Sorsom úgy hozta, hogy Nemesgulácsra kerültem, ahol óvónõként dolgoztam. Ott hallottam elõször Keresztury Dezsõrõl, a tudós költõrõl, a nagy magyarról, a volt kultuszminiszterrõl. Nemesgulácson éltek déd- és nagyszülei. A család nagy tiszteletnek örvendett. Keresztury távolra került kedves falujától, de embereinek sorsát hûséggel kísérte. Tapasztalnia kellett az elvándorlást, az egykori „Édenkert" pusztulását. Az elszomorító állapotról így írt: „Huzakodó csõdület cserélt aztán / lakást lakásra, benne parlaggá züllött, / a pusztulás lett állandó lakója, / mindenkié volt, tehát senkié" (Állandóság a változásban).

Az egykori kúriát óvodává alakították át; 1976. november 7-én volt az átadás. Beköltöztünk három csoporttal. Az óvoda átadási ünnepére szerettük volna meghívni a ház egykori lakóját, a híres Keresztury Dezsõt is. Javaslatomat az akkori tanácsi vezetés azonban nem vette jó néven. 75. születésnapjára azért dísztáviratot küldtünk. Meglepetésünkre küldött egy köszönõ levelet, melyben jelezte, hogy személyesen is ellátogat hozzánk. Létrejött a várt találkozás 1979. január 25-én. Fogadóbizottság várta a tanácsházán (tanácselnök, VB titkár, párttitkár, az SzM vezetõsége és jó magam).

A jelzett idõben meg is érkezett Keresztury Dezsõ kísérõivel. A tanácsházán várakozók nagy meglepetésére nem kívánt részt venni a tiszteletére rendezett fogadáson, nem is szállt ki a kocsiból. A régi házhoz, az óvodához hajtottak. A tanácselnök autójával siettünk utána, egyszerre értünk a fõbejárathoz. A verandán üdvözöltük a vendéget, Sásdi Lacika egy kis óvodás köszöntötte egy szép mondókával:

Elment a madárka, üres a kalitka

Mind azt fújdogálja, visszajõ tavaszra.

Ha tavaszra nem jõ, búzapirulásra,

De ha akkor sem jõ, tudom, sohasem jõ.

Megköszönte a kedves fogadtatást Keresztury Dezsõ, s elindult megnézni az átalakított házat. Sorba járta az összes helyiséget, megnézte mi változott, mi maradt a régi. Megállt a volt vendégszobában, és mondta a helyre mutatva: „itt volt a kanapé, ahol apám meghalt". Aztán körbejárta a házat, a kertet, a volt méhes helyét, emlékezett a diófára, a kõasztalra, a gesztenye-, a körtefákra, lila akácra. Nagyon elégedett volt a változással, a renddel. Megígértük, hogy lehetõségeinkhez képest mindent megteszünk annak érdekében, hogy jó gazda módjára védjük, ápoljuk a kedves helyet, hiszen jelenleg a mi második otthonunk is. Jól érezzük magunk benne.

Ismét visszamentünk a házba, kicsit elbeszélgettünk. Kértem, írjon néhány sort az óvoda vendégkönyvébe s törzskönyvébe. Pillanatok alatt az alábbi sorokat vetette papírra: „Most gyermekhad sereglik, játszik benne. / Óvoda kellett, szépen rendbehozták: / legyen jó rend otthona, nevelõje, / Megújulása megújítja szívem. / »Óvodai törzskönyv: vezetése nem kötelezõ« / Bár vezetése nem kötelezõ, / elkezdi a sort egy hitelezõ, / nem törzskönyvezés, a származás jogán. / Itt voltam gyerek én is e tanyán. / Azért örülök szívbõl igazán, / hogy a házban, amely nagy múltra épül, / ifjú élet talált otthonra végül, / s mit elrontottak az öregek, / még jóvá tehetik a gyerekek. / A gulácsi óvodának sok szeretettel jó munkát és szép jövõt kíván az Õsz Keresztury Dezsõ Gulács, 1979. I. 25."

Barátsággal, kedvesen búcsúzott tõlünk és megígérte, ha Gulácsra jön, mindig ellátogat hozzánk. 1980-ban újra eljött Gulácsra. Nem üres kézzel, egy autónyi játékkal érkezett az óvodába. Nagy örömmel nézte, hogyan örülnek a gyermekek az ajándékoknak. Érdeklõdött a nevelésrõl, az oktatásról. Különösen érdekelte a matematikai foglalkozásokhoz használt eszköztár. Határozott rosszallását fejezte ki azért, hogy az óvodában iskolásdit kell játszani. Azt mondta: „Játszani kell engedni a gyermeket szabadon, önfeledten".

Így történt találkozásom Keresztury Dezsõvel.