Horváth Katalin

Véleményemet röviden összefoglalva elsősorban arra szorítkozom, hogy olyan vitás kérdéseket vessek fel, melyeket a Zrínyi-rímszótár munkálatai kapcsán tisztázni kell.

A Zrínyi-rímszótár elkészítése több szempontból is új, s ezért nehéz vállalkozás. Először is azért, mert nincs előzménye. A korábbi magyar rímszótárak ugyanis [Verseghy (1805), Simai (1809), Füredi (1902)] nem egy-egy költő rímkészletét dolgozzák fel, hanem – különböző csoportosításban – a magyar nyelv (vég)rímelő szavait foglalják magukba véghangjuk ábc-rendjében. Mióta A magyar nyelv szóvégmutató szótára (Szerk. Papp Ferenc. Bp., Akadémiai K. 1969) megjelent, gyakorlati jelentőségüket elvesztették, csupán tudománytörténeti jelentőségük van.

Első megjegyzésem az, hogy a rímszótár Zrínyi végrímeit osztályozza [vagyis eltekint a költő által sokszor használt betűrím (alliteráció) és metszetrím vizsgálatától (lásd elsősorban Képes Géza kutatásait: Az idő körvonalai, Bp., 1976, 189–253)], de egyelőre csak az eposz rímanyagát vette tekintetbe. A vizsgálatnak természetesen a teljes költői életmű rímeire is ki kell terjednie. A metszetrímek annál is inkább érdekesek lehetnének, mert előfordul, hogy ugyanaz a rímpár egyik helyen metszetrím, máshol pedig végrím (lásd pl. az érkezék – férkezék rímpárt az I, 32-ben és a VII, 80-ban.)

Egy-egy költő rímeinek csoportosítása nem követheti csupán az a tergo betűrendet, s nyilvánvalóan nem történhet egy elvont séma szerint: a feldolgozásnak egyfelől a rímek természetéhez kell igazodnia, másfelől törekednie kell arra, hogy teljes szóalakokkal (esetenként tágabb kontextussal is) példázza a rímek természete alapján kialakított rímtípusokat. A típust talán néhány egyértelmű példával lehetne bemutatni, s a többi locust – a mostani gyakorlat szerint – a példák után felsorakoztatni. Az elvont, nemcsak (szükségképpen) a sorokról, hanem a teljes (a rímet megtestesítő) szóalakokról is levágott rímek szinte semmit nem mondanak.

Zrínyi a tiszta rímek mellett a) a magánhangzók azonosságára és a mássalhangzók közelebbi vagy távolabbi rokonságára; b) csak a magánhangzók megfelelésére; c) néha pedig a mássalhangzók azonosságára és a magánhangzók rokonságára (pl. palatális – veláris, labiális – illabiális vagy rövid – hosszú vokálisok megfeleléseire) épülő asszonánccal egyaránt él. Tiszta rímei egyrészt ragrímek, képzőrímek, jel + ragrímek, illetve önrímek (tőszó vagy szóalak-ismétlések), de szép példákat találunk arra is, hogy szófaji megoszlást mutatnak pl. főnév rímel igével: vér – vér (VI, 70), vár – vár (II, 77). Az asszonáncok esetében még tágabb tere van a szófaji megoszlásoknak, illetve a tőmorféma – grammatikai morféma rímpároknak (bán – van, víz – visz, volt – ott, ég – -ék, válik – alig stb.) s esetenként bravúros, modernül ható, több szótagra, szóra is kiterjedő mozaikrímmel él: pl. sötétségben – sötét égben (XIV, 68), denevér – bánat vér (Fantasia poetica, 1). A rímek osztályozásánál ezeket, s további hasonló jellemzőket lehetne figyelembe venni.

A fenti két szempontot tekintetbe véve a Zrínyi-rímszótár jelen formájában – a belefektetett elismerésre méltó sok munka ellenére is – csupán a leendő mű nyersanyagának tekinthető.

Tisztázásra szorul továbbá az, hogy az eposz rímei egy- vagy kétszótagúak-e? (A kérdés pontosabban az, hogy Zrínyi az egyszótagú rímek mellett nagyobb számban alkalmaz-e kétszótagú rímeket.) J. Soltész Katalin Arany János és a klasszikus magyar rím című dolgozatában (Magyar Nyelvőr, 1980, 179–193) miután jelzi, hogy a különböző verstani szakmunkákban a tiszta rím és az asszonánc fogalma, definiálása sem egyértelmű, megállapítja, hogy a magyaros tizenkettes sorokból álló vers ríme mindig ereszkedő (trocheikus – Č, nőrím, tompa rím), s ennélfogva kétszótagú kell legyen (lásd a Toldi vagy a János vitéz rímeit). Rím csak egyforma lejtésű sorvégeket kapcsolhat össze: ereszkedő csak ereszkedővel, emelkedő (jambikus Č –, hímrím, éles rím) csak emelkedővel alkothat jó rímet. Arany még azt is kívánatosnak tartja (Valami az asszonáncról = Összes munkái, V, Bp., 1884, 326–332), hogy a rímfelek szótagjai egyenlő hosszúságúak legyenek. Nyilvánvaló, hogy e szigorú követelményeknek Zrínyi rímei nagyon sok esetben még nem felelnek meg, de azt is látnunk kell, hogy esetek sokaságában használ kétszótagú (néha többszótagú) tiszta rímet vagy asszonáncot. (Ugyancsak számos két- és többszótagú rímet mutat be a lírai versek rímeit vizsgáló Kazinczy Andrea is: A lírikus Zrínyi rímeléséről, Zrínyi-dolgozatok, I, Bp., 1984, 101–133) Ezért találom megle-

(-ünket, -égyen) egyszótagú, néhány esetben csupán a végmagánhangzót tartalmazó rímekre építve állítja fel csoportjait. (Soltész Katalin szerint az egyetlen magánhangzóra korlátozódó összecsengés nem tekinthető tiszta rímnek.)

A további megválaszolandó kérdés az egyszótagú rímekkel kapcsolatosan merül fel. A kérdés régóta izgat, de most teszem fel először: mi az egyszótagú rím minimális terjedelme?

A szótagrímet a tényleges magyar szavakban, szóalakokban megtestesült valódi szótagok jelentik-e vagy pedig a magyar versszótag elszakad a tényleges szótagolás szabályaitól, s csupán a szótag utolsó (nyomatékos) magánhangzójától kell számítani? A rímszótár ez utóbbi felfogásból eredő gyakorlatot követi.

A kérdés elsősorban akkor válik érdekessé, ha a rímszótagokban az egyező vokálist egyező mássalhangzó előzi meg. (A francia szakirodalom ezt az azonos vokálist megelőző egyező konszonánst “consonne d’appui”-nek ’támaszték, pillér mássalhangzó’-nak nevezi, és a rím részének tekinti.) Ilyen rím a Zrínyinél még nagyon gyakori ragrím (képző-, jelrím) is. (A ragrím elnevezés maga is utal a problémára. Nyilvánvaló ugyanis: ha pl. a -ból vagy -ből rag szerepel rímhelyzetben, s a ragból rímnek csak az -ól vagy -ől számítana, nem lehetne ragrímnek nevezni, mivel -ól, -ől ragunk nincs.)

A kérdés megítélése – ha egyáltalán felmerül – a szakirodalomban sem egyértelmű, a versek rímképlete megállapításának gyakorlatában pedig különösen nem az. Az általánosabb, szinte közhellyé váló véleményt – nyilván német mintára – Csokonai fogalmazta meg először: “a sarkalatnak betűit csak a vocalis vagy magánhangzó betűjétől kezdjük számlálni, nem pedig a mint syllabizálni szoktunk. [...] A csinosabb verselők nem is igen örömest tesznek olyan sarkalatot, a melynek a vocalisa előtt, mind a két szóban, azon egy konsonanson kezdődik a syllaba (Minden munkája, II, Bp., 1973, 161). (Ezzel szemben a régi magyar irodalomban tág tere van a ragrímeknek, önrímeknek, modern költészetünkben pedig éppen “a csinosabb verselők” élnek bátran e Csokonai által kárhoztatott gyakorlattal.) E definícióra hivatkozik Horváth János is: “A rímre (tiszta vagy szabatos rímre) vonatkozó bizonyos hagyományos szabályokat már Csokonai jól összefoglalt A magyar verscsinálásról írt értekezésében. A rím (nála: ’sarkalat’) hangjait csak a rímelőnek szánt szótag magánhangzójától kell számítani, nem pedig a szótagkezdő mássalhangzótól; pl. hold – zsold, tatár – határ.” De – teszi hozzá zárójelben – “Vannak – pl. Verseghy, Radó – akik a szótagkezdő mássalhangzót is hozzászámítják” (Rendszeres magyar verstan, Bp., 1951, 59). Soltész Katalin szerint a klasszikus magyar (ütemhangsúlyos) rím normája a kétszótagos: az azonos utolsó magánhangzóval szemben az utolsó előtti magánhangzó egyezése kívánatos, de nem kötelező, jó továbbá, ha e rímszótag kezdő mássalhangzója is megegyezik. [Ez az egyezés lehet – teszem mindehhez számos példa elemzése nyomán magam hozzá – a) teljes azonosság vagy b) hasonló képzésű konszonánsok megfelelése: pl. Zrínyinél: a) vér – vér (s nem -ér – -ér), illetve b) pl. a gyakori van – -ban vagy van – bán, a b – v hangmegfelelés alapján.]

Visszatérve mármost Zrínyi rímeihez, valóban érdemes az egyszótagú rímek mellett a két- és többszótagúakra is jobban figyelni, s a rímek szótagkezdő mássalhangzóit is figyelembe venni, mert egyfelől így pl. a -val, -vel ragrímből nem lesz a szótár szerinti -al, -el (lásd mindjárt az eposz első énekének első versszakát), másfelől az absztrakt – tiszta rímeknek látszó – szóvégek a tényleges magyar szótagokban sok esetben asszonáncoknak bizonyulnak. Zrínyi asszonáncai pedig alapvető szerepet játszanak abban, hogy a négysarkú vers átalakuljon, s a négyes bokorrímet rejtett páros-, ölelkező- vagy keresztrímes strófák váltsák fel.