Palkó Balázs

Zrínyi monográfusának kifejezésével, mindketten a „vitézi énekköltés" évszázados hagyományának folytatói. „A végvári katonaság szétzüllesztésével a vitézi énekköltés is lehanyatlott a XVII. század elsõ felében. Zrínyi újította fel, sõt merészen tovább is fejlesztette: a krónikás elbeszélõ költeményeket Balassi lírai mûvészetének, sõt a világirodalom nagy eposzainak színvonalára emelte" (Klaniczay Tibor).

Rokonságuk forrása másrészt az a hasonlóság, mely kettejük vallási, politikai eszméi között fennáll, illetve az a számos tárgyi egyezés, mely a közös kor és téma ábrázolásából ered, hiszen Zrínyi ahhoz korhoz nyúl vissza, amelyrõl Tinódi szemtanúként tudósított.

Így tárgyuk lényegében ugyanaz, de amíg Tinódi „krónikásként jár el: válogatás, kiemelés, szerkesztés nélkül elmond mindent, ami a tudomására jutott; a harcosok, elesettek névsorát, számát, vár és terep, csatarend, ostrom és párviadal részleteit, fontos és jelentéktelen eseményeket idõrendben, tagolatlanul," addig Zrínyi eposzában „a török-magyar harcoknak páratlanul sokrétûen elénk állított egész világa" tárul elénk, „a legkülönbözõbb emberi jellemek, típusok, sajátos egyéniségek tetteivel" együtt (Horváth János).

Zrínyi maga találja meg a számára legfontosabb témát, a szigetvári ostromot, és alakítja saját elképzelései szerint. Tinódit viszont az események találják meg, többnyire a szó szoros értelmében maga megy utánuk, s ad hírt arról, amit látott, hallott.

Zrínyi és a históriás ének

Zrínyi olykor naiv énekmondói fordulatokat használ. Ilyet talált Klaniczay Tibor például a II. ének 60. versszakában: „Akkor az nagy nevü Zrini Szigetvárban, / Maximiliantul röndölve kapitán / Volt, Horvátországban és többiben is bán, / Ez az, kirõl szólni fog históriám." Külön kis históriás éneknek tartja Klaniczay a Thuri Györgyrõl szóló II. énekbeli epizódot, majd így folytatja: „Még nagyobb jelentõséget kell tulajdonítanunk a históriás énekekben feltûnõ olyan eszmei elemeknek, melyek kellõ felnagyításban, kiszélesítésben az eposzi konstrukció alapvetõ pilléreivé, az eposz csodás elemének elõzményévé válhattak." Példaként hozza fel, hogy „a vitézek tudatában jelentõs szerephez jutott a szerencse képzete, hiszen nagyrészt a szerencse dolga volt, ki maradt életben, ki nem. A reneszánsz fortuna-fogalom így a vitézi életfilozófia alkotóelemévé vált. […] a Szigeti veszedelemben jelentõs részben errõl a végvári tapasztalatról, vitézi hagyományról van szó a szerencse esetében." Némiképp hasonlít ehhez Tinódi szerencsefelfogása: „Isten akará, szerencsét talála" (Az vég Temesvárban…, 40); „György köszönheti az vakszerencsének, / Egy seb esék ott jobb keze fejének" (Kapitány György…, 119-120).

A Krónika és a Szigeti veszedelem énekeiben egyaránt kitüntetett szerepe van Istennek, mint mindenek fölött álló, abszolút hatalomnak. Tinódira és Zrínyire egyaránt jellemzõ a katonai sikerek vallásos értelmezése. A törökök visszavonulása Eger alól is „csak Úristen hatalmát jelönté." A szigetvári hõs hasonlóképpen magyarázza a törökökön elért korábbi diadalokat: „Nem gondolhatjuk azt, hatalmas vitézek, / Hogy az mi kezeink, bár készek s kemények, / Véghez ily rettenetes próbákat vittek, / Mellyekért tisztelnek minket az emberek: // Nagyobb erõ volt az, mert az nagy Isten volt, / Az ki miérettünk hatalommal harcolt, / Kezünknek erõt, szüvünknek bátorságot / Csinált, és az pogánytul elvette aztot" (V, 13-14). A két szerzõ erkölcsi, etikai értékrendje is olyan közeli rokonságban van, hogy még hasonlatként is ugyanazt a biblikus fordulatot használják: „Csak Istenben vitézök bízjatok, / Mert û lészön fegyvertök, paizstok" (Hadnagyoknak tanúság, 15-16) - „No már, én jó szolgáim, bátran induljunk, / Urunk Jézus nevét bátran kiáltsuk, / Az pogány ebektül mi semmit ne tartsunk, / Mert Isten mi vezérünk s kemény paizsunk" (Szigeti veszedelem, III, 47).

A mély vallásos hit mindent áthat ebben a végvári világban. A haldokló Farkasicsnak ezek az utolsó szavai: „Ihon, vitéz barátim! mostan meghalok, / Néktek jó szerencsét Istentül kívánok, / Egekben értetek jó Istent imádok" (V, 36). A közös keresztény tudat természetesen már Tinódinál megjelenik: „Jó legínyök vitézök végházakba, / Vannak gyakran terekkel bajvívásba, / Az körösztyén hitért gyakor harcokban, / És jó hírért, névért sok országokba" (Kapitány György…, 25-28). A végsõ kirohanás elõtt pedig így szól vitézeihez a szigeti kapitány: „Végsõ óránkon is az török romoljon, / Lássa, keresztyénnel hogy az Isten vagyon" (XV, 7). A felekezeti ellentéteken való fölülemelkedés, a nemzeti összefogás, a török kiûzése közös vallási, politikai eszme mind Tinódi, mind Zrínyi mûveiben. A krónikást idézve: „Ti magyarok, jobb, ha mind eggyé lésztök, / Mint eddig, egymást ne úgy szeressétök, / Úgy ad Isten jó szerencsét tinektök, / És megszabadítja idegön néptöl földetök" (Szittya, Léva…, 469-472)

Áttérve a reformáció eszmekörébe tartozó históriás énekbeli motívumokra, érdemes ismét Klaniczay Tibort idézni: „A históriás énekeknek a reformáció eszmekörében mozgó elvi megnyilatkozásai összefüggnek azzal a kérdéssel, hogy milyen magyarázatot adtak az énekmondók a magyarságot ért csapásokra. Tinódi válasza világos: »Támaszta az Isten az keresztény népre / Pogán fejedelmet nagy veszödelmére, / Jelösben mindönnél ez magyar nemzetre, / Parancsolat szegésért büntetésre.« A reformátorok annyiszor kifejtett gondolata ez: a török pusztítás Isten bosszúja, amiért a magyarság megszegte Isten törvényeit. Ez a gondolat a Szigeti veszedelem alapeszméjének is egyik legfontosabb eleme." A gondolatot csak megerõsíthetjük, két újabb párhuzamos idézettel: „Aszt tudgyátok régtõl fogva, magyarok, / Tinköztetök csak dúlátok, fosztátok, / Egymásra kegyötlön agyarkodátok, / Ki miá vesztétök nagyobb részre országtok. // Nagy siketség, vakság szállott reátok, / Fárahó királhoz hasonló vattok, / Hiszem, Isten keménítötte johotok, / Sem prédikállással, sem énökkel gondoltok" (Szittya, Léva…, 5-12). „Látá az magyarnak állhatatlanságát, / Megvetvén az Istent hogy imádna bálvánt; / Csak az eresztené szájára az zablát, / Csak az, engedné meg, tölthetné meg torkát; // Hogy û szent nevének nincsen tiszteleti, / Ártatlan Fia vérének böcsületi, / Jószágos cselekedetnek nincs keleti" (Szigeti veszedelem, I, 8-9). A magyarság bûnei közé tartozik még a léha erkölcs, amit a két szerzõ egyformán elítél: „Hitötök semmi nincs az Krisztus Jézusba, / Vagyon reménségtök csak fajtalanságba, / Az rút részögségben, az kevél bujaságba. // Vannak nyelvetökben nagy rútalmas szitkok" (Szigeti veszedelem, 302-305). „De sok feslett erkölcs és nehéz káromlás, / Irigység, gyülölség és hamis tanácslás, / Fertelmes fajtalanság és rágalmazás, / Lopás, ember-ölés és örök tobzódás" (Szigeti veszedelem, I, 10).

A részegeskedésnek, amit Zrínyi erõsen helytelenített, Tinódi egy egész éneket szentelt (Sokféle részögösrõl). Ez is igazolhatja, hogy amit Zrínyi egy nagy eposzi konstrukcióba foglalt bele, annak több elõzménye már Tinódinál megtalálható.

Tárgyi egyezések

Zrínyi a török követekkel nem tárgyal, és az utolsó kitörés elõtt minden kincsét elégeti. Erre emlékeztet a jószágait halála elõtt még elpusztító Szondi György is, akit a Budai Ali basa históriá-jában örökít meg Tinódi. A levélküldés is megtalálható Tinódinál. Az õ katonái a püspöktõl, fejedelmektõl, a királytól kérnek segítséget. A költõ Zrínyi hõse, a mûfaj követelményének megfelelõen nem vonja felelõsségre urát, segítséget sem kér tõle. „A barokk eposzban ugyanis lehetetlen, hogy a hõs ne legyen urához feltétlenül hûséges és lojális; ha megkérdõjelezné, annak bármilyen aspektusában, a királyi hatalmat, azon a világrenden és azon a kollektíván helyezné kívül magát, amelyet õ maga mint eposzi hõs a legmagasabb szinten fejez ki" (Király Erzsébet). A szigeti kapitány levele jó példa arra is, ahogyan Zrínyi az anticipáció eszközével él. A korábbi eposzok mintájára vehette át, de egyfajta kezdetleges elõrejelzés Tinódinál is található. Az egri ostromról szóló históriának a legelején, magának a történet elbeszélésének kezdete elõtt tudtára adja közönségének, hogy ezúttal szégyenben maradt a török császár.

Szintén Klaniczay figyelmeztet arra, hogy a csaták elõtti beszédek is megjelennek már Tinódinál. Lásd Losonczi és Zrínyi szónoklatát (Az vég Temesvárban…, 193-196; Szigeti veszedelem, V, 4). Egyetértenek abban, hogy a jól felszerelt katonaság önmagában nem segít a gyõzelemhez, valami másra van szükség (V, 7-8). Igazolásért is mindketten ugyanahhoz a bibliai történethez fordulnak (V, 9-11; Dávid királ, 381-383). A csataleírásokról már Horváth János megjegyzi, hogy „a szálló por, a csatazaj költõi divatját Zrínyiig lehet követni": „Zörög az ég Lippán nagy sivalkodástul, / Jézust, Álláht nagy felszóval kiáltástul, / Sok puskahányástul, sok kardcsattogástul, / Az ég homályosult mid az kétféle portul" (Vö.pl. VII, 14, 16). Az egriek nem egy sikerüket köszönhetik nagy részben annak, hogy „Az terekek ol nagy kevélyön jönnek, / Vélik, elõttök hogy mind kiszöknének"(Eger vár…, 636-637). Hasonló gondatlanságot Szigetvár alatt is elkövettek a törökök (VI, 61).

Tanulságos a seregszemlék egybevethetõsége is: „Vala Ali basával ott nagy sok bék: / Nándorfejérvári, szendrõi bék, / Memmhethán, Arszlán bék és az Halom bék, / Veli bék, szegedi nagy Musztafa bék. // Kamber bék Dervis békkel ott valának, / Budai basához kik hallgatának, / Amhát táborából es bocsátának, / Huszonötezörön elindulának" (Eger vár…, 610-617); „Jó Petõ Gáspár méne negyven lóval, / Mert elszüktek vala egynéhán lóval, / Jó Zoltai István méne negyven lóval, / Gergöl deák harmadfélszáz gyalogval" (Uo., 273-276); „Száz meztelen szablyát Dandó hoz ez után, / Maga van elõttök, jár mint egy oroszlán, / Ez is ugy esküvék, félre álla osztán, / Utána érkezék százzal Orsics István" (Szigeti veszedelem, V, 45). Tinódi persze csak száraz felsorolást ad, Zrínyi viszont szinte mindenkirõl megjegyez valami jellemzõt is (a Syrena kéziratában még az V. énekbeli seregszemle-szereplõk díszítõ jelzõivel sem marad adós). Zrínyi jellemzései pontosak, kidolgozottak, életszerûek. Nála a fontosabb szereplõk nemcsak üres nevek; kinek-kinek megvan a saját személyisége. Tinódinak ez nem volt célja, tõle legfeljebb annyit tudunk meg, jó vitéz-e valaki vagy nem.

Narráció

A narrációt tekintve Tinódi messze elmarad az eposz tökélyétõl, mégis sok mindenben elõfutára annak. Az események, tárgyak, fegyverek puszta felsorolásából csak ritkán zökken ki, s adja át a szót a történet szereplõjének, parancsát, gondolatát, ítéletét, levelét, szó szerint közölve. Ilyen összevethetõ poétikai fogás Amhát basa monológja a magyarok hõsiességérõl: „Mennyet [értsd: mennyit] jártam mind ez szélös világba, / Sok várakat vívtam sok országokba, / Jobb vitézökre sem találtam házba, / Mint ez rossz akolnak vélt Egör várba" (Eger vár…, 1548-1551). Zrínyi is az elfogott Olaj béggel dicsérteti hõsét.

Tinódi sokszor elmélkedésekkel, reflexiókkal szakítja meg az elbeszélést, így adva tudtul saját állásfoglalását az egyes kérdésekben. Zrínyi reflexióira már Arany János felfigyelt, s újabb értelmezésükre is rámutathatunk (It, 1998).

Szerelem

Bár a síró, gyötrõdõ Delimánhoz mérhetõ szereplõ nincsen Tinódinál, õ is említ néhány tragikus szerelmet, vagy inkább jegyességet és házasságot: „Egy szép leán, hitvöse Zoltainak, / Gyakor könhullása szép mátkájának, / Házastársa jó Figedi Jánosnak, / Éjjel-nappal Istenhöz foházkodnak. // Sírnak, ohítnak, csak hozzá kiáltnak, / Bõjtölnek és szinetlen imátkoznak, / Özveggyé, árvává ne maradnának, / Édös hitvösöktõl meg ne válnának" (Eger vár…, 1380-1387).

TINÓDI Sebestyén, Krónika, kiad. SUGÁR István, bev. SZAKÁLY Ferenc, Bp., 1984; ZRÍNYI Miklós, Szigeti veszedelem, kiad. KIRÁLY Erzsébet, Bp. 1993; KLANICZAY Tibor, Zrínyi [1951] = K.T., Reneszánsz és barokk, Szeged, 1997, 354, 373-374; Uõ., Zrínyi Miklós, Bp., 19664 87-88, 90; HORVÁTH János, A reformáció jegyében, Bp., 1953, 205-206.