Majzer Mónika

A XVII. századi ismeretlen szerzõjû Rákóczi-eposz szövegkritikájának elkészítése közben az eddig csupán 1988-ban megjelent mû körül számtalan új kérdés merült föl. Alább az új szövegkritika módszerével - különös tekintettel a narráció problémakörére -, majd a felhasznált átírások kapcsolatával foglalkozom.

A szerzõi megszólalásokról Halupka Ilona jóvoltából már olvashattunk az Iris 1997. áprilisi számában, így csupán az eposz új átírásával kapcsolatos néhány kiegészítést teszek. A versmondatok mai szintaktikai szabályok szerinti központozása, valamint az idézõjel és gondolatjel, tehát a mai idézéstechnika alkalmazása a párbeszédek és szereplõi megszólalások felismerését nagymértékben megkönnyíti. A korábbi átírások az idézõjel használatát elutasították, mondván: az erõteljes beavatkozás az eredeti szövegbe. Jómagam Zrínyi eposzának átírásait és a Rákóczi-eposz oly sok mindenben, így ebben is következetlen szerzõjének (vagy másolójának) néhány gondolatjeles megoldását tartottam szem elõtt. A Szigeti veszedelem modern szövegkritikái Négyesy óta a szereplõi megszólalásokat idézõjellel, ezen belül a szerzõi kiszólást pedig zárójellel jelzik: „»Ihon már, vitézek (igy szól törököknek), / Kit ohajtva vártunk…«" (III, 56), vagy: „De az élõ Isten kész lõn megfelelni: / »Te akarod-é én tanácsomat tudni…«" (I, 26).

A Rákóczi-eposz szerzõje többféle, kevésbé egységes megoldással él. Idézõjelet egyáltalán nem használ, s a lapszéli szerzõi megjegyzések közül ugyan több az egyes szereplõk megszólalását jelzi, ám nem találunk minden megszólalásnál ilyen jelölést. Zárójelet többször alkalmaz, de csupán egyszer idézéstechnika céljából: „Uram, nem oly messze tábortól (igy szólnak) / Mentünk vala…" (III, 133). Gondolatjelet ugyanezen célból két helyen tesz ki: „Sok fogadásodra - mondja - tudod, király…" (IV, 174), és „Nem tagadjuk - ugy mond - nemes respublica…" (IV, 240). Én tehát az új átírásban a könnyebb és egyértelmû megértés végett az idézõ- és gondolatjel együttes használata mellett döntöttem, a szerzõi lapszéli megjegyzéseket meghagytam, csupán a szöveg bal oldalán, értelemszerû helyükön tüntettem fel õket.

A szövegkritika elkészítéséhez felhasználtam Dézsi Lajosnak az 1920-as évek második felébõl származó másolatát, a szegedi József Attila Tudományegyetem Irodalomtörténeti Tanszékének gépiratát, valamint a Rákóczi-eposz eddigi egyetlen teljes, Szigeti Csaba-féle 1988-as kiadását. Mindhárom forrás, melybõl dolgoztam, sajátos jelleggel bír.

A Dézsi-hagyatékban fellelhetõ másolat két kéz munkája. Az elsõ tizenegy lap szép, ívelt betûkbõl álló „iskolás" írással készült, a szöveg könnyen olvasható, mégis több kérdéses esettel találkozhatunk, különösen a magánhangzók hosszúságának megállapításakor. Ez a többértelmûség eredményezte, hogy az ugyanarról a kéziratról készült Szigeti-féle kiadás és a szegedi gépirat között már a tizedik sorban eltérés mutatkozik. Szigetinél: „nagi elméjû Pallást", a gépiratban: „nagy elméjü Pallást".

A kézirat 259. soránál (II, 31) történt a váltás. A másoló szintén jól olvashatóan, az ortográfiai finomságokra jobban figyelve folytatta az írást. Mindketten igyekeztek a leghívebben visszaadni a kézirat írássajátosságait, ezt jelzi számtalan visszaigazítás, a mai helyesírás átjavítása. Mindezek ellenére felvetõdik a kérdés, vajon mennyire pontos a másolat. Elõfordulhat, hogy a nyelvi-helyesírási automatizmus gyõzedelmeskedett néhány helyen, például amikor „Timus" helyett az 525. sorban (II, 98) a kiejtésnek megfelelõen „Timusz" alak szerepel. Az ilyen típusú eltérések azonban visszavezethetõk a szerzõ következetlenségére is, így nem javíthatók, legalábbis addig nem, amíg egy talán létezõ lappangó másolat meg nem cáfolja õket.

A Szigeti Csaba-féle kiadás célja a szöveg betûhív közlése volt. A figyelmes munka ellenére felfedezhetõ néhány eltérés - noha csupán a fonémák szintjén - a Dézsi-hagyatékbeli kézirat és a kiadás között. Betûtévesztésre példát az eposz 3741. sorában (V, 71) találtam, ahol a „tehet" helyett Szigeti a „tehát" szót használta. Ez egyféle értelmezési kísérletre enged következtetni, noha ennek Szigetinél jelöletlenül kellett volna maradnia. Érdekes tévesztés a kérdéses esetekben mindig a hosszú magánhangzós megoldást választó Szigetinél, hogy az 1408. sorban (III, 115) a kéziratban tisztán „feniû fáknak" olvasható fenyõfák helyett „fenyü fáknak" megoldást alkalmazott.

A tévesztések következõ kategóriáját a mássalhangzót betoldó esetek alkotják. Az 1291. sorban (III, 86) olvasható „elõjárójoktól" helyett a kiadás az "elõljárójoktól" szóval él, ami az eposzban oly gyakran használt „elõl járó" kifejezéssel (következetesen mindig külön írva) indokolható. A 3266. sor (IV, 308) „szerentsiéy" helyett szereplõ „szerentsiésy" esetében már nem adható ilyen világos magyarázat.

A tévesztések harmadik csoportjába az egyes mássalhangzók elhagyását soroltam. Egy esetben, a 2760. sor (IV, 181) „leg nevezetesseb" szó „leg nevezeteseb" formára alakításakor ez a kiejtésre vezethetõ vissza, a 2079. sor (IV, 11) „Az helyett" - „A helyett" és a 3145. sor (IV, 278) „udvarában mentem" - „udvarába mentem" kifejezések felcserélése pedig a mai nyelvhasználatra utal.

A harmadik forrásként felhasznált szegedi gépirat az eposz 1988. évi betûhív kiadásánál szabadabb átírás. Bár helyesírás szempontjából megtartja a korabeli kiejtés szerinti elvet, csupán interpunkcionálisan oly sokat ad a kézirathoz, hogy az eposz értelmezését, mai megértését nagymértékben elõsegíti. Ezen célkitûzésében érintkezik legjobban az új átírással.

A Rákóczi-eposz jelenleg fellelhetõ legrégebbi forrása a Dézsi Lajos hagyatékában található másolat. Eme kéziratról készült átírások, valamint az eposz csupán egyetlen alkalommal megvalósult teljes kiadásának ténye joggal szorgalmazhatják a mû újabb megjelentetését. Modern átírásával és értelmezésével a régi magyar irodalom jelentõs értékkel bõvülhet.