MAGYARTANÁROK

VI. ORSZÁGOS KONFERENCIÁJA

Nyíregyháza, 1999. november 5–7.

Szilasi László

A selyemgubó és a “bonczoló kés”

Jókai-olvasás*

Eötvös Loránd egy ünnepi köszöntőben a következőképpen szólítja meg hősét, Jókai Mórt: “van abban, a mit írsz, még valami, a mi olvasóidat magával ragadja, s a minek okát bonczoló kés hiába keresi, ez a tollnak az a költői varázsa, a melyet a ma csak keveseknek, csak kedveltjeinek ad”.

Mikszáth Kálmán pedig azt mondja Jókairól, hogy “ez a lélek nem nyílik meg sehol. Olyan, mint a selyemgubó – nem látszik a belseje a sok selyme miatt.”

E két szövegrész saját kontextusában a Jókai-szakirodalom gondolkodásmódjára világított rá: felszín és lényeg, látszat és valóság antagonisztikusan elválasztódik, a lényeget ki kell bányászni, fel kell tárni. Csakhogy Jókai esetében a felületnél mélyebben nem vizsgálható mű mögött, mint a végső mozgató, a felületnél mélyebben nem vizsgálható isteni eredetű lélek rejtezik. A tudomány, “a széptani bonczolás,” az irodalom tudománya, a logika diszkurzív nyelve mint “bonczoló kés” alkalmatlan a “selyemgubó” felfejtésére: a lényeghez ezzel az eszközzel nem lehet eljutni.

Másfelől viszont e két citátum kitűnő kép lehet saját felfogásom illusztrálására is. A Jókai-selyemgubónak valóban nem látszik a belseje, a középpontja, a sokféle olvasás selyme miatt. De a szövedék jól körülrajzolja azt. Lehet bontogatni a szálakat. És amikor eljutunk a végére, vagy megunjuk a bontogatást, semmit sem találunk. A lepke már elszállt. Vagy ott sem volt soha.

Elkezdtem hát boncolgatni a szövedéket – olvasni az olvasásokat. A magyar értelmezési hagyományban háromféle selyemszálat találtam.

A kultikus közelítés jogosságát a kultusz ön-magyarázata szerint az indokolja, hogy a

Jókai-szöveg egyedi jellegű, a magyar- és a világirodalomban egyaránt rokontalan, fejlődése autochton, kivételes erősséggel kelti fel a valóság illúzióját, és minden kísérlet ellenére és után is megfejtetlen marad, a széptani boncolás esetében haszontalan, eredménytelen és fölösleges.

A kultikus közelítés explicit olvasási stratégiája a szövegrészek szintjén tiltja a jelentéstulajdonítást. A szöveg egészének szent jelentéséről, a nagy titokról pedig csak annyit árul el, hogy az a szerzőnél van, elérhetetlenül. A Jókai-szövegről hallgatni kell, mert önmagát magyarázza. A diszkurzív logika nyelvének szerepe a következő mondat kimondásáig, önmaga felszámolásáig terjedhet: a Jókai-lényeg a történetalakításban rejlik, ez a történetmondás pedig elemezhetetlen, szabályokra vissza nem vezethető és eredeti. A kultikus közelítés álságos ex-

A kultikus diskurzus, a Jókairól való beszéd főszólama tehát nem értelmez. A kultusz mindemellett nyomatékosan állítja, hogy a kultikus értelem létezik, vagyis Jókai szövegeihez a Szentírással egyenrangú jelentések rendelhetők, de sohasem mondja meg, hogy melyek is lennének azok. A kultuszkutatás egyik fő tanulsága az, hogy a kultusz sosem teszi közszemlére a szöveg kultikus értelmezését: ortodox, explicit és kész kultikus műértelmezést még soha senki nem látott.

2. A Jókai-olvasás kritikus szála, a Jókai-szakirodalom látens paradigmája ezzel szemben a hibákat lajstromozza. A Jókai-szövegeknek a regény műfajával szemben elkövetett vétségeiben azonban rendszer van: egy rejtőző műfaj előírásainak rendszere. A látens paradigmából világosan kiolvasható ennek a műfajnak a részletes leírása. A leírás egybevág Northrop Frye A kritika anatómiája című műve fiktív módként illetve mítoszként felfogott romance fogalmával. Miközben tehát a szakirodalom kultikus oldala az egész életművet nyíltan és a szó szoros értelmében szentírásként fogta fel, a kritikai vonulat, a sejtések látens paradigmája, mindvégig (hibás) regényekként érzékelte ugyan a műveket, ám a hibákat lajstromozva (az átfogó kategória ismerete vagy felismerése nélkül, kimondatlanul és rendszertelenül) immár évtizedek óta romance-ként írja le a Jókai-életművet.

A látens paradigma szerint a Jókai-szövegek, Frye szerint a romance hősei a valóságban megszokott embereknél és fiktív környezetüknél is magasabbrendűek, mintegy átmenetet képeznek isten és ember között, noha a művekben mindvégig emberként vannak ábrázolva.

A hősök olyan világban mozognak, ahol a természet törvényei átmenetileg felfüggesztődnek. A bátorság, kitartás és erő (számunkra természetellenes) csodái az ő számukra természetesek. Az isteni attribútumokkal jellemzett jó, és az ördögi jellegű gonosz szereplők mellett azonban a regények középvilága (a mennyei jellegű jók és a pokoli gonoszok között) a semlegesség jegyeit mutatja. A két fő elem harcában részt nem vevő szereplők reális, egyben a természeteshez és a természethez nagyon közelálló jellemzést kapnak. Ezek a szereplők a realizmus szigeteinek tekinthetők a művekben, ám a főhősök természetfeletti tetteit nem árnyalják refle-

xióikkal, nem csorbítják iróniával.

A művek cselekménye részeiben és egészében a kaland alapegységeiből épül fel. A már-már részeire hulló cselekményt a főhős küldetése, feladata tartja össze. A kisebb kalandok, konfliktusok, összecsapások sorozata után általában elkövetkezik a döntő küzdelem, amelyben az isteni attribútumokkal jellemzett jó, és az ördögi jellegű gonosz erők csapnak össze, életre-halálra. Akár a jó bukjon el, akár a gonosz, akár mindkettő, a történet vége happy ending: a jó erő felmagasztaltatik.

A narráció elbeszélőjében, időkezelésében, cselekményalakításában régimódi, leírásaiban, nyelvében és terjedelmében hatalmas, világlátásában pedig archaikus. Az emberi tapasztalatoknak ellentmondó jelenségek a műben harmonikusan, hihetően jelentkeznek. A szöveget a valóságábrázolás és a fikcionalitás tekintetében nehezen értelmezhető vegyesség jellemzi, a két tényező viszonya a műveknek egy könnyen megbillenő, alkalmi, a mű elolvasása után azonnal elmúló, de nagyon intenzív valóság-illúziót biztosít. A cselekményhez fűződő narrátori viszony lélektani, szociális és motivációs síkon egyaránt felületes.

A művek hangulatát a cselekmény minden mozgalmassága ellenére egy olyan nehezen körvonalazható elégikusság és idillikusság jellemzi, amely minden korban megnyugtató békével ajándékozza meg olvasóját. A szövegek rokonságot mutatnak a mítosszal, az eposszal, a legendával és a népmesével, a vágyteljesítő álmokkal és az aranykor-képzetekkel: a műfaj allegorikusan, szimbolikusan, hangulatilag igen erősen telített. Egészében véve úgy tűnik, mintha ezekben a művekben (nyíltan vagy rejtetten) közelebb kerülne egymáshoz az égi és földi világ.

Frye hatalmas összefoglalásában nagyon hasonlóan, és hasonló világossággal beszél a romance-ról, mint prózai műfajról is. Elsősorban Walter Scott, Hawthorne, William Morris nevéhez köti a romance, a regénytől világosan megkülönböztethető és megkülönböztetendő, annál jóval idősebb (ezért sokak által kezdetlegesebbnek tartott) műfaját. A romance elsősorban nem központi szituáció körül bonyolódó, hanem lineárisan elmondott cselekményével és realitásra nem törekvő, motiválatlan, a pszichológiai archetípusok felé mutató, allegorikus jellemábrázolásával tér el a regénytől és áll szemben vele. Frye a romance-ot a nagy terjedelmű próza területén a regénnyel azonos rangú műfajnak tartja, egyben annál (arisztokrata hősei ellenére is) jóval forradalmibb, mozgékonyabb jellegűnek (ebben az értelemben – elvontan – politikailag is értelmezhetőnek), még akkor is, ha a korai polgári regény gyakori témája a románcos szemlélet paródiája. Figyelmeztet arra is, hogy a romance először mint az új mítosz lép elő s hogy mindvégig szoros kapcsolatot tart a történelmi témával.

Jókait, a nyilvánvaló egybeesések ellenére még sohasem próbálta meg senki románcként olvasni.

A kommentárok fontos célja a hitetés, a regényekben megjelenő világ realitásának bizonyítása, az olvasó valóságtapasztalatának pillanatnyi felfüggesztése, valamint a javasolt kontextus kijelölése. Fikció és realitás összemosásának eszköze a változó időre és térre való hivatkozás.

A szerző szemtanú és mediátor. A beszélői pozíció archaikus, tudományos modalitással vegyítve. A cél az igazság közlése és az igazság érzetének felkeltése: a beszélői pozíció tanítói és prédikátori egyszerre. A szöveg mindkét esetben helyettesítheti a tapasztalati valóságot.

A cselekményt a megzabolázott fantázia alakítja. Az alkotásmód retorikus modellt követ.

A fejezetből álló laza szerkezeteket a történeten keresztül az alapeszme egységesíti. Jókai saját műveit nem nevezi könyveknek, ez talán feledteti a fikcionalitást. A beszéd tárgya és formája az egészből kiváló, majd oda visszatérő rész. A műcímekkel kapcsolatos asszociációk erősen irányítottak. A szóról vallott nézetek ellentmondásosak: misztikus jellegűek és kételkedők egyszerre.

Jókai szerint a szöveg a befogadásban válik egésszé. Az alkotónak ezért feladata a befogadás irányítása is. A mű szerzői szöveg és szerzői interpretáció egysége. A befogadás irányításának eszköze a folyamatos alkotó-olvasó dialógus, a saját fejlesztésű olvasói közösség állandó befolyásolása. A Jókai-szöveg legfontosabb vonásai, azok amiket szokás a művek immanens tulajdonságainak tekinteni, valójában az (irányított) befogadásban léteznek, a befogadás hozza létre őket. A regény-poétika központi magja a befogadás irányítása. Jókai tehát meglepően korán észrevette, hogy interpretálatlan szöveg nincs.

Jókai nem fáradozott a kritika által feltárt hiányosságok kiküszöbölésén. Ehelyett azt a megoldást választotta, hogy megalkotott egy saját uralma alatt álló olvasási módot, s ezen keresztül egy uralkodó interpretációt. Aki ezt követi, annak Jókai hibátlanul tökéletes. Aki nem, az arra van kárhoztatva, hogy folyamatosan ugyanazokat a hibákat és erényeket lajstromozza.

A szerzői szándék e nyílt olvasási utasításait mindeddig senki sem merte nyíltan követni.

Mivel tehát a helyzet az, hogy van háromféle, interpretációs ötletekben egyként feltűnően gazdag olvasási hagyományunk, s más-más okok miatt, de végeredményben mindegyik egyként tartózkodik az explicit jelentéstulajdonítástól, a feladat mintegy magától adódott: megpróbáltam ezeket a rendszerszerű interpretációs ötleteket immár konkrét értelmezésekben is hasznosítani. A Hétköznapokat kultikusan, a Szegény gazdagokat románcként, a Három márványfej című regényt pedig Jókai utasításai szerint próbáltam olvasni.

A Jókai-regényszövegnek nincs egy autentikus műfaji modellje. Azok a műfajok, műfaji csoportok, formák és formarendszerek amelyekkel a Jókai-szöveg építkezését ezideig magyarázni próbálták (eposz, mítosz, utópia, népmese, népdal, anekdota, mese, életkép, história, krónika, regény, történelmi regény, irányregény, romance, önéletrajz, emlékirat, tárca, ponyva etc.) önmagukban sohasem képesek teljesen lefedni egyetlen regényszöveget sem. A Jókai-szöveg olyan struktúra, amelynek több, mint egy középpontja van. Az egynél több középpont létezése dezorganizálja, kérdésessé teszi az egyértelmű, rendezett függőséget. Egy-egy szövegen belül az egyszerre létező középpontok közül persze alkalmanként kiemelkedhetik egy-egy aktuálisan domináns szervezőelv, de a mellékes mozzanatok a következő pillanatban fő szerkesztőelvvé alakulhatnak, a fontosak mellékesekké válhatnak, és viszont.

Ez a több középpontú, plurális és szimultán alakulás az életműre is igaz. A Jókai-szöveg alakulásának megvan a maga története, ez a történet azonban nem a fejlődésé. Ha a szón monolitikus, egyenes vonalú, teleologikus folyamatot, logikus és kikerülhetetlen alakulást, egymást felváltó fokozatokat, egypályájú okozati rendet értünk, akkor a Jókai-szöveg nem fejlődik. Az, ami a szöveg-történet következő mozzanatához vezet, nem magasabbrendű a többinél, illetve ami más értékeket képvisel, s emiatt aktuálisan mellékes, a következő pillanatban újra fontos lehet. Van egy állandó (tulajdonképpen elég gazdagnak mondható) műfaji repertoár, s ezek mindegyike ki-kiemelkedik, majd újra visszasüllyed a szövegszerkesztő elvek másodvonalába.

A Jókai életmű folyamatos (bár korántsem szisztematikus) analízise az öröklött (műfaji) modelleknek. Az analízis azonban nem egy bizonyos modell redukciójával, hanem több, mint egy modell szinkron együttműködtetésével valósul meg. Éppen ezért sajnálatos az a (Jókai egész fogadtatására) jellemző mozzanat, hogy a művek önértéke apránként jószerivel megszűnt: az adott mű annyiban érdekes csupán, amennyiben egy bizonyos műfaji modellt demonstrál. A műfaji billoggal nehezen ellátható szövegek kiestek a kánonból, pedig az analízis gyakorta épp ott a leghatározottabb. (Ebből a szempontból Jókai újraolvasását az 1875 után keletkezett szövegekkel lehetne kezdeni.)

Az analízis eszköze Jókainál sohasem a redukció. Ez a tény nem csupán közismert bőbeszédűségéhez vezet, hanem ahhoz is, hogy sohasem talál olyan általános műfaji vagy eszmei képletet, amelyet az irodalomban, a kultúrában vagy a társadalomban meg akarna valósítani.

A különféle világszemléletek és eszmék, valamint az azokat manifesztáló formarendszerek eklektikusan keverednek. A formák hibátlan megvalósítását, hibátlan kibontását gátolja a hibátlan szerkezetek unalmasságától való rettegés, az eszmék hirdetésének lázát pedig féken tartja az esetleges megvalósulásuktól való rejtett félelem. A valóság átalakíthatatlan. A történelmet nem lehet újrakezdeni. Az aktivizmus mozzanata kimarad, elfelejtődik. (Ebből a szempontból Jókai újraolvasását az eszmetörténeti közelítéssel lehetne kezdeni.)

Nincs középponti modell (még a románcot sem tartom annak), az orientációs pontok folyamatosan áthelyeződnek, nincs egy megfejtési kulcs, amivel a rendszer felnyitható, nincs egy spulni, amire fel lehetne gombolyítani a szálakat. De az egész építményben szabadon bolyonghatunk, és saját tapasztalatainkkal, ismereteinkkel tölthetjük fel az eklektikus rendszert.

A Jókai-szöveg mindazonáltal egy nagyon határozott személyiség kézjegye alapján, e személyiség munkája, személyes megformálás nyomán jön létre. A szerző megpróbál mindig jelen lenni a szövegben – vagy legalábbis megpróbál nem kiszorulni belőle. Ha a mű, mint érzéki forma amúgy sem vezet el valamiféle képletszerű általános törvényhez, nem szükséges kilúgozni belőle a személyeset. Sőt, ha az egyediből nem vezet út az általánoshoz, akkor éppen az egyedi vonások jelentik az értéket. Talán innen eredeztethető a Jókai-szövegek hangsúlyozottan és reflektáltan, expresszíven individuális karaktere: az erőteljes érzelmi és gondolati önkifejezés, a felület kimunkált érzékisége, személyes hangvétele. Az individualitás ebben a modellben nem bűn, hanem maga az (egyetlen) erény.

Nem csoda, hogy Jókai a legszemélyesebben, a stílusban gondolkodik. Ez, a személyes, érzéki és konkrét megformálás közvetíti a (számára oly fontos) kulturális metaforákat, a szimbolikus jelentéseket, a történelem és a valóság individuális interpretációit és a személyes önkifejezést.

Jókai-szöveg nem egy elvont, általános érvényű, mindenhol és mindenkor működő, bárhová transzponálható tiszta modell megjelenítése. A Jókai-szöveg partikularitása olyannyira radikális, hogy ilyetén meghatározottságainak alapos ismerete nélkül bármiféle megértése nehézségekbe ütközik. A Jókai-szöveg konkrét környezetének kontextusa nélkül nem létezik. A Jókai-szöveg, úgy tűnik, ennek folyamatos tudatában fáradozik állandóan saját kontextusának szöveg-belső megteremtésén: a meghatározottságok tematizálásával, a velük folytatott dialógussal bizonyos értelemben valóban önmagát értelmezi. (Ebből a szempontból Jókainak, mint a múltról szóló narratív tudás tárházának az újraolvasása Fábri Anna könyvével már megkezdődött.)

A Jókai szöveg egyébként általában is reprezentatív. A szöveg már korábban megformált és itt újraértelmezett metaforákból, idézetekből, utalásokból, fragmentumokból építkezik, folyamatos, bár némiképp rejtett, így intim dialógusban áll az egész kultúrtörténettel. A Jókai szöveg, mint prózai románc, elsősorban archetípusok, archetipikus formák töredékeinek újraolvasása. Jókai kultikus olvasása pedig minden mozzanatot szakrális, vagy (főrangú) kulturális utalásként értelmez. A Jókai-szöveg mindkét olvasásban aktualizált, vagy aktualizálható kollektív mítoszokkal, történeti- és kultúrtörténeti toposzokkal, archetipikus formákra utaló metaforikus jelentésekkel terhelt, benne tisztaság helyett kuszaság, halmozott jelentéssíkok, több középpont és szubjektív szabadság uralkodik.

Mindennek értelmében nyilvánvaló, hogy a Jókai-szöveg alapvetően gazdag és élveteg. Önmagát értelmezvén látszólag könnyen érthető, de szinte áttekinthetetlen sokszínűségével éppen a valóság érthetetlen, átélten heterogén, megtapasztalhatóan komplex jellegét, az egymásra rakódó jelentéssíkok összemosódását, a jelenség, ha teszik, valóban a felület érzéki gazdagságát és szuggesztivitását avatja általános szervezőelvvé.

A Jókai-szöveg nem utasítja el az esztétikai tetszést, sőt kifejezetten keresi azt: célja az érzéki forma élvezeti értékének állandóan magas szinten tartása. A szöveg hatni akar. A legfontosabb (és az autonómai elvének megfelelően: talán az egyetlen óhajtott) hatás a tetszés. Mivel pedig a tetszés a befogadó ízlésének függvénye, és mivel a Jókai-szöveg tetszeni akar, nyilvánvaló egy másodlagos, rejtettebb intenció: a befogadó közeg ízlésének átalakítása. Ennek csupán legradikálisabb és legsikeresebb, de korántsem egyetlen eszköze Jókai önmaga által gerjesztett kultusza. Szükségszerű, hogy a kultusz elmúltával, az alapvetően reduktív és puritán magyar művészeteszményen nevelkedett közönség és kritika lemondott Jókairól.

De máson is lehet nevelkedni.

Valóban: a magyar irodalom a Jókai-életművel, annak hagyományos olvasásaival, helyi színek és archaikus hagyományok radikális vállalásával, már a XIX. század második felében lehetetlenné tette, legalábbis jelentősen megnehezítette magának a modernista irányhoz való későbbi csatlakozást. Jókai archaikus, periferikus, szívós és hatalmas kísérletét brutális erővel kellett újraolvasni ahhoz, hogy megkerülhetetlen hagyománya Krúdy és Ady radikálisan allegorikus-szimbolikus szövegeiben váratlanul up to date eredményekhez vezessen volt.

És tényleg éppen nekünk.