a szocialista ideologémák háttérbe szorulása, a politikai érdekeltségektől kevésbé átjárt megértésformák előtérbe kerülése, közvetlen módszertani szempontból pedig a narratológia, a beszédaktus- és diszkurzuselmélet magyarországi recepciója. Az újabb keletű Móricz-elemzések jól mutatják, hogy az olvasás teljesítménye az értelmező és értelmezett nyelv interakciójának összetettségén alapul, a szöveg másfajta igényének “meglátásán”, felszabadításán és megszólaltatásán. E kisérlet eredményességét újabban “támogatják” az élő irodalom fejleményei is, a Móricz-örökséget megszólaltató, újraíró, rekanonizáló, vagyis megelevenítő egyidejű szövegek is. Lehet itt gondolni például Szilágyi István Kő hull apadó kútba című regényére, amelyben a vidék társadalmi csoportozatainak egymáshoz fűződő viszonylatai, a főhős szerepzavara, önmagától való idegensége és felőrlődése a magyar olvasó szövegemlékezetében elsősorban azokat az epikai előzményeket aktualizálja, amelyek a társadalom integráló, hierarchizáló, a Renddel szembeni egyéni aspirációkat feloldó – sőt azokért büntető – természetét példázták, vagyis mindenekelőtt Móricz (Az Isten háta mögött, A fáklya) és Németh László műveinek (Gyász, Iszony) olvasási alakzatát. Említést érdemel Tar Sándor munkássága, akinek művei

– Móriczéhoz sok tekintetben hasonlóan – a szociográfia és a riport távolságtartó, rögzítő attitüdjével tartanak rokonságot és az elesettek, a szegények, a megalázottak világát jelenítik meg. Akárcsak legjobb műveiben Móricz, úgy Tar Sándor sem politizál a szó publicisztikai értelmében. A szegénység és az elesettség megjelenítése számukra nemcsak társadalom- és korkritikai téma, hanem a világ érzékelésének és megértésének autentikus közege. A szegények és lelki szegények sorsát bemutató novellák és regények ugyanis kíméletlen tisztánlátással, szemérmesen, ámde részvéttel szólnak az emberi létezés lehetőségeiről. Látszólag egyszerűen, valójában az írói hivalkodást elutasító fegyelemmel.

Persze Tar Sándor távolságtartó szolidaritása el is üt Móriczétól, aki nemcsak szenvtelen, hanem némelykor ironikus, míg máskor nyíltan együttérző, vagy akár érzelmesen túlfogalmazó is tudott lenni. Noha nem egyszer az irodalmi összetettség fölé helyezte a politikai leleplezés szenvedélyét, legjobb művei lényegesen többértelműbbek, mint ahogy azt az irodalomtörténet és a tankönyveink általában megítélik. Persze mégsem tanácsos a korábbi Móricz-kép korrekciója helyett, annak teljes átértékelésére törnünk. Móricznak nemcsak az önértelmezése, de írásművészetének számos jegye azt mutatja, hogy számára az írói feladatvállalás az ábrázolás hitelességét, ahogy ő fogalmaz, “igazságát” jelentette. Kérdés csak az, hogy irodalmi tudásunk jelenlegi feltételrendszere mellett miképpen értelmezzük az írói ábrázolás mibenlétét. A “kritikai realizmus” szótára a “valóság” hiteles leképezéseként vagy visszatükrözéseként értette, vagyis a szavak és a valóságbeli dolgok megfeleltetéseként. Ez az elképzelés egybeesik a realista írók programjával, eszményeivel, illetve önértelmezésével. Szegedy-Maszák Mihály is erre utal a Kemény Zsigmond-monográfia bevezetőjében: “A realista regényírók általában leírhatónak tekintik a világot és úgy vélik, hogy a valóság hozzáférhető a szóbeli megfogalmazás számára. […] a szó természetes módon megfelel a dolog lényegének. […] Természetesen nagyon is elképzelhető, hogy a realizmus ténylegesen megvalósult formája nem felel meg az átlátszó írásmód eszményének.”4 Az újabban meghonosodott elméleti-történeti belátások sem a valóság “megtalálásának”, mint inkább a nyelvben létesülő “valóságképként” értik azt az új konvenciórendszert, diskurzust, amelyet jórészt Móricz írói fellépése honosít meg a század első harmadában a magyar prózában. Azt mondhatnánk, hogy leginkább általa cserélődik le a társadalom- és individuum-ábrázolás Jókai-féle, (poszt)romantikus-milleneumi kódrendszere egy új társadalom- és személyiség-képre. Móricz regényei és novellái (a Sárarany, Az Isten háta mögött, a Judith és Eszter; a Tragédia stb.) kétségkívül “idézik” a történeti realizmus némely jellegzetességét (életképszerűség, kauzalitás, konvencionalitás, kiegyenlítődés), míg más realista vonásokat – így például az erkölcsi semlegesség kritériumát – kevésbé, legfőbb szociokulturális átrendező hatásuk abban áll, hogy a feltétlen erkölcsi értékek létezését, az emelkedett közösségi érdekű cselekedet lehetőségét is kétségbevonják, s a társadalmat egy tagolt és megosztott, feszültségekkel és küzdelmekkel teli léttérként jelenítik meg, ahol az életkeretek túlszabályozottak és statikusak, ahol a személyközi viszonyokat hatalmi mechanizmusok koordinálják. A szűk horizontú életminőséggel szembeni lázadás legfőbb hajtóereje, a

móriczi személyiségképlet meghatározója a szociális normarendszer ellenében ható ösztön, jelesül a szexuális vágy (Az Isten háta mögött). Ezzel gyakran együtthat a hatalom akarásának késztetése, amely nemcsak a szexuális vágy kiélése, hanem annak elfojtása révén válik meghatározóvá [Tündérkert, (Bethlen Gábor)]. Móricz írásművészetének ezek az ún. alapképletei a történeti realizmuson túlhatva, a századfordulón érvényesülő naturalizmus determináció-

tanával, Nietzsche magyarországi recipiálásával és a szecesszió némely vonásával is összefüggésbe hozható. Nem volna érdektelen a freudizmussal való összefüggések vizsgálata sem, hiszen lehet arra gondolni, hogy Móricz is szembeállítja egymással az ösztönök világát és a kultúrát, a kettő küzdelmét kétes kimenetelűnek ítélve meg, amennyiben az előbbit fenyegetőnek, az utóbbit pedig álságosnak mutatja be.

Móricz újraolvasásának legalább ennyire szempontja lehet a “valóság” és a nyelv egymás közötti viszonyának megkérdőjelezése. A korábbi olvasási ajánlatok ugyanis azon az előfeltevésen alapultak, hogy a nyelv a valóság közvetítésének eszköze, a nyelv teljesítménye abban áll, hogy a dolgok rendjét hűen leképezi. Móricz nyelvteremtő erejét, írásművészeti készségét talán újraértékelhetjük, ha a nyelv státuszát, “közbejöttének” prózapoétikai hatását ismét kérdőre vonjuk.

Kulcsár Szabó Ernő 1993-ban keletkezett elemzése5 – egyébként a közízléssel egybeesően – Az Isten háta mögött című regényt állította a középpontba. Az a hatásos értelemkonstrukció, amelyet a regényhez kapcsolt, képes volt megmutatni, hogy a regény “esztétikai többletértéke” nem annyira a “krónikás hitelességből” és a “stílus realista eszköztelenségéből”, a kisvárosi magyar élet igazelvű leleplezéséből fakad, mint inkább egy – a magyar prózában eladdig nem ismert – kommunikációs és intertextuális diskurzus érvényesítéséből. Az elemzés megmutatja, hogy Móricz regénye a cselekménybonyolítás, a feltárt összefüggő történet és a közvetlen elbeszélői közlés rovására miképpen juttatja meghatározó funkcióhoz a szereplői beszédaktusokat, vagyis a nyelvi viselkedésmódok színrevitelét. Azokat a szereplői megnyilatkozásokat, amelyek egymással vitatkozva, egymás érvényességét kétségbe vonva bizonytalanítják el, teszik eseményszerűvé a megértést: “Az Isten háta mögött esztétikai jelentésintencióit mindenekelőtt az egymással több szinten is szemben álló értelmezések küzdelme alapozza meg. Bizonyos konkrét események történetté változtatása szempontjából kifejezetten stratégiai jellegű harc folyik a regény szereplői között.”6 A regény a “legitimáló elbeszélések” harcterévé válik, a szereplők önmaguk cselekvésének és sorsának legitimációjára törekednek, saját identitás-történetük megerősítésére, ami együtt jár más identitás-történetek érvényességének kétségbe vonásával és az egyetlen igaz történet elllepleződésével (az igazgató és Kopó: az érvényes rend értelmének stabilizációja, Laci: a szerepek elutasítása, Veresné: az érvényes értékösszefüggések nyelvi megsemmisítésének kiprovokálása, és Veres: korlátozott horizont, manőverező jovialitás stb.) A beszédaktus- és a diskurzus-elmélet horizontjából tekintve

Móricz regénye nem a nyelv és a valóság megfelelésére alapozza az esztétikai megértést, hanem a nyelv által létesülő “valóságok” drámai ütközésére, a valóság – vágy által nagy mértékben vezérelt – interpretációinak különbségeire. Ezt erősíti a Madame Bovary-intertextus is, az az idézettség-effektus, amely a regény szövegének referenciáját nem annyira a valóságban keresi, hanem egy másik szöveghez kapcsolja. (Nem véletlen, hogy az idei frankfurti könyvvásárra megjelenő német fordítás címe: Herr Bovary, a fordítás címe éppen ezt a transztextuális vonást értékeli fel). Egyes Móricz-regényekre is vonatkoztatható tehát Bahtyin felfogása, aki szerint a regény az egymástól történetileg, szociálisan és individuálisan különböző nyelvek kölcsönhatásának legtermékenyebb terepe, a nyelvben eredendően ottlévő soknyelvűség a prózaiság sajátja.

A szereplői önértelmezés fontossága, diskurzivitása, más értésformákkal való drámai ütközése, a nyelvnek nem annyira eszközszerepű, mint inkább létesítő ereje más Móricz-művekben is szembetűnő, különösen a nevelődésregényi alakzatot aktualizálókban, amelyekben meghatározó szerepet játszik a létező illetve az elkézelhető (lehetséges, megalkotható, vágyott) világok ellentéte.7 A fáklyában például az ifjú pap, Matolcsy Miklós ambicionált, a realitásban nem létező világa ütközik meg a magyar vidék szimbolikus rendjével. A vágyott individualizáció azért van kudarcra ítélve, mert a főhős nem tudja a saját nyelvét megszólaltatni: “Hát íme, első percben már megalkudott... egyetlen szót sem mert kijelenteni, amely újat, erőset és prófétait jelentene... Meghátrált, lemondott, letört... Vagy még azt sem, csak nem talált hangra?... Nincsen hát egyéni hangja... Tömeghit szavait zengette a tömeghit fülébe... A torkát szárította a keserűség, a szégyen s a harag önmaga ellen: hogy nem történt meg, amire várt, aminek az eljövetelét biztosan látta...”8 Nemcsak a Légy jó mindhalálig, hanem a politikai értelemben leginkább társadalomkritikai mű, a karrier-regény és a társadalmi riport ötvözete, a Rokonok is részesül a nevelődésregény műfaji meghatározottságaiból. Akárcsak Az Isten háta mögöttben, mindhárom regényben meghatározó szerephez jutnak a szólások és állandósult szókapcsolatok, vagyis egyes nyelvi klisék játsszák a főszerepet, mintegy azok végzetszerű-

beteljesítő potenciálja (Az Isten háta mögött egyik enigmatikusan ható szólása: “Hát bizony a házasság olyan, mint a rántott csirke”; a Légy jó mindhalálig kicsinyítő tükre az a példamondat, amelyet Nyilas Misinek kell latinra fordítania: “Az is... tolvaj..., aki... az emberek.. bizalmát… meglopja... Etiam ille est fur, qui fidutiam hominum rapit”; a Rokonokban Kopjáss István végzetes beilleszkedését egy elkoptatott frázis váratlan hatása segíti elő: “Hogy a kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon”; a Tragédia jelentésszervező frazémája: a “valakit kienni a vagyonából”). Vagyis olyan nyelvi elemek játszanak fontos szerepet, amelyek éppen hogy idézetként vándorolnak, s így lazítják a nyelvnek a realitáshoz fűződő viszonyát, inkább létesítik, mint reprezentálják a világot. (A Szegény emberekben is érdekes megfigyelni, hogy a háborúból hazatért, s akklimatizálódásra képtelen katona “víziói” irányítják a cselekménymenetet, vagyis a “realitás” elé kerülő imagináció.) Kettős, mert intertextuális vonatkoztathatóságú a Barbárok (1931), nemcsak világszerű, tehát nemcsak a ridegpásztorok világának reprezentációja, hanem hangsúlyozottan szövegszerű is, “közbeiktatott” műfaji értelmezője a ballada, intertextusai a moldvai-háromszéki Megölt havasi pásztor, illetve a leghíresebb román népballada, A bárányka. A motiváció szinte teljes elrejtése a kihagyás retorikai alakzatára épül, a tematikai-ritmikus ismétlés szintén a folklórból ismert beszéd- és zenei műveleteket idézi, így a szöveg nem a történeti (vagy “kritikai”) realista elvárásokat teljesíti be, hanem a többértelmű sejtetés archaikus képleteit.

Feltétlenül érdemes figyelmet fordítani Móricz ún. “történelmi regény”-trilógiájára, az Erdélyre is. (“Történelmi regény”: a regény egy olyan alakzata, amelyik középpontjában a történelem áll; az alakzat a történettudomány és az irodalmi diskurzus összjátékán alapszik). Annál is inkább, mert a kortárs prózában is megfigyelhető a történelem iránt megnövekedett újfajta érdeklődés. Háy János Dzsigerdilen (1996), Láng Zsolt Bestiarium Transylvaniae. Az ég madarai (1997) és Márton László Jacob Wunschwitz igaz története (1997) című regényei, az eddigiektől eltérő történelem-felfogást visznek színre, s ez a jelenség a Móricz-regény újraértését is befolyásolhatja. Háy János Dzsigerdilenje például műfaji és intertextuális utalásokkal a XIX. századi magyar romantikus történeti regényt (Jókai Mórt, illetve Gárdonyi Gézát) idézi, amennyiben e felismerhető szöveghagyomány által szituált olvasásmódot egyszerre lehetővé teszi és “kioltja”. A regénybeli várkapitánynak a török-kori történetekről azok legismertebb irodalmi közvetítésén keresztül van tudomása, így a mű elbizonytalanítja a történelmi események és azok irodalmi reprezentációja közötti határvonalat. A Dzsigerdilen – amelyet a nagy történelmi események alternatív elbeszélésének igénye vezérel – a történeti regény műfaját úgy reflektálja, hogy nem osztja azt az illúzióját, hogy tárgyát valóban a történelemben lelheti meg, hanem hangsúlyozottan szövegek hálózatában (a török kort megidéző történelmi regények paradigmájában) találja önmagát. Vagyis úgy olvasható, mint a fikció és a feltételezett valóság összekeveredésének “kalandja”, mint a történelem “diskurzusának” textuális dinamizálása. Márton László regénye, a Jacob Wunschwitz igaz története a történelmi és bűnügyi regény műfaji-poétikai konvencióinak kombinációjával jellemezhető. A XVII. század eleji szász fejedelemségbe “kalauzoló” regény gazdag és izgalmas eseménysorral, de egyszersmind egy összefüggő történet megalkothatóságának nehézségeivel is szembesíti az olvasóját. A történet szilárd határai kijelölhetetlenek, a regényben szereplő alakokat, közösségeket és politikai hatalmakat többnyire a véletlenek és félreértések “irányítják”. A többek között Kleist írói világát is idéző könyvben a mitológiai-mesei elemek – víziók, álmok, jóslatok – is nagy szerepet játszanak. A Jacob Wunschwitz igaz története éppen az “igaz történet” megírásának lehetetlenségét mutatja a valóság és imagináció, emlékezés és felejtés egymásrautaltságát és szétválaszthatatlanságát. Elbizonytalanítja tehát a történelmi események és azok irodalmi reprezentációja közötti határvonalat, s a történelmet, mint alakíthatót, mint temporális viszonyok széttartó hálózatát, mint befejezhetetlen textúrát értelmezi. Láng Zsolt regénye (Bestiarium Transylvaniae. Az ég madarai) pedig az újabbkori kanonizált szövegemlékezet “mögé” visszanyúlva, az emblematikus állatpéldázatok gyűjteményének narrációs mintáját használja fel a XVI–XVII. századi erdélyi fejedelemség alternatív történelmének megírásához. Ezek az újabb keletű olvasási tapasztalatok éppen a történetírás és az irodalom viszonyának újfajta elgondolását kényszerítik ki. Mindez együtt jár a történetírás és az irodalom hasonlóságainak felismerésével,9 amely egyrészt az okszerűségen, másrészt a fikcionalitás közbejöttén alapul. A “ki?”, “mikor?”, “hogyan?” kérdésekre való válasz csak a fikció segítségével, vagyis az események tényekké, történetté alakításával adható meg. A történetírás és a regény-művészet interakciójának jó példája, hogy a Tündérkert10 és az Erdély további kötetei a történettudomány által kanonizált Bethlen Gábor-monográfiákkal “egyenrangú” párbeszédet folytatott. Pl. Makkai Sándor: Egyedül (Bethlen Gábor lelki arcai, 1929) című könyvében Báthory Gábor alakját a Tündérkert alapján formázta meg, de a regény “fantázia szülte részleteinek” hatása későbbi történetírói munkákon is kimutatható.11 Lehet arra gondolni, hogy irodalmi mintákat keresve

Móricz – Jókai eposzi képleteivel szemben – leginkább Kemény Zsigmond regényeire támaszkodott, ennek jelzése az is, hogy a Rajongók átírására/újraírására vállalkozott. Ha a történelmi regény fiktivitását ebben az összetettségben, többértelműségben szemléljük, akkor legalábbis kétséges az Erdély-trilógia recepciójának az az eljárása, amely kizárólag történelmi-történetfilozófiai vagy politikaideológiai képletekkel hozta összefüggésbe a regényt (népiek: a nemzeti mitológia párharca, Féja: Koppány és István szembenállása, faji-mentalitásbeli különbség marxisták, Nagy Péter, Király István, Tóth Dezső: osztályharcos küzdelem). Szegedy-Maszák Mihály A Tündérkert műfaja és világképe című tanulmányában, amelyben Móricz-művét a jellemteremtő regény, valamint a szereplőket eszmék szócsövévé tevő menipposzi szatírából levezethető példázat ötvözeteként értelmezi, így ír: “Móricz jellemei nem oszlanak egyértelműen pozitív és negatív értékű csoportra. Báthory egyszerre nemeslelkű és romlott, sorsa nem az igazság érvényesülését vagy meghazudtolását példázza, az olvasóban éppúgy kelthet rokon-, mint ellenszenvet. Az alakoknak ez a kétértékűsége lassítja az olvasást – minden befogadónak töprengenie kell azon, hogyan is vélekedjék Báthoryról —, és így fölléphetünk a szövegszerű olvasás igényével”.12 Kétségtelen, hogy a Tündérkert írásformájára leginkább Ranke történelem-szemlélete hatott, amennyiben Móricz műve is elgondolható a nemzeti politika fejlődésében szerepet játszó emberi döntések és cselekvések természetének kifürkészéseként. Ugyanakkor a történelmi regény teljesítménye itt éppen abban áll, hogy Móricz a bipoláris értékszerkezetet elbizonytalanítja, mégpedig a külső és belső perspektívák, a belső nézőpont (közvetett magánbeszéd) és a harmadik személy (személytelen elbeszélői közlés) társítása révén. Ennek legfontosabb hatása, a szereplői és elbeszélői nézetek szétválaszthatóságának ellehetetlenítése. A történeti hagyomány tőbbféle értelmezhetőségét erősíti a cím és a cím regénybeli inter-

pretációinak összjátéka (Báthory értelmezésében paradicsomi /igazából nem evilági/ kert;

Bori Imre egyik tanulmányában tündéri, azaz szép, ugyanakkor bűbájos, kiszámíthatatlan, változékony; Bethlen a zárlatban maga is megjeleníti ezt a kettős jelentést).

Itt most aligha van alkalom arra, hogy megvizsgáljuk, miképpen “olvassa” a Tündérkert a Bibliát, legfeljebb jelezni lehet, hogy számos részlete mögött bibliai passzusok állnak (pl. Palotsay Anna, a megcsalt és magára hagyott fejedelemasszony “megvilágosodását” elbeszélő történet az Ótestamentum Krónika Könyvéből idéz.) Külön vizsgálódás tárgya lehet, hogy más Móricz-művek, A fáklya, a Légy jó mindhalálig, vagy az Árvácska miképpen értelmezi a Bibliát, s ebben a vonatkozásrendszerben mit mond az erkölcs szerepéről és lehetőségeiről. Móricz igencsak lesújtó véleményt alkotott az emberi közösség állagáról, a társadalmi szolidaritás hiányáról, ahogy a bevezetőben is mondottam, a természeti meghatározottság és a kultúra, a fiziológiai szükségletek és az erkölcs egyenlőtlen küzdelméről. Nem véletlenül tér vissza műveiben a gyermekiség, a gyermek-sors, a neveltetés, nevelődés témája. A személyiséget olyan entitásként gondolta el, akit jó vagy rossz irányba, de végső soron a szeretet ösztöne hajt, akit az emberi közösség vagy annak hiánya deformál, s akit csak egy más világból eredő és evilágon túlható erkölcs menthet meg, ha megmenthet (nézzük csak meg a teremtést “figurázó” Árvácska-nyitányt: a világ hajnala, a születés, a zárlat pusztító-nemesítő tüzének “előrejelzése”, s a zárlatban: a karácsony-esti “tisztítótűz”.) Mindez összefügg azzal a religiozitással, amely műveinek kezdettől fogva érzékelhető intertextusa. A gyehenna tüze éppúgy visszatérő motívum, ahogy az ártatlanok, a szelídek iránti könyörület cselekedtető erejű megjelenítése is. Mindez azért is válhat jelentőségteljessé, mert Móricz szépirodalmi műveiben mindig is tartózkodik mindenféle utópizmustól, a gyors jobbítás mindenféle ideológiai ígéretétől.

11 NAGY Péter, Móricz Zsigmond, Bp., 1953. (még 1975-ös kiadása is lényegében változatlan maradt); CZINE Mihály, Móricz Zsigmond útja a forradalmakig, Bp., 1960; Móricz Zsigmond, Bp., (1968; 1992-es kiadása jórészt változatlan).

12 ESTERHÁZY Péter, Utószó, szó, szó. = E. P., A kitömött hattyú, Bp., 1988, 274, 276.

14 SZEGEDY-MASZÁK Mihály, Kemény Zsigmond, Bp., 1989, 16–17.

15 Beszédaktus, szerepkör, irónia. Az Isten háta mögött mint elbeszélés [1993] = K. Sz. E., Beszédmód és horizont. Formációk az irodalmi modernségben, Bp., 1996, 157–185.

16 Uo., 163.

17 Uo., 171.

18 MÓRICZ Zsigmond, A fáklya, Bp., 1984, 143.

19 SZEGEDY-MASZÁK Mihály, I. m., 54–55.

11 Pl. NAGY László, Bethlen Gábor a nagy fejedelem, Bp., 1964; Tündérkert fejedelme, Bp., 1988. Ez utóbbi lényegében a Tündérkert “átírása”, miközben a történeti valóság és az írói fantázia szétválasztására vállalkozik, éppen a kettő közötti interakciót viszi színre.

12 SZEGEDY-MASZÁK Mihály, “A regény, amint írja önmagát” Bp., 1980, 44.