Eisemann György

Szempontok Mikszáth Kálmán újraolvasásához

“Ki hinné? Mikszáth Kálmán újítónak tartotta magát. [...] A modernitás és a posztmodernitás iránti köteles érzékenység szégyelli, ha Mikszáthot olvasunk.” E mondatokkal kezdődik egy 1997-ben megjelent, nyilvánvalóan tünetértékű tanulmány. Jelzi, nagyjából hol tart irodalmi köztudatunk Mikszáth-recepciója. Hol tart legalábbis annál az elég szélesnek tartható olvasórétegnél, melynek modernség-élményét a második világháború utáni évtizedekben uralomra került irodalomszemlélet határozta meg. Eszerint Mikszáthnak nincs köze a modernséghez, s amennyiben jelentőséget tulajdonítunk műveinek, az csakis a romantikus vagy realista korszak normái szerint történhet. A Mikszáth-szövegek uralkodó – széles körben érvényesülő – befogadásmódja, pl. tankönyveink többségének interpretációja, máig sem választotta le az életművet a tizenkilencedik századi epikus tradícióról. Persze könnyű lenne pusztán irodalomtudományunknak és olvasáskultúránknak az előző évtizedekben bekövetkezett, kényszerű lemaradását okolni. Fel kell vetnünk a kérdést, mi az oka annak, hogy éppen Mikszáth Kálmán művei kerültek hasonló helyzetbe, hiszen sok más esetben nem volt akadálya valamiféle modernitás-élmény kialakulásának a hatástörténetben. E tekintetben a Mikszáth-próza tematikus rétegét emelném ki, összefüggésben olvasási gyakorlatunk tematikára-koncentrálásával. Ugyanis a Mikszáth-művek tematikus rétege kétségtelenül mellőzi a modernség két fontos elemét: a szöveghatárok pszichoanalitikai és filozófiai területét, a narrátori nézőpont ha-

sonló érdekeltségét. Ez azonban nem lehet perdöntő, legfeljebb akkor, ha csak arra figyelünk, mit mond a szöveg, s kevésbé arra, hogyan mondja. Mégis perdöntővé válik sok esetben, hiszen még mindig többségben van az álláspont, mely az irodalmat nem elsősorban a nyelv és a nyelvi formák művészetének tekinti, hanem bizonyos témák ottléte vagy hiánya szerint ítél. Így gondolkodó mintaolvasónk, ha egy XIX–XX. század fordulóján született prózai műben megtalálja a pszichoanalízis vagy a későpozitivista filozófia nyomait, azt modernként érzékeli, ha anekdotát olvas benne, azt régimódinak. És amennyiben az anekdota mégis tetszik, mert hát miért ne tetsznene, akkor úgy próbálja menteni, hogy kinevezi realista ábrázolásnak. Vagyis az egészet visszautalja a tizenkilencedik századhoz, elnémítja benne a modernség hangját miáltal csak mélyíti a szakadékot a történeti horizontok között. E mintaolvasónk például lelkesen fedezi fel a modern nyitottság és töredékesség eljárásait a huszadik századi epikában, miközben felrója A fekete város “széteső” szerkezetét. Elismeri a belső monológ és a tudatáram újszerűségét, miközben észrevétlenül hagyja annak sajátos érvényesülését pl. Az a fekete folt első lapjain. Dicséri a cselekmény felbontását és a beszédszerűség előtérbe kerülését, miközben elmarasztalja annak egyik lehetséges, pregnáns műveletét, az anekdotizmust. S maradnak a szokásos “realista” sémák a kor társadalmának “visszatükrözéséről”, a dzsentri “leleplezéséről” stb. Ezzel pedig érdektelenné, azaz megközelíthetetlenné tesszük a Mikszáth-műveket, magunk szőjük az életművet előlünk eltakaró fátylat, mondhatni szemfedőt. Mikszáth művei egyre olvashatatlanabbá válnak, azaz a végigolvasottság, a teljes kiolvasottság hamis benyomását keltik – hasonlóan egyébként a Jókai-szövegegyütteshez.

A helyzet, mindezen túl, üdvösen ellentmondásos. Amilyen mértékben távolodunk ugyanis a modern korszak első fázisaitól, amilyen mértékben erősödik az ezredforduló posztmodern irodalomszemlélete, olyan mértékben lehetünk képesek egyoldalúan rögzült modern elvárá-

sainkon – előítéleteinken – is túljutni. Vagyis: ha olvasáskultúránkban uralkodó modernség-horizontunk nem képes mit kezdeni Mikszáthtal, posztmodern horizontunk feltámaszthatja őt tetszhalottaiból. (Még akkor is, ha hatástörténetünkben természetesen az említett befogadásmód jelenti azt az alapot, melyből továbbléphetünk.) Így Mikszáth szövegei újra olvasatlanoknak, azaz újraolvashatóknak mutatkoznak számunkra. S a hatástörténet fejleményei bármenynyire is segítségünkre vannak, azért tudatos műveletek nélkül nem tudunk megszabadulni visszahúzó feltevéseinktől. Főleg azoktól, melyek egyaránt akadályozzák mind a tizenkilencedik század korszerű recepcióját, mind pedig a modernségét. Kettőt emelnék ki közülük: a realista esztétika problémáját és az anekdotizmus kérdéskörét.

Ami az előbbit illeti, felül kell vizsgálnunk a visszatükrözés elvén alapuló realizmusnak mint korszaknak a felfogását. E felfogás szerint a realizmus irányzata a tizenkilencedik századi irodalomban külön korszakot, külön paradigmarendet képezne a romantika “meghaladásával”, sőt – néha általános esztétikai kategóriává emelkedve – még a huszadik században is érvényes formanyelvként lenne számon tartható. E nézet felülvizsgálata legsürgetőbb feladataink közé tartozik. S annak felismeréséhez vezethet, hogy a realizmus történeti irányzata – bármennyire is szembesülni igyekezett saját programja szerint a romantikával – a romantikus paradigmán belül, s nem attól elkülönve értelmezhető. Ha az irodalmat a nyelv művészetének tekintjük, s e művészetben is a lét nyelvi hozzáférhetőségét állítjuk, akkor az ún. “valóságábrázolás” programja legfeljebb a referenciarepertoár (a tematika) tekintetében tér el mondjuk az általa kárhoztatott “álmok és látomások” világától. Ami persze nem mellékes fejlemény. Mindnyájan tudjuk, hogy a realizmus kiemelt figyelemben részesítette az adott kor szociológiai berendezkedését, az összefüggések vélt teljességének vizsgálatát, s feltételezte, hogy a világ elbeszélhető úgy, amilyen az “valójában”, vagyis pl. klasszicista eszményítéstől és romantikus fantáziálástól mentesen stb., stb. Csakhogy a “valóság” és a “képzelet” relatív, a művészetben tulajdonképpen felcserélhető fogalmak, mindkettőt a nyelv konstituálja. Joggal írta Roland Barthes 1966-ban, hogy “a narratíva ‘realizmusára’ vonatkozó állításokat ezért figyelmen kívül kell hagyni. [...]

A narratíva funkciója nem az, hogy ‘ábrázoljon’, hanem hogy látványt teremtsen. [...] Ami valamely narratívában lejátszódik, az referenciális (valóság) szempontból szó szerint semmi; ami ‘történik’, az egyedül a nyelv, a nyelv kalandja.” Hozzátehetjük: a történeti realizmus – hangsúlyozzuk: mint irányzat és nem korszak – módosította a szövegek tematikus bázisát és struktúráját, világképi modalitását, de minden korábbi látszat ellenére, sehol sem alakította ki a jelentésképzés új módozatait, nem teremtette meg az irodalmi beszéd új dimenzióját. Sőt, szignifikatív (azaz valóságreferencialitásra törő) nyelvezete inkább visszalépésnek tartható a romantika nyelvi kreativitásához, a nyelvet “energiaként” (Humboldt) tételező poétikájához képest. A történeti realizmus esztétikai értékei így a romantikán belül, a romantikus paradigma által tarthatók értékeknek, azaz a romantika változataként írhatók le. Balzac egyik monográfusa, Jean-Pierre Richard pl. már 1970-ben romantikus szerzőként tárgyalta az egyébként “realisták” közé sorolható francia írót. Fentebbi észrevételeink szerint a kettő nem zárja ki egymást. Hogy a realizmus egyébként mindig is, még a témák szintjén is látványosan kötődött a romantikához, szintén jól tudjuk, nem kis fejtörést okozva ezzel a mimézis apostolainak.

Mindennek Mikszáth prózáját illetően nem csak az a tétje, hogy egy anakronisztikus befogadásmódtól megszabadulván utat nyitunk a modern alakítások recepciója felé. Hanem az is, hogy felfedezzük ebben az epikában épp az egymás variánsainak tekintett romantikus és a realista elemekre reflektáló figurativitást, mely éppen e modernség egyik paradigmatikus eljárása. Claude Lévy-Strauss elhíresült szava nyomán “barkácsolásnak” nevezhető azon modern formálás, mely kész, rendelkezésre álló alkotóelemekből épít fel új struktúrát. A Galamb a kalitkában című szöveg például két elbeszélést tartalmaz: ugyanannak a témának két, egymást ellentétező fabuláris megoldását, mintegy tükörfordítását. Az első elbeszélés a “romantikus”, a második a “realista” változatot nyújtja. Nyilvánvaló, hogy a két szövegrész csak egymás tükrében értelmezhető, s nem a szövegen kívüli “valósággal”, hanem egymással vetendők össze. Két variáció, két stílus, kétféle világtapasztalat szembesül egymással, anékül, hogy bármelyik fölébe kerekednék a másiknak. Ami reálisnak tűnik, annak elképzelt, ami elképzeltnek tűnik annak reális alapja lehet. Vagyis a realista és a romantikus stílus így nem irányzati önvalóságában, hanem egymásra játszó figurativitásában kerül a befogadó elé.

E problémakörhöz tartozik a “leleplezés” elvének sulykolása, főleg egy szociológiai réteg, a gentry ún. kritikájának kiemelése pl. a Noszty-regényben. Ha erre építjük az interpretációt, nem csodálkozhatunk azon, hogy diákjainkat mindez alig érdekli. A legcsekélyebb irodalmi érdeklődés is túl van azon, hogy bizonyos ideológiai vagy politikai álláspont puszta megjelenésében esztétikai örömöt találjon. Már Barta János is felhívta a figyelmet arra, hogy aki gentrykritikára kíváncsi, olvassa inkább Pákh Albert műveit, ott ebből jóval többet találhat. Természetes velejárója továbbá az elbeszélőművészetnek, hogy többnyire nem szereplőinek apoteózisát nyújtja – ezért nemcsak a gentryalakoknál találunk kifogásolható megnyilvánulá-sokat. Ha Kopereczky inasára, Bubenyikre, vagy a somlyói mesteremberekre gondolunk, akkor A Noszty-fiú esete Tóth Marival akár a lakájok vagy az iparosok “leleplezése” is lehetne. A gentry-alakokról szólva inkább arra az ironikus beszédre érdemes figyelnünk, mely esetükben a jelen és a múlt idői megszakítottsága nyomán érvényesül. Figyeljünk Noszty Pál sza-

vaira: “A kard és a karikagyűrű hozták a dominiumokat azelőtt. [...] A kardot, mint vagyonszerzőt, már kicsavarták a kezünkből az idők, de a karikagyűrű még megmaradt.” Ezen idői polarizálás pedig bőséges lehetőséget kínál az idő- és történelemértelmezés olyan elbeszéléséhez, melyben folyvást szakadék (ellentét) támad az eredet (társadalmi származás) és a szituáltság jelene között. Megtörvén a hagyomány organikus felfogását, mivel itt a múlthoz csak a távolság és a különbözőség tapasztalatában képes fordulni a szereplő. Az iróniában létesülő temporális hiátus a gentry számára is egy hozzáférhetetlen előzményt, egy soha-visszatérő előzetességet teremt. A nemesi birtokot, vagyont immár nélkülöző, ám a nagyúri életmódot fenntartani akaró, a jól fizető hivatalokban megkapaszkodó szereplők történetének az elbeszélése Mikszáth regényében folyvást e megszakítottságot eredményezi. Ahogy Noszty Pál ismeri fel a jelent “előző” múlt teremtődését, melyben még megvolt kezükben a kard. És a gentry szociológiai mozgása (deklasszálódása), azzal párhuzamosan kialakuló mentalitása (színlelése) képezi elsősorban az iróniához szükséges átváltozások formáit, a múlt és a jelen közti kettősségek létesülését, az időben széthulló jelentések megfelelő szembesíthetőségét. A szereplők ezért identitifikálhatatlanul szétíródnak. A korabeli elvárások fényében “pszicholó-

giailag” összeférhetetlen elemeket vegyítő, “hiteltelenül” megformált karakterük ennek a változékonyságnak a velejárója. Különösen Kopereczky báró kapcsán emelte ki már a századelő kritikája, hogy e regényalak alig, vagy egyáltalán nem rendelhető az “egységes” lélektani képlet logikájához. Mintha más és más figura jelenne meg az egyes epizódokban. Noszty Feri metamorfózisai (a váltóhamisítástól a megrendítő szerelemélményig és annak könnyed elfelejtéséig) szintén hasonló tendenciát mutatnak.

A Tóth-család tagjai sem sokkal kontúrosabb-stabilabb alakok, ám lényegesen sablonosabb figuráknak tűnnek. Tóth Marinak a lányregények és az operettek sémáiból összekevert figurájában, valamint a tervezett öngyilkosságához látványosan patkánymérget gyűjtő engedelmes Tóthné alakjában (aki ezzel mégiscsak keresztülviszi akaratát férjével szemben) még a feminista kritika is legfeljebb csak a patriarchális kreatúrák paródiáját nyugtázhatná. Ami ennél lényegesen több epikai érdeket nyújt, az maguknak a sablonoknak ugyanannál a szereplőnél észlelhető többszöröződése, például a színlelő beszélgetések sorozatában, főleg az álruhában-szerepjátékban mutatkozó megduplázódása. Tóth Mari az udvarlóira gyanakvó, magában és szépségében nem bízó gazdag lány szerepkörére az álruhába bújt kíváncsi és kalandvágyó nő szerepkörét vetíti rá. Később pedig a védtelen naíva figuráját a cél érdekében “kompromittált” hölgy ravaszkodó alakjába oltja. Így a közhelyek relációjában keresendő a közhelyeken túlvezető jelentések kialakulása. Tóth Mihály szintén bizonyos klisék ellentétező beállításával, hol az “amerikásnak” nevezett demokrata pékmester, hol pedig az ítélkező kényúr szerepében kerül elénk, akinek “csakúgy dőlt a gőg minden szavából”. És hol váltani tud a másik megértése felé, hol pedig lecövekel a saját pozíciójában. Végül nem hajlandó tudomást venni Noszty Feri érzelmeiről, s egy felkutatott régi írással, egy levélfogalmazvánnyal tartja fenn a hozományvadászat bizonyítható tényét, ám a történetet akkor már igencsak egyoldalúan értelmező (s a lányát megtévesztő) vádaskodását. A házasság meghiúsítása így nemcsak a Noszty-klán megszégyenüléseként, de a Tóth-família veszteségeként is olvasható.

Másodikként az anekdotikus formálásra utaltunk. Mondani se kell, hogy az anekdotát a modernista esztétikák nálunk mennyire leértékelték. Szinte a felületesség, a provincializmus, az elmaradottság epikai velejárójának tekintették. De már a többek között Esterházy Péter, Temesi Ferenc vagy Karátson Gábor prózájára vetett tekintet alapvetően újragondoltatja mindezt. Többször, joggal állapították meg az anekdotáról, hogy különös erővel képviseli az ízlésformák, érték- és szokásrendek, életmódok olyan közösségét, együttes ismeretét, mely minden másnál inkább határozza meg elbeszélésének előzetesen befolyásolt stiláris és világképi modalitását, az ennek megfelelő történetvezetés medrét és utalásait. Az anekdota elbeszélője így az odaértett olvasóval szinte közös nézőpontot képvisel. Az együttes interpretáció igényének szövegbe írása nélkül nincs is anekdota: ilyen szempontból nevezhető narrációja kiemelten ha-tásközpontú beszédműveletnek. S valóban, zárása, “csattanója”, ezért nem elsősorban új perspektívát nyitó, fordulatszerű elem, hanem az előzetes (“lappangó”) várakozást és az elrendező műveleteket visszaigazoló mozzanat. A befejezés éppen annyiban “csattanó”, amennyiben konkrét előzményeivel szemben a szöveget mégiscsak eljuttatja a közös belátás, az implikált értékrend kiderülésének pillanatához. Frappáns gesztusként igyekszik folytonossá tenni az elbeszélés utalásai nyomán keletkező, könnyen áthidalható megszakítottságot. A poénnel az anekdota így – mondhatni – önmagát olvassa, ami narratológiai szinten felfogható a fabulátori és az odaértett olvasói nézőpontok említett azonosulásának. Ezért lehet olykor hatásos és pontosan értelmezhető a poén elhallgatása is. Emlékezzünk a honvédparancsnok anekdotájára a pozsonyi asszonyról, a Beszterce ostroma zsolnai jelenetében. A parancsnok egy udvarlási kalandját adja (sokadszor) elő, melyre a hódításra kiválasztott lány anyja bíztatta fel őt, majd váratlanul abbahagyja a történetet. S a mikor asztaltársai a folytatásra bíztatják, tréfásan álszent szemrehányással hárítja el a kiváncsiskodást, mondván, hogy ő tetőtől talpig gavallér. Azt hallgatja el – nagy sikert aratva e fogással – amiért az egészbe belekezdett. De nem kezdett volna bele, ha nem lenne mit elhallgatnia. Az exponálás már magába foglalja, kijelöli a befejezés tartalmát, csak annak módozatára korlátozza a “fordulatot”.

Mindenesetre az anekdotának a közös tudásra, a “kognitív kontextusra”, az előzetes kulturális beágyazottságra nyomatékkal támaszkodó beszédmódja nem nevezhető az avítt sémák alkalmazásának. Ellenkezőleg: legjobb megoldásai nagy mértékben támaszkodnak a nyelv kreativitására. A jelentésképzésnek dialogikus mivoltában, sőt, a megértésnek kiemelten élőbeszédszerű oszcillálásában rejlő lehetőségeket igyekszik kihasználni. S e megértés így nyíltan nem a nyelv instrumentális használatát tételezve, hanem az előzetes értelemadással belátható szituáció nyelvi működéseként jöhet létre. Különös erővel világlik ki, hogy az elbeszélt történet minden eleme ennek a szituációnak a közegében tárulhat fel. Az “élőbeszéd” irodalmi alkalmazásában így erősödhet fel a nyelv megszólító ereje, mint a beszélgetőknek és a befogadónak az ottlétben-tartása. Nem a tárgyát objektumként kezelő elmélkedés, hanem a hagyomány ismétlő teremtése, dialogikus létezésbe-szólítása nyomán.

Ha a modernség egyik jellegezetes antropológiai felvetésével, a tudat megosztottságára hivatkozó pszichoanalitikus rétegzettséggel vetjük össze, az anekdota nyilvánvalóan nem célozza meg a tudattalan elbeszélését, nem törekszik a felszíni én mögötti “mélység” explicit feltárására. Ebből a szempontból idegennek tűnik a modernség mindezt szorgalmazó megoldásai között. Viszont a legújabb szubjektumelméletek felől, melyek túllépnek az

újkori individuum akár ellentmondásaiban is egészelvűségre törő koncepcióin, némely vonatkozásban akár “előremutatóbbnak” is tartható. Mivel a személyiséget nem önnön rejtett-szubsztanciális lényege, hanem – hogy éppen Freud fogalmait transzponáljuk – a nyelvi jelentések eltolásaival-sűrítéseivel rajzolja elénk: gondoljunk említett analogikus-szituatív-variatív létmódjára.

A befogadó tehát az élőbeszéd “hallgatójának”, esetleg megszólítottjának, egy beszélgetés résztvevőjének a szerepébe kerül. S ezen hozzáállással a “beszélgetésbe” helyezkedve lehet intenzív részese annak a tapasztalásnak, melyben a jelentés mint a beszélő által artikulált, az egyes szituációkban egyedi viszonyításokkal létesülő folyamat bontakozik. Ahol az elbeszélés nem a “metafizikai lényeg” (“ontológiai” séma) létezésbe nem hívható absztrakcióit akarja megragadni, hanem a világban-lét ottani értelmére bocsát fényt. A háttér kulturális viszonyrendszere és bizonyos elemeinek egyedi-konkrét újrarelacionálása képezik tehát a szemantikai differenciák és analógiák összjátékát.

Az anekdota élőbeszédszerű előadásának olvasatában létesülő közös nézőpont kialakításához számos, alaktani szinten leírható eljárás segíti a befogadót. Retorikai fogásai tehát a “hangzó nyelv”, a beszélgetés kétirányúságának észlelése felé tájolják a recepciót. Így kerülnek fokozott mértékben alkalmazásra a pragmatikainak tekinthető alakzatok: a megszólítás, a kérdés, a felkiáltás, vagy az olyan – akár egymással ellentétes – gesztusok mint a kihagyás és a redundancia. A közösségi vélekedést tételező megnyilvánulás eszközét (communis opinio) kiemelte már a szakirodalom, csakúgy, mint az oppozíciókba-rögzültségen túlvezető, intermediátor funkciójú, “lebegő” alanyi elemek megteremtését.

Hogy Mikszáth Kálmán művészete e téren az alakítások milyen gazdagságával lepi meg az olvasót, azt most nem részletezhetjük, de az elemzés szükségességének hangsúlyozása mellett megállapítható, hogy ez talán nem is szorul bizonyításra. A Mikszáth-életmű – úgy vélem a Jókaiéval együtt – hagyományunk azon rétegéhez tartozik, mely az ezredfordulón szinte revelatív újraolvasásra, hatástörténetének alapvető fordulatára számíthat. E fordulat persze csakis általunk mehet végbe – ne szalasszuk el az esélyt.