Pásti Nóra

In medias res: a két kulcsszó: ellentét és analógia. A Szigeti veszedelem ellentétek és analógiák sora, amely legalább négy szinten (szereplõk, cselekmény, szöveg, idea) érvényesül.
A cselekmény, a szereplõk és a idea ellentétei és analógiái a szöveg szintjének analógiái által valósulnak meg; ugyanakkor ez utóbbiak nem mások, mint a cselekménybõl és a szereplõkbõl építkezõ eszközök, melyek elsõdleges feladata az idea szintjének kiteljesítése. A továbbiakban példák alapján szeretném kimutatni a Zrínyi-eposzban mûködõ rendezõelvet, amely számos egybehangzó, de az egyszerû sztereotip ismétlõdéseken túlmutató szövegegységet hozott létre. Az alábbi párhuzamos helyeket vizsgálom:

1. Zrínyi (IV, 30) és Szulimán (VII, 19-20) fogadtatása;

2. Cserei Pál (III, 93-94) és a pécsi olajbég ajánlata (IV, 47-48);

3. Mehmet (III, 80-82), Radivoj (IX, 62, 70, 74, 76) és Deli Vid áldozatkészsége (XIII, 22, 25);

4. Delimán szerelmi bánata (XII, 12; XIII, 39);

5. A pécsi olajbég (III, 87, 89, 92) és Amirassen hõsiessége (XI, 75-76, 78-79, 81);

6. Delimán (I, 74) és a pécsi olajbég búslakodása (IV, 41).

Hely híján csak az utóbbi két strófa rímeit idézem annak bizonyságául, hogy a Négyesy szerint a Czobor Mihály Charicliá-jából átemelt versszak szintén ismétlõdik: Ûl, fül, hül, merül (I, 47); ül, õszül, hül, merül (IV, 41).

Lehet-e szó a második esetben önimitációról?

Emellett szól az a tény, hogy míg az I. ének 74. strófája (Czobor 5. sorát leszámítva: „Éltével halálban sérvei közt merül") szinte egészében megfelel az eredetinek, addig a másik (IV, 41) eltér attól. Szintén önimitációra utal, hogy a „teste mint hideg jég elhül" hasonlat helyett Zrínyinél mindkét esetben „szüve hül" fordulat található, s mint arra Kazinczy Andrea és Bánki Judit rámutatott, ez utóbbi Zrínyi kedvelt kifejezései közé tartozik. Czobor versszakának 4. sora azonban („Gondos baj szegénnek árva fejire gyül") egészen közel áll a IV. ének 41. versszaka 2. sorához: „Bánatos gondokban feje csaknem õszül". A „gondos baj" és a „bánatos gond" a fiatal lánynak „árva fejire gyül", a korosabb olajbég fejét pedig csaknem õszbe vonja. Ha tehát ez esetben önimitációról van is szó, Zrínyi az eredet szöveget éppúgy szem elõtt tartotta, mint az elsõként imitált változatot.

Vajon törekedett-e Zrínyi Miklós arra, hogy a hasonló élethelyzeteket, eseményeket ha-
sonló (nyelvi) eszközök segítségével rajzolja meg, avagy egyszerûen sztereotip elemekbõl építkezett? Klaniczay Tibor úgy véli: „stílusának egyik jellemzõ sajátossága a hasonlatok, képek, képzetek sztereotip alkalmazása". A fent csoportosított részletek esetében ennél többrõl van szó, vagyis nem csupán költõi képek és képzetek, hanem akár teljes jelenetek, jellemvonások (következetesnek is tekinthetõ) ismétlõdésérõl.

A párok egyik tagja gyakran a törökökre, a másik pedig a magyarokra vonatkozik. Így egyszerre érvényesül bennük az ellentétezés és az analógia. (Lásd: IV, 30; VII, 19-20; III. 93-94, 47-48 stb.) Hasonló ellentét figyelhetõ meg a XII. ének 12. és a XIII. ének 13. strófájának esetében is. Itt a párhuzamosságot különösen hangsúlyossá teszi az, hogy a képek felnagyításában a bekövetkezõ tragikus fordulat tükrözõdik: a csurgó-patak-szemek és gyönge-szellõ-sóhajtások a katasztrófa nyomán „tengerárasztó"-vá és „vasbánya-fújó"-vá lesznek.

A III., a IX. és a XIII. ének említett szakaszaiban azonos élethelyzet jelenik meg: az egyik hõs a hozzá közel álló másik hõs segítségére siet. Társa szorult helyezte láttán elõször „elbúsul", majd akár a saját életét is feláldozva „vadállatként" veti magát az ellenségre és „ketté szakasztja". A három hasonló helyzet mellett három alapvetõ emberi kapcsolatot (apa és fiúi, házastársi, baráti), és három azonos reakciót találunk, feltételezhetõen nem minden ok, vagy öszszefüggés nélkül.

A szöveg analógiái tehát további analógiákat teremtenek a szereplõk és a cselekmény szintjén, s végsõ soron (kizárólag együtt hordozott többletjelentésükkel) az idea szintjét gazdagítják. Mindez egyfajta homogén emberségesség nevében történik, azzal a céllal, hogy egyensúlyt teremtsen egyrészt az egység és az anarchia, másrészt a hit és a hitetlenség szembenállásában. Zrínyi embertípusokat fest, akik vallástól és nációtól függetlenül azonos helyzetben azonos módon cselekszenek. A sztereotip ismétlõdések ily módon a gyáva, a szerelmes, az elesett stb. ember (tágan értelmezett) toposzaivá lépnek elõ, (s mint olyanok, nagyszerûen illeszkednek az eposzi mûfaj hagyományaiba). Ebbõl a nézõpontból a Szigeti veszedelem tehát: a humánum egységét, az istenfélõ, és az anarchiát elutasító ember dicsõségét hirdeti.

Úgy gondolom, hogy a sztereotípia a Szigeti veszedelem-ben a költõi kompozíció önálló, poétikai funkcióval bíró elemévé válik. Legnagyobb szabású költõi mûvében Zrínyi mintha nemcsak poétikai alakzatként, hanem egyszersmind az eposzon végigvonuló ideákat összefogó kohéziós elemként (is) szerepeltetni kívánná. Lássuk példaként a hõsköltemény XIV. énekének 4. és XV. énekének 103. versszakát:

Esmerem távulrul vitéz Marsnak fiát,

Esmerem, esmerem, mint járatja lovát;

Ez én vitéz öcsém mind magyar, mind horvát,

Igazán szereti mert, látjuk, hazáját.

Ahon nyitva látom Istennek országát,

Ahon jól esmérem nagy Eloim fiát!

Esmérem, esmérem az Isten angyalát,

Rothatatlan ágbul tart nékünk koronát.

Csillag István szerint „A dédapa szájába adott, Jézust idézõ formulát Péterre is - ti. Zrínyi öccsére - (mint Krisztus bajnokára) alkalmazni: a Zrínyi-dinasztia dicsõségének és Istentõl eredõ, szent kötelességének egy újabb bizonyítéka, tudatos gondolat (és nem pusztán szerkezeti) párhuzam is lehet". Az értelmezés feltételes módját én sem kívánom eltörölni; annyi azonban bizonyos, hogy ha a felsorolt példák a szerzõi tudatosságot megcáfolhatatlanul nem is bizonyítják, többet érdemelnek annál, hogysem a véletlenek szerencsés összjátékának tekintsük õket.

KLANICZAY Tibor, Zrínyi Miklós, Bp., 1964, 192; BÁNKI Judit, KAZINCZY Andrea, Kutatások a Zrínyi-könyvtárban fennmaradt Czobor Mihály féle „Chariclia"-fordítással kapcsolatban, Zrínyi-dolgozatok, 1985, II, 30; RMKT XVI, 10., 1996, 17; KOVÁCS Sándor Iván, „Ha mit az én magyar verseim tehetnek". A személyesség és az elbeszélõ megszólalásai Zrínyi eposzában. It, 1998, 203.