Bárdos József

CSINSZKA ÉS JÚLIA

Igaza volt Praznovszky Mihálynak,1 amikor 1998 szeptemberében a Júlia-kultuszról a nagyszalontai református templomban előadott gondolatsorát azzal a – talán meghökkentő – kijelentéssel summázta, hogy Szendrey Júliának valódi kultusza soha, sehol nem létezett. Így hát változásairól sem lehet beszélni.

Már önmagában abban is volt valami sorsszerű, hogy a Magyar Irodalomtörténeti Társaság – nyilván e kultusz létrehozásának szándékával kapcsolatos – erőfeszítései akkor, ott kétszeresen is kudarcot vallottak. Egyfelől az előadás nem a terv szerint, Petőfi és Júlia mézesheteinek helyszínén, Koltón hangzott el, hanem Nagyszalontán, ráadásul a Társaság kirándulása másnap el sem jutott Koltóig. Másfelől az ünnepi alkalomra, Júlia születésének 170. évfordulójára született, Szendrey Júlia alakját felidéző monodrámának, Kerényi Ferenc művének2 előadásába is beleszólt az “eleve elrendelés”: a várt művésznő az utolsó pillanatban lemondta a fellépést, így csak a dráma felolvasására kerülhetett sor.

Úgy látszik, a Praznovszky Mihály előadásában emgfogalmazott kérdésre, hogy lehet-e egyáltalán kultusza az Annáknak, Lédáknak, Júliáknak, keményen nemleges a válasz.

Petőfi és Júlia boldog házasságával kapcsolatban (mert hogy boldog volt, azt még igazán nem sikerült megcáfolni) arról szeretünk értekezni (ahogy ezt például már Hatvany Lajos megtette), mennyire nem illett össze ez a két ember. Meg arról, hogy Júlia milyen fondorlatos módokon hálózta be szegény Petőfit (amiben persze külön szép, hogy Júliáról közben azt is igyekszünk bebizonyítani, hogy a Petőfi hírnevétől elkábult kis buta liba volt). A közvélekedést e téren igen jól kifejezi Hatvany Lajos máig igazságnak tartott mondata: “Ez szállt a fejébe a szegény, szatmármegyei szépséges frajlának, ki loknis frizurája alatt kalimpáló kis agyacskájában a rendetlenséget tévesztette össze a művészettel.”3 Nehéz megérteni, hogy a

Pedig micsoda sors a Júliáé! Mennyország és pokol – s mindez 39 esztendőbe sűrítve. Volt mersze egy nagy szerelem hitével belépni e sorsba, Petőfi Sándorné lenni 1847-ben, akkor, amikor ez kitörés volt a “normális” életformából. És volt mersze kilépni is ebből a sorsból! Sokféle kényszerek között (de hát mikor és kinek az életében nincsenek kényszerek) volt bátorsága, hogy ne vállalja a rá osztott szerepet, nem lett “a Nemzet Özvegye”. Eldobta “az özvegyi fátyolt”, nem akart sem belehalni abba, sem megélni abból, hogy Petőfi Sándor nevét viseli. Nem szoktunk gondolni arra, hogy még csak huszonegy éves, amikor özvegyen marad 1849-ben. Özvegyen egy féléves fiúval, Petőfi fiával. Özvegyen, jövedelem, támasz nélkül egy olyan korban, amely egyszerűen nem hajlandó elfogadni, hogy egy nő a saját lábára álljon. És ő mer dönteni, mer új életet kezdeni. Van hozzá bátorsága, hogy szembeszálljon a máig is tartó előítélettel. Ezt a bátorságot csak azok tudták megérteni, akik valóban ismerték. Ahogy megbékélt vele Arany János vagy Gyulai Pál.

Hogy milyen erősen és tudat alatt hatnak ezek az előítéletek, mutatja egy egészen friss példa: Fábri Anna A szép tiltott táj felé című könyve, amely a magyar írónőket mutatja be 1795 és 1905 között. Azzal kell kezdenünk, hogy egy óriási anyagot feldolgozó, régi hiányt pótló munkáról van szó. A magyar nőírók ugyanis – bizony részben a régi előítéletek hatására – szinte ismeretlenek. Itt is – mint oly sok más esetben – a mai napig érezteti hatását a múlt század második felének irodalomtörténeti felfogása, pozitivista kutatási irányultsága. Amit ők kikutattak, azt ismerjük leginkább mi is. Ebben a tekintetben egyenesen áttörést eredményezett ez a különben művelődéstörténeti szempontból is izgalmas és érdekes munka. Hogy milyen nagy hatása volt Fábri Anna könyvének, azt jól mutatja, hogy azóta a magyar nőköltők verseiből két kötetnyi válogatás is megjelent, és ezek szinte azonnal el is fogytak.

A könyv természetesen beszél Szendrey Júliáról is. Érdemes megnézni, mit is tart fontosnak elmondani róla. Már a fejezetcím is érdekes: A múzsa megszólal: Petőfiné. Jogos lehet a címadás, hiszen igaz, amit néhány sorral lejjebb olvashatunk: “Néhány hét múlva a Honderű nagy riválisa, az Életképek egy ifjú hölgy naplóját kezdte el közölni, egy olyan írást, amely önmagában is feltűnő és szokatlan volt: egy fiatalasszony mézesheteiről számolt be. […] Ma már tudjuk, hogy a koltói naplóból Petőfi másolta ki a megjelentetésre szánt részeket, amelyek az ő keze írásával kerültek a szerkesztőségbe. Még ha a Napló így némiképp Petőfi (szerkesztői) munkája is, Júlia írásait olvasva a múzsa megszólalását kísérhette figyelemmel a közönség…”4

Igen: a kortársak valóban a múzsa megszólalására figyelhettek föl. De mi már pontosan tudjuk, hogy Szendrey Júlia az ötvenes években bizonyságot tett eredeti tehetségéről. Versekkel, novellákkal, sikeres Andersen-fordítással. Fábri Anna – talán az előző száz év előítéleteinek hatására – mégis azt sugallja, hogy Szendrey Júlia írói szereplése csak azért volt érdekes, mert Petőfi feleségéről volt szó. Ezt megerősíti azzal a burkoltan megfogalmazott – és az olvasó által ellenőrizhetetlen, homályos – célzással, hogy a Napló talán nem is egészen Szendrey Júliáé, hanem inkább “Petőfi (szerkesztői) munkája”. Mint ahogy az is jellemző, hogy forrásként még csak nem is utal a Júlia-képet alaposan átrajzoló, neki igazságot szolgáltatni akaró Mikes Lajos munkájára.5 Pedig valójában abból tudjuk biztosan, hogy Petőfi másolta ki a közlésre szánt részeket.

A nőírókról szóló könyv ráadásul éppen Petőfit idézi, mintha ezen a helyen általában a nőírók ellen lett volna. A szerző által idézett Petőfi-vélemény így zárul: “Ha már munkás az aszszony, jó, hadd főzzön a konyhában, hadd gyomláljon a kertben, itt szép, ha bepiszkolja is a kezét; de az istállót bízza a férfiakra.” Csakhogy itt nem általában a nőírókról van szó, hanem csakis és kizárólag G. Sandról, aki “mint a mészáros a marha böndőjét, fölhasítja a társadalmat”. A véleménynek Júliára (és általában a nőírókra) vonatkoztatása tehát igazságtalan és jogtalan. (Különben furcsa ellentmondás volna: Petőfi írói babérokhoz segíti Júliát, közben helyteleníti, ha egy nő tollat vesz a kezébe?)

S hogy még egy percre Fábri Anna könyvénél maradjunk: amikor Szendrey Júlia az 1850-es években saját tehetségével szerez tekintélyt magának az irodalmi életben, a szerző legfontosabb közlendője róla ez: “Júliára aztán igazán illett a kritikusi vélemény: “kísérje bár a nőket géniusz az irodalmi pályán […] bizonyosan nem a boldogság vezette oda őket” Ennél többet érdemelt volna. Mint ahogy a tőle idézett versrészlet sem reprezentálja tehetségét. Romantikus költő volt, nem Petőfi szintjén persze, de azt hiszem, messze jobb, mint mondjuk a kortársak közül Lauka Gusztáv, Szelestey László vagy Tóth Kálmán.

Nem lehet célunk most Szendrey Júlia költészetének értékelése, még bemutatása sem, de mégsem tudunk ellenállni a kísértésnek, hogy egymás mellé tegyük a ma is költőként számon tartott Tóth Kálmán és Szendrey Júlia egy-egy rövid versét ( mindkettő az ötvenes évek közepéről való.6 Előbb Tóth Kálmáné:

Jobb is

Jobb is, hogy csak mint az árnyék

Úgy kövessem életutad,

S hogy nyomodon áld valaki

ezt te soha meg ne tudjad.

Menj… s ne fordulj soha vissza,

Oh ne fordulj… mert legfölebb

Rátipornál az árnyékra,

Mely most titkon áld és követ.

És most Szendrey Júliáé:

Ne higgy nekem…

Ne higgy nekem, ha mosolygok,

Álarc ez csak arcomon,

Mit felöltök, ha a valót

Eltakarni akarom.

Ne higgy nekem, mikor hallasz

Fölkacagni engemet:

Megsiratnál, hogyha látnád

Egy ily percben – lelkemet!

Ritmus, rímtechnika, formai csiszoltság, gondolat… Szendrey Júlia verse minden tekintetben messze fölötte áll a – ma is kultusszal rendelkező – Tóth Kálmánnak.

Ismét visszatérve témánkhoz: Szendrey Júlia titkos naplója, életének dokumentumai a 20-as évek végén kerültek elő, s Mikes Lajos volt az, aki legjobb tudása szerint igyekezett közzétenni a csodával határos módon fennmaradt és nagyon is fontos iratokat. Mégis, a Júlia-képet nem tudta megváltoztatni a dokumentumok elé helyezett romantikus életrajzi történet sem, amely Szendrey Júlia életét eleveníti fel 1849-től haláláig. Talán, ha Mikes Lajos tovább él. De 1930 augusztusában már meg is halt, abban az évben, amikor a Júlia “perújrafelvételét” követelő könyve megjelent. A könyv annyira nem hatott az irodalomtörténet bennfenteseire, hogy a benne közzétett addig ismeretlen Petőfi-kéziraton szereplő ismeretlen Petőfi-verstöredék a mai napig nem szerepel egyetlen Petőfi-kiadásban sem.

*

Mikes Lajos személye azért lényeges, mert közeli barátságban volt Adyval és feleségével, s barátsága fennmaradt Boncza Bertával akkor is, amikor az Márffy Ödönné lett. Nyilván az ő révén juthatott hozzá Csinszka azokhoz a dokumentumokhoz, amelyek (kötete dátumozása szerint) 1930. június 15-én megíratták vele Üzenet Júliának című versét. Hogy Mikes Lajos szerepét illetően nem tévedünk, valószínűsíti az is, hogy Csinszka 1931-ben megjelent kötetében a verset a Mikes Lajos emlékének című ciklusban helyezte el.

Húszévesen szent elítéltek voltunk,

Választódtunk az önfeláldozáshoz,

illett a tied sötét bársonyához.

Naplót írtunk és húsz évesek voltunk,

elégni vágyón fiatalok, szépek.

Elváltozó, pusztuló ifjuságunk

Együtt jártunk harcok dúlt mezején,

s árván vergődtünk sorsunk tört hajóján.

Az első sor élén egy kulcsszó áll: “húszévesen”. Húsz éves volt Szendrey Júlia 1848–49-ben (a keszthelyi anyakönyvben neve mellett az 1829-es évszám áll, a Magyar Irodalmi Lexikon 1828. december 29-ét adja meg születése napjául), és húsz éves volt Boncza Berta 1914-ben. “Szent elítéltek” – folytatódik a szöveg. És igaz, hogy el-, sőt inkább megítéltek voltak mindketten. Abból, hogy Petőfi és Júlia házasságát mennyire a költő akarata ellen valónak, elhibázottnak igyekeznek beállítani az utódok, abból, hogy mennyire azt próbálják igazolni, hogy csak Júlia egzaltált feltűnési mániája, a Petőfiné-lét utáni vágya hozta létre, el lehet képzelni, a fiatal házasokat körülvevő légkört. A Júlia felé irányuló bámész kíváncsiságot és irigységet. Amely csak az alkalomra várt, hogy… de ennek csak később jött el az ideje. Ady Endre házasságát Boncza Bertával legalább ilyen közfigyelem vette körül. Hiszen Ady és Léda éveken át tartó szerelme az Ady-költészet abszolút vallomás-jellegének (vagy csak ilyen látszatának? most itt mindegy is) köszönhetően hozzátartozott az Ady-képhez. A “kis női csukák”-hoz szóló vallomások háttere sem volt titok. Ady – finoman szólva – rendkívüli életmódja és betegsége sem. Hogy fért ebbe a képbe egy ilyen házasság?

Hogy miért “szent elítéltek”? A “szent” talán a naiv hitet jelentheti. Igen, lehetett rafinált, akaratos nő Júlia is, Csinszka is, talán nem voltak naivak a szónak ebben az értelmében, lehet, hogy járatosak voltak a kis (megbocsátható) női praktikákban, amelyekkel egy férfi figyelmét magukra irányíthatták, de vajon nem volt-e mindennél nagyobb naivitás boldog életet remélni Petőfi mellett 1848 küszöbén, vagy Ady mellett 1914 nyara után? Júlia honnan gondolta volna, amikor Petőfi felesége lett, hogy micsoda sorsot választ (forradalom, szabadságharc, bukás, özvegység…). Csinszka sem igen számíthatott rá, hogy az 1914-ben országos hírű költő Adyt a nyár közepén kirobbant világháború és a következő három év megalázó mellőztetése (írásait nem közölték, kötete nem jelent meg, a kikötött évjáradékot nem kapta, korábbi köteteinek kinyomott példányai ívben pincében porosodtak, míg Hatvany 1917-ben meg nem vette “lábon” az egészet) idegileg teljesen összeroppantja, alkoholizmusát betegséggé, s lappangó betegségeit halálossá teszi.

Ám a szent vonatkozhat a vállalt mártír-sorsra is: sem Júlia, sem Csinszka nem özvegynek szánta magát (nem is akart azután egyik sem megmaradni a “nagy ember özvegye” szerepben), szent naivitás volt pedig másban reménykedni. És előbb van a hit, s csak később a vállalt mártírum: aki a mártírsors kedvéért vállalja a hitet, az nem mártír, hanem öngyilkos!

A második sor első szava is meglepő: “választódtunk” – írja Csinszka. Nem akar hinni az ember a szemének. Hiszen Júlia is, Boncza Berta is akarta a maga házasságát. Mégis, kísértetiesen egyformán történt meg velük az egész. Maradhatott volna Petőfi is, Ady is távoli álom a két lány életében (ahogyan bizonyosan az volt a két költő sok-sok száz vagy ezer lányéban, elég beleolvasni a kor leánynaplóiba vagy kézzel írott versgyűjteményeibe). De Petőfi megjelent azon a nevezetes megyebálon. S aztán Erdődön. És – történt bárhogyan is, megkérte Szendrey Júlia kezét. Kikosarazta a “zord atya”. Ady is hány rajongójának válaszol! Miért, hogy éppen Boncza Berta az, akit valamiért érdekesebbnek érez, akiről kiderül, hogy ha nagyon távolról is, de talán rokon, és akihez nagy nekiszánással ellátogat? És persze hiába a lánykérő levél, ő is elutasítást kap egy “zord atyától”. Nem Csinszka képzeli ide Petőfi és Júlia házasságának árnyékát, hiszen maga Robotos Imre is idézi Ady szavait a Hatvany Lajosnak írt levélből: “Jókai-regény – nagy bosszúságomra – romantika, zsarnok atya, intrikák, stb. Esetleg szökés s a jó ég tudja mi…”7 Júliának is, Csinszkának is szemére szokás vetni, hogy sem Petőfinek, sem Adynak nem volt fontos ez a házasság, a lánykérés és elutasítás ellenére sem. Hiszen Petőfi alig hagyta el Erdődöt, egy félreértés (álhír? pletyka?) elég, hogy megkérje Prielle Kornélia, egy “színészné” kezét. De az kikosarazza a költőt. Ady pedig néhány hónappal az első csucsai látogatás előtt feleségül kérte Dénes Zsófiát. Lám-lám, kiált fel az utókor. De a dolog másképpen is igaz lehet. Petőfi kosarat kap, hogy miért, az köztudomású. Hogy Ady miért, az sem titok: a mama Ady betegsége miatt nem engedi a lányát hozzámenni a költőhöz, ellenkezőleg, előle Zsófiát Párizsba menekíti. És Dénes Zsófia szófogadó leányként el is utazik… Kicsit olyan ez az egész, mint Kohn bácsi esete, akitől megkérdezik, miért nem adja ő is olyan olcsón a lisztet, mint a szemközti boltos. “Ha ott olcsóbb, miért nem ott vesz, aranyoskám?” – kérdez vissza az öreg zsidó. “Mert ott most épp nincsen” – hangzik a válasz. “Ja – mondja erre Kohn bácsi –, ha nincs, akkor nálam is olcsóbb.”

S ezek után nyilvánvaló, igenis Petőfi és Ady választott: Térey Marin és nagykorúsításon keresztül, akár egy évet is várva, de mindkettő bebizonyította, elveszi, akit ő akar. Érdemes beleolvasni (Robotos Imre ezt is idézi) Ady Csinszkával együtt fogalmazott leánykérő levelébe: “Harminchat éves elmúltam, de erős, az ős, faluról hozott fizikumom s vivácitásom addig fog tartani, amíg élni nekem rendeltetett. Ha a legkonzervatívabb csoportja Magyarországnak ma is és csak azért sem akar annyira elismerni, aki vagyok… […] talán a leg-valakibbje az új magyar irodalomnak én vagyok. A feleségemet el tudom tartani, nem nábobi udvarban, fényben, de szabad, gondtalan életben. Megjelent s megjelenő könyveim kiadásáért szerződés szerint olyan előkelő cégektől van élethossziglan tisztességes apanázsom, mint az Athenaeum és Deutsch Ig. és Fia. A szerződés szerint halálom esetén törvényes jogutódomról is gondoskodás történik. Ezt a jövedelmet, melyért dolgozni nem tartozom, kevés munkával s helyhez nem kötöttséggel, állandóan meg tudtam s meg tudom növelni legminimálisabban egy államtitkári jövedelem nagyságáig.”8 Mint egy isten: vagyok, aki vagyok!

Hogy Júlia is, Csinszka is “önfeláldozáshoz” választódott, hamar kiderül. 1849-ben már nem lehetett olyan nagy ajándék Petőfinének lenni. Mint ahogy Adynénak sem 1915–16–17-ben. Mindkét költő súlyos emberi-költői válságon ment keresztül (kell-e emlegetni Petőfi szabadszállási választási kudarcát, vagy Ady háborúellenessége miatti elhallgattatását, elszigetelődését?). S közben Júlia 1848. decemberében (két héttel huszadik születésnapja előtt) fiút szül – a teljes létbizonytalanságra. Január-februárban már az sem volt biztos, hogy hol éri őket a másnap. Akkor, amikor már “Európa csendes, újra csendes…” Boncza Berta pedig szembesül azzal, hogy Ady, aki olyan büszke volt “vivácitására”, mivé változik.

“Naplót írtunk és húsz évesek voltunk” – sóhajt fel újra a szöveg. A naplónál tartunk.

“Elváltozó, pusztuló ifjuságunk hamvát megőrzik a versek és a képek” – írja Csinszka. Bizony, rövid ifjúságuk volt. Talán egy-másfél esztendő. De – mondja a szöveg – megérte: ez az ifjúság örökre megmarad. Megőrzik a “versek és a képek”. Így igaz. A Szeptember végén, a Beszél a fákkal a bús őszi szél, a Minek nevezzelek? vagy az És mégis megvártalak, a Vallomás a szerelemről, az Őrizem a szemed, a Nézz drágám kincseimre hamvas tisztaságban őrzi a szerelmet. Hogy érdemes volt-e? Az utódok boldogságot eltagadni akaró igyekezete jelzi, igen. És a képek. Júliáról ebből az időből egy eszményire idealizált, romantikus szépség néz ránk. Csinszka arcát jobban ismerjük: rajta a boldog-szép szomorúság.

“Együtt jártunk harcok dúlt mezején” – folytatódik a szöveg. Izgalmas az indítás. “Együtt jártunk.” Kivel? A megszólított Júliával? Eddig a többes szám első személy Júliát és Csinszkát jelentette. Vagy (a férjünkkel) “együtt jártunk”? Mindkét olvasat igaz lehet. 1849 Petőfiék költözéseinek, menekülésének története. S 1918 Adyék számára is a háborús ellenség konkrét, fizikai közeledése, Csucsa elvesztése, a háborúnak immár a hétköznapokba való végleges beköltözése (az élelmiszerhiánytól az Erdélyben maradt ismerősökért, rokonokért való aggodalomig). Hogy a kortárs szemtanúk szerint a két házasság – az utolsó időkben bizonyosan – nem volt véres vitáktól mentes, nem csoda. Hiszen Petőfi is, Ady is tudta, minden elveszett. Talán egyedül ők tudtak mindent akkor és ott, abban az őrült világban. Sokkal többet láttak előre, mint amennyit ép ésszel elviselni lehet. “Szörnyű idő, szörnyű idő…” – írja Petőfi.

Akad-e majd

Ki ennyi bajt

Higgyen, hogy ez történet?

És e beszédet nem veszi

Zavart ész meséjének?

És Ady:

Ne tapossatok rajta nagyon,

Ne tiporjatok rajta nagyon […]

Mi voltunk a földnek bolondja,

Elhasznált, szegény magyarok,

El lehet ezt ép ésszel viselni?

Térjünk vissza a szövegünkhöz.

S a végén: “árván vergődtünk sorsunk tört hajóján.” Ez megér néhány szót. Júlia árvaságát, magára maradását valahogy jobban el tudjuk képzelni (még ha hihetetlen és felfoghatatlan is). Aranyék otthon, magukba húzódva, Vörösmarty rettegve bujkál, Egressy Törökországban, Jókai rejtőzködik… Sehol senki, aki Petőfiné Szendrey Júliának szállást, menedéket, biztonságot nyújtani akarna, merne, tudna. Persze akadt kérő, Lauka Gusztáv, aki talán így akart elégtételt venni: mégis ő kerekedik fölül Petőfin. Ha már költőként nem ismerték el jobbnak, megszerzi Júliát, és ő bizonyosan nem hal meg mellőle… Petőfi felesége kénytelen a gyűlölt osztrákoknál kilincselni, férfiruhát öltve (kortársak, lehet felháborodni!) maga indul Erdélybe Petőfit keresni, megtudni, él-e vagy tényleg meghalt, s ha igen, hát hol és hogyan…

S Csinszka? Róla kevesebbet tudunk. 1917-ben, apja halálakor arisztokrata örökség birtokosa lett. Hogy aztán – Adyval együtt – mindent elveszítsen. Hiszen a “csucsai kert”, a “csucsai vár”, a birtok mind-mind emlékké válnak: előbb de facto veszti el (mert az egészet elfoglalják a románok), aztán de jure is (mert Trianonnal Románia részévé válik).

Petőfi Sándorné egy fillér nélkül maradt 1849-ben, mert Petőfi – hiszen még előtte a világ, gondolta talán) 1846-ban eladta Emichnek az Összes költemények minden kiadói jogát. (Az 1848-as kiadás különben is odalett, bezúzták az osztrákok.) Csinszkának sincs jövedelme a férje után, mert Ady Endre minden addigi és azutáni versének kiadói jogát – kifejezetten segítő szándékkal – Hatvany Lajos vette meg 1917-ben. Akkor, amikor Adynak már három éve nem jelent meg kötete, amikor visszautasítják nézetei miatt a cikkeit, amikor nem kapja a szerződés szerinti életjáradékot sem. Amikor minden elvész, amiről olyan büszkén írt leendő apósának. Hogy milyen szegénységben éltek 1918-ban, arról tanulságos olvasni Krúdy Gyula írását.9

A Júlia-sors kíméletlenül sújtott le Csinszkára. És ő – 1930-ban megismerve a Júlia-hagyatékot – pontosan föl is ismerte ezt. Persze benne volt egész életében: már a házasságkötésükben is mintha Ady “újrajátszotta” volna Petőfi házasságkötését. S nem hinnénk, hogy ez Csinszka “mesterkedése”. Ady a Petőfi nem alkuszik című írásában olyan mértékben azonosul Petőfivel, hogy kézenfekvő a saját életében, a házasságkötésben is “ráismernie” a Petőfi-sorsra.

S Csinszkával is megtörtént aztán, ami Szendrey Júliával, akinek talán legfontosabbnak tartott, az utókornak szánt üzenetét (titkos naplóit, néhány levelét, Arany, Petőfi néhány kéziratát, második házasságának titkáról szóló vallomását, s valamennyi saját művének kéziratát) az utódok eltüntették (majdnem “teljes sikerrel”). A hatalmas Ady-irodalomból is éppen csak a Csinszka-hagyaték kiadása hiányzik, bár – mint Robotos Imre híres könyvének jegyzeteiből megtudható10 – “1954-ben a kézirat és a feldolgozás a Magyar Tudományos Akadémia birtokába került”.

Igaz, van könyv Csinszkáról. Milyen? Nincs itt sem helyünk, sem kedvünk Robotos Imre könyvéről, melyet ő “dokumentumriport”-nak nevez, részletes véleményt mondani. Riportnak nem riport, dokumentumnak annyiban tekinthető, amennyiben a témával kapcsolatos anyagból – a dokumentumokból – határozottan egyetlen szempont szerint válogat. Így valóban dokumentál valamit. Azt, hogy rosszindulatúan elfogult, hogy a maga idézte tényeket gyakran saját maga cáfolja meg, lehet olvasói benyomás. Kellemetlenebb, hogy valamiképpen egész könyve egyetlen mozgatórugójának az az epilógusból kiderülő tény tűnik, hogy Csinszka hogyan és miként kapta és tartotta meg az Ady-hagyaték feletti rendelkezés jogát. És ezt sem az Ady-család, sem a Robotos-könyv hátterében felderengő másik Ady-szakértő, Földessy Gyula nem bocsátotta meg neki soha – kínos ugyan, de mondjuk ki –, egyszerűen anyagi okokból. Hogy micsoda gonosz indulatok mozognak a háttérben, azt jól mutatja Robotos Imre elszólásszerű idézete. Földessy Gyulát idézi, aki így ír Hatvany Lajosnak: “Én szegény Csinszkát csak sajnálni tudom, hogy rossz helyre tette a bugyogóját… ha Babits vagy Harsányi Zsolt lett volna a második férj, akik annak idején szintén erősen szóban forgottak, minden másképp alakult volna…”11 Ez a hangnem (amit Robotos Imre idézni valónak érez), úgy hiszem, minden mértéket alulmúl. S leginkább szerzőjéről valló “dokumentum”.

Rossz szájízt hagyó könyv ez Az igazi Csinszka. Már csak azért is, mert nem valószínű, hogy bárkinek joga volna – ügyes írói fogással – némely kortárs szóhasználatát átvéve – gúnyosan “Bertuka”-ként emlegetni a tanulmányírói szövegben Csinszkát (még akkor sem, ha esetleg barátai talán szólították így). De Robotos Imrének szüksége van erre a lenéző, fölényeskedő modorra, különben hogyan is jutna el könyve végén oda, ahonnan Szendrey Júliával kapcsolatban indult, a Hatvany-féle vélekedés Csinszkára vonatkoztatásáig! Tökéletes párba állítja ugyanis Robotos Imre a két költőfeleséget. S így zárja könyvét (miután prózába törve és megcsonkítva idéz két Csinszka-versből): “Ilyen gyermekdeden idézi meg Csinszka tizenkét évvel Ady halála után a Csodát, ami Titok, s a Titkot, ami Csoda, s aminek (»Figyeljetek jól, fiúk-lányok«)

– nincsen párja. Földessy Gyula ítéletét, miszerint Csinszkának halvány megérzése sem volt Ady költészetének lényegéről, ha más indítékok híján volnánk is, a Vallomás igazolná.”12

Persze Csinszkának is mindegy már. Úgy tűnik, a Csinszka-per is lezárult, még mielőtt elkezdődött volna. Az ítélet kimondatott – nemcsak Boncza Berta életéről, de költészetéről is (ismét Robotos Imrét idézzük): “A kötet egészére (25 vers) jogosulatlan volna kitérni, érvényes szinte valamennyi versre, amit Ady Endre kedveskedő elnézéssel írt egykori »húgocská«-jának; »formátlan panaszok, kis affektáltsággal«.” Hogy ezt Ady a 16 éves gyereklánynak írta, a kötet verseinek zöme pedig a 40. évében járó nő munkája, s közben ez-az mégiscsak történt vele és a világgal körülötte, az az ítéletalkotó számára lényegtelen. Csinszka megítéltetett.

Hogy mennyire így van, azt bizonyítja például az a tény is, hogy Fábri Anna már idézett könyvében van ugyan egy fejezet, amely a két háború közti magyar írónőkkel, költőnőkkel foglalkozik, de Boncza Berta nevét, a Csinszka versei kötetet még csak meg sem említi. Nagy kár, mert így Csinszka költészetéről szinte mindenki csak annyit tud, amennyit a Robotos-könyv mond róla, annyit ismer belőle, amennyit az a könyv idéz. S ez épp annyira pontos képet ad a költőnőről, mint amennyire dokumentumai általában megbízhatóak.

Úgy gondolom, tartozunk Csinszkának annyival, hogy legalább azt az egy versét ismerjük, amelyben Júliához szól, amelyben a költőfeleség-sors szólal meg. Amelyhez hozzátartozik a túlélés tragédiája is. Amikor Arany Jánost felkérik, írjon verset a “v-i honvédemlékre”, ezt írja: “Itt nyugosznak a honvédek: / Könnyű nekik, mert nem élnek!”

Júlia is tudja, élnie kell (bár az öngyilkosság gondolata is megkísérti): fel kell nevelnie Petőfi fiát. És őrizni Petőfi emlékét. De azt is tudja, a kettejük történetének vége. És amikor mindenfelől szorongatják, hozzámegy Horváth Árpádhoz (rossz házasság lesz): kilép a boldogságból, kilép az irodalomból. Csinszkának is akad kérője. Móricz Miklósné (Móricz Zsigmond sógornője) mesélte kevéssel halála előtt, hogy Csinszka őt is megkérdezte, férjhez menjen-e újra, és kit válasszon a kérők közül. Aztán maga döntött, mindenkit meglepve azzal, hogy Márffy Ödönné lett (rossz házasság lett). Ahogy Júlia, ő is kilépett a boldogságból, kilépett az irodalomból. Hogy aztán váratlanul, 1931-ben költőként lépjen be oda.

S ha egyszer eljutunk Koltóra, s Júliára akarunk emlékezni, úgy vélem, nem tehetjük meg szebben, mint hogy elmondjuk Csinszka szép és igaz Üzenet Júliának című, 1930. június 15-én kelt versét:13

halálraszánt, kivételes virág!

Gyermekek anyja, megalázott asszony!

Adott-e megnyugvást a másvilág?

Küldött-e álmot kilobbant szemedre,

takarót? – ha síri ágyad hideg.

Késett jóságtól, késett belátástól

fölenged végre agyonvert szived?

Porrá hullott, csonttá aszott kezed

érzésben gyöngéden megcsókolom,

ha éjszakákon rámnéz bús szemed,

Csöndes testvérem, szent, halott rokon,

mi minden vár rám, magam sem tudom;

de emlékednek vallomást teszek,

szívemmel mindég melletted leszek.

Húszévesen szent elítéltek voltunk,

Választódtunk az önfeláldozáshoz,

illett a tied sötét bársonyához.

Naplót írtunk és húsz évesek voltunk,

elégni vágyón fiatalok, szépek.

Elváltozó, pusztuló ifjuságunk

Együtt jártunk harcok dúlt mezején,

Kértük a vihart, – zúzzon porrá minket!

Hívtuk a halált, – nem kellettünk néki!

Kifáradt a vész, – s a zöldellő hantok

játszik a holdfény, s mártírglória

díszíti fejed, megalázott asszony,

Nyugtalan évek föltisztult ködén át

halott testvér, nyújtsd felém kezed,

elvérzett hősök csillagos útján

az utunk egy közös sírhoz vezet.